A haladásideológiát valló értelmiség nem 2010-ben került lejtőre, ami a relevanciáját illeti, hanem már 1989-ben, de jó húsz éven át nem vette észre. A haladásideológia (progresszivizmus) -- szemben a haladással (progresszióval) -- elvont, objektivált eszmékből építkezik (egyenlőség, tolerancia, Európa, emberi jogok stb.) és a programja nagyjából arról szól, hogy miként lehet ezeknek érvényt szerezni -- ezekhez felzárkózni -- a valóság ellenében. (A gyakorlat persze a sajátjaink esetében sok esetben arról szólt, hogy a haladásideolgia képviselői a szellemi fölényük visszatérő fitogtatása mellett megelégedtek a stallumokkal, a közpénzen biztosított nemzetközi jelenléttel és a kisebb lopásokkal, ami még annyira sem segített a hitelességüknek.) Az a valóság, amellyel szembefordultak, tipikusan a nemzetinek nevezhető (gondolkodási, intézményes, vonatkoztatási) keret volt.
A tévedésük kettős volt. Egyrészt a magyar közgondolkodás egyetlen releváns vonatkoztatási kerete kezdettől a nemzet. A tágan értett nemzeti (vonatkozású) gondolkodás bírálatának máig nincs potens, versenyképes kiindulási pontja -- nem ilyen semmiféle absztrakt, "internacionalista", domesztikálatlan minta --, amely kellően megtámaszthatná a valósággal szembeni kritikát. Vagyis a nemzet kritikájának nemzeti logikájúnak kell maradnia, illetve nemzeti naratívába kell(ene) illeszkednie. Másrészt -- összefüggésben ezzel -- a haladó magyar gondolkodás ebben az értelemben mindig is nemzeti volt (progresszív, nem progresszivista). Az a Herczeg Ferenc, aki a nyugati értékrendbe (is) még bőven beletartozó szerzője volt a hazai konzervatizmusnak, éppen úgy a nemzetből indult ki és oda érkezett vissza, mint Berzsenyi, Petőfi, Jókai, Mikszáth, Ady, Babits, Móricz, Illyés, Szabó Zoltán; nota bene a polgári radikálisok, Bibó, vagy éppen Örkény, vagy éppen Esterházy sem vehetők ki az így jellemzett mainstreamből, jóllehet már érintkeznek a nemzetet csak tárgyaként, de nem formájaként felfogó kritikával. (Érdekes lenne itt megvizsgálni a gondolkodásuk struktúrája és a folyamatosan átalakuló recepciójuk szempontjából a Nyugat különböző nemzedékeit. Ugyanígy a Révaitól Király Istvánon át Szűcs Jenőig és Pozsgayig nyúló nemzeti érdekű marxistákat, de velük kapcsolatban nagy biztonsággal el lehet mondani, hogy a nemzeti pecsét tromfolhatja az utókor megítélésében a marxista érdekeket és lojalitásokat. Ugyanez igaz a hazai keresztény értelmiségre is, amelyben csak elvétve akad ultramontanista-univerzalista lojalitás. De a hazai liberális-polgári konzervatizmus is küszködik azzal, hogy a nemzeti logikán belül tudjon maradni, mert egyébként -- azzal, hogy premodern, antietnicista alapokon épül -- evidensen nem nacionalista, pláne nem etnicista.)
A nemzeti reflexek orbanizmus általi használata és kanonizálási kísérlete tehát teljes mértékben megfelel a magyar hagyományoknak, amelyek modernizációját a belátható időben nem lesz képes a maga logikája szerint elvégezni a progresszivizmus. Főleg, hogy a saját vélt hagyományának -- a progressziónak -- az eredendően nemzeti irányultságát sem érti: azt mármint, hogy a nemzeti érdek és a nemzeti logikájú kritika vidáman megfért ebben a progresszív miliőben a magyar klasszicizmustól kezdve máig. Sőt, Magyarország mindenkori állapotának bírálata a nemzeti gondolkodás vezértémája volt egészen a kommunizmus hatalomra jutásáig -- a nemzetről így, ezzel az érdekkel beszélt maga a progresszív magyar értelmiség, mielőtt át nem ment volna progresszivistába.
A nemzeti narratíva feladása csak 1989-cel történt meg látványosan, amikor átmenetileg -- a posztmodern, liberális, de inkább polgári radikális redszerváltó miliőben -- hatalomra is jutott a budapesti közéleti és irodalmár értelmiségben. Én tehát a törésvonalat nem a (valóban gyakran silány, a legjobb esetben is középszerű), főleg két világháború közötti nacionalista irodalom és a progresszivista magas irodalom között húznám meg, amely törésvonalban a kormány az előbbit erőltetné az utóbbi kárára, hanem a nemzeti érdekű humán értelmiség és a progresszivista nemzetkritika közé tenném, amely utóbbi a nemzetre már csak mint a bírálata tárgyára tekint (vagy még csak nem is tekint, mert büszkén nem foglalkozik vele: a kritikája az elhallgatásé). Hogy ezen tovább pontosítsak, tudomásul kell venni, hogy azt az irodalmat és művészetet, amely akárcsak apolitikus és/vagy a polikussága nem nemzeti érdekű (innen indul ki és ide tér vissza), a domináns magyar közgondolkodás az eredendően nemzeti érdeke okán rögtön a "nemzetietlen" oldalra sorolja -- főleg, hogy most van, aki újra megerősítette benne az 1945 óta háttérbe szorított nemzeti "büszkeséget", sőt definiálja annak a logikáját, jelesül etnicista módon. Ennek tehát az az oka, hogy a nemzet ez egyetlen közösségi vonatkozási pontunk és a nemzet etnicista (származási) alapon definiálódik, azaz kirekesztő minden alternatív logikával (akár a Nobel díjéval) szemben.(Nem mintha Kertész maga nem undorodott volna a hazai progresszivista miliőtől.) A kormány célja tehát láthatóan az 1945-tel bekövetkezett törés és az 1989-ben definiált progresszivista érdek hatásának visszaszorítása, és ehhez (szerintük) elég egyszerűen kivenni a magyar irodalom- és szellemtörténetből az 1945, különösen pedig az 1989 utáni "felelősöket", mert a korábbi alkotók túlnyomó része még nemzeti érdekűen gondolkodott.
A tágabb politikai következménye ennek pedig az, hogyha a progresszivistáknak (a magyar ellenzéknek) nincsen irodalmi kánonjuk, vagy ha van is, ennek a kánonnak ellenséges politikai logikája van, akkor az egész minimum szedett-vedettnek, de adott esetben egyenesen nem-magyarnak tűnik, ami diszkvalifikálja őket a politikai arénában is. A dolgok összefüggenek.