Először is, a Momentum számára harmadlagos kérdés a gazdaságpolitika, mert az egész politikai valósága -- amely sikerrel járult hozzá az ellenzéki erőviszonyok átrendezéséhez -- a választói érzelmi elkötelezettségének kialakításáról szól, nagyon kevés megfogható üzenettel, esztétizáló üzemmódban. Az esztétizáló populizmus (jelszavai: fiatalság, dizájn, lájfsztájl, képzelőerő, szépség, Sturm und Drang [vihar és vágy]) azt jelenti, hogy a vele való azonosulás kevésbé terheli meg az értelmet és az argumentatív képességet, mint amennyire jólesően helyettesíti éppen az ezek míveléséhez szükség individualizmust az új érzelmi közösséggel. A Mometum nem megértést, hanem ráérzést vár el a választóitól -- és ismerve a választói képességeket, ez nem is olyan rossz döntés. Egy ilyen politikai stratégiában azonban nincs túl sok helye a gazdaságpolitikai témáknak.
Ezért amikor a Momentum gazdaságpolitikai szakkolégiumának két tagja, jelen esetben Naszádos Zsófia és Prinz Dániel publicisztikában próbálják vázolni pártjuk ez irányú elképzeléseit, ott lappanghat a gyanú az olvasóban, hogy ennek nem is szabad nagyon egzakt, világos műnek lennie, mert az rombolná az adott politikai stratégiát. És így is esik. Amikor azzal vezetik be az írást, hogy ha a gazdaságpolitikát nézzük, "a kormány az NB1-ben focizik, az ellenzék a megye kettőben", akkor a saját pártjukról is beszélnek, kivéve, hogy a Momentum esetében a megye kettő szándékos választás. Nézzen magába az olvasó: mit tud a Momentum gazdaságpolitikájáról immár túl egy országgyűlési és egy önkormányzati választási kampányon? Na ugye.
Pedig amikor a szerzők előtérbe helyeznék a gazdaságot a választókkal való kommunikációban, jó okkal tennék. "Itt az ideje szabadulni attól az illúziótól, hogy pusztán hatékony (vagy annak tűnő) technikai koalíciókkal és rövid lejáratú szlogenekkel le lehet győzni a Fideszt" -- írják, ami egyszersmind annak a belátását is tükrözhetné, hogy amit a Momentum elért idáig az esztetizáló populizmussal, az csak az ellenzéken belüli erőviszonyok átalakításához volt elég (az elaggott vagy botrányhős pártok kárára), a Fidesz szavazótáborát elhanyagolhatóan érintette meg.
A szóban forgó írás bőbeszédű, kezdetnek jórészt tele van unos untig ismételt panelekkel részben az ország valós teljesítményéről (térségbeli lemaradás, EU-források elherdálása, a korábbi szoci kormányok - persze jogos - ekézése), részben a kitörés irányairól (tőkeakkumuláció, magasabb termelékenység). A panelekből azonban a szövegben előrehaladva, igazi neokádárista (az idők szele által átjárva, EU-konform) közhelygyűjtemény válik, csak figyeljen a b. olvasó. A paneleket kezdetben sem adatolják és nem vizsgálják részletesebben, adott esetben komparatívan (semmilyen nóvumot nem nyújtva melléjük), az ellenzéki tervhivatali közhelyeket pedig értelemszerűen nem is akarják (mert ha így lenne, meg se fogalmazódtak volna közhelyekként).
A gondolatmenet felépítése szempontjából kulcsfontosságú néhány klisé, pl. hogy "a gazdaságpolitikának alapvetően anticiklikusan kéne működnie" (mondja Keynes) alapvetően megállja a helyét (bár Németország éppen enyhén procikikus utat járt be az utóbbi évtizedekben), de más politikai klisék, pl. hogy "a társadalom alsó fele pontosan ugyanolyan szegénységben él, mint 10 évvel ezelőtt", tényszerűen nem igazak. Ezért az írás raison d'être-je (ti. a megírásának oka), hogy megválaszolja: mi lehet a Fidesz gazdasági kormányzásának alternatívája, eleve nincsen kellően megalapozva -- legfeljebb ha politikai mankót adunk hozzá: az ellenzéki hitvilágának magától értetődőségét ("Orbán gonosz és rosszul kormányoz") és az ellenzéki tervhivatali evidenciákat (lásd alább).
A tervhivatali -- azaz az önreflexiót és a tárgyszerű gondolkodást politikai érdekű, divatos toposzokkal helyettesítő -- szövegfolyamnak a továbbiakban meg lenne a váza, csakhogy ezt a vázat abban a pillanatban maga mögött hagyja, midőn az megszületett. "Véleményünk szerint az Orbán-korszakot követő gazdaságpolitikának három fő kérdésre kell választ találnia. Hogyan állítható Magyarország hosszú távon is fenntartható fejlődési pályára, és miként válhat a globális gazdasági folyamatok és a technológiai átalakulás nyertesévé? Hogyan lehetnek a társadalom széles körei ennek a fejlődésnek a kedvezményezettjei? És végül: hogyan lehet Magyarországon összetartóbb a társadalom?"
Ebből csak a legutóbbi a valamennyire is érdekes kérdés, az előbbieket n+1 számú szakember traktálja már évek óta (kevesen, így a momentumosok sem kímélve az olvasókat olyan ellenszenves fordulatoktól, mint a "nyertes" és a "széles körök"). A szerzőkével ellentétben azonban a korábbi traktátusok jelentős hányadának van értelme, ennek viszont itt semmi. Ami korábban még csak panel volt és klisé, abból a szöveg második felében hirtelen összefüggéstelen ötlethalmaz lesz arra való mindenféle igény nélkül, hogy ha már a "hogyant" tűzi ki célul, akkor adjon egy módszert az implementációra, kvázi arra a gazdaságpolitikára, amelynek nevében ez a cikk született. A gazdaságpolitika egyfelől a társadalmi tények és célok, másfelől az ország nemzeti számláinak bevétel (eszköz, forrás) és kiadás oldalai között próbál összefüggést teremteni. Ilyen összefüggéseket vagy az ezekre irányuló törekvést keresve se lehet találni a szövegben. Végül pedig egyre nyilvánvalóbbá válik, nem egy gazdaságpolitikai szöveget, hanem különböző minőségű belátások és különböző realitású vágyak gyűjteményét tartja maga előtt az ember.
Nem akarnám a saját olvasóim idegeit borzolni a szerzők gondolatkísérleteivel, ezért elég legyen csak ez a két passzus: "Ahhoz, hogy Magyarország ne csak időlegesen növekedjen, hanem fenntartható módon fejlődjön, olyan társadalmi és gazdasági környezetet kell létrehoznunk, amelyben a magyar vállalatok innovatívabbá válnak, és a magyar munkavállalók hatékonyabban, több értéket teremtve tudnak dolgozni. Már most is kihívást jelent, de a következő években, évtizedekben megjósolható módon még nagyobb probléma lesz, hogy a technológiai változások és a globalizációs folyamatok miatt Magyarországnak úgy kell versenyeznie egy globális térben, hogy lehetőleg ne alacsony hozzáadott értéket előállító, német cégeknek autókat összeszerelő ország legyünk, hanem innovatív technológiai központ." (Brrrr...) És "az elmúlt évtizedekben is hatalmas kihívást jelentett, és a következő évtizedekben csak még fontosabbá válik, hogy a magyar dolgozók alkalmazkodni tudjanak a változó munkaerőpiaci igényekhez." (*)
A klasszikus "no shit, téged ki fizet, ember?!" esete. Higgyen nekem az olvasó, ha nem akarja maga belevetni magát az opuszba, hasonlóan csúnya fordulatok sorakoznak még amott. És még csak nem is 78 évesek írták, akik a szocializmus tervhivatalában kezdtek és a bőrük alatt is pártaktívák futkosnak. Nem. Hanem "Nyugatot megjárt fiatalok". Nagyon hervasztó, ahogy a koravének bikkfanyelve keveredik a (Nyugaton) keveset látottak mindentudásával, kategorikus nyelvezetével és arroganciájával -- ennek altámasztására még egy sor, elnézést: "az eurózóna optimális valutaövezetté alakítását természetesen be kell fejezni, ez elengedhetetlen, ha azt akarjuk, hogy a közös valuta valóban sikertörténet legyen, és egyformán szolgálja minden tagállam gazdasági fejlődését" -- ohne kétségek, ohne önreflexió, ohne stílus. "Oda kell ülni tehát az asztalhoz – más megoldás nincsen." Ja, kérem, ha nincs, hát nincs.
Sok ropit, pogit és savas vizet kívánok a hosszú leülésekhez. Hirtelen "kórosan forráshiányos ágazatnak" érzem magam, lemerültem, felhúzom "a más árnyalatú szemellenzőmet", "elengedem a mítoszt", és itt "higgadtan" befejezem, mielőtt a sok ezer között magamat is hirtelen azon venném észre, hogy "lábbal akarok" szavazni a szerény tudású, nagyhangú, tervhivatali neobarokk ellen, amelyet a Nyugatot megjárt fiatalok pártja képvisel. De mielőtt mennék, hogy olvasóim szabadon megmerítkezhessenek az inkriminált szövegben: az egyetlen témához, amihez illúziót fűztem korábban -- hogyan lehet Magyarországon összetartóbb a társadalom?, nem mintha ez gazdaságpolitikai kérdés, vagy akár értelmes kérdés lenne --, miért nem született végül egy betű sem? Pedig milyen jó lett volna!
--
Ahhoz, hogy mint lehetne ebből az összevisszaságból momentumos kormánypolitika, ha egyszer majd az esztetizáló populizmus hátán hatalomba kerülnek, néhány megválaszolandó felvetés. Érdekesen etatistának tűnik a Momentum egész gazdasági pogramja (a most tárgyalt cikken túl) -- mi lenne a magán- és közösségi kezdeményezések, értékek, aspirációk, források szerepe benne? A mobilitásban hogyan számol az elmaradottabb térségekkel és a kulturális, családi szempontokkal? Mit tesz azokkal a milliókkal, akik nem akarnak tanulni vagy akár több pénzért dolgozni, és azokkal, akik már elmentek? Mi legyen a cigányokkal? Mit tesz a robotizációval érintett alacsony képzettségű emberekkel? Szán-e a növekvő nyugdíjas rétegnek munkaerőpiaci szerepet? Van-e az államnak dolga a vállalati szektor versenyképességének javításában? Mik legyenek a magyar KKV-k ámogatásának fő (EU-barát) szempontjai és megmaradnak-e a multik letelepedési támogatása és adókedvezményei? Milyen adórendszert szeretne a Momentum azon kívül, hogy a mait igazságtalannak tartja és látja-e kockázatát is az egykulcsos nyereség- és személyi jövedelemadó kiszorításának? Hogyan csökkentené az állami kiadásokat? Tervez-e további privatizációt? Mi lesz a romló infrastruktúrával? Lesz-e áttörés a digitális kompetenciákban, hogyan? Milyen legyen (persze ez csak vélemény, hiszen független szerv) az MNB inflációs, árfolyam- és kamatpolitikája? Mit tenne a fideszes oligarchák vagyonával és hogyan szerzi vissza a már kimenekített és még kimenekítendő pénzeket? Milyen időtávon meddig akar eljutni? Mind, ami lenne, mennyibe kerülne, amíg a versenyképességre érzékelhető hatása lesz és honnan jön majd a fedezete milyen dinamikával? Megfordítva: mit kezdenének mennyiért a velünk élő készséghiánnyal úgy, hogy az fenntartható változásokat eredményezzen? Van-e minden ilyesmire és egyebekre koherens válasza a Momentumnak? Aztán ha van, hogyan fésüli ezt össze a két-három kényszerűen adódó koalíciós partnere eltérő szempontjaival? Kérdezem mindezt a legmesszebbmenőkig támogatva egy produktív rendszerváltást!