1000 leütés

Vegyük ki a képletből most a liberális demokrácia (Ersatz) felfogása szerinti ellenzéki politikai funkciót, ilyesmiben gondolkodni az országos pártpolitikában ugyanis eleve fogalmi zavart tükröz.

De még előtte egy kicsit hátralépve: a liberalizmus (azaz a társadalmi, gazdasági és politikai szabadság) nézetrendszere organikusan alakult ki, ahol kialakult, ahol meg nem, ott sosem volt a liberalizmus átütő erő. Politikai szabadság nem alkotmányok és programok alapján jött létre, hanem a társadalmi stb. fejlődés eredményeként mintegy a fundamentális aspirációkat és az ezekből összeálló kultúrát kódolva, ráütve a politikai intézményrendszer pecsétjét. A demokrácia Athénban és a tömegdemokráciák korában szintén kikényszerítette a politikai kereteit, miután a munka, a kereskedés, a fogyasztás, a háborúzás, a kultúra stb is tömegélménnyé és a tömegek feladatává vált (ami a modern kort illeti részint köszönhetően a még korábbi egységesítő ideológiának, a nacionalizmusnak). És immár száz éve harcol egymással a demokrácia "koalíciós partneri" pozíciójáért a liberalizmus és a nacionalizmus, mindkettő átjárva a másikat, de visszatérően (mára éppen megint) széttartva.

Az aktuális széttartásban ismét megrendült a liberális demokrácia nyelve itt, Kelet-Európában, aminek feladására a nacionalizmus viszonylag könnyedén kényszerítette rá a demokráciát, mert a liberalizmusnak is ismert módon gyér a gyökérzete. Nyugaton a liberalizmust nem látszik komolyan fenyegetni semmi immár a keleti hatás zenitjén túl. Ezzel nem járok messze a címbeli kérdésre adandó válaszomtól sem: az Orbán-rezsim ereje sajnos éppen abból származik, hogy mindenkinek megadja/megengedi, amit a legfontosabbnak tart az életében és ebben az értelemben még a szabadságot sem csorbítja, csak épp nem liberálisan értelmezi (és írja elő). Aki folyamatos egzisztenciális félelemben él (a társadalom alsó fele), azoknak minimális létbiztonságot és etnicizmust ad. A nagyobb képzelőerejű és ambiciózusabb középrétegeknek megengedi a külföldre jutást. A magasabb státuszúaknak vegyesen a rezsimbe való betagozódást vagy éppen a szolgálat lehetőségét, az önálló egzisztenciateremtést, illetve a luxus-/értelmiségi/fészbukellenzékiséget nyújtja. (Mind en messe értendő, kivételek nyilván vannak, ahogy az orbánizmusnak is a célja ennek az "egyensúlyi" állapotnak a fenntartása, amelyben a kollektív kulturális tehetetlenség a politika kezes báránya.) Nagyon kevesen maradnak így, akik elkötelezett, politikai szerep- és kockázatvállalásra is kész ellenzékiek lennének.

Az Orbán-rezsimmel szembeszállni egy olyan országban, amelynek alaphangja az etnicista autoriter (korlátozottan versengő) demokrácia, ahol a versenyre mindazonáltal szükség van annak érdekében, hogy a mindenkori ellenzék ismételt legyőződésének élménye erősítse az etnicista győzelmi tudatot, jelenleg - a diagnózisnak még mindig nem pontos ismeretében, az ellenszer teljes hiányában - teljesen terméketlen. A rezsim - talán ebből a rövid anamnézisből is kiviláglóan - szinte hézagmentesen van összerakva, amihez a politikai, ezen belül a hivatalos ellenzéket nem annyira elnyomják (nem ez a pontos szó), hanem kontrollált súlyba teszik. Oda, ahova való. Nem csoda, hogy túl a korruptságán, szellemtelenségén stb. az ellenzék valóban nem tud mit kezdeni magával, ami a neki juttatott szerepet felül tudná írni. Az ellenzék valóban a NER része, de nemcsak ő, hanem mindenki. Akik ágálnak ellene, azok is. És ez nem a "láncszem vagy a zsarnokságban" sztori, inkább a "láncszem vagy a nemzetedben" sztori és ez a nemzet ilyen, sőt nemcsak ilyen, hanem nincs minimálisan akcióképes alternatív ideája sem a politikai közösségnek. A liberálisok is ezt a kerettörténetet írják: éppen azt teszik, amire képesek, mint bárki más. Személyre szabott itt minden és addig nem változik semmi, amíg a szerepek egyensúlya fel nem borul. Ehhez gazdasági válság, drasztikus európai beavatkozás* vagy a NER uralkodó osztályának belső konfliktusai kellenek. Ha megfigyeli a tisztelt olvasó, éppen ez a három dolog az, amit Orbán mindig meg akart előzni vagy ezek apró jeleit elfojtani.

*Nyugati beavatkozás nem lesz.  A Nyugatnak nem érdeke a felfordulás, de érdeke a nyugati cégek zavartalan működése: legutóbb az EP-ben csak azt tették nyilvánvalóvá Orbán számára, hogy nem tűrik a lázítást a főtéren -- és amíg lemond erről (aminek sikerére úgyse lenne esélye), a sikátor megmaradhat az övé.

Leszboszi Szapphó, (régies átírással) Harmodius és Aristogiton (az athéni demokrácia tkp. megalapítói), Szókratész, Platón, Nagy Sándor, Vergilius, Hadriánus, Szent Anzelm, II. Edvárd angol király, Donatello, Marsilio Ficino és Giovanni Cavalcanti, Michelangelo, Leonardo Da Vinci és Fioravante di Domenico, Arcangelo Corelli and Matteo Fornari, Cellini, Montaigne, Francis Bacon, Shakespeare, VI. Jakab skót (I. Jakab néven angol) király, Caravaggio. Winckelmann, Humboldt, Byron, Gogol, Emily Dickinson, Csajkovszkij, II. Lajos bajor király, Rimbaud, Wilde, Friedrich Krupp, Thomas Mann, Virginia Woolf, Arábiai Lawrence, Garcia Lorca, Margaret Mead, John Gielgud, Luchino Visconti, Auden, Warhol és Martina Navratilova (az "és"-sel elválasztva azok ott párok, akiknek az élete nem tetszik Hoppál Péternek, kár hogy ők az emberi civilizáció nagy alakjai maradnak akkor is, amikor Hoppál Pétert már Pécs is rég elfelejtette, tán Pécs sincs).

Mármost én nem akarom a KDNP-s appendixet kirekeszteni Európából, na de ezeket? Hát ezek, ugye, maga Európa. Akkor most mi lesz? A szenteket, nacionalistákat és a senkiháziakat most nem citálom, mindegyik könnyebb eset, jobban szájra jönnek kis hazánkban. És nem citálom azt a sok mindenki mást, quel horreur, zsidókat, franciákat (!), hollandokat (!!), svédeket (!!!), nem etnicista magyarokat (!!!!!),  akik ennek a csodálatos civilizációnknak az én szememben mással összehasonlíthatatlan értékét még létrehozták. Biztos nem bánja az olvasó, hogy nem vetem velük össze Bayer Zsoltot és Rétvári Bencét. De mint mondtam, Európát a senkiháziak is csinálták és csinálják. Ez is belefér.

A nemzetek Európája már a múlté, mivel elsősorban a nemzetállamok nem működnek már. Az EU problémáinak nagyobb része (a közös értékrend kiüresedése, a bürokratikus és a gazdasági érdekek tenyészete, a hatékony demokratikus mechanizmus - ráadásul büszkén vállalt - hiánya) is abból fakad, hogy maguk a nemzetállamok nem voltak képesek elvégezni, illetve mára feladták a homogenizációnak azt a feladatát, amiért létrejöttek, legyen ez prioritásaiban - bár egymással összekapcsolódva - etnikai, kulturális (és erkölcsi és vallási) vagy politikai integráció/homogenizáció. (De ide lehetne venni a gazdasági integráció kérdéskörét is, amely -- amikor egyes etnikai vagy vallási csoportok a kárvallottjai -- hatással van a liberális demokrácia iránti lojalitásra is.) Se az etnikai nemzet, se a kulturális, se a politikai nemzet nem realitás már és bizony a legnagyobb baj az utóbbit érő folyamatos fenyegetettség.

Sorolhatjuk a példákat. Egyre inkább a zsidók sorsává válik a muszlimok, a neonácik és - amennyiben Izrael állam a már-már vak kritika tárgya - a progresszívok célkeresztjében élni. Így egyszerre. Alig csökken a távolság az EU keleti és nyugati fele között gazdasági termelékenységben. Az identitáspolitika mindenhol kikezdi a liberális demokrácia értékrendjét, amelyről kiderült nem hozott létre elég erős kulturális kódot a politikai és jogi intézményrendszer támogatására. A tolerancia - helyesen, mivel önfelszámoló maga az elgondolás is - elfeledett szóvá vált. És így tovább. Ezek mind gyökereikben "nemzetállami" reziduumok, amiket az EU nem oldhatott fel, mert nem nála (szupraállami szinten) képződött a probléma.

Amikor tehát Orbán a nemzetek Európájához akar visszatérni, persze az eredeti törekvésekre nyomaiban sem emlékeztető alapon (a nemzetállami koncepció mindenhol liberális és demokratikus volt, megkülönböztetendő az etnicista programtól), akkor egy olyan projektet akar feltámasztani a halottaiból, amelynek már azelőtt vége volt, hogy az EU szorosabb integrációjának felmerült volna a komolyabb szándéka a maastrichti szerződéssel (1992-1993). Az EU valójában a nemzetállami kudarc belátásából született, nem annak ellenében! De az is tény, hogy habár megszületett, egyelőre csak a saját problémáival tetézi az azelőtt is bukdácsoló politikai társadalmakat, az utóbbiakéból nem oldott meg semmit. Sőt, ahogy a nemzetállami romantika a mai helyzetben, úgy az EU maga is strukturálisan hazugságokra épül, mert ugyanezeknek a halódó nemzetállamoknak a kormányai mégiscsak a saját gazdasági és politikai érdekeiket tartották szem előtt, amikor egy ezt elfedtetni igyekvő szöveget aláírtak és gyakorlatot meghonosítottak (lásd az eltérő érdekek megjelenését a közös pénz mögött, ami miatt viszont máig bizonytalan kimenetelű ez a részprojekt). A formálisan szupraállami EU-t nemzetállami hatalmi törekvések irányítják, de miközben a fenti értelemben vett egységes nemzetek és azok által kijelölt értékrendek nincsenek, jobbára állami tényezők döntik el, milyen érdekek mentén történjen az EU evolúciója. Az európai jelenünk -- ha őszinték akarunk lenni -- imigyen egyetlen kuplerájjá állt össze.

Ellenben a kereszténységre építeni Európa politikai stb. jövőjét mégis csaknem olyan, mintha a zoroasztrizmusra építenénk. Ugyanezt ráadásul nemzetállami alapon tenni -- mintha a kereszténység a hajdani definitív közegében nem éppen nemzetállamok feletti, vagy inkább inneni törekvés lett volna akár pápai, akár birodalmi formájában -- csak újabb hazugságot hoz be a történetbe. A keresztény nemzetállamok Európájához éppen csak két dolog múlt el visszavonhatatlanul: a keresztény Európa és a nemzetállamok.

Tehát míg az ember (pontosabban e sorok szerzője) szimpatizál a muszlimok kívül tartásával -- addig biztosan, amíg Európa nem bizonyítja magának, hogy képes a liberális demokrácia kultúráját újradefiniálni és ennek a gyakorlatába integrálni az identitás-kisebbségeket -- és szimpatizál a keresztény artefaktumokon túlmutató élő európai és magyar hagyományaink reintegrálásával, ezt a feladatot nem egy bűnözőkből, tahókból és nímandokból, illetve megtévesztett szavazóikból összerakott rezsim fogja elvégezni, mert ez annál lényegesebb bonyolultabb és -- az elgondolása, de a működtetése is -- lényegesen színvonalasabb, erkölcsösebb embereket kíván.

Ám momentán úgy állunk, hogy amit az európai projektből tudunk, abból egyetlen dolog megkérdőjelezhetetlen: a nemzetállamokhoz már nincs visszatérés. Egyébként Európa most a nemzetállami csőd hordaléka alatt fuldoklik, és ha akárcsak  egy-két évtizedre elsüllyed -- hiszen szükségszerűen vissza kell térnie --, azok a káosz, a virtualitást a hatalmi manipulációval keverő, a semmi fölött táncoló politika évtizedei lesznek. Egyszerűen mert nemzetállamok Európa nagyobb részében már nincsenek, és amennyiben az EU keleti felében még vannak, ez a történeti megkésettség jele és -- talán belátják a megveszekedett hívei is -- mit sem tud változtatni a nyugati társadalmak realitásán. Olyan nincs, hogy Orbán toporzékolással el tudná fújni a nyugati társadalomfejlődés utóbbi kétszáz évét. Egy ilyen próbálkozás Magyarország tragédiája lesz. Tragédia az objektív kimenete szerint és tragédia amiatt is, hogy népünk nagyobb részének közben fogalma sincs, mire "vállalkozik". 

Kant meghatározásában a felvilágosodás "az ember kilábalása a maga okozta kiskorúságból". Kant tévedett: ilyen kilábalás nincs, a "kiskorúság" új körülmények között folyamatosan újratermelődik. Mennyiben tekinthető kevésbé "kiskorúnak" a mai ember abban a kanti értelemben, hogy "valaki mások vezetése nélkül gondolkodjék"? Hm, nem sokkal, sőt semennyire. Mennyiben kiskorúbb az az ember, aki Istenben hisz, a papságnak hisz, vagy elfogadja a földesura vezetését, mint aki a reklámoknak hisz, aki a kedvenc politikusának hisz, vagy aki az előítéleteiben hisz?

"Magunk okozta ez a kiskorúság, ha oka nem értelmünk fogyatékosságában, hanem az abbeli elhatározás és bátorság hiányában van, hogy mások vezetése nélkül éljünk vele." szól Kant, ami olyan távlatokat nyitna meg az értelem előtt...., amit az sosem lesz képes bejárni. Miért? Mert az értelem ebben az elvont formájában nem létezik, a tartalmait mindig a környező világból nyeri, és ezzel rögtön ennek "rabjává" is válik. A világot, amelyből az információnkat nyerjük, az értelem nevében folyamatosan rombolni az értelmet a rombolással ("kritikával") definiálja és a folyamatos kritikai képességein túl minden ízében megkérdőjelezi. "Sapere aude! Merj a magad értelmére támaszkodni! - ez tehát a felvilágosodás jelmondata." És ha ez, akkor a felvilágosodás az emberi élet lehetetlenségét hirdeti. Az élet egy tartályban lévő agy kritikai fakultásának létére redukálódik, és ad absurdum ez a kanti kritikai filozófia hozadéka is az emberiség számára.

Szociológiai nézőpontból: az ember láthatóan nem akar kilábalni a maga okozta kiskorúságából, mert láthatóan nem "mer" az értelmére támaszkodni, ehelyett folyamatosan újratermeli a "bálványokat", nem érdekli a cogito elv igazolási kényszere és nem érdekli Kant noumenonja. A világ jelenségekben (fenomena) létezik, és ezeket a jelenségeket nem tudjuk -- a kanti értelemben -- kritikai alapon megkérdőjelezni, mert nincs hozzá alternatív praktikus, pláne szociológiai tudásunk, de ami még kellemetlenebb: a radikális kritika mellett az evolutív kritikának sincs alapja, legföljebb koherenciája, amit viszont csak az élet igazolhat, de ez esetben a kritika mint a felvilágosodás igénye a létező intézmények meghaladására válik inkoherenssé. A "rabság" újratermelődik az intézményekben, csak az intézmények változnak.

Az őszinte konzervatív álláspont szembenéz ezzel. Csúnya dolgokat fogok mondani: nem is gondoljuk, hogy az emberek nagy része túl sokra volna hivatott, és ez a "nagy rész" arányosan stabil az utóbbi ötezer év társadalmaiban; a felvilágosodás melléfogás és a tudás szociológiai "megképződésének" teljes félreértéséről tanúskodik; ezért az sem véletlen, hogy az emberi egyenlőség kanti alapjának üressége (vacuous) folytán az emberhez való elvárt hozzáállásnak a konzervatívok csak a kulturális, egyezményes alapjait hiszik el. Az emberekkel szembeni szkepszisnek reális alapjai vannak, ami miatt úgyszintén melléfogásnak tartjuk az ember személyes önmegvalósításának elősegítésére irányuló progresszív gondolatokat (Green, Dewey, a frankfurti iskola, akár Rawls), illetve nem csodálkozunk azon, hogy amikor a progresszívok hatalomra jutnak, rendre megfeledkeznek ezekről és megelégszenek az állami újraelosztással, ami a társadalmi kontroll egyik módja.

Ezzel el is jutottunk a lényeghez: a társadalmi kontroll megkerülhetetlen: Hobbes és Locke konfliktusában a politikai realizmus az előbbit támogatja, nyilván némi civilizációs tanulságokkal, amelyek nem engedik a mértéktelen, gonosz, magáncélú kontrollt. De Hobbes-nak sem a konkrét állami eszköz (a Leviatán) szerződéselméleti (!) igazolása adja a jelentőségét, hanem annak a belátása, hogy az ember nagy tömegeit féken kell tartani, mert nem céljuk a felvilágosult önmegvalósítás, maguk is vágyják az alávetettséget, illetve -- amit Hobbes nagyon világossá tesz -- emiatt az emberek versus az állam szemléleti és gyakorlati összeütközéséből nem szabad az egyes embernek kikerülnie győztesen. Ilyesmit akarni végső soron természetellenes és erkölcstelen, mindamellett szembemegy a társadalmakat igazgató logikával.

Magyarán, mindenféle ember legteljesebb szabadsága piaci vagy tisztán idealista alapon -- vagy akárcsak erre törekedni -- nem egészséges, nemcsak káros, de fölösleges is; és mivel akármilyen oktatást nyújtunk (egymásnak), a tömeg úgyis újratermelődik, a szabadság és a tudás haszna a mindennapi egymás mellett élésben sem változik jelentősen az ellenőrzés intézményeinek erejéhez képest (relatív pozíció), ami miatt nem is szabad törekedni ilyesmire. Nota bene az, hogy az emberi szabadság átlaga a modern társadalmakban nagyobb lenne, mint pl. a XIV. században, vagy hogy a tudásunk átrétegződése bármennyire is szolgálná a szabadságunkat, azaz az értelem előrébb haladott volna a felvilágosodás által kijelölt célja felé, ami a szabadság, nos, mindez erősen vitatható (abszolút pozíció), legföljebb a korlátozás természete változott. Nem mernék megesküdni rá, hogy a felvilágosodás éppen nem afelé halad, hogy valódi tudás és hatalom egyre kevesebb ember kezében összpontosul, a technológiai és az állami kontroll egyre kikerülhetetlenebbé válik, azaz a felvilágosodás vége olyan fokú szabadságvesztés lesz, amihez képest a XIV. század világosan fölényben volt.

Az emberek nagy tömegeinek szociális, nacionalista, büntetőjogi, kulturális, gazdasági eszközökkel való féken tartása (ideértve a megtévesztésüket) ellen -- ha ezt kellő mértéktartással és belátással végzi az elitet szolgáló állam, tartja a politikai realizmus, de nem mellesleg a marxizmus is --, semmiféle "kilábalásnak" nem lesz igénye. A kiskorúságot örömmel fogja fogadni mindenki: felül és alul is. Amint ezt nap mint nap látjuk. A felvilágosodás alapvető tévedése tehát, hogy a szabadság és a tudás relatív súlya nőhet az emberi együttélésben, nemcsak működésképtelenné teszi a projektet, de az erre vonatkozó belátás hiánya akár vissza is fordíthatja a felvilágosodás által bírált korok eredményeit is, amelyek legalább a humánum normatív megőrzését biztosították. Ami nem jelenti azt, hogy a vallás, a hierarchia, a tradíciók hatékonyan visszaállíthatók lennének. Valójában ideológiai szimulákrumok között élünk, amelyeknek a hatása csak annyi, amennyi a mögöttük felsorakoztatható hatalomé; a kimondott szó már rég nem az igazságra, nem is a valóságra, de már az ideológiákra (világképekre) sem vonatozik. Ahogy Platón írja, már mi is három szinttel távolodtunk el az igazságtól és elérkeztünk a hatalmi manipulációk világába, amelyben -- és ez a lényeg -- már rövidesen nem is keressük a korábbi szintekre való visszajutás lehetőségét.

Az iskolának, a pedagógusoknak, az egyháznak és a szülőknek közösen kell "egy irányba" nevelniük a gyermekeket, közösen kell csiszolni és faragni őket, mert olyan nincs, hogy "össze-vissza pattintják a darabokat" - jelentette ki Soltész Miklós a Miniszterelnökség egyházi, nemzetiségi kapcsolatokért és az üldözött keresztények megsegítéséért felelős államtitkára, hobbiszobrász.

Nos, menjetek a búsba. Elhiszem, hogy a Fidesz már szavazóbázist építene 2030-ra is, nota bene ez óvodai indoktrinációtól kezdve a gyerekzsúrok megszervezésén, a hittanon, a kadétképzésen, a turulos sportéleten és a szexuális életükben való vájkáláson át -- az elitebbje esetében -- egészen a Nemzeti Közszolgálati Egyetemig (úgy is mint káderképző) végigkísérné az államosított, nemzetileg robotizált gyerekek nevelését (vö. youthbot), hogy az így tenyésztett példányok cohors-ait adandó alkalommal a Kárpát-medence védelmére is kirendelhesse, de ehhez az agyrémhez elég lenne felütniük az idevonatkozó szak- és szépirodalmat: nem fog menni. A korábbi kísérletekkel szemben (Horthy-rendszer, kommunizmus) nem lesz elég hülye, aki megvárná a program kiteljesedését, gyanítom, nagyon sokan úgy vannak vele, hogy ilyen jövőkép mellett inkább folytatnák Panamában. Az itthon maradókat pedig már-már unalmas módon és hasonló okok miatt utoléri majd a soros magyar tragédia.

A nevelés nem szobrászat, Soltész Testvér. A nép ideologikus nevelése pedig se okosabb embereknek, se nagyobb hatalmúaknak nem ment korábban. Emellett Orbán testvér szobrászatában az anyagi és a szellemi javak eddig is csak eltűntek, kétlem, hogy egyáltalán a véső megvan még, a műhelynek elég rossz a híre, a szobrász személyét pedig hadd ne illessem ez alkalommal, mert most, hogy egyre konzekvensebben a gyerekeim és leendő unokáim körül babrál, különösen csípős hangulatban vagyok. (Ahogy hallani az iskolákból a tanévkezdés első híreit, van ahol, még a szekrényajtók helyreállítására sem futotta a rezsimnek, amelyik azzal büszkélkedik, hogy immár helyrerakott mindent, a közoktatás nagy műve rendeltetésszerűen forog. Közlöm, nem egészen: van, ahol még európai színvonalon tudnak tanítani pedagógusok. Néhány év kell még az értelem feletti végső győzelemhez. Addigra a pedagógusok csökkenő számát is befogja majd a diákoké.)

A bűnözők, tahók és nímandok pedigréjét az őrültekével kiegészíteni ugyanakkor szemmel láthatóan kötelezővé vált mára az államigazgatásban. (Pedig a kormány ötleteinek egy kisebb részét, pl. a gyerekzsúrok színhelyéül ajánlott ún. NépmesePontokat [sic!], az iskolai hittant és erkölcstant, akár a fakultatív kadétképzést is, én speciel jónak vagy legalább érthetőnek tartom, de sajnálatosan támogathatatlanná teszi ezeket a keret -- a NER minősége --, amelybe illeszkednek.)

Ha magyar vagy, "olyan nyelven beszélsz, olyan rugóra jár az agyad, olyan észjárás igazságai és törvényei szerint rendezed be az életed immár ezer éve ugyanazon a helyen, amely csak ránk jellemző" - mondta nemrég a Fősámán maga.

Ha meg francia, wales-i (Cymry), portugál, szász.... -- tehetjük hozzá -- akkor meg alkalmasint két-háromezer éve teszed ugyanezt, mégse hülyültél bele. További égtájakon a négy-ötezer éves népekről most nem beszélve.

A nagy népvándorlásban az egyik utolsó népként érkezett a magyarság Európába -- vagyis mindenki más nagyjából előttünk. A mai mediterrán és nyugat-európai népek formálódásakor, a Kr. előtti 3. évezredben, amikor az indoeurópai törzsek (pl. a prekelta/ibér eredetű majdani portugálok) elkezdtek benyomulni a kontinensre, még a hírünk sem volt itt.

Nagyon aggasztó, hogy olyasmivel kell dicsekedni -- és még aggasztóbb, hogy olyasmivel akarjuk identifikálni magunkat --, ami részint legenda (az igazság az, hogy a magyar meglehetősen fiatal népnek tekinthető Európában), részint történelmietlen (az igazság az, hogy népünk összetétele folyamatosan alakul át nem ezer, hanem három-négyezer éve), részint pedig láthatóan arra a hiányra utal, ami a nemzetünk reális önmeghatározásában tátong. Ez utóbbi különösen aggaszthat egy etnicista nemzetvezetőt, ezért folyamodik legendák és történelmietlen klisék hajtogatásához.

A magyar nemzet -- mióta elveszítette a szuverén modernizációs komponensét, 1849-ben, és minden modernizációs kísérletet a történelmében külföldi erők és hazai zsoldosaik támadásaként él meg -- óhatatlanul csak védekezésben, hiányban és sérelemben tud gondolkodni, ami egyenesen vezet oda, hogy meg is teremti a maga ellenségeit, vagy nem ismeri fel őket időben. Ez így is marad, amíg a modernizáció nem épül be a nemzeti logikánkba, hiszen a modernizáció nem fog leállni a világban csak a mi kedvünkért, amit a mai állapotunkból kiindulva továbbra is az ellenünk irányuló támadásként fogunk értelmezni. Nem erre mondjuk, hogy okos. Ennek megnyilvánulása, hogy a mozgósítható többség leszavaz Orbánra, aki a saját állapotához mért evidenciákat kínálja neki, holott ez rossz a többségnek.

Amíg valaki ki nem meri mondani és nem lesz egyre több vevő arra, hogy ezek az evidenciák félreértelmezéseken, hazugságokon és egy sikertelen évszázadért való kompenzáción alapulnak, illetve a további kudarcaink biztos forrásai, addig a hanyatlás is folytatódni fog. Más pénzén élünk, folyamatos ravaszkodásra kényszerülünk a világgal szemben, a politikai vezetői becsapják a saját népüket, és amivel kezdtem: nemzetként lényegi identitásproblémáink vannak. De jó lenne, ha egyszer a nemzet valóban azt jelentené, amit tulajdonítunk neki, többé-kevésbé az igazságokon épülne fel, és hozzá ezek az igazságok a valódi fejlődés zálogát is jelentenék.

„A szocializmus nem feltételen környezettudatos, de tény, hogy megjelent a demokratikus ökoszocializmus egy új formája, ami talán az emberiség legjobb esélye lehet a kollektív túlélésre.” – írja Naomi Klein, Mérce-kompatibilis aktivista és szerző.

Azért én mellékelek egy táblázatot, mielőtt a keblünkre ölelnénk a szocializmusnak ezt az újabb fedősztoriját. Az utolsó oszlopot, a GDP arányában mért CO2-emissziót különösen érdemes megtekinteni. Eszerint - az USÁ-val összehasonlítva - Kína majdnem négyszer, India több mint háromszor, Oroszország háromszor annyira szennyező, további latorállamok megint négyszer annyira, az EU viszont kb feleannyira, Franciaország harmadannyira!. A nemzetközi neoimperialista-neoliberális-globálplutokratikus-palesztinfaló-profithajhász-kapitalizmus konkrétan fejlődőképes, sőt egyre környezetbarátabb (és barátnőbb), ennek megfelelően a magországai a legkevésbé szennyező országok a világon, ideértve -- de tényleg -- a legelmaradottabb agrárországokat és a Nagy Kékséget. Ja, mert exportálják a környezetszennyezésüket, azért! Ja, nem. Ez mítosz. Azok kérem, ott autentikus helyi környezetszennyező erők, amelyek azonban -- ha nem bolondulnak meg annyira, mint Ms Klein -- a gazdaságszerkezet átalakulása és a technológiai fejlődés révén lassan befejezik a nyersanyagok primitív konverzióját. Aminek az esélye az ökoizében - whatever it means - szélsebesen a nulla felé kezdene konvergálni, viszont előtérbe kerül majd a fűevés és minden ökoszemináriumok kulcsmondata: a NE FOGYASSZ! És akkor majd az ökomentes világháború szépen megoldja a dolgokat. Közben az olyan apróságokról nem is tettem említést, hogy több mint 7 milliárd embert kell eltartania a Földnek -- persze ha demokratikus ökoszocialista alapon mégsem menne, akkor egy nagyobb háború ezt a gondot is megoldja --, és azt se kérdeztem meg, hogy mi lenne demokratikus ökoszocialista vélemények szerint a fejlődés alternatív forrása a nyersanyagokkal és a tudás koncentrációjával szemben?.

Önfeláldozó népünk úgy döntött, eltartja az Orbán-rezsimet, de hogy megvárja, hogy egy következő parazita szellemi irányzat is politikává formálódjék... Talán nem kéne. Nem biztos, hogy végül kibírjuk majd.  https://en.wikipedia.org/…/List_of_countries_by_carbon_diox…

A liberális konzervatív modernizáció 2010 óta gyakorolva Csehország környéki életszínvonalat és magára joggal büszke országot eredményezett volna idehaza. 1990 óta gyakorolva... Istenem, nem is merem elgondolni.

A XXI. század elején a nyugati konzervativizmusok már régóta liberálisak, mert a liberális demokrácia keretrendszerét tekintik az önmegvalósításukat az értékteremtésben megtaláló, önazonos, hagyományaikra és közösségeikre büszke polgárok politikai közös osztójának. A nyugati konzervativizmus a diverzifikált hagyományok és a kapitalizmus híve, ezért az etnikai nemzet nevében végzett Gleichschaltungot ("kiegyenesítést", rendre vágást, homogenizálást) éppen olyan károsnak és emberellenes tartja, mint ennek a szocialista vagy progresszivista verzióját. A liberális konzervativizmus viszont annyiban különbözik a harmadik vetélytársától, a klasszikus (piaci, individualista, szerződéselméleti) liberalizmustól, hogy a politikai rendszert irányító értékeket nem kizárólag az individuumból vezeti le, ezért a liberális demokráciát nem tekinti nagyon racionalizálandó közegnek. Rövidebben, nem gondolja, hogy a racionalizmus módszertana alapján kellene a demokrácia legitimációját modellezni. 

Ugyanez egy harmadik megközelítésben: a libkon szerint rengeteg olyan érték halmozódik fel egy politikai közösségben (nemzetben, országban), amelyek nem racionalizálhatók (hagyományok, szenvedélyek, előítéletek, identitások, hitek és vallások, szeretetek és viszolygások stb.), azaz a politikai rendszer működtetésben fel kell tenni, hogy nem minden diszkutálható (nem minden érvelhető). Van, amit értékesnek tartunk, pedig nem nagyon tudjuk megvédeni a nagyobb nyilvánosság előtt vagy vitában azon túl, hogy szeretjük, ennyi. Az enyém. A mienk. Így volt, ezért maradjon így. Stb. A libdem működésének alapja ezért az állam és a jog korlátossága, ill. a közösségi (adott esetben archaikus) tudásformák iránti tisztelet, mert ez biztosítja az ember (a humanitás) teljességét.

Nem kell magyaráznom, hogy a mai világ nem így működik. Ezért a libkon egyre konzervatívabb, miközben nem tud produktív lenni, mert a produktivitás uralkodó értelme ma piaci és materialista (miközben a libkon is elismeri az értékteremtésnek ezt a közösségi színterét, de nem rendel mindent ide). Vagy a produktivitás felfogása, ellenkezőleg, betegesen etnicista és irracionális. A libkonok az egyén önkiteljesítését akarják összehangolni a közösség(ek)ben való léttel, minden más az egyént be akarja törni egy idealizált és tárgyiasított közösségi formába, legyen ez piac, nemzet, vagy állam. A libkon gyakorlattal szemben ezek politikai ideológiák, amelyek egy adott célból kiindulva gyártanak embertípusokat és cselekvéseket. A libkonnak éppen azért nehéz, amiért a humanitás közel teljességét igyekszik gyakorolni és a védelmét politikai gyakorlattá emelni. A libkon gyakorlat szempontjából ezért olyan fontos a műveltség: mert a deliberáció (a mérlegelés) annál sikeresebb, minél műveltebb ember végzi, ti. annál több minden tud bevonni a mérlegelésbe, ideértve az érzelmek, hitek, hagyományok összevetését a rövidtávú haszonmaximalizáció szempontjával, és lehetősége van ezek között magas minőségű választásokat tenni.

Erre bajos lenne politikai ideológiát fűzni. Ennek a kulcsszavai a benne-lét, az ottlét, a jelenlét (ti. az egyénnek a saját életében). Ez a konzervatív bölcselők kulcsszava (éthosz, Sittlichkeit), az erkölcsiség tulajdonképpeni jelentése. Az erkölcs nem más, mint a (ki)művelt, kulturált emberhez méltó hozzáállás a világhoz és a világban adódó helyzetekhez, ideértve az ilyen hozzáállásnak megfelelő - ezért autentikus - életet. De hogy ennek a műveltségnek mi lesz a politikai választása, az (majdnem) teljesen esetleges. Ha attól érzi magát a helyén, hogy az átlagosnál nagyobb teret enged a szorosan véve irracionális beállítottságának, akkor feltehetően az átlagosnál archaikusabb életformában lesz otthon stb. A liberális konzervatív felfogás szerint ez nem baj, mert nem lehet baj az, ha egy ember jól érzi magát a bőrében. Az a baj, ha a deliberációt nem végzi el vissza-visszatérően, nem reflektál önmagára, ill. különösen baj, ha az állama és közössége elveszi tőle a deliberáció és önreflexió lehetőségét, pl. az iskolák és a nyilvánosság lezüllesztésével. Az a baj tehát, ha a korlátozott (tehát nem progresszivista mentalitású) liberális demokráciát -- mint legfőbb politikai jót -- valaki kikezdi.

Mármost az így értett autentikus ember és ennek minél nagyobb számban való segítése nyilvánvalóan nem célja ennek a rezsimnek. Ez a rezsim az összeszerelő robotok betelepítése mellett a természetes testek robotizálására készül, erről tanúskodik az oktatási rendszer lezüllesztésétől kezdve az emberek etnicista propagandával való állami láncra fűzésén át az erkölcsi világunk maradékának teljes tönkreveréséig minden. Ennek a rezsimnek az ideális állapota a kiötlői szerint Kis Kína Nagy Magyarországon.

Ez a kérdés napjaink talán legfontosabb közéleti kérdése, ha ritkán merünk is szembesülni vele, talán mert észleljük a bonyolultságát. De az, hogy jelenleg bűnözők, tahók és nímandok lakhatják be államunknak nem csak a fényben lévő pozícióit, hanem az eresztékeit is, akik példává és normaadóvá váltak az egész társadalom előtt, úgyhogy jószerivel már csak a legerősebb erkölcsi integritás birtokában lehet ellenállni nekik, és ami még fontosabb, Európa maga van válságban, mindösszesen a liberalizmus úttévesztésének az eredménye.

Nem áltatom az olvasót azzal, hogy tudom a választ a kérdésre, de azért egy-két szempontot felvezetek. A liberalizmus részint antropológiai és erkölcselméleti, részint közvetlen politikai tanulságok szülötte, és általában következménye annak az évezredes emberi vágynak - amint a XVIII. század végének nagy amerikai és francia alkotmányos dokumentumai, a XIX. század második harmadának német, magyar, olasz, lengyel, görög politikai harcai, de  legmélyebben talán a holland és a brit polgári-alkotmányos fejlődés jeleznek --, hogy az ember egy transzcendens megerősítésű erkölcsi rendben (ami alatt leginkább azt értették, hogy az emberi kiválóság közösen elfogadott mércéje szerint) szabadon, az állam és más emberek igazolhatatlan beavatkozásától mentesen teljesíthesse ki önmagát. A liberalizmus elsősorban erkölcsi eszme volt, másodsorban politikai gyakorlattá akart válni.

Ezzel rögtön le is szögezem a címbeli kérdésre adandó válaszom lényegét: éppen ennek az iker elgondolásnak a lényegét nem sikerült beteljesíteni. Ami erkölcsi volt a liberalizmusban, azt a deszakralizáció, a tömegtársadalom és a tőkekoncentráció együttes nyomása alatt fokozatosan feladta, illetve átadta az erkölcsi politizálás helyét a baloldalnak, amely viszont behódolt a totalitarizmusnak, és miután ez az erkölcsi totalitást politikai totalitásba fojtotta, így valósítva meg az egyikből a másikba való átlépést, diszkreditálta a morális igényű politizálást a jövőre nézve, akár liberális, akár más fajta lenne az. A kommunizmussal párhuzamosan létező, főleg pedig az utána átalakuló liberalizmusból a transzcendenciának már a jelzését is száműzték, az ENSZ megfelelő okmányaiban a nyugati erkölcsi rendnek -- jellemző módon -- megkezdődött a relativista, akontextuális szétdúlása, eljogiasítása és hatalmi manipulációja.

A liberalizmus a transzcendencia és a rend igénye után -- a XX. század végére, a kommunizmus fegyelmező hatásának elmúltával -- a politika erkölcsi megalapozottságát is feladta, ezért nincs eszköze a hatalmi típusú és/vagy populista politizálással szemben és nem tudta megvédeni a liberális demokrácia alapjait, amelyek végső soron erkölcsiek; letette a fegyvert a bal- és jobboldali identitáspolitikák előtt és belenyugodott a nemzeti politikai közösségek feltöredezésébe, ami miatt valójában a liberalizmus a múlt századdal -- szigorúbb megítélés szerint már a múlt század elején, az alapvető morális magafelejtése első jeleivel -- meg is szűnt. Ersatz termékei, az emberi jogok egyetemes nyilatkozata és az ezt követő dokumentumok szankcionálhatatlan jogok (=vágyak) kompendiumai, amelyek semmiféle erkölcsi rendnek nem részei, ellenkezőleg: a létező világgal szemben fogalmazódnak meg pozitív normaként, legföljebb korrekciós szerepük van bizonyos intézményeken keresztül (hágai Nemzetközi Bíróság, békefenntartás, szakosított szervezetek tevékenysége stb.), valamiféle homályos emberkép és globális instancia nevében. Az erkölcs mint ἔθος, mint Sittlichkeit vagy Gewohnheit, az önmagunk legjobbjával való személyes közösség, az otthonosság, a jelen- és benne lét érzése, a természetesség mint olyan elmúlt. A folyamatos erőfeszítés, kívülről diktált uralom és idegenség lépett a helyébe akár fegyelmező erő formájában, mint a kollektivista erkölcsök és az állam, akár teljes cinizmusként vagy "felszabadulásként".

A szűkebb horizontú válasz a címbeli kérdésre persze a liberalizmus kultúrájának önvédelemre való képtelensége lehetne. A progresszivizmus elhitette a nyugati emberrel a sajátos optimista antropológiája alapján, hogy minden ember a racionalitása birtokában képes felfedezni a közös jót és kész ennek szellemében cselekedni; hogy a kultúra, a műveltség és a nevelés korlátozó eszközök, nota bene a nyugati -- fehér! -- gőg, diszkrimináció és elnyomás rezervoárjai; a tolerancia egyenlő a relativizmussal; erkölcse a gazembernek is van, vagy ha már nehezen lehetne erkölcsnek nevezni, amije van, akkor az a környezete hibája; továbbá Európa a népek és kultúrák olvasztótégelye. Hogy megfejelje a civilizációt romboló hatását a progresszivizmus még a kapitalizmust is támadja, amely a nyugati társadalmakban, illetve a Nyugat és más kultúrák viszonyában a koordináció fennmaradásának egyetlen valódi záloga. A progresszivizmus rousseau-i, spenceri, greeni és dewey-i emberképe legyőzte a liberalizmus burke-i, tocqueville-i, milli örökségét, ha ez bárkinek mond még valamit. A korai Rawls-t legyőzte a kései. A barbarizmus keletről és délről ismét a kapuk előtt áll, és a belső -- egészen mélyen értett és meg nem értett -- ostobaság a szövetségese.