1000 leütés

Tamás Gáspár Miklósnál kevesen látják jobban, hogy a marxizmus nem összetévesztendő a politikai (státus-, jog-, elismerési és identitás-) egyenlőségért változatos erővel és felállásban nagyon régóta harcoló aktivisták, politikusok, mártírok, kultúrértelmiség, miegymás fluktuáló ideológiáival. Írt is erről -- mint most -- hol türelmetlenül, hol türelmesebben eleget.

Ha szabad egy megjegyzéssel élnem, nem lehet, hogy a többiek értetlensége és az ő türelmetlensége ugyanarról a tőről fakad: hogy a marxizmusnak az égvilágon semmilyen tényleges (az életekre gyakorolt) jótékony hatása nincsen, ugyanakkor TGM-en kívül "mindenki más" szeretne legalább pszeudo-legitimációt adni neki, hogy legyen -- mert egyébként nincsen --  a világ dolgainak praktikus alakításához átfogó értelmezési kerete? TGM meg közben az intellektuális precizitásnak hódolva a saját megértéséből képtelen "kívülről behozott" tudatosságot (szellemet) generálni ott, ahol már Rosa se tudott, mert a kutya sem akar öntudatra gerjedni, inkább akar kenyeret tenni a családja asztalára, ha -- úgymond -- ennek fejében kizsákmányolják is?

Messze nem értek annyira a marxizmushoz, mint kedves szerzőm. De azért valamennyire. Ami elég ahhoz, hogy felmérjem a mindennapi jelentőségét és esélyeit (nincs, nincsenek, ami engem megnyugtat). A némi türelmetlenségem abból származik, hogy először nem a marxizmus (elméletének) kritikájával foglalkozik az, aki a gyakorlatát egyengetné.

Zárójel 1. Természetesen rengetegen leírták már a marxizmusról, hogy miért nem működhet. TGM személyes ismerősei is. Sőt olyanok is voltak, akik leírták, miért hiba a marxizmusnak akár csak társadalomkritikai jelentőséget tulajdonítani (nem összetévesztendően a kapitalista társadalmak mindig üdvözlendő bírálatával). Írták ezeket -- megint csak -- TGM személyes ismerősei is. Megfontolandó: milyen érvek kellenek még ahhoz, hogy egy marxista lemondjon a marxizmusról, ha az észérvek, az értelem ítélőszéke, a politikai empíria stb. nem elegendők.

Zárójel 2. Szerzőnk írá: "[a]z osztályokat nem az osztályérdek hozza létre a kapitalizmusban, hanem az értéktöbblet elsajátításának módja, a termelőerők és a termelési eszközök elválasztása (a tőkés tulajdon), az árutermelés, a szabad munka." Na, hát ez az. Vélhetően ebből a téves prekoncepcióból ered minden idevonatkozó nyűg. Százmillió hulla meg az apró.

Karácsony népszerű. Nem is lehet nagyon kikezdeni. Ráadásul úgy tűnik, flörtöl a közös ellenzéki kormányfőjelöltséggel. Mit lehet tennie Orbánnak, ha biztosra akar menni vele szemben?

Én magam nem hiszem, hogy ez az ellenzék bármilyen felállásban, bárki vezetésével le tudná győzni a Fideszt az eddigi választási szabályok között, de Orbán biztosra akar menni, főleg, mert nem tudja ebben a pillanatban, mit tartogat még a válság. Innen a választójogi törvény módosításában testet öltő ellenzéki közös lista ötlete és benne Gyurcsány hagyományos szerepe a Fidesz erősítésében.

Gy. talán a második vagy harmadik legnépszerűtlenebb magyar politikus már egy évtizede folyamatosan; most ne firtassuk, miért, de ő az. Nem jó ajánlólevél a politikában, ahol a népszerűség mellett az elutasítottság a legfontosabb személyes mérce. Gy. a 10-15%-nyi biztos szavazóján túl, akik istenítik, gyakorlatilag mindenki más szemében a leginkább elutasított "demokratikus" politikus. Ezt kb. mindenki a helyi értékén értékeli, kivéve Gyurcsányt. Marad, de nem tesz a rá kiosztott szerep ellen. Makacsul tartja magát hozzá, pedig a mérhető hasznossága (utility) a kormány- és rezsimváltás szempontjából a jelenlegi szerepében negatív. Ha nem lenne ez a szerep, sokkal nehezebb lenne a Fidesz dolga.

A Fidesz biztosra akar menni, a Soros-Brüsszel-migránsok-LMBTQ-(talánmég)Biden témaköteg kiegészítésre szorul Orbán fejében, ezért úgy döntött, hogy Gyurcsánnyal közös listába kényszeríti az ellenzéket, aminek ő se a NER-ben betöltött politikai funkciója, se személyes okok miatt sincs ellene (állítólag utálja Karácsonyt).

"Pártlistát az a párt állíthat, amely - legalább kilenc megyében és a fővárosban - legalább ötven egyéni választókerületben önállóan jelöltet állított" - ez az egyik pont, amin a kormány 2020. november 10-én, a dátumbélyegző szerint 23:59 perckor T/13679. számon benyújtott javaslatával módosítanák az egyes választási tárgyú törvényeket (.pdf).

Ez a törvényjavaslat -- ha elfogadja az ogy. és a népképviselet mit nem fogadna el, ami Orbán udvarából javaslatként elékerül -- praktikusan azt jelenti, hogy az ellenzéknek csak akkor van esélye nemhogy győzelemre, de indulni is 2022-ben, ha egyetlen országos listát állít és minden vk-ben egyetlen jelöltet.

Íme először is a világ hatékonysági (és az ezzel nagyjából szinkron jóléti) állapota történeti kitekintésben:

_________________________________________________

Aztán a kritikus differenciálódási időszak lebontva régiókra:

Lehet itt mindenféle kifogást, magyarázatot és összeesküvéselméletet gyártani, a világ népeinek ravasz, viszont annál kíméletlenebb Nyugat általi elnyomásáról fantáziálni, lehet a kínai példát lobogtatni (csak éppen az egy főre jutó GDP itt alig lépte át a 10.000 USD-t, miközben ennek a technológiai alapjai is nagyrészt nyugatiak), lehet a liberális demokráciák válságáról delirálni... mindent lehet. Én csak ezt a két grafikont mutatom, és ezzel kívánok sok sikert azoknak, akik az állam erejét összekeverik az intézmények erejével, az etnicista-illiberális (autokratikus) rendszerbe vetett hittől várják nyomorult országunkban a megváltást és úgy általában -- nem is kell e grafikonokig elmenni -- egy büdös szavát is elhiszik az Orbán-gengnek.

Persze vannak, akik szerint a boldogságban sokkal fontosabb tényező a nemzeti identitás "védelme", a globalizációval szembeni sokfrontos harc és a szuverén, hősi szemlélet. Én tudom, hogy ennek örvén aztán sok jószándékú embert meg lehet téveszteni a mélymagyar kegykultúra iránti állami álrajongással, ami felülírja a józan észt és boldog népek bevált gyakorlatát, és ez a hungarikum-műtárgyiság lenne ezek szerint a magyar identitás megőrzésének -- ezen keresztül meg a boldogságnak -- a kulcsa. Hát nem az. Ez legfejebb a legrosszabb fajta skanzen szemléleté, ami előbb szimbolikus ügyekre redukálja egy állam küldetését az életek irányításában (miközben minden másban szabad utat kap a hazudozásra és a tolvajlásra, mert a nép képtelen vigyázni az anyagi javaira), aztán összekeveri a nép önazonosságát a kinevezett műkánon ideológikus átlényegítésével, ez a pogány etno-szakralitás pedig kiöli az értékek organikus kiválasztódásának esélyét, egy csomagba (="Mi a magyar?") kényszerítve a cigánynótát a lakodalmassal, Wass Alberttel, a csikósbőrös kulaccsal, Hofival, a népdalokkal, a Gyulai kolbásszal és Kodállyal stb. A tradíció boldog országokban organikus változás dolga, a műtárgyiság pedig -- a múzeumoké. Orbánék önfelkent magyarkodása a rossz ízlés mellett a hatalmi célú skanzenépítkezést szolgálja, amelyben se élet, se érték (vagy csak véletlenül, periférikusan). Egy modern ország önazonosságát egyszerre alkotják a népdalai, a néptáncai, a modern regényei és az internet (par example). Egy boldog nép össze tudja ezeket hangolni, ha nem is lehet soha harmonikusan. De ezért érték a pluralizmus: sok nézőpontból lehet ugyanazt a kultúrát szemlélni, és ezek nemcsak hatnak egymásra, de mindenki kiválaszthatja, melyiket érzi a magáénak. Ha ellenben Kövér László mondhatja meg a maga kis fejével, mi a magyar, az a végünk. 

PS: Tudom, unalmas ezeknek és hasonló grafiknak a lobogtatása. Én se először teszem. De soha nem lehet elégszer, mert "Mészáros" még mindig gazdagodik, a társadalmunk még mindig szét- és leszakadásban van és sokáig versenyképtelen lesz, ami -- ha hiszi az olvasó, ha nem -- szoros összefüggésben áll a magyar nép európai mércével kiemelkedő boldogtalanságával. A jóléti, a szellemi és az erkölcsi kiválóság (iránti igény) egymást erősítik, ezek meg nagyjából eldöntik, hogy egy nép összességében mennyire érzi jól magát a bőrében. Nincsenek csodák és csak az ostobák hisznek ilyenekben.

Az EU-pénzek túlárazott improduktív beruházásokba öntésének olajozott gyakorlata, amelynek során -- hogy, hogy nem -- feltűnően sok "hazai" követ kell felhasználni és aminek magas hányadát a notóriusan rosszul átlátható építőipari cégeknek egy szűk csoportja végzi, ismert az ország lakossága előtt, beleértve a fideszeseket is. Tudott dolog Orbán családjának, vélhető strómanjainak és ismert barátainak exponenciális (ez azt jelenti, hogy az egyenletesnél, azaz a minden évben ugyanannyival növekvőnél) gyorsabb gazdagodása csaknem kizárólag olyan közpénzekből, amelyek a nyugati adófizetőktől Magyarország versenyképességének, felzárkóztatásának, modernizálásának érdekében vesznek el a saját államaik. Ismert korábbról a Rogán által bonyolított letelepedési kötvénybiznisz, legújabban az öt-tízszeres áron beszerzett lélegeztetőgépek köré szervezett fideszes vircsaft, amelyen a mostani eladásuk után -- mivel a fenének van szüksége ennyire -- csak a tiszta hasznon marad meg a beszerzőknél, mindkét esetben több tízmilliárdos nagyságrendben. Tolvajlás -- ideértve a sok egyedibb, több iparágra kiterjedő esetet is -- kipipálva. A magyar népet ért veszteség óriási, kezdve a közmorál romlásától az anyagi kárig és az elmaradt haszonig, ami utóbbit a meg nem valósult értelmes beruházások hiányában szenvedünk el.

A politikai bűnözői osztály eközben egyre nyilvánvalóbb kormányzati dilettantizmusról is tanúságot tesz. Az euró árfolyama a 2010-es 265 Ft-ról ma egyre makacsabbul felzárkózik a 370 köré (amit a fideszesek szavazók tekintélyes hányada -- lásd az iskolázottsági összetételüket -- diadalként él meg, ez meg ugyanaz a hányad, amelynek közben természetesen fogalma sincs az ennek nyomán őket is érő, halmozódó kárról). Az ország nagyrészt nyugati finanszírozású GDP-növekedését gyakorlatilag stagnáló államháztartási hiány (miről is volt szó a 2010-14-es magabiztosság korában, hol kéne ma lennünk, 50%-on?) és újra növekvő háztartási eladósodás mellett az egy főre jutó fogyasztás mélyrepülése (a szegénység és az ország praktikusan alsó felének leszakadása), a medián fogyasztásnak a GDP-növekedéshez mért, a régiónkban -- nemhogy Európa boldogabb felén -- is ismeretlen ütemű romlása követi. A különbség oka az orbánista kleptokrácia, az alacsony hozzáadott értékű gazdaság és a perverz közteherviselés rendszereinek kombinációja, mindösszesen az ún. társadalmi hatékonyság romlása.

De a gazdasági dilettantizmus ott hagyja nyomát a hasonlóan alacsony szakértelemben és a pénzhiányban a nyugdíjrendszer, az eü. és az oktatási rendszerek (alrendszerek) átszervezésének során is, amelyekben -- ha eddig nem -- mostanra a vírus felfedte a centralizált, voluntarista kontroll, a "forráshiány" (szabályos kiéheztetés) és a szakmai hozzá nem értés veszélyes elegyét. Az ország közszolgáltatásainak forrás- és szakemberhiánya egyre nő, minden évvel, amit az orbánizmusban töltünk -- a nehéz visszapótlás, az erkölcsi és szakmai romlás miatt -- vélhetően három-négy év kell majd egy profi, valóban nemzeti érdekű kormányzás alatt (amelyhez nem fűzök túl sok reményt a mai ellenzék kezei között sem) a veszteség ledolgozására.*

Egyéb kérdésekről -- a városképek, az ország úthálózata, a magyar KKV-k helyzete stb. stb. -- nem beszélek, mert evidensen tragikus a helyzet. További bekezdés kívánkozna a jogállamiságot, a demokráciát elpusztító kitervelt intézkedéssorozat illusztrálásához, amelynek nyomán a nyilvánosság és a politikai intézményrendszer a hatalmi gépezet kontrollján túl az információáramoltatást és a döntések optimalizációját is képtelen ellátni; azaz a gyakorlatilag egy személyre szűkült hatalmi központ döntései a policy-t illetően egyre pontatlanabbak lesznek. Mindent összevetve az ország amortizációja olyan előrehaladott állapotban van, ami alighanem példa nélküli a modern történelmünk békebeli korszakaiban.

Az orbánizmus kártékonyságát a választóknak továbbra is a harmada, a biztos szavazók fele ennek ellenére nem bánja vagy nem bánja eléggé ahhoz, hogy megvonja a bizalmat a rezsimtől. És ezzel elérkeztünk a legnagyobb, több évszázadban mérhető folyamatos romlásunk végső okának rögzítéséhez, amely a NER fennmaradásának fundamentuma: a magyar nép tudati állapotának, kompetenciakészletének és erkölcsi minőségének összességben alacsony, bizonyos szegmensekben pedig kirívóan alacsony voltához.

A helyzetből (inkább állapotból) való kilábalás stratégiájáról csak nagy vonalakban van fogalmam. Az implementációjáról -- a változásmenedzsmentről, ami tehát a mai meglevő forrásokból és készségekből táplálkozna és (mégis) sikeres lehetne -- semmilyen elképzelésem nincs. Remélem, van valaki, akinek igen. Lassan el is mondhatná már.

*PS.:

A Fidesz szavazói a választókorú népesség egyharmadát teszik ki, ebből csinál parlamenti kétharmadot -- majd Orbán kormányzati rendszerének felépítése és informális hatalma révén abszolút hatalmat -- elsősorban a propaganda, a választási rendszer, a választások napján történő legális, féllegális és illegális mozgósítás. A "nemzeti" propaganda révén -- pénzköltésben, felületben és műsoridőben -- folyamatosan elnyomja az alternatív üzeneteket, azt a szubjektív látszatot kelti, hogy a többség hangját közvetíti, amivel az ellenzéki szavazók körében reménytelenséget kelt, amit a saját pártjaik objektív inkompetenciája csak felerősít. A valós alkotmányozó többségnél sokkal bénítóbban hat az ellenzéki és a bizonytalan tömegre a többség látszatának sulykolása.

Lenne ennek ellenszere, ami nem kíván sok pénzt, ez pedig -- csodák csodája -- a folyamatos országos jelenlét, amellyel valamennyire ellensúlyozható a valóban folyamatos egyoldalú kormányzati propaganda; nem túl nagy, inkább rövid, villámszerű, jól poentírozott üzeneteket eljuttató mikroeseményekkel, az országban keresztül-kasul mindenhol: kisebb és nagyobb vidéki városokban, sőt az egészen kicsiny falvakban is. Ezeken a maximum fél-, egyórás kitelepüléseken (vagy hangosbeszélős közvetítésekkel, a gazdagabb pártok szórólapokkal) jól felépített mondanivalót közvetíthetnének nem több, mint 3-4 (emberi nyelven, emberi léptékben megfogalmazott) politikai üzenettel, mellettük szemléletes konkrétumokkal, mindezt megfelelő magyarázatba és narratívába ágyazva, és további helyi aktivistákat gyűjthetnének. Egy-két pártember naponta 8-10 településre is eljuthatna így, a választásokig akár többször is. Sőt, a lényeg éppen a valamennyire folyamatos jelenlét volna: "vagyunk, reményt és értelmet adunk, érdemes ránk szavazni". Mivel helyi aktivisták már vannak, akiknek nem telne többe egy ilyen körút, mint ötezer forintnyi benzinbe meg a technikába történő egyszeri befektetésbe, a megtérülés -- hogy is mondjam -- az eddigi gyakorlaténak többszöröse lehetne. Ezzel nem a spanyolviasz feltalálásának látszatát akarom kelteni, csak "tépelődöm", hogy miért nem képesek ezt csinálni.

Aki ismeri ezt a blogot, az tudja, hogy teljesen reménytelennek tartom a hazai ellenzéket (legyen ez a párt- vagy az értelmiségi-írogató része), például a kellő akarat hiánya miatt. Az akarat hiánya a szisztematikus gondolkodás hiányával együtt szüli az innováció hiányát, az meg a folyamatos bénázást. Fogalmam sincs, mit kezdene ez az ellenzék az országgal, ha a kormányzati hatalom birtokába jutna, jobb nem is belegondolni (látva pl. az ellenzéki önkormányzati korrupció friss hajtásait). Én csak azt tudom, hogy Orbánéknál rosszabb emberi számítás szerint nem lehet. A mai ellenzéki stratégia szemmel láthatóan az, hogy vívja ki csak a társadalom (a szakmák) a szabadságot (SZFE, orvosok, tanárok stb.), a pártok meg -- amelyek éppen akkor meg tudják ugrani a parlamenti küszöböt -- majd beleülnek a hatalomba. (Ez még a jobbik olvasat, mert vannak érvek amellett, hogy az ellenzéki pártok bizonyos fragmentumai több éve már, változó hangsúlyokkal, de kifejezetten a Fidesz győzelméért dolgoznak.) Veszélyes felfogás ez, mert ennyi lesz a valódi legitimitásuk is: nulla, vagy csak annyi, amennyit a választások teremtenek. Jobb lenne nem ennyire cinikusnak és töketlennek lenni, ha az országot tartják szem előtt. Persze, tudom, hogy nem sokan tartják. Ez van. De legalább a látszatra adni kéne valamelyest, mondom amiatt, hogy mekkora munka várna rájuk a romlás visszaszorításában. Ehhez pedig komoly legitimáció kell.

Mitől is keresztények a katolikus és a protestáns egyházaink? Nyilván ezzé teszi őket először is az alapításuk, aztán a hagyományuk, a liturgiájuk, továbbá mert annak mondják magukat. Mindezek a dolgok azonban már csak azoknak érdekesek, akik belül vannak az egyházon és ilyenként kielégítik őket a soi-disant paradigmák. Az egyházak ilyen paradigmák Magyarországon, és a kitörésük ebből jobbára csak a romlásuk irányába történt az utóbbi években. A korrupt, abuzáló, közpénztemetésben szíves kollaboráns, a világi hatalom legitimálásában jeleskedő, de közben a modernséggel kezdeni mit sem tudó, híveit vesztő, egymással (evangélikusokkal, kisegyházakkal) nem szolidáris keresztény egyházak hitükben megfeneklett papokkal hirdetik az Igét -- és építtetik a stadionokat. (Minden mondat után tessék odaérteni: tisztelet a többnyire ritka kivételeknek.) Szolgálatot folytatnak? Persze. Keresztelnek, esketnek, temetnek, oktatnak, gondoznak és gyógyítanak. Funkcionális értelmük van. Paradigmák és funkcionálnak. Így-úgy.

A Krisztustól való távolságukról nem beszélnék, nem jövök ahhoz, hogy ezt megítéljem. Én csak azt tudom, mitől érezném úgy, hogy az orbánizmus farvizén és a harminc ezüstön túl is keresztényebb -- azaz krisztusibb -- lett ez az ország az utóbbi tíz évben. Pl. attól, ha (a szó szoros értelmében) úton-útfélen és tereken misszionáló szerzetesekkel és papokkal találkoznék, akik hittel terjesztik az Igét és van hírük a világ számára. Pl. attól, ha keresztény témájú vitáktól lenne hangos a közélet, mert úgy tudják témává tenni az Igét, hogy az mindenkit megmozgat pro vagy kontra. Pl. attól, ha komolyan vennék a létokukat, a világba való elküldésük értelmét, ami nélkül szükség se volna rájuk: a hitre való meghívás mellett a szeretet parancsát, és minden mozdulatuk erről szólna. Pl. attól, hogy elég bátrak megítélni a politikai közbeszéd minőségét, hiszen nem szolgálnak két urat és az ő uruk nem a világi felség. Pl. attól, általában képesek és akarnak normát hozni a normátlanságba, tisztaságot a mocsokba, lámpást az éjszakába, iránytűt a mágnesviharba. Amiből látszik az isteni küldetésük. Ha így lenne, nem tévesztenék kényszeresen össze a kereszténységet ún. konzervatív (valójában tolvaj, hazug, cinikus) politikai agendák, témák és módszerek szolgálatával, hanem teljesen -- észrevehetően és felszabadítóan -- más nézőpontból reflektálnának a világra.

Keresztények-e még az egyházaink? Hadd kételkedjem. A szívszorító ürességük sokszorta fájóbb, mint az évszázados magyar politikai válság. Pedig ha van nép, amelyik rászorulna a papjaira, az a magyar.

Felemelő érzés lett úrrá az Uránia előtt demonstráló tömegen, amikor felcsendült Beethoven Egmont nyitánya. A zenemű gyakran hangzik fel az '56-os forradalomról készült archív felvételek kísérőzenéjeként (miután a forradalom idején is gyakran sugározta a rádió) és természetesen tegnap is azt az érzetet kelthette a hallgatókban, hogy a szabadság hangjait hallják -- a szabadságot érzik magukban és maguk körül. Aztán a hosszadalmasabb '56-os emlékelőadás hamar visszazökkentett mindenkit a valóságba, hogy ti. nem élik/éljük a szabadságot, hanem csak megidézik/megidézzük. Ma pedig már biztosak is lehetünk ebben, ahogy a kormányzati hazudozás és manipuláció megeredt a jól ismert csatornákon és mégsem szakadt le az ég.

Majd lesz -- talán -- megint valamilyen forradalom, hiszen nagyon úgy tűnik, hogy a demokrácia felismerhetetlenül elsorvadt formája képtelen betölteni a reményt, hogy győzelemre vigye a szabadság ügyét. De amíg ez bekövetkezik, nem árt emlékezni  a magyar (fegyveres) szabadságküzdelmek háromszáz éves történetére. Dióhéjban (1711, 1849, 1919, 1956) ez a bukások története, aminek természetesen oka van, nem is egy, vagy ha mégis egy, hát nagyon összetett. A lényege nem annyira a fegyverektől elszenvedett vereség, hanem a társadalom kritikus tömegének felkészületlensége, egyetértésének és a szabadságért való egységes cselekvésének hiánya. Ez a lényeg mit sem változott máig.

Hiába a meg-megújuló szenvedély, ami életünknek és történelmünknek ebben a mai, különösen deprimáló évtizedében is -- de hozzácsaphatnám ennek előzményeként rögtön az eggyel korábbi évtizedet is, ami a mulasztásaival megpecsételte a 2010-es éveket --, hiába a reménykeltő fiatalos ellenállás mégoly ritka kitörései, ha a szabadságnak nincs elképzelt formája, amely az ellenállásnak és a reménynek programot adna. A szabadság felé vezető úton az elégedetlenség és az ellenállás megnyilvánulásai csak a nulladik lépés. Ha a szabadság formájáról -- ami egyszerre erkölcsi és intézményi állapot -- nincs közös ismeret, akkor a gyakorlat, ha egyáltalán esély nyílna is rá, anarchikus, radikális és céltalan lesz.

Orbánt nemcsak a cinizmusa és a demokráciaellenes radikalizmusa tartja hatalmon, hanem az erkölcsi rendünk szükséges újraalkotására vonatkozó gondolkodás hiánya is az ellenzéki oldalon. Már maga a belátás is hiányzik, hogy foglalkozni kéne ezzel. Az Egmont-nyitányt Beethoven Goethe darabja elé kompontálta, amelyben ismeres módon Egmontot lefejezik, a szabadság reménye azonban (diadalmasan) tovább él. Tegnap éppen eddig jutottunk el a darabban: a nyitányig, benne a reménnyel.

De. Az emberi együttélés nem lehetséges radikálisan összemérhetetlen erkölcsi állapotokban. Posztmodern világunkban, amely a politikát törzsi szenvedélyek és indentitások terepévé és ezeken építkező hatalmi konstrukcióvá redukálja, tüntetni viszonylag könnyű ("viszonylag"), de egy országot kitalálni, az erkölcsi rendjét és benne a szabadság formáját megalkotni és fenntartani (ami eddig se sikerült) csaknem lehetetlen totálisan szembenálló törzsek összecsapásában.

Értelmiségünk közös rákfenéje, hogy egyvalamitől képtelen megszabadulni, ami bármelyik oldalon álljon is, romba dönti a függetlenségét: hogy dominánsan nem az országot szolgálja (a nézőpontja nem az országé), hanem a saját törzsi idólumait. Ezek mai formája -- a Francis Bacon-féle kritikán túl -- összefoglalóan a törzsi identitása. Az akármilyen oldali közéleti értelmiség tényleges függetlenségének egyetlen bizonyítéka az országra irányuló gondolkodás (benne az élénk viták) dominanciája lenne, akár -- jobb híján -- politikai szekértáborokon belül. Ebben sehol sem vagyunk. A szabadság formája helyett a törzsi lojalitások, a megrögzöttségek és az elvárt gondolkodási sztenderdek érvényesítése ("összezárás") jelentik az értelmiségi csoportok fő gondját.

A feltétel nélküli alapjövedelemmel (FNA) kampányoló Párbeszéd nevű mikropárt -- és a javaslata, hogy a balos ellenzék emelje be a 2022-es kampányába az FNA-t -- még a koncepció felvizezett formájában is a baloldali identitásradikalizmusok (tehát, meg kell adni, nem a marxizmus) tipikus hibáját véti, amennyiben az eszményi viselkedésre redukálja az emberképét. Legalább Rousseau óta ismert baloldali tévhit az, hogy az ember szabadnak és jónak születik, a kettőnek együtt, és a társadalmi intézmények rontják el ezt az ideális bölcsőkori énjét. (A liberálisok ezzel szemben, ha a szerződéselméleti tradícióban el is ismerik a szabadságot elméleti kiinduló állapotnak, az intézményeket elengedhetetlennek tartják a bűnös, vagy rossz, vagy egoista, vagy egyszerűen csak tökéletlen ember kontrollja és az ilyen emberek koordinációja érdekében.)

Mint minden rendszerkritikai alapú eszköz, az FNA is a kapitalizmus (mint az intézményrendszer egyik meghatározó elemének, lásd Rousseau-t fent, de ide már Marx is nyugodtan citálható) romboló, emberellenes vonását igyekszik kiküszöbölni. Az eszköz gazdasági megalapozatlanságáról -- bármelyik megvalósulásában -- sokan beszélnek, egyes kísérletei kudarcot is vallottak már, de kevesebben szólnak az FNA révén a munkakényszerből kieső emberek kártékonyságáról. Azoknak a rétegeknek, amelyek az FNA legnagyobb kedvezményezettjei lennének, tehát döntően az alacsonyan képzetteknek az élete egy csapásra megváltozna nemcsak abból a szempontból, hogy valamivel könnyebbé válna az állampolgári jogon (a Párbeszéd verziójában: a szegénység jogán) szerzett plusz források miatt, hanem úgy is, hogy olyan mennyiségű szabadidő zuhanna rájuk, amivel nem tudnának értelmesen mit kezdeni. Az ilyen szabadidőtömeg társadalmi méretekben a veszélyes semmittevésben, tömeges pszichológiai deformálódásban és a közrend fenyegetésében jutna kifejezésre. Lennének, akik értékteremtésbe tudnák fordítani az FNA adta relatív kényelmet, de objektív okok miatt -- ahogy mondtam, e rétegek eredendően alacsony képzettsége, műveltsége, önképzési kultúrájának hiánya miatt -- kevesen.

A munkakényszer a társadalmi rend egyik biztosítéka is. A felszabaduló idő jó eséllyel nem a humánum erősödését szolgálná -- több könyvtárra elég szociológiai tudás támasztja alá ezt a világ minden szegletéből --, azaz az így szerzett többletszabadság nem a jóságot szabadítaná fel, hanem bebizonyítaná, hogy a szabadság értéke a szabad döntések értékességén múlik, amire semmi garanciát nem ad az emberi természet. A munkavégzésből megtakarított túl sok idő nem a jó (vagy értékes) ember szabadságát hozza felszínre, hanem olyan elnyújtott szabadságot ad (értsd: az évi három hét helyett az egész évet), ami mellé nem biztosítja az értelem, az érték és a társadalmi hasznosság kontextusát. Éppen ellenkezőleg: elvesz ezekből.

A technológia exponenciálisan erősödő befolyása a dolgozói létünkre és a teljes civil életünkre már aligha tagadható. Erre -- aminek a különböző típusú munkahelyekre gyakorolt hatását sokan elég egybehangzóan modellezik --, értelmes társadalmak már régen elkezdték a felkészülést az oktatási és a szociális rendszereikben. A mienk nem ilyen. Az előbbiek az FNA helyett az általános képzettség és a társadalmi hatékonyság fokozatos erősítésével reagálnak. A mienk nem. Az előbbieknek nem lesz okuk az FNA-ban gondolkodni. A mienknek lesz.

Csak épp pénzünk nem lesz megvalósítani. (Ezt se.) A köz- és tényleges kényszermunka (szemben a piaci munkakényszerrel) ellenben bővülhet a jövőben, mert az országvezetők azt mindenesetre tudják, hogy Rousseau-nak nem volt igaza és az ember felett intézményes kontrollt kell gyakorolni ahhoz, hogy elnyerje az emberségét a civilizációban, de legalább hogy elvegyék a kedvét a legrosszabb ösztönei és frusztrációi kiélésétől. Ezzel az országvezetéssel azonban a kontroll büszkén nemtelen formákat ölt: az erkölcs, a jog, a fogyasztás és az értelmes munka helyett a pőre decízióét, a tömegmanipulációét és a kaszárnyáékét.

PS.: Orbánék persze közben tesznek a keleti és nyugati, főleg összeszerelésre szakosodott működőtőke (drága) idecsábítása érdekében is, de a társadalmi hatékonyság növelése nem céljuk. A gazdaságirányítási tevékenységük eredményeképp nem nő az emberi önkifejezés/munka értékteremtő tartalma az országban.