1000 A MI HAZÁNK

" Míg más parlamentáris országokban a jobboldal általában a józan és megfontolt konzervativizmust, a tradíciókhoz való ragaszkodást tekinti hivatásának – nálunk a magát jobboldalinak nevező kormányzati rendszer ezekkel ellenkező törekvéseket mutat. Alkotmányjogi téren a parlamentarizmus elsorvasztása és látszatparlamentarizmussá süllyesztése ennek az állítólag jobboldali kormánypolitikának egyik fő célja. A vezérkedés, az egy akarat érvényesülésére felépített és minden bírálat elnémításával kialakított nemzeti egység, másrészt gazdasági téren az individualista gazdálkodást mindinkább elfojtó, egy újfajta kollektivizmus felé elhajló, sokszor már a magántulajdonba is belenyúló törekvések: nehézzé teszik egy konzervatív politikus számára, hogy ezzel a jobboldallal azonosítsa magát.” (Gr. Apponyi György, 1935)

Facebook oldaldoboz

Friss topikok

Polgári konzervatív blog

2020.01.19. 08:56 HaFr

Miért nem állnak ki a zsidók a cigányok mellett (és más történetek)

Képtalálat a következőre: „zsidó cigány”

Magyarország: a szolidaritás számára felperzselt föld. Többször beszéltem már ezen a blogon arról, hogy a magyarok politikai nyelvének (tudásának) messze legfejlettebb rétegévé az utóbbi százötven év során az etnicizmus  vált: olyan nyelvvé, amely meghatározza a gondolkodást, de ami még fontosabb, a gondolkodás előtti érzelmeket, reflexeket. A magyarok nemzeti identitása etnicista (nem pedig politikai-patrióta, alkotmányos vagy nyelvi-kulturális; ezekre mind vannak példák főleg a nyugati polgári társadalmakból, ahol persze szintén jelen van az etnicizmus, de hála Istennek, nem tud domináns erővé válni, és megfordítva, nálunk is jelen vannak az iméntiek, de kritikus pillanatokban mindig háttérbe szorulnak a közösségi cselekvésben). Az etnicizmus: archaikus-premodern vérségi, leszármazási mítoszon -- magyarán: túlnyomórészt hazugságokon -- alapuló nacionalizmus, amelyből egyenesen következik (kritikus tömegben) az idegenektől való félelem, az idegengyűlölet, a külső és belső (!) ellenségekkel szembeni folyamatos készlenlét, végső esetben akár az önpusztítás (és mi már ebben az utolsó fázisba is belekóstolunk azzal, hogy megtűrjük a nemzetet szegényítő, kizsigerelő kormányzó klikket).

Belső ellenségeink azok, akiket az etnicista propagandára berendezkedő uraink éppen kijelölnek nekünk: de tipikusan a kommunisták, a szocik, a zsidók, a cigányok, a kapitalisták (és a logikának részeként még a hajléktalanok, a modernség, az individualizmus stb.). Minden, ami fenyegeti/rontja a mitikus magyar vér tisztaságát (semmi új nincs ebben természetesen, a XIX. század vége óta ismerjük a biologizáló-rasszista nótát, a szerencsétlen, sikertelen nemzetek utolsó mentsvárát a valósággal való szembenézés előtt). Amivel viszont kevésbé foglalkozunk, hogy a tudásnak ez az etnicista maximuma nemcsak a (belül) többségi magyarságra, hanem a céltáblájául kiszemelt kisebbségi etnikumokra és kulturális csoportokra is jellemző; egy kudarcos nemzetben, amely nem válhatott polgárosult politikai nemzetté, a mindig idegennek és gyakorta ellenségnek tekintett kisebbségek is törvényszerűen megragadtak - a döntő, politikai értelemben is - etnikai, kulturális egységnek, így ezek éppen annyira nem szolidárisak egymással (elnyomott az elnyomottal, veszélyeztetett a veszélyeztetettel), mint a többség egyenként velük.

Míg a politikai "öregagy" által elnyomott politikai értelem luxusát a belső uralkodó etnikum megengedheti magának (látszólag csak, persze, hiszen közben folyamatosan erősödik a válsága), a kisebbségi etnikumoknak sokkal racionálisabban kellene viselkedniük: fel kellene ismerniük a közös érdekeiket és össze kellene fogniuk, aminek kulcsa az egymásért való kiállás. De nem, ez nem történik meg. A kormányfő (etnicista logikából fakadó) nemrég kiszemelt ellensége, a cigányok, az utóbbi két hétben hiába vártak a zsidó szervezetek, intézmények, lapok, rabbik, a zsidó vallást és kultúrát képviselő személyek stb. szolidaritásának kifejezésére, nem jött ilyesmi. A botrányos, a jogállamot immár a napi gyakorlatban is semmibevevő állami döntés, hogy nem fizetik ki a gyöngyöspatai gyerekek szegregált oktatásban elszenvedett sérelmeiért jogerősen megítélt százmilliót (miközben az állam felhasználásával Orbán óránként oszt ki ennyi pénzt az udvartartásának, családjának és hűbéreseinek), illetve hogy leállítják (aminek szintén cigányellenes bukéja van) a börtönbeli rossz körülményekért kifizetendő kártalanításokat, nem volt elég a zsidó szervezeteknek arra, hogy felismerjék: tök ugyanaz a reflex működik a cigányokkal szemben, mint ami eddig nemcsak a jogállamot rombolta (ami persze az etnicista logikát zsidó kiadásban se érdekli), hanem amit a zsidók is felhánytorgatnak, ha őket éri (etnicista-vallási-rasszista gyökerű) bántalom. 

Így nehéz lesz nemzetté válni (ami kulcspontokon még nem vagyunk, ti. a magyar nemzetté válás az enticizmussal jócskán megfeneklett és ami erősnek tűnik nemzeti frazelógiában, az valójában gyenge nemzeti kompetenciákat takar). És nehéz lesz a zsidóknak szolidaritást várni akár a törvény előtti egyenlőség, akár az emberi jogok, akár a civilizáció, akár az (optimistán értelmezett) emberség, akár Auschwitz nevében. (Egy modern politikai közösséget nem az absztrakt elvek és a történelmi tanulságok éltetnek, hanem a jelenkori gyakorlat, és ha a zsidók gyakorlata nem szolidáris, az megerősíti a velük szembeni szolidaritáshiányt is, akármi legyen az absztrakt vagy történeti hivatkozási alapjuk.) Nem egy látványos történet ez persze... annak mármint, aki etnicista logikával gondolkodik. De egyébként benne van minden, ami miatt a boldogtalanság befészkelt ide és jól érzi magát ezen a tájon.

154 komment

2020.01.08. 19:13 HaFr

Hagyjuk már békén a kapitalizmust, jó?

Képtalálat a következőre: „social justice warrior”

A kapitalizmus (szabad piacgazdaság) mellett ezer meg egy jó indok és érv van -- szemben mindenféle részint elmúlt, részint horrorisztikus alternatívájával. Nem rekapitulálok ezekből egy darabot sem, mert akinek felnőtt korára nem sikerült megérteni őket, az eztán sem fogja. Az maradjon csak Mac szocialista.

Egyetlen egy érvet szeretnék mégis felemlegetni, amely nem tartozik a sztenderd érvek körébe: tudniillik annak a megértetését, hogy mivel is telik egy "kapitalista" élete, kapitalistán értve azt, aki a versenygazdaságban próbál boldogulni (vállalkozóként, tulajdonosként) szemben azzal a nagyon szűk körű társasággal, amelyik a tőkéje kamataiból vagy feléléséből él. A szocik valahogy mindig összekeverik ezt a kettőt, a 99,9%-ot a 0,1%-kal (csak a piaci populációt nézve, kivéve belőle -- pedig nem okvetlenül kéne -- az alkalmazottakat). Röviden: az így definiált kapitalista -- sokan látástól vakulásig -- dolgozik. Jé. A szocialista érzelmű véleményformálótól, a beosztott vállalati dolgozótól, a köztisztviselőtől semmi nem különbözteti meg. Az előbbitől -- a social (justice) warriorok színkavalkádjától -- is csak annyi, hogy nem mások pénzével foglalkozik, hanem a sajátjával. Ez a furcsa embertípus úgy döntött, nem a világot akarja megváltani egy sok szenvedést okozó ideológia nevében, hanem inkább a családjáról, magáról és effektíve -- az adószolgálatán keresztül -- a szegényekről gondoskodik.

Kissé unalmas a szájbarágósdi, de azért aktuális mindig, mert a szocik vajszínűtől alvadt vérszínűig terjedő árnyalatai valamiféle erkölcsi felsőbbséget tulajdonítanak maguknak az önző kapitalistákkal szemben; azzal, aki "közéleti tartalmakat" olvas, folyamatosan szembejön ez az élmény. Emögött én elég magas fokú zavarodottságot látok különösen így a XX. század után, ezért nehezen veszem komolyabban annál, hogy minden századik posztomat ennek szentelem a felvilágosító munkám reménytelen epizódjaként. Megjegyzem itt, szocinak lenni contradictio in adjecto (önellentmondás): szoci társadalmak nincsenek, mindegyik működő társadalom kapitalista (vagy terrorista), a kváziszociság a kapitalizmusból él és legfeljebb azon tud koherensen rágódni, hogy milyen adósávban mennyit vegyen el a magamfajta dolgozótól. De ettől kezdve már nem szoci, hanem társadalommérnöki álmokat dédelgető, de a kapitalizmus pénzén élő social warrior (item, libertárius barátaimnál sokkal megengedőbb vagyok: a szükséges rossz).

Lám, a megvalósult szocializmusokban (=terrorállam, vö. Észak-Korea) nincsenek feltűnően sokan. (Nyilván, mert már megvalósult :) )

PS. És igen, vannak nagyon gazdag emberek. De a nagyon gazdagok nagyon nagy része -- legalábbis a bűnös Nyugaton -- a saját tehetségéből gazdagodott meg. De olyanok végképp nagyon nagyon nagyon kevesen vannak, akik az állami törvényhozásra befolyással lehetnek a saját továbbgazdagodásuk és hatalmuk érdekében. Miattuk kidobni a messze legnagyobb közhasznot hozó gazdasági rendet -- hát az nagyon nagyon nagyon nagy butaság lenne.

92 komment

2020.01.07. 03:43 HaFr

Miért nem képesek fenntartani a magyarok az országukat (és miért nem lesznek erre képesek a belátható időben)?

Képtalálat a következőre: „trianon gyász”

Nem akarok ismétlésekbe bocsátkozni ismert tényekről, csak rámutatni arra a logikára, amelybe rendeződve értelmesen tudnánk értékelni őket (de épp a logika átható volta miatt nem fogjuk). 1848-'49: bukott szabadságharc. Bukásának legfontosabb belső oka a liberális-polgári nemzet megteremtésének jelszavával indult reformkor, majd a forradalom liberális és polgári jogegyenlősítésének, azaz a nemzet ilyen alapú létrehozásának elmaradása volt. 1848 végére az eredeti célokból alig vált termőre valami. A szabadságharcnak jórészt írott malaszttal és néhány részintézkedéssel akartunk tartós támogatást szerezni az országlakosok körében, noha a Habsburgoktól kivívandó, az eredeti programba nem tartozó függetlenség is a liberális-polgári nemzet érdekében került napirendre, névleg ez motiválta, ezzel a zászlóinkon harcoltunk érte. A modernizáció (perspektívájának) kárvallotja: a nemesi rétegen és a szűk városi polgárságon kívül csaknem mindenki. Így '49 közepére joggal érezhetett a magyar függetlenség eszméjével szemben -- ami aztán az ország védekezésének összeroppanásáig és Trianonig vezetett -- az ország lakosságának 80-90%-a.

Az egyetlen -- seregnyi megalkuvás mellett is -- sikeres korszakunk több mint ötszáz évre visszamenően, a dualizmus, azért hozhatott konszolidációt a magyarországi népek magyar (etnikai) állam iránti lojalitásában, mert tagjaivá váltunk egy sok nemzetiségű, liberális, modernizáló, alkotmányos monarchiának és a kisebbségeink joggal bíztak -- amit meg is kaptak -- Bécs magyarokkal szembeni egyensúlyozó taktikájában. Az átmeneti békességet és az ehhez fűződő domináns érdekeket azonban legyőzte először a magyar nemzeti felfogásnak a reformkori, eredetileg nyelvi-politikai formáját felülíró kulturális, majd etnicista fordulata, amely odavezetett, hogy minden akkor fellelhető értelmes birodalom-koncepció ellenére a magyar állam meglehetősen durva magyarosításba fogott, holott Horvátországot nem számolva a királyság népeinek mintegy fele nem volt etnikai magyar -- és tette ezt úgy, hogy közben egyéb téren nem kompenzálta (emelte fel) a kisebbségeket. Objektíve azonban ekkora tömeget magyar nyelvre és kultúrára és az éledező (élesztegetett) etnikai identitásának feledésére kényszeríteni még egy sokkal sikeresebb ország sem tudott volna. 1885 körül már végleg elveszett egy ilyen ajánlat kedvező fogadtatásának lehetősége és ettől kezdve csak idő kérdése volt, hogy mikor fordul a magyar állam ellen a szociálisan, kulturálisan, adott esetben vallásukban és öntudatukban hátrányt szenvedők túlnyomó része. 

Nem akarom bő lére ereszteni. A magyar etnikai nemzeteszme jelentős kudarcot szenvedett Trianonnal (az elsődleges, noha nem egyetlen oka volt az oszágvesztésnek, és az ország akár teljesen el is veszhetett volna: alig egy évvel korábban Magyarország csak az antant kegyelméből menekült meg attól, hogy a különösebb ellenállás nélkül Győrig hatoló románok, a dél-Dunántúlon grasszáló szerbek egy nyugati szláv korridor megnyitása mellett berendezkedjenek az ország megmaradt területén). Ám ahelyett, hogy felismertük volna a romboló nacionalizmus befolyását, engedtük tovább radikalizálódni és a megmaradt egyetlen nagyobb arányú, igen lojális, asszimiláns kisebbségünk, a zsidók ellen fordítani (az etnicizmus azóta is nagyon könnyen billen át xenofóbiába és rasszizmusba). A revizionizmus és etnicista forrásvidékének a hely és a kor érlelte közös gyümölcse lett a magyar zsidók holokausztja, de ide vezethetők vissza a háború alatti rossz döntések, indirekte az orosz megszállás és a magyarok egymás ellen fordulásának új fejezete a bolsevizmus végül fenntarthatatlannak  bizonyuló égisze alatt. Az egymásra halmozódó nemzeti traumák -- nem véletlenül -- rövidlátó politikai osztályt termeltek ki a magyar néptől és összezúzott erkölcsi karakterétől csaknem függetlenül zajló rendszerváltásban, és ez az utóbbi harminc évre -- a korábiakhoz hasonlóan -- tovább rontotta a helyzetünket a traumák és a hazugságok számító, nemzetellenes átpolitizálásával, a politikum vállalkozássá silányításával, a magyarok közötti árkok tovább mélyítésével, a szakmányban folyó cinikus hazudozással.

A magyarság kétszáz éve tartósnak mondható leépülése -- ha bonyolult történelmi körülmények között következett is be, de -- tagadhatatlan. A nemzeti eszme elburjánzása a Nyugatra jellemző liberális-polgári, majd a demokratikus logikák ellenőrző szerepének kiesésével ma is kulcsa a válságunknak. Az a tény, hogy a magyarok nem tanultak meg együttműködni -- jobbágyi sorban nem kellett, a polgárosodás idején nem szabadott (a nagy többségünk kiesett belőle; végig tudatosan fogalmazok ezzel a kollektivista éllel, hogy érződjék a kritikus tömeg jelentősége a történelmünk alakulásában), a kommunizmus idején előbb tiltott volt, majd a fusiban korrumpált formát talált magának -- mára olyan készséghiányt hozott létre, amely a belátható időre kizárja, hogy termékeny irányítóivá váljunk a saját sorsunknak. Gyorsan változó korunk, amelyben nem tud már autonóm versenyképességre szert tenni egy régi hiányosságokkal küzdő társadalom, egyre kevésbé is teszi ezt lehetővé. A mai tényszerűen -- persze nem kimondhatóan -- gyarmati státusunk ("exportvezérelt", valójában tőkeszegény nemzetgazdaság, importált élettechnológiák és eszmények, uniós finanszírozás, eladósodottság, identitásproblémák, önbizalom- és bizalomhiány stb.) egészen szokványos módon oda helyezi a magyar nemzeti érzést, ahova való: az érzések közé, amely az utóbbi négy-öt generáció életében a gyakorlattal szemben kompenzáló hazugságként működik. Nincs új a nap alatt Magyarországon.

A magyar nemzet az utóbbi ötszáz évben és kivált az utóbbi kétszázban a sikertelenségek kibogozhatatlan -- a ránk jellemző silány politikai ésszel és erkölccsel, vagyis a par excellence közösségi tudással meghaladhatatlan -- hálójába keveredett, amelyben a legjobban még a gyarmati státusával járna és minden "megtartónak" vélt nacionalizmusa csak tovább ront a helyzetén; csakhogy a domináns magyar önkép az utóbbit az előbbi ellen vezeti, tovább rombolva a kibontakozás esélyei. Haza és haladás hamis beállítások, mert a haza érdeke egyébként egybeesik az (organikus, saját kultúrájú) haladáséval, csakhogy ez utóbbira kétszáz éve, mióta modern nemzet van -- a maga jogán, produktív logikával -- képtelen ez a nép, mástól meg nem hajlandó elviselni. (A kétszáz évbe így beleértem a reformkort is a fentebb röviden ismertetett fundamentális tévedése miatt.)

Trianon kapcsán 99%-ban hazugságokkal, egyoldalú és felületes -- akár történészi -- nézőpontokkal lesz teli a nyilvánosság ebben az évben. Trianon azonban csak egy fejezet, egy szimptóma az általános inkompetenciánkban, amelyhez nagyon kevesen tudnak értően hozzászólni (a politikusok közül senki), ezért a lényegünkről nincs és nem is lesz közbeszéd. "Udvariatlan" is lenne a gyászévben. Természetesen a közbeszéd tétovasága, a lényeglátás és a politikai tehetség hiánya is az utóbbi kétszáz év folyománya, nem is lehet másképp. A magyarok nem képesek fenntartani az országukat: a háborúkban rendre rossz oldalra sodródnak, elveszítik szabadságharcaikat, kudarcosak a forradalmaik, a társadalmi modernizációban alig vannak önálló eredményeik, fő politikai értékeik (a nemzet és az állam) az emberi életek ellen dolgoznak; csonkulnak, szegényednek, fogynak és közben hazudoznak egymásnak és a még valamennyire érdeklődő külföldnek magukról; és jóllehet a valamennyire is termékeny mintáik nyugatiak, nyugati pénzen élnek és -- ha tehetik -- Nyugatra küldik a gyerekeiket tanulni, közben mégis folyamatosan újraválasztják az elképesztő primitívséggel Nyugat-ellenes, etnicista, korrupt politikai vezetőiket, akik legálisan pusztítják az országot.

Az ok tehát, amiért a magyarok nem képesek fenntartani az országukat (hanem az folyamatosan veszíti az erőforrásait) az, hogy közös cselekvésünket az etnicista logika irányítja, amely nem enged teret sokkal termékenyebb (a nemzeti szint alatti vagy akár alternatív nemzeti) logikáknak. Bármi mással versenyben az etnicista témák (a közös eredet és történelem, a fenyegetett kultúra, az ellenségek és a magányos sors) sikerrel aktiválják tagjaiban a magyar nemzet közös képzetét (következésképp a hasonló definícióját), amely etnikai. Minden, ami nem etnikai, ami más értékrend, kultúra vagy készség, ideértve a kooperatív polgári individualizmust vagy az autonóm közösségeket, az a magyar nemzetet létében fenyegeti. Ez a fenyegetés -- kellően ébrentartva és komplexebb készségek hiányában -- nem engedi elgondolni sem azt, hogy éppen a nemzet etnicista eszméje a legnagyobb rombolóerő és hozzá képest minden reális veszély eltörpül.

A magyar nemzetet az etnicizmus definiálja. Ezért ha van a releváns múltunknak logikai váza, az a magyarok élősködése a saját hazájukon és a nemzetük élősködése rajtuk: domináns politikai hagyományunk az országvesztés maga.

172 komment

2019.12.31. 11:25 HaFr

Miért nem tart a magyar ellenzék amolyan TED-előadásokat?

Képtalálat a következőre: „ted talk meaning”

Tegyük fel, a magyar ellenzék jobb része -- és vele a demokratikus-liberális gondolat, a piacgazdaság, a teljesítményelvűség stb. -- a hagyományosan képességhiányos magyar politikai kultúra áldozatának tekinthető; nem tud érvényesülni, mert közegünk inkább kedvez az etno-nacionalista populizmusnak, az államelvűségnek és a felelősséghárító ellenségkeresésnek, röviden az össznépi hülyeségnek. Ez egy szép feltevés, noha az igazság kedvéért szögezzük le gyorsan, hogy nem igaz: a magyar ellenzék kicsiny, jobb része is valamennyire osztozik az általános képességhiányban és erősíti azt -- már csak azért is, amit itt lejjebb hiányolok a munkásságából. (A Momentum tagsága közben nyilván nem az a minőség, mint a szoci párté vagy a dk-é, a Párbeszédé is jobb ez utóbbiaknál stb.)

Tehát ahhoz képest, hogy az ellenzéki jobb minőségű része magát is jobb minőségűnek tartja (hiszen nem jött volna létre különben), nagyon érdekes, hogy nem tesz semmit a választói kompetencia erősítése érdekében, ezzel bővítendő annak a minőségnek a piacát, amelyet (az ellenzék jobb minőségű része) hite szerint képvisel. Az ellenzék nem teszi témává a demokráciát és a demokratikus döntéshozatal tárgyává tehető összes közpolitikai, közjogi stb. kérdést. Nem tudja megmutatni, miért jó, izgalmas, produktív a demokrácia, ha rendesen működik, azaz nem tud -- és szellem láthatóan igénye sincs ilyesmire -- kedvet csinálni a demokráciához. Márpedig, mivel olyan kicsi a nyilvánossága, ezt a munkát már az előző (legalább az önkormányzati) választások másnapján el kellett volna kezdeni az ismeretterjesztés és a participáció követeinek kiválasztásával és a legalkalmasabb struktúra megkeresésével.

A legalkalmasabb, legkézenfekvőbb módja az ilyen népszerűsítésnek és közegformálásnak a viták mellett könnyed előadások (előadássorozat) megszervezése szerte az országban, videóra véve, külön csatornát létrehozva rá stb. Sokak előtt ismertek a már Magyaországon is folyó TED-előadások, amiket bármilyen, így a politikai témáknak is lehetne szentelni és történik is ez a világban nagyon sok helyen. A TED a Technology, Entertainment, Design rövidítése, ahonnan elindultak a témák, de azóta jelentősen kibővültek ezek gyakorlatilag minden diszciplina és érdeklődési terület irányában.

Szóval, miért nem tesz semmit az ellenzék a saját választóinak nevelése, választói körének kibővítése, a demokrácia izgalmának megmutatása érdekében, hogy egyre több ember lássa, mit veszít a fideszes országrombolással? Egy ilyen sorozathoz (amely nem két-három, hanem többszáz darabból állna) persze jól beszélő, hozzáértő emberek kellenek, nemcsak azért beválogatva az előadókat, mert szürke a kardigánjuk, fizetőképes támogatók vagy még nincsenek 16 évesek. Csodálkozna az ellenzék, milyen gyorsan kiderülne, hogy az embereket nagyobb számban vonzza az értelmes szó, mint hittük, hirtelen megnő a képzelőerejük és még a végén több százezerrel többen sereglenének ama zászló(k) alá, amely(ek) megismertették velük a demokrácia értelmét és élményét. 

"Emberek, ebben mind ti dönthettek közvetve vagy közvetlenül. Nem lenne érdemes egy ilyen országot csinálni?" Az előző posztomból más okból összeszedett néhány téma: Van-e esély a cigányok akkulturációjára? Mi lesz a robotizációval érintett alacsony képzettségű emberekkel? Szánjunk-e a növekvő nyugdíjas rétegnek munkaerőpiaci szerepet? Van-e az államnak dolga a vállalati szektor versenyképességének javításában? Mik legyenek a magyar KKV-k ámogatásának fő (EU-barát) szempontjai és megmaradnak-e a multik letelepedési támogatása és adókedvezményei egy új kormányban? Milyen adórendszert szeretne az ellenzék azon kívül, hogy a mait igazságtalannak tartja és látja-e kockázatát is az egykulcsos nyereség- és személyi jövedelemadó kiszorításának? Hogyan csökkentené az állami kiadásokat? Tervez-e további privatizációt? Mi lesz a romló infrastruktúrával? Lesz-e áttörés a digitális kompetenciákban, hogyan? Milyen legyen az MNB inflációs, árfolyam- és kamatpolitikája? Mit tenne a fideszes oligarchák vagyonával és hogyan szerzi vissza a már kimenekített és még kimenekítendő pénzeket? Van-e antiszemitizmus Magyarországon? Mi az és mi legyen a nemzeti kultúrával? Legitim-e a gyerekverés a nevelésben? Miért (ne) legyünk Ausztria? Miért kell liberális demokrácia? Ki veszít a kapitalizmuson? Hol húzzuk meg az állam határait az élet szabályozásában? Legyünk-e a büszkék a magyar történelemre? Miért nincs polgárság? Miért nincs szabadság? A Trianon-Auschwitz törésvonal. Stb. Stb.

19 komment

2019.12.30. 19:13 HaFr

A Momentum gazdaságpolitikájáról: millió, millió, millió rózsaszál

 Képtalálat a következőre: „millió rózsaszál”

Először is, a Momentum számára harmadlagos kérdés a gazdaságpolitika, mert az egész politikai valósága -- amely sikerrel járult hozzá az ellenzéki erőviszonyok átrendezéséhez -- a választói érzelmi elkötelezettségének kialakításáról szól, nagyon kevés megfogható üzenettel, esztétizáló üzemmódban. Az esztétizáló populizmus (jelszavai: fiatalság, dizájn, lájfsztájl, képzelőerő, szépség, Sturm und Drang [vihar és vágy]) azt jelenti, hogy a vele való azonosulás kevésbé terheli meg az értelmet és az argumentatív képességet, mint amennyire jólesően helyettesíti éppen az ezek míveléséhez szükség individualizmust az új érzelmi közösséggel. A Mometum nem megértést, hanem ráérzést vár el a választóitól -- és ismerve a választói képességeket, ez nem is olyan rossz döntés. Egy ilyen politikai stratégiában azonban nincs túl sok helye a gazdaságpolitikai témáknak.

Ezért amikor a Momentum gazdaságpolitikai szakkolégiumának két tagja, jelen esetben Naszádos Zsófia és Prinz Dániel publicisztikában próbálják vázolni pártjuk ez irányú elképzeléseit, ott lappanghat a gyanú az olvasóban, hogy ennek nem is szabad nagyon egzakt, világos műnek lennie, mert az rombolná az adott politikai stratégiát. És így is esik. Amikor azzal vezetik be az írást, hogy ha a gazdaságpolitikát nézzük, "a kormány az NB1-ben focizik, az ellenzék a megye kettőben", akkor a saját pártjukról is beszélnek, kivéve, hogy a Momentum esetében a megye kettő szándékos választás. Nézzen magába az olvasó: mit tud a Momentum gazdaságpolitikájáról immár túl egy országgyűlési és egy önkormányzati választási kampányon? Na ugye.

Pedig amikor a szerzők előtérbe helyeznék a gazdaságot a választókkal való kommunikációban, jó okkal tennék. "Itt az ideje szabadulni attól az illúziótól, hogy pusztán hatékony (vagy annak tűnő) technikai koalíciókkal és rövid lejáratú szlogenekkel le lehet győzni a Fideszt" -- írják, ami egyszersmind annak a belátását is tükrözhetné, hogy amit a Momentum elért idáig az esztetizáló populizmussal, az csak az ellenzéken belüli erőviszonyok átalakításához volt elég (az elaggott vagy botrányhős pártok kárára), a Fidesz szavazótáborát elhanyagolhatóan érintette meg.

A szóban forgó írás bőbeszédű, kezdetnek jórészt tele van unos untig ismételt panelekkel részben az ország valós teljesítményéről (térségbeli lemaradás, EU-források elherdálása, a korábbi szoci kormányok - persze jogos - ekézése), részben a kitörés irányairól (tőkeakkumuláció, magasabb termelékenység). A panelekből azonban a szövegben előrehaladva, igazi neokádárista (az idők szele által átjárva, EU-konform) közhelygyűjtemény válik, csak figyeljen a b. olvasó. A paneleket kezdetben sem adatolják és nem vizsgálják részletesebben, adott esetben komparatívan (semmilyen nóvumot nem nyújtva melléjük), az ellenzéki tervhivatali közhelyeket pedig értelemszerűen nem is akarják (mert ha így lenne, meg se fogalmazódtak volna közhelyekként).

A gondolatmenet felépítése szempontjából kulcsfontosságú néhány klisé, pl. hogy "a gazdaságpolitikának alapvetően anticiklikusan kéne működnie" (mondja Keynes) alapvetően megállja a helyét (bár Németország éppen enyhén procikikus utat járt be az utóbbi évtizedekben), de más politikai klisék, pl. hogy "a társadalom alsó fele pontosan ugyanolyan szegénységben él, mint 10 évvel ezelőtt", tényszerűen nem igazak. Ezért az írás raison d'être-je (ti. a megírásának oka), hogy megválaszolja: mi lehet a Fidesz gazdasági kormányzásának alternatívája, eleve nincsen kellően megalapozva -- legfeljebb ha politikai mankót adunk hozzá: az ellenzéki hitvilágának magától értetődőségét ("Orbán gonosz és rosszul kormányoz") és az ellenzéki tervhivatali evidenciákat (lásd alább).

A tervhivatali -- azaz az önreflexiót és a tárgyszerű gondolkodást politikai érdekű, divatos toposzokkal helyettesítő -- szövegfolyamnak a továbbiakban meg lenne a váza, csakhogy ezt a vázat abban a pillanatban maga mögött hagyja, midőn az megszületett. "Véleményünk szerint az Orbán-korszakot követő gazdaságpolitikának három fő kérdésre kell választ találnia. Hogyan állítható Magyarország hosszú távon is fenntartható fejlődési pályára, és miként válhat a globális gazdasági folyamatok és a technológiai átalakulás nyertesévé? Hogyan lehetnek a társadalom széles körei ennek a fejlődésnek a kedvezményezettjei? És végül: hogyan lehet Magyarországon összetartóbb a társadalom?"

Ebből csak a legutóbbi a valamennyire is érdekes kérdés, az előbbieket n+1 számú szakember traktálja már évek óta (kevesen, így a momentumosok sem kímélve az olvasókat olyan ellenszenves fordulatoktól, mint a "nyertes" és a "széles körök"). A szerzőkével ellentétben azonban a korábbi traktátusok jelentős hányadának van értelme, ennek viszont itt semmi. Ami korábban még csak panel volt és klisé, abból a szöveg második felében hirtelen összefüggéstelen ötlethalmaz lesz arra való mindenféle igény nélkül, hogy ha már a "hogyant" tűzi ki célul, akkor adjon egy módszert az implementációra, kvázi arra a gazdaságpolitikára, amelynek nevében ez a cikk született. A gazdaságpolitika egyfelől a társadalmi tények és célok, másfelől az ország nemzeti számláinak bevétel (eszköz, forrás) és kiadás oldalai között próbál összefüggést teremteni. Ilyen összefüggéseket vagy az ezekre irányuló törekvést keresve se lehet találni a szövegben. Végül pedig egyre nyilvánvalóbbá válik, nem egy gazdaságpolitikai szöveget, hanem különböző minőségű belátások és különböző realitású vágyak gyűjteményét tartja maga előtt az ember.

Nem akarnám a saját olvasóim idegeit borzolni a szerzők gondolatkísérleteivel, ezért elég legyen csak ez a két passzus: "Ahhoz, hogy Magyarország ne csak időlegesen növekedjen, hanem fenntartható módon fejlődjön, olyan társadalmi és gazdasági környezetet kell létrehoznunk, amelyben a magyar vállalatok innovatívabbá válnak, és a magyar munkavállalók hatékonyabban, több értéket teremtve tudnak dolgozni. Már most is kihívást jelent, de a következő években, évtizedekben megjósolható módon még nagyobb probléma lesz, hogy a technológiai változások és a globalizációs folyamatok miatt Magyarországnak úgy kell versenyeznie egy globális térben, hogy lehetőleg ne alacsony hozzáadott értéket előállító, német cégeknek autókat összeszerelő ország legyünk, hanem innovatív technológiai központ." (Brrrr...) És "az elmúlt évtizedekben is hatalmas kihívást jelentett, és a következő évtizedekben csak még fontosabbá válik, hogy a magyar dolgozók alkalmazkodni tudjanak a változó munkaerőpiaci igényekhez." (*)

A klasszikus "no shit, téged ki fizet, ember?!" esete. Higgyen nekem az olvasó, ha nem akarja maga belevetni magát az opuszba, hasonlóan csúnya fordulatok sorakoznak még amott. És még csak nem is 78 évesek írták, akik a szocializmus tervhivatalában kezdtek és a bőrük alatt is pártaktívák futkosnak. Nem. Hanem "Nyugatot megjárt fiatalok". Nagyon hervasztó, ahogy a koravének bikkfanyelve keveredik a (Nyugaton) keveset látottak mindentudásával, kategorikus nyelvezetével és arroganciájával -- ennek altámasztására még egy sor, elnézést: "az eurózóna optimális valutaövezetté alakítását természetesen be kell fejezni, ez elengedhetetlen, ha azt akarjuk, hogy a közös valuta valóban sikertörténet legyen, és egyformán szolgálja minden tagállam gazdasági fejlődését" -- ohne kétségek, ohne önreflexió, ohne stílus. "Oda kell ülni tehát az asztalhoz – más megoldás nincsen." Ja, kérem, ha nincs, hát nincs.

Sok ropit, pogit és savas vizet kívánok a hosszú leülésekhez. Hirtelen "kórosan forráshiányos ágazatnak" érzem magam, lemerültem, felhúzom "a más árnyalatú szemellenzőmet", "elengedem a mítoszt", és itt "higgadtan" befejezem, mielőtt a sok ezer között magamat is hirtelen azon venném észre, hogy "lábbal akarok" szavazni a szerény tudású, nagyhangú, tervhivatali neobarokk ellen, amelyet a Nyugatot megjárt fiatalok pártja képvisel. De mielőtt mennék, hogy olvasóim szabadon megmerítkezhessenek az inkriminált szövegben: az egyetlen témához, amihez illúziót fűztem korábban -- hogyan lehet Magyarországon összetartóbb a társadalom?, nem mintha ez gazdaságpolitikai kérdés, vagy akár értelmes kérdés lenne --, miért nem született végül egy betű sem? Pedig milyen jó lett volna!

--

Ahhoz, hogy mint lehetne ebből az összevisszaságból momentumos kormánypolitika, ha egyszer majd az esztetizáló populizmus hátán hatalomba kerülnek, néhány megválaszolandó felvetés. Érdekesen etatistának tűnik a Momentum egész gazdasági pogramja (a most tárgyalt cikken túl) -- mi lenne a magán- és közösségi kezdeményezések, értékek, aspirációk, források szerepe benne? A mobilitásban hogyan számol az elmaradottabb térségekkel és a kulturális, családi szempontokkal? Mit tesz azokkal a milliókkal, akik nem akarnak tanulni vagy akár több pénzért dolgozni, és azokkal, akik már elmentek? Mi legyen a cigányokkal? Mit tesz a robotizációval érintett alacsony képzettségű emberekkel? Szán-e a növekvő nyugdíjas rétegnek munkaerőpiaci szerepet? Van-e az államnak dolga a vállalati szektor versenyképességének javításában? Mik legyenek a magyar KKV-k ámogatásának fő (EU-barát) szempontjai és megmaradnak-e a multik letelepedési támogatása és adókedvezményei? Milyen adórendszert szeretne a Momentum azon kívül, hogy a mait igazságtalannak tartja és látja-e kockázatát is az egykulcsos nyereség- és személyi jövedelemadó kiszorításának? Hogyan csökkentené az állami kiadásokat? Tervez-e további privatizációt? Mi lesz a romló infrastruktúrával? Lesz-e áttörés a digitális kompetenciákban, hogyan? Milyen legyen (persze ez csak vélemény, hiszen független szerv) az MNB inflációs, árfolyam- és kamatpolitikája? Mit tenne a fideszes oligarchák vagyonával és hogyan szerzi vissza a már kimenekített és még kimenekítendő pénzeket? Milyen időtávon meddig akar eljutni? Mind, ami lenne, mennyibe kerülne, amíg a versenyképességre érzékelhető hatása lesz és honnan jön majd a fedezete milyen dinamikával? Megfordítva: mit kezdenének mennyiért a velünk élő készséghiánnyal úgy, hogy az fenntartható változásokat eredményezzen? Van-e minden ilyesmire és egyebekre koherens válasza a Momentumnak? Aztán ha van, hogyan fésüli ezt össze a két-három kényszerűen adódó koalíciós partnere eltérő szempontjaival? Kérdezem mindezt a legmesszebbmenőkig támogatva egy produktív rendszerváltást!

196 komment

2019.12.25. 20:50 HaFr

A kapitalizmus logikáját az emberben, nem a tőkében kell keresni

Képtalálat a következőre: „marx kautsky”

A kapitalizmus bírálói a lehető legritkább esetben indulnak ki a rendszer antropológiai alapjaiból: abból, hogy emberi (alap)szükségleteket elégít ki a korábbi gazdasági rendszereknél nagyobb hatékonysággal, azaz több ember számára nagyobb hasznosságot érve el, mint előtte bármi (folyamatosan növelve az emberiség által elért -- a szükségletek kielégítésében mért -- összhasznosságot). Azaz a kapitalizmusban nem az önálló életre kelt tőke a meghatározó, hanem az, hogy a tőke működése emeli a leghatékonyabban az összhasznosságot, ezért nagyjából mindenkinek érdeke a rendszer üzemeltetése, illetve ha elég nagy számban fordulnának is ellene, nem tudnának helyettesítő logikáról gondoskodni.

A kapitalizmus (= az emberi koordináció tőke alapú mechanizmusa) a ma ismert egyetlen produktív koordinációs mechanizmus embermilliárdok között. Más ilyen mérvű koordinációnak még csak az elméletét se ismerjük. Kézenfekvő módon az kényszerítené versenyre a kapitalizmust, ha az antropológiai megalapozottságú szükségletek (létfenntartási stratégiák, vágyak, félelmek) helyébe az emberi kapcsolatok más fenntartható logikáját lehetne állítani. Erre tesznek régóta kísérletet a vallások. Tudjuk, milyen eredménnyel. A kapitalizmusnak nem lehet komoly vetélytársa a hit, a szeretet és a lemondás a közösségi koordinációban -- éppen az utóbbiak nem kellő antropológiai mélysége miatt. Krisztus megváltani tud (a bűneinktől), betölteni nem; a szeretet parancsolat, nem tény. (Nem kívánom megnyitni az érvelést efelé, de az univerzális szeretetparancsolat nyilvánvalóan isteni perspektívából értelmezhető csak, amelyből az emberek egyformán gyengék, szánandók és védendők. Az emberi szeretet hatóköre jóval korlátozottabb és előzetes invesztíción alapul.)

De ha nem megy a kapitalista logika feváltása egy másik (antropológiai) fundamentummal, el lehetne még játszani azzal a gondolattal, hogy moderáljuk, megváltoztatjuk, átirányítjuk az alapszükségleteket: háttérbe szorítunk néhányat és kiemelünk másokat. Ezt teszik az államok, amikor az emberek természetes egzisztenciális szükségletei (önvédelem és az élet védelme, az utódok és a házastársak védelme, fájdalomtól való mentesség, táplálékszerzés, szexuális vágyak kielégítése, az érzelmi és az anyagi befektetések védelme, szellemi integritás, lakhatás, társiasság és a másikkal szembeni szánalom, presztízs stb.) között egyeseket kiemel és felerősít, másokat háttérbe szorít: ellenségképet kreál nemzeten kívül és belül, szociális veszélyhelyzettel riogat, átalakítja a szellemi diszpozíciókat és értékrendeket stb. A sikeresen gleichschaltolt népek sokáig képesek tagjai jól felfogott önérdeke ellenében is elviselni a szegénységet, szellemi veszteségeket, a társadalmi megosztottságot és az ellenséges kulturális közeget. Ez a stratégia nem helyettesíteni akarja az antropológiai alapvetést, hanem az alapstruktúráját és a tartalmát akarja lényegesen módosítani. (Ez folyik ma kis hazánkban.) Ellenben ez a koordináció jóval kevésbé produktív az alapszükségletekhez mért összhasznosságot tekintve, ezért soha sehol nem váltotta ki/le eddig a kapitalizmust és nem is fogja. Átmeneti révület és egy (vagy több) nemzet süllyedése után a kapitalista logikájú koordináció visszatér.

A legpotensebb ilyen próbálkozás most a klímakatasztrófával való félelemkeltés, amely ugyancsak az antropológiai alapszükségletekben hozna létre eltolódást. Nem akarom a kérdést itt tárgyalni -- sikeres lesz-e vagy sem --, csak a logikáját akarom érzékeltetni. Az érvelés kedvéért azonban ennek a kifutását is kudarcosnak ítélem itt: az alapszükségletekben nem fog tudni fenntartható változást hozni és a bolygót még így is sikerül "megmenteni" a fogyasztói szokások megváltozásával: pozitív vágykeltéssel és nem a veszély hiperbolikus felerősítése révén, business as usual alapon, mindenféle radikalizmustól mentesen, technológiai fejlődéssel.

A kapitalizmus meghaladásának két elméleti útja közül tehát egyik se lehet sikeres. A korábbi próbálkozások közül egyet emelek ki, a marxit. Ebben a tőke és a munka szembeállítása után ennek az ellentétnek egy fiktív dialektikában való végső feloldódása a munkaértékelmélet és az objektiváció-elidegenedés téves gondolatmeneten alapuló összekapcsolásából állt volna elő. Tudjuk, semmi ilyen nem történt, viszont az elmélet alkalmat adott téves politikai programok százmilliónyi ember halálához vezető erőltetéséhez. A marxizmus téves antropológián alapul, ezért a kapitalizmuskritikája is ügyefogyott. Megemlíteni itt a jelzett két út mellett csak azért teszem, hogy jelezzem, miért nem tekinthető a harmadik járhatatlan útnak. Mert magát az utat -- a kapitalizmus antropológiai megalapozottságát -- sem találta el.

Válságok, birodalmak, diktátorok, világháborúk -- a kapitalizmus mindent túlélt, mert emberi. Túlságosan is emberi. Magam pedig nem vagyok szabad piaci, kizárólagos logikájú kapitalista. Mindössze nem látom a kapitalizmus meghaladásának érdemleges és reális útját. Vagy olyat, aki látna ilyet.

338 komment

2019.12.24. 11:47 HaFr

Boldog karácsonyt! Szeretettel teljes ünnepet!

Képtalálat a következőre: „békebeli karácsony jászol”

Így karácsony körül a blog is a születésnapját ünnepli, immár a hetediket. Nem létezhetne nélkületek. Minden törzskommentelőmnek, kommentelőmnek és minden kedves olvasómnak boldog karácsonyt, szeretettel teljes ünnepet, az ország népének bátorságot, értelmet és megújulást kíván a bloggazda, HaFr.

12 komment

2019.12.23. 21:27 HaFr

Egy filozófus után (Reflexiók TGM-re)

Képtalálat a következőre: „tgm”

Tamás Gáspár Miklós jelentősen közelebb került a Jóistenhez -- ez derül ki legalábbis a Magyar Narancsba küldött háromkolumnás írásából, ami sokkal meglepőbb fejlemény, mint bármi más a műben: ez ugyanis az egyebekben éppen olyan terméketlen, mint bármelyik kommunista pamflet. Viszont ez utóbbi műfajjal kapcsolatban hadd szögezzek le valamit. Megkülönböztetve a rendszerkritikától, amely logikai előzménye neki és egy teljesen értelmes és szükséges foglalatosság, a (pozitív) antikapitalista rendszerelmélet fájóan üres; ennek gyakorlati bizonyítéka minden bukott "kommunista" rezsim és a velük haló ezrek, százezrek vagy éppen milliók. Ezen túlmenően azonban, míg antikapitalista rendszerelmélettel az flörtöl, akinek több ideje van annál, amit értelmesen el tud tölteni, addig a kapitalizmus felszámolását -- immár teljes biztonsággal mondhatóan -- kizárólag két embertípus tekinti gyakorlati célnak: az erkölcstelenek és a beszámíthatatlanok. TGM a két állapot (a sóvár gondolat és a kapitalizmus "meghaladására" irányuló praktikum ösztönzésének) határán áll, kényesen egyensúlyozva. A szóban forgó írása a kapitalizmus ellen lázadva egyszersmint lázítás az ép ész ellen is. Nem először, de korábban sose volt nyilvánvalósággal. TGM luxusa, hogy a gondolatait senki sem veszi elég komolyan ahhoz, hogy politikai gyakorlattá próbálja konvertálni őket, így zavartalanul (ti. felelőtlenül) írhat bármit. Én azonban teljes komolysággal írom -- alább megpróbálva megindokolni --, hogy ami a neve alatt most megjelent és egy hetilap hasábjain ártatlan, habár kétségbeesett érvelésnek tűnhet, az valójában a terror és a tömeghalál veszélyét hordozza magában. Amivel egyébként minden jel szerint önmaga is tisztában van. Úgy latolgat, fontoskodik és ágál, hogy közben embermilliók életével játszadozik, mint a legrosszabb értelmiségi típus, amelyet a Föld valaha a hátán hordott. És nekem ebből meg az ezt övező elnézésből -- hogy keresetlen legyek -- nagyon elegem van. A mű megdöbbentő, emberellenes, erkölcstelen.

Már a kezdet is olyan, ami aligha lehetne rosszabb. "A 19. és 20. századi szociáldemokrata és kommunista pártok, majd (...) kormányok és államok (az én kimelésem - HaFr) (...) arra törekedtek, hogy a 'dolgozó tömegek' életszínvonalát emeljék, életminőségét javítsák (...) . Ugyanakkor arra, hogy ez a fejlődés mindenkit egyformán érintsen, hogy lehetőség szerint kiküszöböljék az irigységet, az önzést (...) és előmozdítsák a plebejus önérzet elterjedését. Ez a felfogás maga volt a morális eudaimonizmus, azaz (...) erkölcsi meggyőződés."

A kommunista diktatúra mint erkölcsi meggyőződés. Sőt ő maga az eudaimonia (boldogság, jól-lét). Hm. Miért kell mindig eredetinek látszani akarni akár a civilizáció kontójára?

"A heterodox (hatvannyolcas - HaFr) baloldal evvel soha nem volt elégedett", mármint az eudaimonia kommunista pártoktól erededő felfogásával, ez ugyanis -- mondja TGM -- túl kispolgári volt. (A százmillió halott mint kispolgáriság.) De bárhogy is törekedett rá, a heterodoxia sem tudott szabadulni az eudaimonizmustól (vagyis attól, hogy a cselekedetei mögött a jól-lét vágya diktáljon). "De ennek most vége." "A mostani radikális fiatalság (...) egyáltalán nem ilyen", köszönhetően annak az új fókusznak, amit a klímaválság hozott.

Mármost nagyon furcsa nekem, hogy TGM ennyire könnyen sutba dobja kétszáz év kommunista mozgalmát (pláne) annak eudaimonizmusa miatt és jószerivel két-három év (G. Thunberg megjelenése óta egyetlen bő év) narratívája alapján megváltást ígér nemcsak az emberiségnek, de a rendszerkritikai (=kommunista) mozgalomnak is. Ez annak ellenére tűnik vaskos hübrisznek és kérdőjelezi meg -- mi tagadás, joggal -- TGM korábbi elmélyült munkásságát, hogy a szerző élete jó részét saját bevallása szerint  "Szicíliától (stb. stb. stb.) Prágáig" ezeknek a fiataloknak a körében tölti. De sajnos én már annyira öreg és bölcs vagyok, hogy sok lelkes-dühös-rettegő-igazságkereső fiatal találkozását TGM-mel csak éppen annyira tekintem a kapitalizmus meghaladása garanciájának, mint bármi mást, leszámítva talán a Haribo gumicukor kivonulását a dél-afrikai piacról, mert ez tényleg a kapitalizmus végét forkásztolná.

TGM szerint a fiataloknak elegük van az anyagi jólét kereséséből, aztán kevéssé elegánsan (az érzékenyebbek szemében botrányosan) erre redukálja a pursuit of happiness (Locke-tól, a skót felvilágosodásból és az amerikai függetlenségi nyilatkozatból ismert) fogalmát, magyarul a boldogság keresését/kutatását. Mintha a boldogság kimerülne az anyagi jólétben. Így váltja fel a gondolatmenetében előre megfontolt módon először a boldogság (a jól-lét) eredendően arisztoteliánus, aztán a pursuit of happiness felvilágosodás kori -- egyaránt -- erkölcsi fogalmát az anyagi jólétre való törekvés karikatúrájával, méghozzá a rendszerelmélet hagyományos impotenciájának orvoslásának szentelt többszörösen fiktív világesemény -- a klímakatasztrófára reagáló teofánia, az ártatlan gyermekek tömeges, sorsfordító megjelenésének -- bizonygatásával. Mindez meglepő és mulatságos. De leginkább szomorú. A rendszerellenzéki, antikapitalista gondolat határainak elég világos érzékeltetése a Gondolkodó által. A civilizáció megérett a vágóhídra és a gyermekek (a tiszta szív és akarat) fogják odahajtani: a gondolkodás (a filozófia) feladása elkerülhetetlen, sürgető. "Nincs időnk."

A radikális fiatalság (ah, micsoda kéj már kimondani is!) gyűlöli korunk domináns életmódját (értsd: a jóléti társadalmakét) annak önző, borzongató sekélyessége miatt. Gyűlölnek, mert erkölcsösek. "Nem gazdagabb, hanem szegényebb világot" pártolnak (akik egyébként az ismert reprezentatív minta alapján természetesen tehetős családokból jönnek, naná, a gyűlölködés nem a szegény gyerekek műfaja, ezeknek dolgozniuk kell, hogy ne haljanak éhen). Az ilyen nagyotmondásoknak azonban az égvilágon semmilyen alapjuk nincs azon kívül, amit az idősödő (ageism!) filozófus agya bele szeretne látni a padavánjaiba (vö. képzelőerő) -- és hát hemzseg ezektől ez az írás, összekötve korunk torkosságát, szexizmusát, profi labdarúgását, fogyasztói idiotizmusát, a sertéssültet meg egy kicsit a gyerekek milliószámra való megerőszakolását, a koncentrációs táborokat és az emberiség végállapotát a termeléssel és a produktivitással általában, ezeket az anyagzabáló innovációval, a kényelemmel, majd mindezek antitéziseként az ömfeláldozással a szerzetesi életmóddal, a szüzességgel és a hallgatással. Minden szóhoz idézőjel dukálna, de nem volt türelmem kitenni őket. És sok sok szó van még itt hasonló zsánerben.

Az a Bosch-látkép merő giccsbe fordulva, amit TGM előad nekünk a korunkkal való elégedetlenségében olyan hiperbolája minden gondolkodásnak, amelyről a legyegyszerűbb volna azt hinni, hogy egyetlen színes, szélesvásznú farce (trollkodás) -- de nem az. A szerző láthatóan gondban van, és azt szeretné, ha minél több gyerek abban lenne. Ezért táborról táborra jár és szítja a kívánatos gyűlöletet (hadd legyek fair és pontos: a fenti módon megírt egyéb képességek, ti. társadalomelméleti megalapozottságú megoldás -- azaz jobb -- híján).

De mi lesz így a megváltással?

Az is lesz. "Negatív szabadság sem kell többé." "Ez vallásos attitűd -- vallásos ateizmus --, és nem lehet toleráns, nem is az." (Ez a félreértések elkerülése végett nem metaforikus beszéd, hanem felhívás diktatúrára, amit ugyanakkor vissza is von a szövegben azzal, hogy ugyan jó volna egy "kemény kommunista világkormány", de "nemcsak lehetetlen önmagában, de nem is akarja senki". A szerző játszik, játszadozik. Homo ludens sed sperans.) A munkásság sajnos becsicskult, az istennek nem akar kommunizmust, jöjjön akkor a gyerekek hadjárata. "Amint Greta Thunbeg felismerte..." A "szűz lány." "Prófétai küldetés." "Te pedig, kis gyermek, a magasságos Isten prófétájáak hivattatol; mert az Úr előtt jársz, hogy az ő útjait készítsed." (Luk. 1:76) Jaj.

Egy filozófus nem bírt az életét feszítő problémákkal. A ráció elesett. Maradt -- kivitelezhető erőszak hiányában -- a révület. Kétségbeesés van és ráhangolódás a kétségbeejtő megoldásokra. Kérdésként legföljebb az maradt: teokrácia akar-e lenni?

Ideje lenne beletörődni abba, hogy az embert nem lehet megváltani e Földön és egyértelműen tudatni az erre hajlamos értelmiségiekkel, hogy nekik sincs hatalmukban a megváltás: a saját nárcizmusuk kiélésén túl csak a pusztítás lehet a munkájuk gyümölcse. Hibás a problémaérzékelésük, következésképp a programjuk.

Ecce homo - a legfontosabb biblikus üzenet.

50 komment

2019.12.22. 03:53 HaFr

Kövér László tobzódó durvasága súlyosan árt a nemzetnek

Képtalálat a következőre: „kövér lászló”

Kevés dolog jellemzi olyan jól Magyarország szomorú állapotát, mint hogy olyan ember játszhatja el benne a haza bölcsének szerepét, mint Kövér. Nem beszélve most arról a pályaívről, amelyet ez az ember a rendszerváltás előtti időszaktól máig befutott Beavis-ével, Orbánnal kart karba öltve, amelynek minden pontján ugyanilyen öntudatossággal (és önazonossággal) osztotta az észt a mai véleményével akár gyökeresen ellentétesen; és nem beszélve az országgyűlés elnökeként éppen az országgyűlés tökéletes semlegesítése, ellehetetlenítése, megsemmisítése érdekében végzett szorgos munkájáról, elég megnézni egy-egy mai nyilatkozatát, hogy biztosak legyünk benne: valami nagyon eltörött ebben az országban.

A legutóbbiban például -- szűk marokkal válogatva -- Karácsony Gergelyt "pubertáskorban lévő kiskutyának" nevezi, "amelyik látványosan körbejelöli a területét”. Az ellenzék magyar választók által az országgyűlésbe küldött némely, nevesített képviselőjét "a demokrácia salakjának" hívja, ugyanígy a saját választójogi törvényei által kikényszerített, nagyon nehezen születő ellenzéki összefogást "politikai promiszkuitásnak". Kövér régen túl van a méltánytalanságon: tobzódik a durvaságban és az egyik legnagyobb hangú politikai verőlegényként kiemelkedő szerepe van abban, hogy az ország lelki elgyötörtsége ma már a legrosszabb történelmi időket idézi. Egyebekben annak, aki ennyi év után is tovább akarja pontosítani a Kövér Lászlóról kialakult véleményét, itt az eredeti szöveg.

Könnyű lenne Kövérre bármi durvaságot mondani, de minek követni őt ebben, és ami még fontosabb: félreismernénk a probléma lényegét. A helyzetben nem Kövér a probléma, hanem a kontextus és az ország, amelyek eltűrik a személyét; amelyek a gyötrésre -- alapvető mentálhigénés reflex hiányában -- nem egyöntetű elutasítással, ellenállással, lázadással reagálnak. Kövér nem létezne -- vagy másképp beszélne --, ha nem lenne közönsége. Minden okunk megvan ezért a szomorúságra. A színvonalzuhanás, amely nemcsak a legjobbjaink hazája ("Haza a magasban"), de akár egy Gyurcsány Ferenc kimódoltan parlagi praxisa óta bekövetkezett itt, szívszorító.

Az a szenvtelen hazudozás, hogy "összességében kiváló évet tudhatunk magunk mögött", vagy hogy arra az alákérdezésre, miszerint "a hatalomért és a pénzért összefogtak" (tehát még egyszer: az ellenzék teszi ezt az adott választói jogszabályok között, amelyeket nem ő hozott, és állítja ezt egy példa nélkül állóan korrupt rezsim propagandistája, egy bizonyos Kacsoh Dániel, a közpénzen -- tehát az ellenzék szavazóinak pénzén is -- fenntartott kormányzati szócsőben), a magyar országgyűlés (ti. nem pedig pártgyűlés) elnöke úgy reagál, hogy "egyelőre az osztogatás és a fosztogatás, a hazudozás meg a rombolás megy" (az ellenzéki önkormányzatokban), ami mögött "a közös nevező a gyűlölet" -- nos, ezek mind nem ma fordulnak elő először. Az ellenfél megvádolása azzal, amit maga csinál, szintén nem meglepő egy olyan gyakorlatban és egy olyan lapban, amelyek a közönségeik manipulálásából élnek, habár azt újra és újra érdemes megjegyezni, hogy -- a 2010-ig folyó kormányzással szemben, amely persze sok ponton szintén manipulatív volt --, ezt nem egy rendszer (a liberális demokrácia normái) ellenében, még azon belül, hanem ezt már kipusztítva, ez után teszi, a politikai erőszakot és a hazugságot téve normává, amiért a manipulációnak sokszoros a kára. Ez Kövért az orosz típusú szubverzív propaganda egyik hazai mestervé teszi, beszédében és cselekedeteiben beláthatatlan távolságba sodorva attól, ami egy hazafi feladata lenne egy szenvedő ország egyik közjogi méltóságaként.

"Most érett be a társadalom egy jelentős részé­ben az ellenzék által kilenc éve folytatott háborús hisztériakeltés gyümölcse. Ugyanakkor ez nem újdonság. A nyilasokat és a kommunistákat 1944–45-ben is a gyűlölet, az irigység, a frusztráció és a gondolattalanság kötötte össze." Mondja ezt és sok egyéb veretes dolgot (tehát) Kövér László. Karácsonyra, szeretettel. Ilyen erkölcsi és gondolati nívón ilyen sokat elérni ismertségben és elismertségben -- bizony az országunkról kiállított bizonyítvány. Értem én, hogy aki a Magyar Hírlapot olvassa -- leszámítva az ilyen eseti szemlézőket, mint én --, az feltehetően erre a táplálékra vágyik a karácsonyi készülődés közben. De csak ismételni tudom: úgy tenni, hogy ez a szöveg egy zárványnak szól és emiatt szó nélkül hagyni, nem kezelné súlyán a problémát. Ez a beszédmód ugyanis a magyar közbeszéd mainstraemje (gondoljunk bele, az országgyűlésünk elnöke képviseli) és félő, nem is fog kiszorulni belőle a belátható időben, aminek a lelki, erkölcsi kára a politikain túl is felmérhetetlen.Nagyjaink életáldozatai ebben a tizenöt percben, míg olvashattuk hazánk e szomorú látleletét, teljességgel hiábavalónak tűntek.

45 komment

2019.12.20. 08:22 HaFr

A szex nem botrány már, hanem a politika lényegévé válik

Képtalálat a következőre: „sex and politics”

Borkai et al.: azt csak a  felületes szemlélő gondolja, hogy a szex és a pornó a politikában botránykő. Tegyük most félre azt, hogy a választók körében keveseket érdekelt a Borkai-ügy lényege, a közpénzek herdálására és az emögött posszibilisen meghúzódó államközeli bűnözésre mutató újabb jel, ehelyett volt a fenék, a kokó meg a yacht. Ami nekem most érdekesebb, hogy maga a szexualitás működése bonyolultabb, ezért az értelmezése is konfliktusos ebben az ügyben: keveredik benne prüdéria, kellemes izgalom és kormánypolitika. Ez utóbbi azonban sokkal mélyebben van jelen, mint hinnénk.

A prüdéria a -- legutóbb Gréczy Zsolt, DK-s politikusra irányuló -- lejárató kampányok mozgatórugója. A prüdériát azonban a pornó -- -néző és -készítő -- nagyhatalom, Magyarország esetében (legalább annyira, mint másutt) a szexuális izgalom és a valláserkölcsi maradványok közötti térben kell értelmezni, ami a prüdéria működését nagyban elferdíti és -- ami a lényeg -- manipulálhatóvá teszi, tömegméretekben kiszolgáltatva a politikának. A szexualitásról magáról pedig tudjuk, hogy pedig a legerősebb emberi vágyak egyike, amelyik egyik oldalon a szeretettel, a másik oldalon az erőszakkal érintkezik, óriási lehetőséget adva a kreativitásban annak a "keresztény" politikának, amely szeretetet prédikál és erőszakot teremt, közben felhasználva a prüdériát e dinamika leplezésére. A politika érthetően -- sajnos érthetően -- demokratikus környezetben sem hagyná érintetlenül a szexualitásban rej lő lehetőségeket, leginkább csak negatívumként, botrányként és az ellenfelek lejáratásában rejlő lehetőségként tematizálva azt. Autokratikus rezsimekben azonban, ahol az erőszak invesztálja és maga alá gyűri az erkölcsöt, a jogot és a demokráciát, a szexualitás szerepe -- köszönhetően az eleve konfliktusos természetének -- átpolitizálódik: a prüdéria használatának helyét (amely alapesetben a politika fegyelmező ereje) átveszi az alkotó erőszaké.

Ránk vonatkoztatva a következőképpen: a negyedik-ötödik fiatal nő kinevezése után elég világos, hogy Orbán megtanulta a Momemtumtól a fiatalság és különösen a fiatalság esztétikumának erejét egy látványpékségben, amivé a politikát egyébként is tenni akarja. Már a Momentum is az értelem és a narratíva zárójelbe tételét éri el az esztétizáló politikával, amit a Fidesz most továbbfejleszt egy autokratikus rezsim érdekeinek megfelelően. Az esztétikum -- ha az emberre vonatkoztatjuk -- különösen meghitt kapcsolatban áll a szexualitással, ez pedig egy autokratikus rezsimben az erőszakkal: a szép az erőszak egyik hordozójává és kifejezésévé válik. A nők szerepének újrafeltalálása és használata a XX. századi politika újabb koncentrált tanulságára épít: minden vetületében a társadalomirányítás eszköze, a viktoriánus-keresztény családképtől a reprodukción át (A szolgálólány meséje) a manipulált szexualitás (vö. Foucault) felé haladva a spektrumon egyszersmind az állami erőszak széles tárházát nyújtva.

Íme, mivé lett a politika, miután a tömegdemokráciában előbb elveszett az erkölcs, aztán az értelem -- maradtak az erőszak és a vágyak, leginkább a szexuális vágyak, a hatalom funkciójaként. A politikum műfaja a csoportos erőszak, a (nemzeti méretű) SM és a fizetett szex határvidékeihez ért. Autokráciákban pedig nem egyszerűen érintkezik ezekkel (erre korábbról és demokratikus rendszerekben is van példa), hanem maga válik aleseteikké. Amennyiben a politika erőszak, annyiban - ad absurdum - a politika a szexualitás, tágabban a tömegtársadalom szenvedélyvilágának, egyik funkciója.

129 komment

süti beállítások módosítása