Sajnos egyre több jel mutat arra, hogy az Eurázsia-projekt már beférkőzött európai (politikai és gazdasági) kulcsemberek fejébe és az atlantista EU mögött nincs már kellően egységes akarat. Nagy-Britannia elvesztése nyilván csak egy jele ennek. A Putyinnal mostanában egyre látványosabban barátkozó, a NATO-t legújabban nyílt színen gondolattalansággal vádoló Macrontól, az opportunista Merkelen és a német nagyvállalatokon át Orbánig különböző érdekek mentén ugyan, de a döntéshozói koszenzus megbomlott az EU mögött és intenzív fejlődés (gyors integráció) helyett, nemzeti érdekek mentén, a közösség -- vagy ami marad belőle -- átfordulni látszik a Peking-Moszkva-Ankara-irányba.
Valójában a liberális demokráciáknak nincs önvédelmi stratégiájuk, sőt talán céljaik sem. Ami kívülről szokványos ügymenetnek tűnik, az kiürülő csigaházat takar. Akár pontot, akár kérdőjelet teszek ez utóbbi mondatok végére, a probléma valós és túl keveset beszélünk róla; ami még rosszabb, keleti diktátorok aljas cselszövésének tartjuk. Ami részben igaz, de csak részben: éppen azt igyekszem itt röviden kifejezni, hogy sok apró -- eltérő forrásokból táplálkozó -- érdek egybehangzásáról van szó, márpedig ha így van, az nem cselszövés, hanem a realitás.
Ilyen körülmények között az, hogy Orbán a Berlin-Moszkva-Ankara háromszögben helyezi el a magyar külpolitikát éppen reálpolitikusi vénára is vallhat (már amennyiben nem tételezzük fel, hogy az ellenkező kiállása megmenthetné a Nyugatot -- nyilván nem). A reálpolitika nem erkölcsös és -- a meghatározása szerint -- főleg nem idealista politika: nagyon nem találkozhat a szívünk vágyaival, az álmainkkal vagy akár az erkölcseinkkel. Az enyémmel biztosan nem.
Nem akarom túl hosszúra nyújtani ezt, ezért csak megkérdezem: van-e megoldás az EU és -- ami egy másik, de ezzel összefüggő probléma -- a liberális demokráciák alászállásának visszafordítására?
Az utolsó 100 komment: