Hazánk 1541 óta összesen alig több mint ötven éven át (1918-1944, 1945-47, 1990-tól máig) volt független. A teljes majdnem ötszáz év alatt kudarcok sorozata érte a magyar népet, amelyek a XX. századra - mikorra az ország a megcsonkított állapotában függetlenné vált - fokozatosan kiölték a nemzet tagjaiból az értelmes együttműködésre való képességet. Elvesztettük az autonóm polgári modernizáció lehetőségét, vele a problémákra való termékeny közösségi reakció és a nemzeti önismeret képességét. A függetlenségünket előbb és azóta Trianon -- és a sérelmi etnicizmus Auschwitzot is elhazudó -- fogságában éltük meg, a nemzet valós problémáira és a kiútra félvakon. A rendszerváltás aztán a kádárista illúziókkal súlyosbított, teljessé vált vakságban érte a társadalmat, amelynek a politikai elitje - most már világosan - felkészületlennek és felelőtlennek bizonyult a helyzet kezelésében. A közelébe se jutott az öröklött problémák értő rekonstruálásának és - amiatt - a megoldásukhoz vezető útnak.

Az utóbbi száz év függetlenségben töltött évtizedei visszatérően a rossz problémaismeret, a hazudozás és a manipuláció uralmát hozták el, legfeljebb ezek hangsúlyai és nézőpontjai változtak. 2010 óta a helyzet annál is tragikusabb, hogy a függetlenséget egyre inkább a Nyugattal szemben értelmezi a kormányzó többség, holott 1990 valódi korrekciója kínálkozott ekkor a nemzeti modernizáció útjának kikövezésében. De az Orbán-rendszer bűnösen elmulasztotta ezt a lehetőséget. Ahogy a berendezkedő Horthy-rezsimnek lehetősége lett volna nem a sérelmi nacionalizmust a nemzet homlokterébe állítani; ahogy 1945-től világosabban látó elittel - ugyan gyorsan fogyatkozó eséllyel - a Nyugat, a polgári demokráciák és a kapitalista fejlődés felé lehetett volna felzárkózni; ahogy 1990-ben azonnal le kellett volna zárni az öröklött ostoba vitákat a népi-urbánus stb. frontokon és ezzel párhuzamosan mindenki országát a fejlődés céljává tenni; úgy 2010 kiemelkedően fontos az elmulasztott lehetőségek sorában, mert éppen a fejlődés nemzeti érdekeltségét és egyúttal a nemzeti logikáját teszi hiteltelenné azzal, hogy hagytuk belecsúszni a szélsőjobbos nemzetrablók zsákjába.

A Nyugat elleni lázítással ma sokadszorra idézzük fel történelmünk kurucos, minden egyes alkalommal éppen a terméketlensége, a kompromisszumképtelensége, a csökönyössége, az ostobasága miatt megbukó szellemét, amely miközben egyszerre szól a modernizáció, az individualizáció, a polgári autonómiák, a verseny, az értelmesség, az érdemesség és a szolidaritás ellen, úgy rombolja az etnikum örvén - a nemzetet. Jó lenne végre szembenézni azzal, hogy az etnicizmusnak nincsen termékeny formája. Az etnicizmust csak korrumpálni lehet a túlélés érdekében, ahogy máris megkezdődött ez azzal, hogy valójában multicégek járszíján van az ország, politikai urai szétlopják a nacionalizmussal kábított országlakosok vagyonát, folyamatosan hitelekre szorul az állam és szubjektumai újra alkalmazkodó-kikerülő-összekacsintó üzemmódban igyekeznek semlegesíteni a rezsim diszfunkcionalitását. Az etnikumot (az ezer éve változatlan, homogén, őseredeti, nagyra termett, mindenki által becsapott, mégis folyamatosan győzelmet arató nemzet hazugságát) véres kardként hordják körbe ma is, de a véres kard mögül akkor is kilógna a lóláb, ha nem legalább ötödször élnénk meg öt különböző (a "toleráns", "művelt" kultúrnacionalista formájától a rasszista tömeggyilkosig terjedő) speciesében ugyanezt a butító aljasságot. A lóláb meghosszabbításában a sovány gebe a szellem önemésztő kártékonyságára utal; arra utal, hogy nincs és nem lesz, kérem, Magyarország a Nyugaton innen. Vagy ha lesz, hát nem olyan lesz. Az nem lesz ország, mert elüldözi az övéi egy részét: a népe túl nagy része elhagyja annak bizonyságául, hogy magyarnak lenni teher; az itthon maradók pedig minden tekintetben szegények és nyomorultak lesznek, ahogy már most belátni az utat. Saját vagyon, egészség, tudás, családok híján, cinikus urainak kitéve fog itt vergődni a nép maradéka, mert sorozatosan nem volt képes szembenézni a saját hibáival, legelőször azzal, hogy kiket tesz meg urainak. Az ország megmaradhat ugyan "etnikailag tisztának" (ami természetesen már önmagában értelmetlen szókapcsolat a Kárpát-medencében), csak éppen a népe, a jelene és a jövője híján. Ahogy az antiszemitizmus is működik zsidók nélkül, úgy a magyar etnicizmus is fog magyarok nélkül, hazaacsarkodó etnicista magyar zárványokkal Münchenben, Londonban, Stockholmban, ahova elmenekülünk a saját művünk elől, a bizalmunkat bevallatlanul (=ebben is hazudva) más kultúrák önfenntartó képességébe vetve.

1920-ban, 1945-ben, 1990-ben, 2010-ben ugyanaz az első lépés maradt el: az etnicizmus felváltása a modernizálódni képes nemzetre való igény bejelentésével, és ezzel párhuzamosan a nacionalizmus új értelmének megkeresése. Polgári készségek híján ugyanis a nacionalizmus revíziójával kell kezdenünk, ha be akarjuk bizonyítani, hogy képesek vagyunk a függetlenségre. Eddig nem sikerült. És már majdnem visszafordíthatatlanul felszámoltuk magunkat.