1000 leütés

A konzervatizmus alighanem a legképlékenyebb politikai fogalom, alkalmazzák a közel-náci rezsimektől kezdve a reakciós ideológiákon át a piaci fundamentalizmusig mindenre. Következik ez elsősorban a konzerváció (a megőrzés) tárgyainak változatosságából. Mégis, ha közös nevezőt akarok találni, akkor az valahol az örök (a kozmológiai és az antropológiai lényeg), a hagyomány (a régi intézmények) és az ember (a személy) háromszögében helyezi el ezeket a felfogásokat, majd az így a kialakított viszonyrendszert rendnek nevezi. Persze így ahány szokás, annyi rend. Tipikusan minél konzervatívabb a rend, annál nagyobb szerepet ad az emberrel szemben (de mint látni fogjuk, nem okvetlenül a kárára) az örök és a lényeg, illetve a hagyomány és a régiség faktorainak.

Ugyanakkor létezik a konzervatizmusnak az a fajta korrekciója, amely (az óhatatlanul nem kizárólag konzervatív felfogású) emberek együttműködésének kényszerét is elismeri (ha tetszik, kénytelen ezt elismerni egy alapvetően nem konzervatív világban), amely együttműködés a piactól a politikumon át a kultúráig bármit felölelhet. Ez a konzervatizmus (tkp. "reális konzervatizmus", fontolva haladás) kalkulatív, eleve az értékek pluralizmusából, sőt manapság a progresszió nyomásából indul ki és azt keresi, hogy mi ebben a nyilvánvalóan rossz, majd ezt próbálja feltartóztatni és korrigálni, a belátható pozitívumainak pedig utat engedni.

Ez a gyakorlat nem jelenti, hogy szem elől tévesztené az örök és a hagyomány szempontjait, viszont belátja, hogy ezeket nem tudja érvényesíteni a tágabb emberi közösségben, mert se legitimitásuk, se produktív értelmük nincsen. (Valóban, a konzervativizmus mint politikai gyakorlat felhígulásában elsődleges szerepet játszott az, hogy a konzervatív gondolkodók és politikai gyakorlat visszatérően nem tudta megvédeni az aktuális alapállását az ellenfelei -- köztük a domináns tömegérzületet -- felől érkező legitimitás- és az értékkritikával szemben. Nem hiszem ugyanakkor, hogy a konzervatizmus -- noha reakcióból született a XIX. század elején -- eleve kudarcra van ítélve, ehhez ugyanis el kellene fogadni, hogy a történelemnek eleve elrendelt menete van, amelyben a "haladás" mindig maximális léptékű és feltartóztathatatlan, illetve a konzervatizmus fontolva haladása mindig anakronisztikus.)

Ugyanakkor a konzervatizmus mindig megerősítést nyer azzal, hogy több hullámban győztes (változó) ellenfelei nem hoztak (finoman szólva) se nagyobb megelégedettséget, se akárcsak a saját programjaik stabil sikerét, miután a konzervatizmus aktuális formáját visszaszorították. Ettől folyamatosan beigazolódik az a konzervatív felfogás, hogy az öröktől és a hagyományoktól tudatosan elszakadó ember, bármilyen produktívnak tűnjék egy adott pillanatban a haladása, folyamatosan új válságokat hoz létre maga körül, az emberi boldogság és megélegedettség érzése nem nő a világban, a boldogságnak az erkölcsi korlátokban és a vágyak moderálásában rejlő forrását végképp betemetni látszik a vágyak maximálását korparanccsá tevő és az ezzel kapcsolatos kudarcot személyiségzavarral jutalmazó közérzület.

Másképp szólva, az örök és a hagyomány mint alapállások csak a folyamatos, rapid haladás ideológiáinak fényében tűnhetnek anakronisztikusnak, de ez utóbbiak tényleges produktumai nem igazolnak semmit a fontolva haladással szembeni kritikájukból. A fontolva haladás lényege, hogy semmi nem dobunk ki az ablakon, amíg nemcsak a kárát nem igazoltuk, de a helyettesítésének nagyobb haszna sem belátható. Ilyen alapon a (felspannolt, manipulált) közérzület diktátumai nem adhatnak elégséges legitimitást semmilyen változásnak; amit "demokratikusan" el lehet érni elsősorban a szenvedélyek és a vágyak ingerlésével, azt nem okvetlenül támogatja se a józan ész, se a reális közérdek. Immár jó száz éve, a tömegdemokráciák születésétől fogva viszont ez utóbbiak folyamatosan vereséget szenvednek.

A konzervatizmus sosem valamiféle (nemzet, piac, Isten stb. körüli) ideológia formatív túltengése, hanem reflexív egyensúlyi gyakorlat a jelzett három sarokpont környezetében. Feltétele az autentikus viselkedés (szemben az álkereszténységgel, a nemzeti gondolatként eladott tolvajlással és a piacnak álcázott korporatizmussal). A konzervatív politikai rend -- tehát az örök, a hagyományok és az ember plasztikus egyensúlyának -- lehetőségét a magukat egyébként konzervatívnak (is) nevező mozgalmak (ilyen az etnicista, erkölcsellenes orbánizmus), ha lehet, még az ellenfeleinél is jobban rombolja, mert tönkreteszik eredendő szándékai hitelességét.

Annak, hogy a konzervatizmus bárhol a "fejlett" világban dominanciára tegyen szert, alig látom valamicske esélyét. Arra, hogy Magyarországon: semmit. Kritikai álláspontnak érvényes marad, mint bármi más, de a politikai haszna kimerül ennyiben.

Az ország rossz, az utóbbi évszázadban egyre rosszabb állapotba került. De messze nincs olyan rossz állapotban, hogy Orbán stabilizálni tudhassa benne az uralmát. Korosodó honfitársunk folyamatos radikalizálódása a politikai rendszer alakításában (az egyre koncentráltabb propaganda, az önkormányzatiság kivégzése, a parlamentarizmusban még rendelkezésre álló ellenzéki és sajtó-jelenlét diktatúrákra jellemző szűkítése, az iskolarendszer további gleichschaltolása), a politikai szabadság nem szűnő szűkítése, rokoni és szövetségesi körének leplezetlen, nyakló nélküli, minden szégyent mellőző anyagi gyarapítása, illetve eközben  az EU folyamatos rombolása arra utal, hogy se kedve, se lehetősége a rezsim konszolidációjára.

Mégis, a szakértők várakozásait rendre felülmúló (well, részben az aktuális forintgyengítésnek köszönhető) GDP-adatok és az ország lecsúszása közötti ellentmondás láthatóan nem érdekli a választóit; az ellentmondás feloldása -- hogy ti. a különbözetet nagyobb részt ellopják -- szintén nem. Az, hogy azért a büntetést -- legújabban 700 milliárd forintot -- az adóinkból finanszírozzuk, még annyira sem (de láthatóan az ellenzéket sem). Annak meg, hogy milyen hatékonysággal üzemeltetik az ellopott javakat (pl. egy Mátrai Erőművet), értelemszerűen túl bonyolult problémának kell lennie a választók többsége számára, amikor az egészségügy vagy az oktatás állapota sem mozgat meg sokakat, hiszen nincsenek sztenderdjeik, elvárásaik, nincs képzelőerejük. Aki teheti, elviszi a gyerekét nyugati oktatási rendszerekbe, aki meg nem, az úgyis képtelen lenne a kiállásra. Olyan egyszerű kérdések, minthogy miért kell az oktatásba és az alapkutatásba beruházni -- mert a folyamatosan változó világban a kreatív, művelt elme lenne ennek az országnak az egyetlen, messze legfontosabb, rugalmas és megújuló erőforrása -- a legtöbb ember szemében túl komplex átgondolást igényelne, meg egyébként is csak a pesti értelmiség vircsaftja ("nemzetellenes").

Nincs ebben semmi szokatlan. Megint nem sikerült átvinni kompországot a túlsó oldalra.

Viszont kompország a mostani nagyon rossz szellemi, anyagi és erkölcsi állapotában is megmaradt kompországnak. Felcsúti hímfitársunk várakozása, hogy le lehet majd cövekelni akár az ázsiai parton, akár -- amit ő a legjobban szeretne -- attól belátható távolságban még az áramlásban, afféle bójaként, legalább akkora tévedés, mint nyugatos meggyőződéseket várni liberális eszközök húszévnyi (korrupt, kudarcos) alkalmazása után. Ez a nép nem akar diktatúrát és nem akar közép-ázsiai politikai rendszert. A mélyen gyökerező lomhasága és fantáziátlansága éppen úgy ellenáll ennek, mint a nyugatos létnek és erkölcsi-kulturális rendnek. Imigyen ebben az erőben előny is van, nemcsak hátrány.

Egy dolog, hogy az ország kritikus tömegének ellenállása a progresszív, nyitott, huzatos kultúrával és az ezt szolgáló normákkal szemben megőriz valamit abból a közösségi intimitásból és kohézióból, abból a kulturális zártságból, ami az USÁ-ban egy eleve porózusabb, kisebbségi szintről (WASP) már negyven-ötven éve, Nyugat-Európában pedig '89 óta fokozatosan múlik és esik szét. A jelenlegi anómiánkban több van az ember komplexebb igényeiből, mint amit a modernebb, innovatívabb társadalmak még lehetővé tesznek vagy egyáltalán látni akarnak. Egy másik dolog, hogy a kompország-lét évszázadai és az ezeréves nyugati minta sem múltak el nyomtalanul felettünk. Az erőszakos diktátorok, a személyi kultusz, a politikai terror és az ezekkel létrehozandó zárt társadalom és autokratikus politikai rendszer -- mint az Orbán-rezsim természetes végpontjai -- nem olyasmik, amiket ebben az országban akár egy tört kisebbség is akarna, vagy konszolidációként élne meg. Ezt számos értékrend- és ismételt közvélemény-kutatás bizonyítja, amelyekben az égvilágon semmilyen elmozdulás nem történt az utóbbi tíz évben. Sőt hiába lenne Orbán még ötven évig uralmon, akkor se történne. A kontextus -- a világ és az idő -- zárja ki ezt.

Az a tehetetlenség, amellyel néhány napnyi hezitálás után Orbánék az önkormányzati választások eredményeire reagáltak (ti. nem tudták nem követni a rendszer természetes radikalizálódását), arra utal, hogy Orbán már a saját rendszerének foglya. Önmagában a torz arcával szembeni társadalmi méretű unottság, az eszközei iránt érzett -- a hívei körében a korábbi lelkesültséget felváltó -- érdektelenség, prosztó retorikájának végtelen kiszámíthatósága megakadályozza, hogy termékeny fordulat még kijöhessen az országlásából; az pedig, hogy ehhez olyan fordulatot kellene végrehajtani a vonalvezetésében, ami a rezsim óhatatlan megrendüléséhez vezetne, objektíve ugyanezt erősíti. Az ország lassú szétrohadása a kezei alatt tovább fog folyni, de a saját bankszámlájának hízlalásán túl ennek történelmi értelme már nagyon nincs. Minden egyes nap, amit még az ő országában élünk, újabb bizonyítéka lesz annak, hogy 2010 óta hiábavalóságon, tévedésen és erkölcstelenségen alapul az uralma.

A nép, amelyre ő úgy gondol, mint amit ismer és ezért manipulálhat -- bár maga sem tudja -- folyamatosan építi vele szemben a gátakat és menekíti magát előle. Ebben ugyan tovább rokkan és romlik, de legfeljebb taktikai értelemben, a túlélésért idomul, nem lelkesedésből. A törzsét csak hajlani engedik a gyökerei. Az ellenben, hogy a gyökeret -- átplántálás nélkül -- hogyan lehetett volna megerősíteni, hogy néhány tíz év elteltével tartósan termőre forduljon a koronája, Orbán képességeit jóval meghaladó feladatnak bizonyult. Nem csoda, (valódi) hazafiak eszközei is beletörtek ebbe az évszázadok során.

"Majd ha kifárad az éj s hazug álmok papjai szűnnek..." (Vörösmarty)

A Szemlélek nevű portálon Gundel Takács Gábor -- gondolom, sportriporteri minőségében -- azt állítja, hogy a stadionokat annak okán kell megáldani, hogy "az isteni gondviselésnek köszönhetően elkészült időre ez az épület, minden egyes építőmunkás hazatérhet a családjához, és az Isteni gondviselést kérjük azokra is – szurkolókra, sportolókra, művészekre –, akik a jövőben ebben a stadionban Magyarországot képviselik."

A szerző a dagályosságot maga mögött hagyó, már az ízléstelenség határait súroló cikkében in concreto a 200 milliárd körüli költséggel felhúzott Puskás-stadionban lezajlott ceremóniáról fejtette ki gondolatait, kb. mintha egy másik világból jött volna. De ez a kisebbik baj, szerző jöhet tőlem bármelyik világból, a NER-tévékből, Azerbajdzsánból vagy a Marsról, előtte illene azért tájékozódnia annak kapcsán, ahova érkezik.

Ebben az országban a "stadion" szónak sajátos konnotációi vannak, a továbbiakban ajánlom neki a még valamennyire is független sajtót, de leginkább az oknyomozó portálokat. Budapesten az utca emberét is. De itt ezen a blogon is épp legutóbb szemezgettünk a stadionok áraiból -- mi más, mint a nemzeti büszkeség ürügyén. Tehát abból, hogy szerző (GTG) elég szégyentelenül az isteni gondviselést idézi meg, nagyon úgy tűnne, hogy ez jelentős mértékben a stadionokból és a taopénzekből élő NER-oligarchiát kegyeli, kevésbé az adófizetőket, akik állják a cechet. Az építőmunkásokat? Mert nem esett a fejükre egy betonelem? Ha csak így nem. De természetesen nincs itt szó semmilyen gondviselésről (a stadion körül biztosan nincs). Pőre evilági romlásról annál inkább, amelyet mióta világ a világ előszeretettel próbálnak az ebben érdekeltek verbális kenetekkel is igazolni.

A díszes (fő)papi sereglet az üres betonkaréjban a groteszken túl már az abszurditás határát súrolja egy olyan rezsimben, amely az egyházakat célzott támogatásokkal tartja mézesmedzagon (és egyúttal gyeplőn, ezek mind klisék ebben az országban, már leírni őket is hányinger-közeli állapotot ér), az egyházak meg sporadikus megnyikkanásaik mellett széles vigyorral kántálják, amit megrendel tőlük a világi Felsőség; abban a rezsimben, amely nevezett szurkolókat (és nem szurkolókat) kiforgatja a vagyonukból és a választott méltóságok naponta szegnek meg minden létező pietást és vallási előírást -- miközben úton-útfélen, minden kanyarban (sic!) ezekre hivatkoznak. Ilyen körülmények között a műsoraival életét a tömegszórakoztatásra berendező szerző (GTG) csak egy újabb regiszterét kezdi használni az amorális népbutításnak: a "családjaikhoz hazatérő építőmunkások", a "magasba kúszó nemzeti lobogó", a "nemzeti imádság együtt éneklése", a "magyar labdarúgó válogatottnak új otthont adó" (ti. korrupciós) központ nyálas-negédes, szervilis-hazug, néhol nagyon rossz történelmi időket idéző kontextusában a papok bevonulása elnyeri épp azt az értelmet, amitől -- biztos mondhatom, bár nem vagyok felkent papja -- Jézus Krisztus hátán ebben a pillanatban is futkározik a hideg: az Út helyett a helyben topogásét, az Igazság helyett az álszent hazudozásét és az Élet helyett az Ember halálát jelentő örök kudarcét, a lélek haláláét.

Mi a stadion nekem ma? Maga a keresztfa, amelyet megáld az egyház.

A nemzet smittelője élére állt az amiatti aggódásnak, hogy mégsem lesz (ma még Budapestnek hívott) fővárosunkban atlétikai VB, miután annyi eseményt olyan sikeresen megrendezett ország, város. Nos, lássuk, tényleg annyira kell-e ez nekünk, mint a falat kenyér, vagy annál azért kevésbé.

A hírhedt úszó VB költségét 24,5 milliárdra taksálta a szervezői propaganda (Gyárfás eredetileg 8 milliárdra!), ma már tudjuk, hogy inkább 120-130 milliárdba került (ha nem számítjuk Hosszú kisasszony azóta is közpénzen fizetett bizniszét a tetők alatt). A Puskás stadion: 35 milliárd forintról indult, ma meg örülhetünk, ha 190-ből megússzuk. Az inkriminált atlétikai aréna árának ma 100 milliárd feletti összeget jósolnak a híresen pontos kormányzati "szakemberek". Szerényen alkalmazva az analógiát vélhetően lesz az 200 milliárd is.

Ezzel -- mondjuk, bármelyikkel -- szemben a magyar felsőoktatás éves költségvetése 185 milliárd forint körül mozog, melyet 27 állami intézmény használ fel. Az MTA most elkonfiskált kutatóintézeti hálózata 40 (!) milliárdos költségvetési támogatást kap tokkal-vonóval, miközben ezt meghaladó saját bevételei is vannak annak bizonyítékául, hogy a magyar sportolók többségével szemben megél a világpiacon is. (Itt kivétel pl. a már említett Hosszú, aki ugyan nem átall közpénzt is igénybe venni az üzletéhez, de híresen megállja a helyét a profik között.)

Miért emelem ki a felsőoktatást és a tudományt? Nos, nyilván mert úgy gondolom, hogy amikor - a tudományban éppen nem jeleskedő, de ezt magyaros furfanggal pótoló egykori vívó - Schmitt Pál ama szóra nyitja ajkait, hogy "a nagy világversenyek rendezése nemcsak Magyarország jó hírét kelti, hanem fokozza a fiatalok érdeklődését a sport iránt, és a magyarok jó szereplésén keresztül hozzájárul az egészséges hazaszeretet erősítéséhez is", akkor és ennek ellenére a profisport nézésénél és adókkal való finanszírozásánál (az ország állapotában több mint nagyvonalú finanszírozásánál) ezerszer jobban járul hozzá az ország hírnevéhez és a fiatalok hazaszeretetéhez a magas színvonalú oktatás és a versenyképes tudományos pálya infrastruktúrája, amelyekhez tíz- és százezrek juthatnának hozzá egyetlen adott évben egy-két stadion árából. Persze ne tegyünk úgy, mintha nem tudnánk, hogy a schmittelő rezsim a nép elbutítása mellett a fentebb ábrázolt módon veszi ki a hasznot a stadionlázból, amit egy-egy kutatói pályázatból aligha tudna megtenni, mert hát, ugye, kádereinek meleg kiáramlásuk sincs ezekhez. (Mellesleg nem tudom, ez az "egészséges" jelző honnan jön a "hazaszeretet" előtt, de nem tudok elvonatkoztatni valami sportolói kényszerességtől: nem, nertárs, a hazaszeretet az hazaszeretet, ab ovo magától értetődően "egészséges", viszont nem minden hazaszeretet, amit a nacionalista propaganda akként hirdet. Sport és hazaszeretet összakapcsolása, hogyne mondjam, híresen diktatórikus hagyomány, de mondhatnék inkább totalitáriust. Izmos agy, jövőbe néző szem, kalapács. A magunk részéről nem szeressük.)

Tegyük még hozzá: amíg jövőre is nagy összeggel támogatja a magyar sportot az Orbán-kormány a 2020-as büdzsé tervei alapján, hiszen támogatásként 177 milliárd, míg a taorendszeren keresztül további 130 milliárd forintra számíthatnak a szövetségek és a klubok, cserébe leáll a valódi tömegsport infrastrukturális támogatása. Mármost ha bárkit is érdekelne itt a sport, az egészség meg a fiatalság összefüggésrendszere (nyilvánvalóan senkit), akkor a jelzett összegek mellett legalább mikroszkóppal láthatók lennének az iskolai sport, az átlagos sportklubok, a tanuszodák, a tornatermek stb. fejlesztésére fordított pénzek. De nem láthatók. Jövőre még kevésbé, mint eddig.

Ha most a jó Fekete-Győr minapi kifakadását akarnám kopírozni, csak reménykedhetem benne, hogy egy becstelen, buta, szervilis plagizátor és a TAO-pénzekből meg egyéb állami jutatásokból élő kiöregedett hajdani sportoló "hősök" piciny érdekköre nem fogja túl hosszan meggondolásra késztetni Karácsony főpolgármestert az atlétikai stadion ügyében, hanem ez szépen, annak rendje-módja szerint megvonja tőle a támogatását. És még ennél is jobban reménykedem abban, hogy a magyar szülőket és gyerekeket az olyan otromba hazudozás nem fogja eltéríteni a saját érdekeik világos észrevételezésétől, mint ami a ner-sportolók felhívásában áll: tudni fogják, hogy annak a sok százmilliárdnak a helye nem a stadionokban és a NER zsebeiben van, hanem -- ha tényleg a fiatalok érdekeit nézi majd egy következő kormány -- akkor a kiművelt emberfőkben.

A hazaszeretet tehát (kontrafaktuálisan) kb. ennyi: nem lopunk, nem hazudozunk és megválasztott vezetőként a népünket szolgáljuk. Ezek persze -- szellemükben mind -- a 11. parancsolat előtt jönnek.

Sajnos egyre több jel mutat arra, hogy az Eurázsia-projekt már beférkőzött európai (politikai és gazdasági) kulcsemberek fejébe és az atlantista EU mögött nincs már kellően egységes akarat. Nagy-Britannia elvesztése nyilván csak egy jele ennek. A Putyinnal mostanában egyre látványosabban barátkozó, a NATO-t legújabban nyílt színen gondolattalansággal vádoló Macrontól, az opportunista Merkelen és a német nagyvállalatokon át Orbánig különböző érdekek mentén ugyan, de a döntéshozói koszenzus megbomlott az EU mögött és intenzív fejlődés (gyors integráció) helyett, nemzeti érdekek mentén, a közösség -- vagy ami marad belőle -- átfordulni látszik a Peking-Moszkva-Ankara-irányba.

Valójában a liberális demokráciáknak nincs önvédelmi stratégiájuk, sőt talán céljaik sem. Ami kívülről szokványos ügymenetnek tűnik, az kiürülő csigaházat takar. Akár pontot, akár kérdőjelet teszek ez utóbbi mondatok végére, a probléma valós és túl keveset beszélünk róla; ami még rosszabb, keleti diktátorok aljas cselszövésének tartjuk. Ami részben igaz, de csak részben: éppen azt igyekszem itt röviden kifejezni, hogy sok apró -- eltérő forrásokból táplálkozó -- érdek egybehangzásáról van szó, márpedig ha így van, az nem cselszövés, hanem a realitás.

Ilyen körülmények között az, hogy Orbán a Berlin-Moszkva-Ankara háromszögben helyezi el a magyar külpolitikát éppen reálpolitikusi vénára is vallhat (már amennyiben nem tételezzük fel, hogy az ellenkező kiállása megmenthetné a Nyugatot -- nyilván nem). A reálpolitika nem erkölcsös és -- a meghatározása szerint -- főleg nem idealista politika: nagyon nem találkozhat a szívünk vágyaival, az álmainkkal vagy akár az erkölcseinkkel. Az enyémmel biztosan nem.

Nem akarom túl hosszúra nyújtani ezt, ezért csak megkérdezem: van-e megoldás az EU és -- ami egy másik, de ezzel összefüggő probléma -- a liberális demokráciák alászállásának visszafordítására?

Mert legelőször önmagának hazudik. Illusztrációként egy beszélgetés két jobboldali történésszel nem túl régről. Lássuk ehhez, hogy a magyar jobboldal -- egyéb sikerek híján (miért, hogy az egyetlen jobboldalinak nevezhető és egyúttal vitathatatlanul sikeres kormányzati periódust, a Bethlenét, nem sikerül modellezniük és példának állítaniuk maguk elé?) és a múltjában rengeteg bűntől terhelten -- alapvetően a szimbolikus politikában él, szimbolikus narratívákból táplálkozik és mítoszokat táplál. Egyik vezető mítosza a történelmi Magyarország felbomlásáért és Trianonért való felelősség Károlyira és a bolsevik kormányra hárítása. Ebből a felelősségből ellenben csak nagyon kevés áll meg, semmivel se több -- sőt! --, mint ami Tiszát vagy az közkeletűen ellenforradalminak nevezett (revizionista, "fehér", hortyhsta) kormányokat terheli.

 >   Szakály: …a jegyzők egy része, nem tagadható, visszaélt a hatalmával. A legtöbben visszaélnek a hatalmukkal, ha megtehetik és ha nem kérik őket számon. Hazajött tehát 1918 végén a katonatömeg, fegyverrel a kezében, s nagyrészt olyan állapotokat talált, amilyeneket Pali fent leírt.

Hatos: Azonnal parázslani kezdett a bosszú. Égtek a kastélyok mindenütt: Ady feleségének, Boncza Bertának a kastélyát ugyanúgy felgyújtották Csucsán, ahogy Andrássy Gyula tiszadobi kastélyát, vagy épp Károlyi Mihályét Parádon. Elfeledett parasztlázadás volt itt száz éve.

Tormay Cécile rendkívül hatásos, de elfogult és történelmileg komolyan vehetetlen prózája mellett olvassuk olykor Illyés Gyulát is. A Kora tavaszt, amelyben leírja: a visszatérő katonák hogyan fosztják ki Kaposvárt. Színmagyar parasztkatonák. Ezért sem lehetett tehát megvédeni a hazát.

– Károlyi tehát bűnbak csupán?

Hatos: Az.

– Két jobboldali értelmiségivel, történésszel ülünk itt, és egyikük sem mondja fel, hogy Károlyin, a vörös hazaárulón ment el az ország? Még Szakály Sándor sem?

Szakály: Elnézést, de tőlem ilyet soha nem hallhatott senki.

– A magyar jobboldalon pedig a Horthy-kor óta mély gyökeret vert ez a magyarázat.

Szakály: Lehet, ettől még igazzá nem válik. A húszas-harmincas években Károlyi tevékenysége valóban kimeríti a hazaárulás fogalmát. Csakhogy akkorra ugye társutas már, bizonyíthatóan Benešék finanszírozzák…

Hatos: Ebben nincs vita közöttünk.

Szakály: Még abban sincs, Károlyi akarja-e Magyarország feldarabolását. Nem. Jászi Oszkár sem. Senki.

Hatos: Pontosan. Jászi ekkoriban még arról ír, hogy a Balkánon hogyan fogunk kereskedelmileg terjeszkedni. A horvátok ennek megfelelően nacionalista imperialistának is látták őket.

Szakály: Nem véletlenül.

Károlyi egyetlen akácfát nem akar Szent István birodalmából elengedni. 1919. március 3-án írja a sajtó, hogy Szatmárnémetiben megszemléli a Székely Hadosztály alakulatait és azt mondja: „nem, nem, soha” nem írok alá olyan békeszerződést, amely szétszakítja a Szent István-i birodalmat.

Nagy álma volt, hogy ott lehessünk a béketárgyalásokon. Részben ez is okozta Károlyi kétségtelen népszerűségét hatalomra jutásakor: az ígéret, hogy békepártisága, antantpártisága előnyösebb helyzetet eredményez majd az ország számára a tárgyalásokon. Arról azonban szó sincs, hogy ne lett volna neki fontos a haza: amikor francia internálásából hazajön, Károlyi rögtön kimegy a frontra. <

Mint jeleztem, azért érdemes ezeket a dolgokat újra és újra elővenni, mert a mai jobboldali (pontosabban etnicista legitimációjú) rezsim éppen az ilyen mítoszokkal érvel a "bolsevik, nemzetáruló, internacionalista" ellenzéke ellen, megteremtve a mai politikai oldalak történeti előképeit és világosan kiosztva a felelősségeket a történelmi kudarcainkért. Ez az egész törekvés azonban olyan hazugságon alapul, amelynek a nemzet mellett a legnagyobb áldozata éppen a patrióta jobboldaliság lehetősége, mert ezt beszennyezi alantas, hamis, számító politikai koncepciókkal. A koncepciós történetszemléleten kívül ráadásul az orbánista jobboldalnak alig van legitimációs eszköze: a mindennapjai a bűnözésé, a politikája nemzetellenes, az éthosza silány, a jövőképe egy szerencsejátékosé.

A hétvégén Tokaj-vidéken jártunk, sikerült is megszállni egy felcsúti tulajdonú szállodában, de hát manapság alig van valaki, aki napi rendszerességgel ne támogatná a rezsim élenjáróit valamilyen vásárlásával a villanytól kezdve az élelmiszeren át a szállodákig -- ezzel elkerülhetetlenül hozzájárulva a NER fenntartásához. De, gondolom, ez is cél volt. Elérték.

Útközben - a pataki kollégium előtt, most épp a debreceni református kollégium közvetlen szomszédságából írva - elgondolkodtam, mit adtak nekünk ezek a híres intézmények vagy más elit iskolánk, a magyar szellem legjobb történeti inkubátorházai. Hagyjuk most, hogy éppen hol tanyáznak a gimnáziumi rangsorokban, és hol tanyáznak ma magyar felsőoktatási intézmények a nemzetközi rangsorokban, mert amit keresek, az éppen nem fog megmutatkozni a rangsorokban, legföljebb áttételes köze van hozzájuk.

Ezek az iskolák -- és a nem említett híres alma máterek szerte az országban -- szándékaik szerint nem elsősorban a jövő tudósait képezték, hanem -- összhangban a gimnázium klasszikus európai hivatásával -- embereket emberré neveltek, sokan még azt is beleértették, hogy ezt a közösségeik és az ország javára. Biológiai lényeket erkölcsi lényekké -- jellemekké -- a legjobb antik-keresztény-európai tradíció szerint.

Mindig megütközök, bármikor merengek el ezen, most éppen egy Freund nevű professzor levele kapcsán, hogy mennyire sikertelennek bizonyult a missziójuk. Legalább száz éve -- de valójában már jóval az ezt megelőző időkben, amire bizonyítékok reprezentatív líránk, a magyar szellem lelkiismeretének jajkiáltásai hovatovább ötszáz éve --, hogy ez az elit silányra sikerül en masse. Míg tudományos téren egy ideig a legjobbak között volt, erkölcsi tekintetben mindig jóval elmaradt az átlaga attól, amire az országnak szüksége lett volna (lásd, ha nem mást, a történelmi hatását, lásd a mai összteljesítményét, kivált a humánum klasszikus eszményeinek feladását, feláldozását, a leölésükben való tevőleges segítséget). Mennyire halvány csillag volt ez és folyamatosan halványuló maradt, ha csillag egyáltalán! Mennyire nem váltotta be az ideákat és a kora ifjúsághoz fűzött reményeket!

Miért Patak, Debrecen, Pápa, Pannonhalma, a Fazekas, a Fasor -- mindent összevetve -- drámai kudarcossága?

Elemezzük röviden a szimptómákat!

"HA AZT GONDOLJÁK, HOGY TISZTA VÁLASZTÁSOK ZAJLOTTAK MAGYARORSZÁGON NÉHÁNY NAPPAL EZELŐTT, AKKOR TÉVEDNEK"

Mert a Facebook letiltotta a kormánypropagandát, bezzeg nyomta az ellenzékit. Nonszensz, de nem baj. Én irtom a Fidesz-propagandát a saját oldalamon, de az algoritmus még így is felenged néhányat. Imádnék buborékban élni, ami a Zuckerberg-univerzumot illeti, de nem megy. Miért? Mert egyébként az írott sajtó minden öt karakteréből négy Fidesz-kézben van, ez viszont egyenesen vagy idézve óhatatlanul belép az életembe. Az viszont pechük -- amire már a vezér is felkapta a fejét korábban --, hogy arányosan kevesebben olvassák ezeket, egyszerűen mert olvashatatlanok még a szavazótábor számára is. Ócska, hazug propaganda a nagy része. Na de hála az Úrnak, ott vannak még az állami és fideszközeli (ami kb. egy és ugyanaz) rádió és TV-csatornák, hiszen gondolni kell azokra is, akik egyáltalán nem, már nem vagy nem szívesen olvasnak. (Belőlük kerül ki a tábor nagyobb hányada.)

De evidensen Kövér úrnak akkor lennének tiszták a választások, ha előttük éveken át kizárólag Fidesz-propagandát lehetne olvasni és nézni. Már majdnem itt tartunk, de még nem teljesen, ezért "tiszta választások nincsenek". Ne már. Mondja ezt azután, hogy Putyin et. jó tanítványaiként a FB-használat komoly szerepet játszott a legutóbbi ogy-választási győzelmükben. Akkor nem méltatlankodtak.

"A fékek és egyensúlyok rendszere, én nem tudom, önök mit tanulnak, de az egy hülyeség, azt felejtsék el, annak semmi köze se jogállamhoz, se demokráciához (...) az a baj, hogy egyesek komolyan veszik, hogy fékezni kell a demokratikus akaratkinyilvánítás eredményeképpen létrejött kormányt. És úgy gondolják, hogy az a demokrácia, ha a küllők közé állandóan bedugják a botot" -- szólt a bölcs a továbbiakban.

Nos, de van köze, Mester. Igaz, az autokráciákhoz nincs, amivé lettünk. A fékek és egyensúlyok rendszere dívik a civilizációban Japántól Hongkongon át (itt egy terjedelmes vákuum következik, amelyben a rezsimünkkel baráti országok keringenek) az Egyesült Királyságig és az USÁ-ig. Ezek az országok azok, amelyeknek népei a legboldogabbak, a leggazdagabbak és a Kövér-félék által a legelátkozattabbak a Földön (és amelyeknek a pénzére persze ezek a félék számot tartanak és rögtön lila fejjel sikoltozni kezdenek, amint akár apró jele támad annak, hogy ezek -- ti. a hülyék -- nem akarják már ezt a pénzt a NER feneketlen kútjába lapátolni). Az más kérdés, hogy Kövér et. és parlagi barátai megpróbálják a saját Csorna-Pápa-Felcsút tengelyükön (meghosszabbítva Moszkva felé) elhelyezni a "demokratikus akaratnyilvánítást", ami qed -- lásd feljebb -- úgy zajlana, hogy zavartalanul mossák az emberek agyát, lopják a pénzét és közben sátoros ünnepeken foghíjas hallgatóság előtt morbid butaságokat öltöztetnek fel örök bölcsességekké. Well, nem megy. Ami morbid butaság, az a 60 éves csüngő bajusz alól is az. Sőt. Viszont Orbán egy zseni, mondta a bajusz.

Nincs nagy gusztusom folytatni a narratíva zsigerelését -- voltak itt még: az épp tömegmészárlást és a területeik orosz-török alávetését elszenvedő kurdok acélos, nemzeti érdekű verbális gleichschaltolása, a bélflóra és a világ elhülyülése közötti összefüggés perceptív leleplezése, "szerencsétlen, beteg Hadházy", a Fidesz (eme "ösztönösen zseniálissá alakult képződmény", ah!) saját infinitezimális (eltörpülő) felelőssége a közélet eldurvulásáért, az okostelefon mint tömegpusztító fegyver meg ami a csövön kifér.

Kövér et. fellépései a nemzetközileg is értelmezhető standup műfaj egyik sajátos, újszerű rétegét jelentik -- hadd legyek megközelítően pontos -- Pepe Grillo, az elhalt George Carlin, sokak hőse, Larry, az uborka és egy tanyasi pulyka egybegyúrásából. Minden alkalomra tartogat a maga spektrumán belül meglepetést, instant success story, a rekeszizom kíméletlen próbája. Önnön magának előbb saját kezű elhelyezése a haza bölcseinek szűk csarnokában, majd a gondolatainak nagy nyilvánosság előtt történő szervezett ápolására tett megismétlődő kísérletek így együtt hű tükre szeretett hazánk öngyilkos ösztöneinek. Kövér et. keveset ért a való világból, semmit nem ad hozzá a jobb élethez, népének csak a kárára van. 

"Azonban elrejtőzve maradt mégis néhány patkány a falakban, vagy a pince gödreiben. És amikor az ember észrevette, hogy újra szaporodni kezdenek, hosszasan elgondolkodott, hogy mit is tegyen velük."  (W.A.)

Hazánkban -- mint a legtöbb közösségi inkompetenciától szenvedő frusztrált országban -- a szimbolikus politikát ismerik a legjobban az emberek: ezen a nyelven születik meg csaknem minden, amihez viszonyulni tudnak. A hazai szimbolikus politika egyik fejezete a Wass Albert körül folyó végestelen -- ám annál terméketlenebb -- vita. Nemrég Karácsony Gergely és az RMDSZ-enök Kelemen Hunor fürdött meg a terméketlenségben. Most meg én.

Karácsony nem fogalmaz elég differenciáltan, amikor lenácizza, vagy akár kollaboránsozza Wasst ("a Wass Albert térnek nem nagyon örülök, megmondom őszintén, tehát a Széll Kálmán legalább nem volt – hogy mondjam – náci vagy náci kollaboráns"). Kelemen pedig Wass védelmében elegánsan átlép a lényegen, hogy Wass gondolkodása náci struktúrájú volt. Azaz magyar kontextusban az volt, ami német kontextusban a náci. "Voltak olyan nézetei" -- mondja Kelemen visszafogottan --, "amelyekkel én messzemenően nem értek egyet, de ha Sztálin mellett állt volna ki, akkor sem értettem volna egyet vele. De innentől odáig, hogy egy csuklómozdulattal lenácizzuk, hosszú út van. Főleg olyan ember ne tegye, aki ma éppen a szélsőjobbal masírozik, hogy hatalmat szerezzen." Még a témánknál is kevésbé fontos, hogy Kelemen -- úgy tűnik -- nem ismeri pontosan a magyar közéletet. Ha vannak magyar nácik, olyan Wass-féle hazaiak (Auschwitz ausgenommen), konkrétan a Mi Hazánk mozgalom, azok a Fidesszel masíroznak. A Jobbikról ma már különösebb kockázat nélkül ki lehet jelenteni, hogy nincs köze -- a múltján kívül -- a nácikhoz (a náci struktúrájú politizáláshoz).

A progresszivizmus (baloldali radikalizmus, baloldali utópianizmus) lényege a haladásba és az egyenlőségbe vetett hit. Minden hit lényege pedig az, hogy van valami -- objektív (megosztható) értelemben tapasztalatilag igazolhatatlan, racionálisan beláthatatlan, így a szó átfogó értelmében transzcendens,"átemelkedő "-- más, ami miatt érdemes zárójelbe tenni vagy annak fényében értelmezni az ismertet. A progresszivizmus egyenlőség- és haladáshite éppen így hit: feláldozza az ismertet valami elgondolt érdekében, amelyre az emberi értelmet és akaratot irányozza: szükségképpen hozva létre konstruált normákat és politikai (közösségi) elvárásokat -- végső soron politikai rendszereket -- anélkül, hogy számba venné, mit veszítünk ezek terjeszkedésével; vakon bízva a jövő előnyeiben a múlt káraival szemben anélkül, hogy ismerné a múltat és a gondolkodásnak azokat a struktúráit, amelyek a múlt szövetét összetartották.

A progresszivizmus elítéli az előítéletet (amelyet a konzervatívok alapesetben inkább a kipróbált bölcsesség megnyilvánulásának tartanak és nem összetévesztendő ennek politikai programmá emelésével), elítéli az ítélkezést és a megkülönböztetést. Pedig az utóbbiak -- kiindulva az előbbiből, megfontolt relfexióba hozva ezt a valósággal -- a színvonalas emberi gondolkodás alapja. Ha meg van tiltva vagy rossz néven van véve az ítélkezés és a megkülönböztetés, elvész a gondolkodás és marad az ideológia.

Csakhogy az emberi életek variabilitásának ilyen fokú cenzúrázása olyan módon sematizálja a (közösségi, politikai, erkölcsi tárgyú) emberi megnyilvánulásokat, hogy ezekre jobban alkalmassá tehetők a robotok és a mesterséges intelligencia, amelyek maguk is sematizmusokból és algoritmusokból állnak össze (és ha csak ennyiből, akkor még jó dolgunk van). Az emberi élet ilyen formában alulmarad abban a hatékonyságban, ahogy a progresszivizmus ezt előírta számára már a pre-kibernetikus, a digitalizációt megelőző korban és ahogy megteremtette a dehumanizálódás algoritmusát. Ez az algoritmus -- előbb a normák, aztán a gyakorlat szintjén -- gleichschaltolja a közösségi gondolkodást és felépíti vele szemben a célszerű, robotikus létet.

Többezer éves tapasztalat szerint az emberi viselkedés, majd ennek hatására a közösségi kultúrák olyanná válnak, amilyenné az éppen rendelkezésre álló közösségi közvetítések teszik őket. Ha a közösségi közvetítésben a technológia egyre nagyobb fölényre tesz szert más erőkkel és intézményekkel (a természettel, a vallásokkal, az erkölccsel, a szabad piaci normákkal) szemben, akkor az emberi viselkedés és a közösségi kultúrák is ennek jegyében alakulnak át. Mivel a progresszivizmus elősegítette az ember alávetését a technológiáknak az emberrel szembeni elvárásaival, a haladás és az egyenlőség, amelyet végül megvalósít, az ember emberségének totális átalakulását, az emberi civilizációt létrehozó eszményeink (már egy ideje napirenden lévő) fokozatos eltűnését és néhány évtizeden belül ennek az embernek a felismerhetetlenségét fogja eredményezni.

Haladottak leszünk és egyenlők -- előbb a korai adoptálók és adaptálódók, a jól érvényesülők, "az elit", aztán a többiek -- éppen úgy, mint az inoxált kanalak: eszközként.