Ahhoz, hogy emberek stabil közösséget alkothassanak, kell olyan erkölcsi rendnek léteznie, amely a "jó élet" közösen elfogadott elképzelésén és gyakorlati értelmén alapul. Elismerem, ez -- amennyiben megegyezéssel számol az jó élet és az erkölcsi rend értelmét illetően -- meglehetősen modern felfogás, hiszen feltételezi mindenki személyes illetékességét nemcsak a saját életével, hanem a közösséggel kapcsolatban, de nem ismerem ennek komolyan vehető alternatíváját, tehát maradjunk ennél. Mármost én azt gondolom, hogy ez az értelem kifejezhető abban, hogy mindenki a saját felfogása alapján akar élni (illetve, ha nem így akar, azt is maga dönti el), és egyszersmind mindenki tudomásul veszi, hogy a többi ember szemében azzal arányban nő a személyes értéke, hogy alkalmazkodik-e valamiféle közös értékrendhez és/vagy hasznot hajt-e a közösség számára. Lehet valaki a maga szemében kirívóan értékes (pl. nagyon okos), de ha nincs ennek kifejezhető jele (pl. nem nyilatkozik elismerten nagyon okosan bonyolult kérdésekben, nem szerez Nobel-díjat stb.), akkor úgy tekinthetjük, hogy az esze megmaradt magánhasználatban (a közösségnek nincs alkalma elismerni) vagy maga nem ismeri pontosan az eszesség kritériumait (ne adja Isten, valójában buta, mint a tök). Valaki értékessége (egyszerű vagy bonyolult, pl. utólag megszerzett vagy nagyon speciális értékrenddel/funkcióban lemért) közösségi elismerés tárgya, vagy nincs.

Mármost az értékesség elismerésének egyetlen legelterjedtebb, globális intézményrendszere van, a piac. Az itt alkalmazott értékmérő a pénz. Eszerint valaki annál értékesebb (a közösség, ennek egy szelete vagy egy ember szemében), minél drágábban tudja eladni magát (az eszét, a munkáját, az ígéreteit stb.). Egy ember lehet nagyon értékes úgy is, hogy felkopik az álla (mert, mint feljebb láttuk, nem tudja elismertetni a maga értékét a közösséggel, nincs ehhez a közvetítéshez tehetsége vagy kedve), illetve lehet értékes úgy is, hogy nem (közvetlenül) a piaci ismeri el az értékét, hanem a közösségi értékmérés más fórumai (ún. nem piaci intézmények: az állam, az egyházak, az NGO-k, a család, barátok stb.). Ez utóbbi eset annyiban bonyolultabb a piaci elismerésnél, hogy költsége lesz vele az elismerő közegnek, miközben ugyanez a közeg a bevételeit mégis a saját máshol mért piaci hasznossága alapján szerzi - tehát ennek a költségnek a fedezetét valaki másnak elő kell állítania és lemondani az alternatív felhasználásának lehetőségéről. Amit kénytelenek vagyunk így belátni tehát, hogy végső soron, akár több áttételen keresztül minden haszon és költség a piacon realizálódik; közkeletűen: semmi sincs ingyen (se a barátság, se az ima, se az "ingyenes" jogsegély, se a kormányzás, mindössze abban van különbség, hogy ezeknek a költsége milyen határhelyzetben jelentkezik).

Mi következik ebből? Egy: a jól elrendezett társadalom, melynek igényével kezdtük, piaci alapú erőforrásallokációban működik. Valakinek ki kell fizetni mindent, ami - hozzunk ide még egy fogalmat - idő. (A pénz mellett a jól elrendezett társadalmak másik erőforrása az idő. Az, hogy én mire fordítom az időmet, meghatározza, hogy milyen haszon/költség kalkulációval élek. Az elvesztegetett idő első ránézésre mindig elvesztegetett pénz, más kérdés, hogy az ember határt szab az egészsége, a közössége stb. érdekében az idő pénzre váltásának, sőt rengeteg olyan órát tölt el, amelyben nemhogy nem keres, de csak költ.) A jól elrendezett társadalom célja, hogy minél több embernek biztosítsa azt a lehetőséget, hogy az értékességét elismerje a társadalom -- azaz piachoz jusson, ha akar. (Ha nem akar, azaz a saját döntésével elzárkózik az értékessége elismertetésétől, akkor végső soron parazitává válik, aminek a költségét valaki vagy állja, vagy nem.) Mivel a javakat a személyes értékek ellentételezéseként kapott (itt) közvetítő eszközzel, azaz pénzből lehet megvásárolni, minél értékesebb valaki a közössége szemében -- illetve minél nagyobb közösség ismeri el kirívóan --, annál jobban él anyagi, de általában szellemi és erkölcsi tekintetben is. (Az utóbbi oka a közösségtől szerzett folyamatos elismerés és az erkölcsi rend közötti összefüggés.)

A kapitalista demokrácia mint az így jellemzett jól elrendezett társadalom berendezkedési formája a lehető legnagyobb összhaszon létrehozására képes, ezért a lehető legnagyobb fenntarthatóságot biztosítja a közvetlenül nem piaci értékek megmaradásának. Azt a mítoszt, hogy a szegényebb vagy archaikusabb társadalmak "emberibbek", mint a "végtelenül anyagias" kapitalista demokrácia jellemzően azok táplálják, akik ebből az üzenetből akarnak megélni (idáig rendben is van), ám ha véletlenül hatalomra jutnak, az elsők között kezdik el kifosztani a közösségtől állami erőszakkal behajtott forrásokat és az államot optimalizált forrásallokátorként (amelyre a hosszú távú beruházások, pl. oktatás, egészségügy stabilitása érdekében van szükség) való felfogását pillanatok alatt leváltják a közpénzek legalizált magánosításának ágensére. Amint látjuk.

Egy jól elrendezett társadalom tagjai tehát annyiban tekintik legitimnek ezt a tágabb közösséget, amennyiben nem akadályozza, esetleg hozzásegíti őket az értékeik piacra viteléhez és biztonságos kifejtéséhez. Egy ilyen társadalom pontosan látja az államnak ezt a funkcióját és minden egyéb funkciót igazolandónak tarja, és ha igazolt is, fenntartja vele szemben a folyamatos átláthatóság és ellenőrzés igényét. Ezzel éppen azt állítom, hogy vannak az alapberendezkedésén túl igazolható funkciói a modern államnak (szimbolikus, jogszolgáltatási, rendvédelmi, nemzetvédelmi és külpolitikai, jóléti stb.), de minden esetben az igazolás kényszerének kell öveznie minden állami és közösségi funkciót annak érdekében, hogy ne jelentkezzenek felesleges költségek a társadalom együttélésében, amit a tagoknak ki kell fizetniük. (Márpedig a nem igazolható költségek - korrupció, alacsony hatékonyság, infláció - erőszakos kifizettetése a társadalom tagjaival az ehhez szükséges időre rabszolgaságot, kényszermunkát hoz létre.) Ilyen igazolási alap lehet jellemzően az állampolgárság, a humánum, az igazságosság vagy a szerzett jogok, amelyekről egy jól elrendezett társadalomban osztott normatív felfogás él. Ezért a nézőpontom nem libertárius vagy piacelvű, hanem hatékonysági nézőpont, amelyen túl mindent indokolni kell -- de adott esetben lehet is. Ugyanezzel szemben -- végignézve ötezer év államfejlődését a világban, de különösen az utóbbi háromszáz évet -- csak mítoszokat, tolvajtempót és közérdeknek álcázott magánérdekeket látok, valódi érveket nem.

A kapitalista demokrácia hatékonysági szemlélete azt is jelenti, hogy értékké válik benne a szülői gondoskodás, a nevelés, az oktatás, az átláthatóság, a becsület, az igazságosság, a jogszerűség, a hagyományok, a piaci értelmüket is meghaladóan a kulturális javak stb., amelyeknek -- vagy legalább a helyettesítési értéküknek -- pontos áruk és költségük van, aminek tudomásul nem vételével a társadalmak átláthatósága és hatékonysága jelentősen csökken. Más intézmények ennél is bonyolultabbak. Például a  családok és az anyaság érzelmi aspektusainak helyettesítő értékük sincs, de elég jól lehet tudni, hogy milyen költséget jelent a társadalomnak a zilált családokból érkező érzelmileg sérült, alkoholista, igénytelen emberek hada, tehát megfelelő szemlélettel az anyaság és más nehezen piacosítható értékteremtő tevékenységek is jóval komolyabb elismerésben részesülhetnek, mint a mostani ideologikus közegben. A hatékonysági szemlélet tehát elsősorban a közösségi értékteremtést erősíti és a pazarlást (pl. az államot, a ködös vagy semmilyen módon meg nem indokolt elvonást, a magánérdekek közösséginek álcázását) korlátozza --  a hangsúly nem mindenáron a rövidtávú, azonnali cserearányon és pénzzel kifejezhető piaci értékmérésen van. A hatékonysági szemlélet első, ám nem kizáró megközelítése a közösségi gazdálkodásnak, de szemléletként fundamentálisnak kellene lennie.

Ez a demokrácia tehát azért kapitalista, mert elismeri az értékteremtés alapintézményeként és adekvát mércéjének a piacot, és azért demokrácia, mert az állampolgárság alapján konfigurált jogokkal és elismerésekkel felülírja a forrásallokáció piaci logikáját (pl. közoktatásba és családokba fektet, általánosan elérhető magas színvonalú egészségügyet tart fenn, nyugdíjat fizet, támogatja a közösségi közlekedést, miközben gondoskodik az államszervezet és alrendszereinek hatékonyságáról stb.). De mindig tudja, mi mennyibe kerül, ideértve, hogy mit miért nem lehet kifejezni pénzben. A piaci hatékonyság a közösségi jogokkal kiegészítve a legigazságosabb (ti. méltányos) elrendezését adja a társadalomnak, amit fentebb az "erkölcsi rend" kifejezéssel jellemeztem. Ezzel szemben, ami ma van -- erkölcsi, igazolási, hatékonysági tekintetben -- az maga a teljes igénytelenség.