1000 leütés

Folyik a jobbos agresszió az emlékezetpolitika terén, a kultúra intézményrendszerében, a médiában, you name it. Közben baloldalon a felháborodás a felvilágosodás, a demokrácia, és a tolerancia nevében. (És majdnem kihagytam Európát, bocs.) Úgy látszik, mintha a baloldali értelmiség defenzívában volna -- ám mi sem nagyobb tévedés ennél.

Az igazság az, hogy a jobboldal eddig semmi maradandót nem ért el, az ország mainstream értelmiségi kultúrája balos, radikális és posztkommer volt, és négy év után is az maradt. Ennek három oka van. Egy, Orbánt nem érdekli a kultúrharc, csak a kitartottjainak dob aprópénzt azzal, hogy foglalkoztatja őket, de semmi esetre sem akarja, hogy ezeknek komolyabb befolyásuk legyen bármi fölött -- ideértve a jobboldali választókat. Kettő, a jobboldal által harcba küldött házi "intellektuelek" nagyságrendekkel silányabbak, mint a kádárizmusban kifejlett, jelentős részt művelt baloldali értelmiség. Schmidt, Kerényi, Fekete, L. Simon, Hoppál, Pálinkás, Borókai stb., bár a kádárizmust a nagy részük szintén kiszolgálta, olyan szánni valóan gyengék szakmailag, hogy csak röhögni lehetne rajtuk, ha nem állna mögöttük pénz, paripa, fegyver. Így viszont a röhögést ugyan időnként elfojtja a sírás, de ez sem vet sokkal jobb fényt rájuk. A harmadik ok, amiért a jobbos értelmiség súlytalan, hogy igazából nincsen narratívája, nincsenek hősei (kik lennének azok? gondoljunk bele az újonnan felfedezett, majd általuk is elfeledett írástudóik vagy a történelmi figuráik színvonalába), nincsen kultúrája, nincsen jövőképe: nincs. Amit mi jobboldali narratívaként tartunk számon, az politikai narratíva, az a tömegek ópiuma, amit Orbán környezetében talál ki két-három ember, és hajlamos úgy változni, ahogy a széljárás.

Orbán Viktor nélkül ez az értelmiség nem lenne, és ha Orbán Viktor nem lesz, egyik napról a másikra fog elsüllyedni, gyakorlatilag semmi nyomot nem hagyva maga után. A jobboldali "kultúra" sajátos fénytörésben tűnhet csak erősnek -- konkrétan az erős jobboldali vezér szolgálatában. Nem véletlen, hogy annyira szervilis. A baloldali értelmiség tartja a pozícióit, ne legyenek illúzióink.

Lökj oda a balos értelmiségnek egy emancipációs vitát, rögtön szétszedik anélkül, hogy valaha is meg tudnák oldani. Most itt van a cigányok pasztorizációja, előtte a melegügy, az emlékműügy, a holokausztügy, a jóistentudja, milyen -- túlnyomórészt -- identitásügy, de ahogy TGM-et olvasom, bármikor beeshet egy meglepetés is, hiszen aszongya "a kelet-európai antifasizmus és antirasszizmus próbaköve nem a zsidógyűlölet (ezt a többség egyelőre elutasítja), hanem a cigánykérdés, másodsorban pedig a heteroszexizmus", kár, mert tegnapelőtt még a zsidóügy tűnt az identitáspolitikai csúcsának, tegnap meg a melegek büszkesége.Tehát itt ez az egész végeláthatatlan kocsmaharc a szavak és az ideológiák szintjén, amely még aszerint is komplikálódik, hogy éppen ki mit tart próbakőügynek, ami tegnap az volt, az ma nem az, állandó harc folyik az Ügyért is, most már mindjárt meg kell halni a szomorú röhögéstől.

Cigányügy? Kit érdekel ez a Pásztor! Egy Pásztorról folyik a diskurzus? Miért nem mondja már ki valaki ehelyett, hogy ebben az országban leírtuk a cigányokat, ebben az országban a cigányokat a belátható száz évben nem fogja integrálni senki, ennek az országnak nincsen gazdasági, erkölcsi és szellemi ereje ahhoz, hogy bármi európai megoldást találjon a cigányság bonyolult helyzetére, és amin most valójában mindenki gondolkodik a rendőrkapitányoktól az uborkaföld-tulajdonosokon át a kormányzati talpnyalókig, hogy hogyan lehetne őket finoman, de hathatósan szegregálni. Juj, mondja majd a körúti értelmiség, juj. "Nem kéne erre egy másik szót találni?"

Teccettek volna demokráciát csinálni.

Schiffer András összefoglalta a politikai világképét egy interjúban, amelyből most azzal foglalkoznék, ami túlmutat a konkurens politikai pártok minősítésén. Az LMP a modernizáló újbalololdal első képviselője nálunk, ezért különösen érdekes, hogy vajon mit remélhetünk tőle bizonyos kulcskérdésekben.

Nem az újraelosztás szintjével, hanem a szerkezetével van a probléma. Az LMP nem csökkentené, hanem optimalizálná az adócentralizációt a saját erkölcsi és versenyképességi megfontolásai alapján. Tehát úgy tűnik, mindössze egy másik etatizmussal van dolgunk, amelyet nevezhetünk persze jótékony etatizmusnak, mert hosszabb távon az elképzelések szerint hatékonyabb forrásfelhasználást tenne lehetővé, mint az autoriter etatizmusok, amelyek csak a hatalmon maradást, a forrásokkal történő manipulációt, és egy szűk réteg boldogulását támogatják -- és hatékonyabbat, mint a piac, amely Schiffer szerint egyedül felel a gazdasági világrend válságáért.

Az utóbbi állítás nyilvánvaló -- és az igazságot jelentősen eltorzító -- túlzás. A globalizációkritikára szükség van, de nem lenne szabad összetéveszteni azt a szabad piac bukásáról való fantáziákkal. A hatékony globkrit a szabályozórendszer válságára összpontosít, nem a verseny és az emberi önmegvalósítást legjobban honoráló profitképzés alapjára, a szabad piacra. A szabad piac elméleti modellje nem helyettesíthető az újraelosztás semmilyen elméleti modelljével, ami a hatékonyság alapjait illeti. Amit viszont kétségtelenül el kell érni a szabályozókon keresztül, az a versenyt torzító és korrumpáló -- főleg korporatív, állami, és ahol vannak, szakszervezeti -- érdekeknek, illetve ezek összefonódásának a lehetőségek szerinti kiiktatása a rendszerből. A válságot ezek az érdekek és nem a piac okozták. ("Világrend" pedig, ami összeomlott volna, nem is volt. Folyamatos változás van. Ez a rendmánia a radikális tervezőkre jellemző speciális betegség.)

A piac nem egy félelmetes, elejtendő fenevad, hanem az egyes emberek közötti interakciók primér terepe, amelyeknek összessége a globális piac. A kérdés az, hogy a globális piacot maguk alá gyűrik-e az interakciókat korlátozni és manipulálni kívánó érdekek, illetve megengedi-e ezt nekik a szabályzók. Schiffer nem azt állítja, hogy az ő megaállama -- szemben a maival -- jótékony szabályozó tudna lenni, hanem azt, hogy a piac megbukott. Kár. Egy megaállam ugyanis par excellence nem lehet jó szabályozó, tehát érdekelt volna, az övé hogyan, a piac pedig nagyon távol van attól, hogy megbukott volna. Schiffer állama valójában ugyanolyan élősködő lenne, mint Orbáné.

"Egy tanulsága biztosan volt a 2008-as válságnak, hogy a pénzügyi krízist nem lehet a globális egyensúlytalanságoktól elválasztani. Egységes munkaügyi szabályozás hiányában lefelé tartó ár- és bérverseny van. A tőke szabad áramlása miatt a tőke nyugodtan áramlik oda, ahol kedvezőbb szabályozási környezet van. Amíg ezen nem változtatunk, a tőke mindig talál majd olyan diktatúrát magának – például keleten, ahol Orbán Viktor nagy barátai vannak – amelyik alá tud ígérni bárminek." 

Schiffer megaállama egyenesen globális kormányzás volna, amely kritikusan tekint a tőke szabad áramlására, és felszámolná azt, és ezzel elérné a keleti diktatúrák bukását is (?). Schiffer elég félelmetes víziója a kapitalizmus (még a korrumpált szabad piac körülményei között is érvényesülő) logikájának teljes félreértéséről tanúskodik. Bármilyen válságok is sújtsák a globális kapitalizmust, az szükségszerűen vezet a térségek közötti növekedési egyenlőtlenségek csökkenéséhez, amennyiben a tőkét működtetni kell (kihelyezni, az környezetét kialakítani, újrabefektetni stb.), és ebben a megtérülési ráta mutat irányt. Ebből néhány térség (evidensen a szegényebbek, pl. "a" kelet) ma éppen győztesen kerül ki, mások pedig gazdagodnak ugyan, de lassuló ütemben.

Magyarországgal az a baj, hogy lassabban gyarapodik, mint azt a földrajzi, kulturális stb. környezete indokolná, ami nem a globális kapitalizmus, hanem a nemzeti kormányok bűne. Az optimális információáramlás romlása, a kompetenciák eloszlásának megugró egyenlőtlensége, a hatalmi központ szó szerint orbitális korrupciója miatt a válságok nem elmúlnának, ahogy Schiffer víziójában áll, hanem sokkal gyakoribbak lennének, a szegénység nem csökkenne, hanem növekedne stb., ha a tőkét egy globális állam allokálná. Az ember azt hinné, a 21. századra ez evidencia, de nem. Ha kicsit belegondolunk, Schiffer elég mellbeverő üzenettel száll ringbe Magyarországon. A "globális egyensúlytalanságok" hiperkritikájára hiperradikális, szürreális vízióval válaszol (így beszélget el önmagával). Az emberi intézmények szükségszerű esendőségét központi tervezéssel és az ember kiiktatásával orvosolja. Ennél Orbán megoldásai nagyságrendekkel humánusabbak. Itt van leírva előttünk, ő mondta, nehéz másképp értelmezni a szavait. Kesztyűs kézzel bántunk az adóparadicsomokkal? Nem értem a globkritet, Amartya Sent és Stiglitzet? Nesze nektek egy all-inclusive zöld globálállam, majd legközelebb megtanultok viselkedni!

A hvg.hu meg is pendíti, hogy hát akkor mi van a kínai minimálbérekkel, ha "lefelé tartó ár- és bérverseny van"? (Én meg megkérdezném még, hogyan értelmezi az infláció jelenségét meg Piketty siránkozását a vagyonok és jövedelmek széttartásával kapcsolatban.)

hvg.hu: Egy lefelé tartó spirálból hogy tudunk egy ilyen kicsi és nyitott gazdasággal kitörni? Friss hír, hogy a kínai minimálbér is beérte a magyart, de azt is tudjuk, hogy egy egyszeri, jelentős minimálbér-emelés munkahelyeket tenne tönkre, mint történt éppen az első Orbán-kormány alatt, amikor a könnyűipar maradékát sikerült gallyra vágni.

S. A.: Ez tény, ezt csak nemzetközi együttműködéssel lehetne. 

Látjuk, a nemzetközi együttműködés éppen globálállamot szül, egyebet nem tudunk meg róla. A kínai minimálbér felzárkózása pedig megválaszolatlan marad, mintha az nem is a globális kapitalizmus, a tőkeexport és a tudásgazdaság erejét tükrözné, hanem a zöld "gondolatét". A globális kapitalizmus (mondom: távolról sem ideális rendszerének) szidása visszaüt. Schiffer nem látja sehol máshol a modernizáció forrásait, mint ahol valójában vannak is: az általa egyetemlegesen elparentált tőkében. 

Az LMP elnöke az interjúra vége felé konkrétan demagógiába fullad. A Magyarországon megtelepedett multikról, illetve arról beszélve, hogy a magyar tulajdonú vállalkozások nem tudnak létrehozni munkahelyeket, azt állítja: 

"Az ezredforduló óta a multik által dominált elsődleges munkaerőpiacon azonban nincs érdemi bővülés: születnek, de meg is szűnnek munkahelyek. Ennyi idő alatt kiderülhetett volna, hogy a kizárólag a külfölditőke-vonzó képességünkre építő paradigma kifulladt. Egy zsákutcában nem gázt kell adni, hanem kifarolni belőle. Mi egy megújuló Magyarországról és nem egy összeszerelő országról álmodunk."

Először is, az "összeszerelő országnak" nem alternatívája a multi nélküli ország, amelyben még összeszerelés sincs. A külfölditőke-vonzó paradigma nem fulladt ki, csak az ország nem elég versenyképes ahhoz, hogy sikeres legyen a paradigmában, de még egyszer, ez nem a globális kapitalizmus hibája. Nagyon érdekelne ezek után, hogy Schiffer miből akar gazdagodni, vagy egyáltalán kenyeret és tejet tenni (államként) a magyarok asztalára, ha "kifarol" a paradigmából, mert a közpénzből finanszírozott szigetelési program és a szélenergia (irónia nélkül) fontosak ugyan, de ezeknél azért többre lenne szükség. Megtudtuk, ő is el tudja költeni a közpénzt, ő is bármikor kész belakni egy szörnyállamot, de e sorok írójának speciel teljesen mindegy, hogy hozzá nem értő naivák strukturálisan veszteséges gazdasági ideákra verik el a közpénzeket vagy ellopják. 

Schiffert behúzta a csőbe a piacpárti hvg.hu. Türelmesen kérdezve, nem ráborítva az asztalt már az ötödik mondata után kiszedett belőle elég információt ahhoz, hogy egy minimálisan tájékozott ember már soha ne szavazzon rá.    

Lakner Zoltán nagyon szép (és régóta várt) írásban vázolta fel a magyar baloldal megújításának programját. Annak a valószínűsége, hogy az MSZP, vagy a vitáinak horizontját egy utcai lökdösődéshez igazító DK és Együtt képes lehet Lakner írásának akár csak a megértésére is, netán a cselekvésre, a nullához konvergál, de ez mit sem von le a szerző érdemeiből.

Szeretném ehhez a cikkhez párosítani -- rövidebben, összefoglaló jelleggel, hiszen ezen a blogon már régóta szálazom ezt -- a jobboldal megújításának kivonatát, a leküzdendő helyzetből kiindulva, miszerint a kormányfő-pártelnök egyetlen legfőbb célja a hatalom megtartása, és ennek érdekében a hatalom gyakorlásának súlypontjába a társadalom alávetését helyezte. A eszközei számosak, de a használatuk koherenciáját a hatalmi logika adja. Ilyen eszközök

-- a társadalmi reprezentáció mechanizmusainak széttörése (ideértve a választási rendszer folyamatos manipulálását, az autonóm vagy az ellenzéki sajtó eljelentéktelenítését, az agresszív emlékezetpolitizálást és az állami média leplezetlenül pártérdekű eltorzítását, az ellenzéki értelmiség nemzetből való kirekesztésére tett meg-megújuló kísérleteket stb.), de ide tartozik a pártokrácia és az államhatalmi ágak összecsúsztatása, a "függetlenség" és az "autonómia" vágyának megbélyegzése, a lehetőségének diszkreditálása;

-- az állam tulajdonosi szerepének drasztikus növelése, illetve az állam gazdasági szabályozó szerepével való tendenciózus visszaélés, ezen keresztül a lekötelezett gazdasági háttérhatalom kiépítése, a célzott korrupció, az állami kedvezményezetti körbe be nem kerülő kis egzisztenciák versenyképtelenségét garantáló szabályozói, ellenőrzői és adókörnyezet létrehozása stb. 

-- a társadalom elszegényítése, apátiába taszítása, folyamatos szegmentálása, megosztása, társadalmi és szakmai csoportok egymás ellen fordítása, a civil társadalom felfűzése a központi akaratra, és a behódolni nem akarók kiéheztetése, az önkormányzatiság felszámolása, az ellenállás tereinek kontrollálása, illetve a kevésbé politikus vidéki közegben a teljes bezárása, a bosszúállás és a megfélemlítés légkörének kialakítása;

-- a jogállam aláásása, a jogbizonytalanság folyamatos táplálása, a bíróságok kivételével az összes hatalmi ág formális vagy informális alárendelése a kormányfői akaratnak, az ügyészi szervezet instrumentalizálása, a bírói ág folyamatos bírálata, adott esetben támadása, a joggal való visszaélésre való licencia a kedvezményezetti körben.

Összefoglalóan autoriter etatizmusnak vagy autokratikus populizmusnak nevezhető, a klasszikus fasizmust bizonyos (elsősorban az állam feletti kontrollt érintő) vetületeiben, a Jonah Goldberg-féle liberálfasizmust pedig teljes egészében kimerítő hatalmi közeg ellen a társadalom ebben a pillanatban aligha tudja felvenni a harcot. A magyar társadalom túlnyomó része képtelen annak a belátására, hogy miért káros mindaz, ami folyik, hogyan ássa alá a társadalom versenyképességét, és hogyan szolgáltatja ki az országot a globális konfliktusoknak.

A konzervatív ellenállás közege gyakorlatilag nem létezik. A konzervativizmus kulcsszavaira (a haladással és a központi tervezéssel szembeni szkepszisre, a tömegtársadalomnak a hagyományokba való visszavezetésére, a gazdasági, társadalmi és kulturális autonómiákra, a szabad piacra, a versenyre, a teljesítményre, a műveltségre és a tudásra, az erős intézményi hálózatra, a korlátozott államra, a beavatkozástól való szabadságra) lényegesen kevésbé vevő a polgárosulatlan, bizalmatlan, rettegő társadalom, mint a Lakner által megjelölt modernizáló etatizmusra (vö. a szabadságnak a cikkében leírt erősen materialista igényű, a szociális erővel kvadráló értelmezésével, és az állam nagyvonalú használatával).

Erősen kétséges, hogy az ország valaha is be tudja hozni a 18-19. századra máshol kiforrottan előttünk álló polgári eszmény és kultúra hiányát. Korunk, a manipulált, atomizált, egyre inkább a technikának kiszolgáltatott tömegtársadalom kora nem alkalmas arra, hogy a folyamatot újraindítsuk. Ennek is a következménye, hogy a konzervativizmus címke nálunk egy posztfeudális, autoriter, államias közeg éltető erőire vonatkozik, és jellemzően így használja a posztkommunista baloldal is, amely a szónak ezzel az értelmezésével szocializálódott. De a konzervativizmus mindenekelőtt a (gazdasági, társadalmi, és politikai) hatalmi centrumokkal szemben érvényesített emberi méltóság és szabadság politikai gyakorlata, az autonómiák, a plurális hagyományok és az emberi személy teljességének védelmezője. Láthatjuk, mindannak, amiben Magyarország hiányt szenved.

A magyar konzervativizmus (így értve) menthetetlenül kötődik a polgári társadalom hiányához, és addig nem tudhat érzékelhető jelentőségre szert tenni, amíg meg nem erősödik az igény egyfelől a szabadságok és az autonómiák, másfelől a mikrohagyományok és az intézmények tisztelete iránt. Ennek egyetlen útja -- már Széchenyi szerint is -- az autonóm, saját erőből piaci körülmények között elért gazdagodás: az, amit a Fidesz-kormányzat -- egy szűk, erős akaratú, innovatív réteget leszámítva, amelyik vele szemben éri el, amit elér -- társadalmi szinten nem enged megélni és elérni, a kitartottak körében pedig állami kegyhez köt. A gazdagodás tehát nem fog máról holnapra megtörténni. Ha megtörténik egyáltalán, és a társadalom sorsa nem a régiótól való leszakadás, a többség sorsa pedig nem a relatív pauperizáció lesz.

A polgári konzervativizmus hajója most éppen megfenekleni látszik az elaggott baloldal Szküllája és az etnicista autoriter populizmus Kharübdisze között. Egyikhez sincs köze, önálló motorjaként a polgári modernizációnak itt és most azonban nem képzelhető el, a néhány százezres független polgárság egy részének támogatását esetleg elnyerve sem juthatna önálló kormányzati hatalomhoz, egyszerűen mert az antietatizmusára még hosszú évekig-évtizedekig nem lesz vevő a magyar közgondolkodás. Ezért a nagyobb sikere leginkább attól függ, hogy az elaggott baloldal végre megbukik-e, azt követően a baloldali etatista modernizációnak lesz-e ereje kormányra kerülni és beindítani a gazdagodást, illetve kész lesz-e ezt követően csökkenteni a társadalom állami alávetését.

A konzervativizmusnak tehát elemi érdeke a Lakner által leírt vagy ehhez hasonló modernizációs-emancipatórikus, kisebb részben polgári baloldal megerősödése a mai ásatag, reménytelen, a Fideszt szolgáló posztkommer baloldallal szemben, miközben sajnos számítania kell arra is, hogy a fideszes társadalomstratégia középtávon leamortizálja az országot. Röviden, a modernizáló baloldal felemelkedése, az autoriter jobboldal megrendülése és a polgári konzervativizmus esélyeinek erősödése nagyjából egy és ugyanazon egy-két év alatt következhet be -- egyelőre nem tudni, mikor, de aligha egy évtizeden belül.

Politika a jól elrendezett társadalmi együttélés értelmében.

Az alternatíváink hosszú távon a dehumanizáció két ága: az atomizáció szülte kibernetikus (robotizált, AI) rendszerek, és a kollektivizmus szülte fasizmus. A végpont nyilván a kibernetikus fasizmus, legalább Wells-től kezdve a szabvány disztópiák régi tárgya. Ami azonban ma még disztópia, az néhány száz éven belül realitás lesz -- semmi sem utal arra, hogy a mechanizáció és a kollektivista politikai rendszerek eluralkodása feltartóztatható lenne, minden logika ebbe az irányba mutat. Az egyik gyökerében az amorális, hiperracionalista individualizmus ("a baloldaliság"), a másikéban a individualizmus relativista értelmezésére adott kollektivista válasz, a társadalom állami gyarmatosítása, a fasizmus ("a jobboldaliság"). 

Mindkettő a klasszikus és a zsidó-keresztény emberképek kudarcát jelenti. A Nyugat alkonyát, par excellence.  Az kettő közül az utóbbi volt az erősebb, pontosan, mert nem bízta az embert saját magára. A hit által táplált élő zsidó-keresztény hagyomány nélkül nincs humanizmus, nélküle az ember a maga által teremtett szörnyek (egyfelől a technika, másfelől az állami/ideológiai uralom) játékszerévé válik. Isten azonban meghalt, és a törvényei kiszáradtak a nyugati ember lelkében. Az önvédelmünk utolsó, legerősebb bástyája esett el ezzel.

A keresztény politika lehetősége végletesen beszűkült. A rekonstrukciója csak egy fikción keresztül képzelhető el, amely nem lenne más, mint a (fiktív) Isten fikciója azok számára, akik eleve nem hisznek, de belátják, hogy az ember nem képes megőrizni az emberségét a saját erejéből. Nem tudni, e fikció honnan vehetné az erejét.

Jó annak, aki hisz. De nincsenek elegen még a vallásosak között sem. Kevesen látják pontosan, hogy Isten halála előbb az emberség, majd az emberiség nagyon is kézzelfogható halálát fogja jelenteni. Az ateisták nem látják a tétet. Ez a konzervatív alapvetés. A konzervatív politika nem szól másról, mint az agónia jótékony elnyújtásáról.

2010-ben a párt törvényes körülmények között, jórészt a magyar baloldal kormányzóképtelenségére és erkölcsi lényegére való reakcióként kétharmaddal nyerte a választásokat. Ez akkor jónak tűnt így -- elsősorban azoknak, akik nem viselték kellően a szívükön se a történelmet, se a nyugati jogfejlődést, amelyek ismerik, de nem szeretik a procedurális kiszámíthatatlanságnak (a jogállam intézményrendszere felborulásának) esélyt teremtő leosztásokat, számtalanszor bizonyítván, hogy ahol túlzott hatalom összpontosul, ott ezzel törvényszerűen visszaélnek. A civilizáció jogfejlődése arra figyelmeztet, hogy az alkotmányosságnál és a hatalmi ágak hozzávetőleges egyensúlyánál nincs fontosabb értéke egy társadalomnak: semmi sem ér fel vele, se értékrendszer, se a szociális biztonság, se az igazságérzet. 2010-ben azonban a Fideszről még el lehetett mondani: volt presztízse a társadalomban, és az elvont fenyegetés egyelőre nem tűnt többnek az érzékenyebbek szemében sem, mint túlfeszült lényeglátásnak.

Mára a Fideszről és vezéréről kiderült, hogy a baloldallal szembeni jogos kritikát teljesen indokolatlanul egy korrupt, autoriter rezsim bebetonozására használta fel, és ennek során nem voltak cövekek, amelyeket ne tudott volna kitolni vagy eltörölni. Az, amit elérhetett volna a kétharmaddal, de nem tett (versenyképes, mindenki számára biztonságos, polgári jogállamot), megkétszerezi a veszteségünket. Mára oda jutottunk, hogy túlnyomórészt nemtelen eszközöket használva tönkretettek mindent, ami még jó volt, és nem hoztak semmit, ami legalább pótolná a szétvert javakat, ha már új reményeket nem ébreszt. A közélet ma abban merül ki, hogy a belharcaikat figyeljük (reménykedve). Akik -- ha mégoly közel állnak a Személyéhez -- azt állítják, tudják, mi van az Orákulum fejében, és mit tervez a jövőt illetően, hazudnak. Kenyerünk a napi hírek, bármi megtörténhet, a magyaroktól elvárt legfontosabb erények a vakság és az irracionális hit. A jobboldali sajtó fel is mutatja ezeket. A hívek jobbjai még mindig azt hiszik, hogy egyszer majd lehull a lepel, a megmutatkozó Logika egyszerre érthetővé és átláthatóvá tesz mindent, ami a múltban történt, másnap pedig kb. bekopogtat hozzánk a Mennyország.

Nincs ilyen Logika. Nincs ilyen Mennyország. A Fidesz ellenben már nem válhat olyan erkölcsi orientációs ponttá és azzá az alkotóerővé, amely megvívhatná a társadalom hatékony megújításának harcát. Aminek most elébe nézünk, az egy hosszúnak ígérkező agónia. Azok, akiknek a szavára még adunk, és mint pl. Heim Péter, még a rezsim életképessége mellett érvelnek, minimum nem veszik számba a már elszenvedett hatalmas veszteségeket és az elszalasztott lehetőségeket, amelyeket a közjó számára teljesen indokolhatatlanul mért ránk Orbán és köre. Ha ettől kezdve szakadatlanul ontaná is a sikereket a Wunderwaffe (nem fogja), a társadalmat már akkor is behozhatatlan erkölcsi és anyagi kár érte, amely sosem fogja legitimálni azt a viszonylagos jót, ami még elkövetkezik. De ez sem fog. A rezsimet olyan alakok lakták be, akik képtelenek az alkotásra, és nem is céljuk ez. Azokról, akik elhitették magukról 2010 előtt, hogy a markukban tartják a bölcsek kövét, már egyszer és mindenkorra kiderült: mindössze egy kültelki tolvaj banda az ilyenek szellemi és erkölcsi képességeivel. A markukban legfeljebb mások üveggolyói vannak. A presztízsük értelemszerűen szintén ennek megfelelő.

Ma a polgárnak két percen át kellett lefelé scrollolnia az Origón, hogy a "brazil tragédia" és egy Ördög Nóra nevű ember kalandos életét taglaló cikkhegyen átverekedje magát, és megérkezzen végre valamennyi (nagyon kevés) olvasható tartalomhoz. Az Origónak ezek szerint röpke idő alatt sikerült magába szívnia egyszerre két típusú hülyítés képességét is. Amit eddig csak külön-külön láthattunk, egyiket a bulvárban, a másikat a depolitizált udvari médiában (TV2), azt az Origó új szerkesztősége bravúrosan egyesítette, és íme, ma itt áll előttünk a magyar tartalomszolgáltatás dementora, másfelől pedig a végtelen bulvárok és a csillogó udvarok népének közös jutalma: a hosszú nyelv és a görnyedt tartás. Ahova az Origo -- hozzáteszem, rekord idő alatt -- leküzdötte magát, az a magyar média jelenlegi legalja.

Az emberek Isten és az írott polgári törvények előtt egyenlők.

Ha a magyar közvéleményből nem ez látszik, az mindössze a magyar társadalom istentelenségét és embertelenségét bizonyítja.

Cigánykérdés nincs. Minden egyéb megfontolás ezek után következhet csak.

Utóirat:

Vannak viszont a magyar társadalommal szembeszegezhető kérdések, amelyek a napnál világosabban előjöttek az utóbbi néhány napban. Így többek között: meddig demonstrálja még a saját gyengeségét a társadalmunk azzal, hogy a kisebbségeit üldözi? Meddig szponzorálja még azokat a pártokat, amelyek 25 éve képtelenek a társadalmi integráció eszközrendszerét (az iskolák, a szociális ellátói és gondozói rendszer, cigány mentorok, infrastruktúra, értelmes közmunka, egyházi és civil szervezetek, önkéntesek stb. hálóját, és megfelelő befektetési környezetet) létre hozni, miközben azt viszont megteszik, hogy szegényt állítanak szembe szegénnyel, kisebbségit kisebbségivel, értékrendszert értékrendszerrel, intoleranciát intoleranciával? Mit akar ez a társadalom kezdeni a saját problémáival, ha egyáltalán hajlandó elismerni a felelősségét velük kapcsolatban? Ezek híján meddig akar még eljutni -- természetesen mindig jó okkal -- az elaljasulásban? Meddig még...?

Megerősítette az atv.hu-nak adott interjújában Szijjártó Péter külügyi államtitkár, hogy a tárca külföldi nagykövetségek összevonását/bezárását tervezi. A bezárás érintheti a brüsszeli "uniós követséget", a magyar Állandó Képviseletet.

Fogalmam sincs ellenben, hogy nyílik-e képviselet Mogadishuban (Szomália fővárosa), de ahogy mondani szokás, igény volna rá. Az állam- és gazdaságszervezési unortodoxia ott talán még a mienknél is fejlettebb. A lényeg egyelőre mégis csak az, hogy a külügyi államtitkár (ősztől esetleg miniszter) a keleti nyitás jegyében csökkenti a különböző nyugati és globális szervezetek melletti jelenlétünket, mivel úgymond "a világ abban a tekintetben is átalakult, hogy a külgazdasági érdekérvényesítés más típusú munkát igényel Nyugat-Európában, az Egyesült Államokban, Ázsiában, az arab világban, illetve Afrikában. Tehát bizonyos erőforrásokat egészen biztosan át kell csoportosítani." 

A világ átalakulásáról költött versekkel tele van a fideszes padlás, senki sem tudja jobban, mi fog történik a világban egy, kettő meg harminc év múlva, mint a Nagy Orákulum. Mi, földi halandók, ellenben csak azt látjuk, hogy amikor az EU integrációját erősíteni hivatott Junckert a civilizált Európa bizottsági elnöknek választja, és amikor a brüsszeli jelenlét minden korábbinál fontosabbá válhat, akkor a vitában (minő borzalom!) vesztes Orákulum csökkenti a magyar jelenlétet Brüsszelben -- és földi halandóként ebből nem arra következtetünk, hogy "a világ átalakult" (akárhogy is nézzük, senki más nem menekül észt vesztve a Bizottság környékéről), hanem arra, hogy az Orákulum menetrendszerűen bedurcizott, és ahogy egyszerűbb emberek tányérokat tördelnek ilyenkor, ő szimbolikusan és politikailag is fontos képviseleteket nyír ki. Azt hiszi, ezzel Junckernek lesz rosszabb, LOL.

Természetesen az Orákulumnak fogalma sincs arról, hogy mi történik a világban, a Szijjártó nevű úr pedig legföljebb a repülőgépek belsejét ismeri a diplomáciából, bárminek az "érvényesítésére" a világban annyi esélye van, mint halászhálóval legyet fogni, vagy bejutnia a State Department 7. emeletére, miközben azért a négyéves kerozinszámlája (kelet felé) tényleg versenyezhet a kisebb képviseleteink éves büdzséjével. Mindössze a megtérülése kétséges. Ilyenkor érthető reakció, hogy a külügy bezár egy-két képviseletet, hogy finanszírozhassa a kerozinszámlát (optimális forráselosztás). Szokás szerint jól döntenek. A pénz hiánya egybeesik az Orákulum bosszúvágyának csillapításával, plusz ott a Kelet csillogása -- a magyar diplomácia dióhéjban. Szakszerűség, ésszerűség, elvszerűség.

További külügyi témájú javaslataim: szövési stop EU-zászlókra, sárga csillagok önkényuralmi jelképként való bevezetése az Alaptörvénybe, a Nyugat szó kivezetése az értelmező szótárból (a nyelvrombolást megelőzendő), és kínai űrsikló Szijjártó úr ülepe alá. Sok nyilvánvalóan unortodox gazdasági partner vár ránk az univerzumban, itt kicsik, zöldek és nagy szeműek, ott még csak mikrobányi méretűek, de a magyarok világa arra felé halad, hogy előbb-utóbb velük is kereskedni fogunk.

Dr. Kövér László a torockói Duna-ház felavatásán mondott beszédében úgy fogalmazott: nem lehet többé határon túli és határon inneni magyar ügy; a nemzet közjogi egyesítése után immár csak egyetlen szerves magyar ügy létezik: a magyar megmaradás és gyarapodás ügye.

Nem szeretnék hosszasan lamentálni azon, hogy kár volt dr. Kövérnek megpróbálnia megtévesztenie a hallgatóságát, azok akkor is pontosan tudták, hogy a magyar nemzet nem lehet egységes közjogilag, ha nem kaptak szót ezen a szép ünnepségen. És ez így van jól, ellenkező esetben, egy közjogi egységesítési kísérlet (a.m. külföldi agresszió) nyomán már nem a szalagot kellene dr. Kövér kacsói elé tartaniuk, hanem a bökőt a torka elé. És indulnának hadba ellenünk, mint egy ellenséges ország katonái.

Mindez semmit nem von le a kormány érdemeiből a kettős állampolgárság bevezetésében, amely a maximuma annak, ameddig egy magyar kormány a maga erejéből elmehet -- ahogy nem von le a külhoni magyarokéból sem, hiszen tudtak bölcsen élni az állampolgársággal, és egész létszámukat tekintve alig adtak le szavazatot a magyar országgyűlési választásokon. A tanulság? A magyar kormányzat és a külhoni magyarság percepciója az állampolgárság kiterjesztésének értékéről nem éppen vág egybe. A Kövér-féle nagyotmondásoktól sem fog jobban.

Egy másik gondolatára reflektálnék nagyobb súllyal, miszerint a nemzet közjogi egyesítése után immár „csak egyetlen szerves magyar ügy létezik: a magyar megmaradás és gyarapodás ügye”. Nos, szerves, vagy nem szerves, a megmaradásra a legnagyobb veszélyt éppen az a teljesen félreértelmezett "nemzetpolitika" jelenti, amelyből dr. Kövér is alaposan kiveszi a részét. Az ilyen ünnepségekkel is, amelyek láthatóan egy bazi nagy skanzenbe igyekeznek zárni a magyarság identitását, fura ruhák, nemzetiszínű szalagok és hímzett oltárterítők közegében, de mivel ilyenekre is szükség van, nem önmagával a skanzen feelinggel van a baj. Hanem azzal, hogy 1) a skanzennek nincsen kijárata az élő nemzeti hagyomány felé, 2) szoros összefüggésben ezzel a mai világnak szóló versenyképességünk hanyatlik, x százezer magyarországi magyar veszítette el a reményt, hogy megtalálhatja a boldogulását a mai hazájában, további százezrek szegényednek el, miközben a magyarság morális szövetét nap mint nap durván rombolja a kormányzati vezénylésű korrupció és hazudozás.

Magyarán, 2004 óta folyamatosan gyengül az ország, és ezt az Orbán--kormány sem tudta megfordítani, egyre kevésbé jelentünk orientációs pontot a külhoni magyaroknak, és egyre kevesebb biztonságérzetet keltünk bennük. Ugyan, mit gondol dr. Kövér, hogy működik a külhoni magyarok lojalitása és értékrendje? -- mert a kormánya munkájából az derül ki, hogy csak a nemzetiszín pántlika szélessége számít. Attól tartok, alaposan tévednek. Nota bene, miközben a hanyatlás változatlanul zajlik, még meg kell hallgatnunk dr. Kövér magasröptű tanítását arról, hogy mi a mi dolgunk ilyen körülmények között. Na ez az, ami minimum arcpirító. Szervesen az.

A megmaradás és a gyarapodás kellően magasztos célok, jól hangzanak ünnepi alkalmakon. Dr. Kövér körbe is nézhet a közvetlen környezetében: sokaknak sikerült már elérniük a célt. De helyette is megnyugodhatunk: a romániai és a szlovákiai magyarok olyan államokban élnek, amelyek minden hiányosságuk ellenére jobban szolgálják az ottani magyarság megmaradását és gyarapodását, mint ez a magyar kormány képes akárcsak a sajátjaiét is -- és még a jogállamot sem kellett látványosan szétverniük ehhez. Nem véletlen a töppedő érdeklődés és az erősödő irónia köreikben a magyar kormány munkálkodása iránt. Ezért mielőtt egy következő látogatásán dr. Kövért telibe kacagják, érdemes volna újragondolnia a megmaradásunk elveit. Már ha feltétlenül úgy érzi, muszáj felszólalnia.