1000 leütés

Orbán ma délelőtt nyilvánvalóvá tette Tusványoson, hogy az általa kormányzott ország sikertelen és gyenge, elődei romboló munkáját nem hogy visszafordítani nem tudta, de elmélyítette a társadalom válságát. Rettenetes jövőképe, amelyben a súlyos strukturális problémáktól szenvedő, ellenben egyaránt autokratikus, az emberi jogokat, a kisebbségeket, a jogbiztonságot két lábbal tipró Kínát, Oroszországot, Törökországot, valamint a Magyarországgal gyakorlatilag semmilyen módon nem összehasonlítható lassan másfél milliárdos Indiát, és a brit gyarmati hagyományokon, stratégiai földrajzi helyzetben felnőtt Szingapúrt festette fel modellként számunkra, arra utal, amit eddig is tudtunk: a miniszterelnök súlyos és egyre súlyosabb tehertétele a gazdasági hanyatlástól, társadalmi széteséstől és kulturális antagonizmustól sújtott országunknak. Az erősödő fasiszta retorika a kudarcos kormányzás leplezésére és mentésére irányul, egyre nyilvánvalóbban bűnös, téves út az ország irányításában. Tusványos egy makacs elme rossz válasza a felhalmozott problémákra.., miközben az egyetlen helyes válasza a lemondás lenne.

Orbán politikai stratégiája is helytelen. A manipulált sajtó- és választási környezetben is egyre nehezebben eladható, kudarcot kudarcra halmozó autokráciája sosem egyesítheti ezt a népet. A magyar nemzet egysége csak az álmaiban létezik, az illiberális (fasiszta) állam modernizációs erejébe vetett hite téveszméken alapul, alapvetően nem érti a versenyképes nemzetek működését, a globális értékteremtés mechanizmusát, és a népek naggyá válásának mai esélyeit. Olyan veszélyes sarlatán, akit egy tétova, a kapitalizmustól félő, a félelmeiben kihasznált, megtévesztett nemzet tart hatalomban -- végső soron a saját vesztére.

Orbán híveinek száma akár fogyásnak is indulhat, de addig nem térhet vissza a remény ebbe az országba, amíg el nem tűnnek a közéletből a következő emberek: Gyurcsány, Fodor, az MSZP és az SZDSZ valaha volt, még aktív vezetői, és maga az MSZP is. Ezek komolyan hozzájárulnak ahhoz, hogy az emberek nem mernek ellépni Orbán mellől. Részint a múltbeli bűneik, részint a jelenlegi ragaszkodásuk a politikai aktivitáshoz Orbánéval összevethetően negatív szereplőkké avatja őket a magyar rendszerváltás történetében. Az a tény, hogy a személyük hibásan összekapcsolódik a magyar demokrácia, a liberalizmus és a jogállam lehetőségeivel, a magyar választók többsége számára, akik sosem tudhatták meg, milyen egy jól működő ország, eleve kizárja a demokrácia, a liberalizmus és a jogállam választását. Fogják már föl ezt az egyszerű igazságot, és vegyék a kalapjukat!

Orbán Tusványoson (MTI/Origo/Index):

A magyar nemzet nem egyének puszta halmaza, hanem egy közösség, amelyet szervezni, erősíteni és építeni kell - fogalmazott Orbán Viktor, kijelentve, hogy ilyen értelemben a Magyarországon épített új állam egy nem liberális állam.

A kormányfő beszédében éles szavakkal bírálta a magyarországi civil szervezeteket. Azt mondta, hogy nálunk a civil szféra nem egy önszerveződő, önkéntes dolog, hanem "külföldről fizetett politikai aktivisták" csoportja, akik külföldi érdekeket próbálnak érvényesíteni a magyar érdekekkel szemben. Orbán szerint ez a tevékenység nehézségeket okoz az illiberális állam felépítésében, amit világossá kell tenni a magyar állam újjászervezése során.

Hozzátette: "ezért nagyon helyes, hogy fel is állt a magyar parlamentben egy olyan bizottság, amely a külföldi befolyásszerzésnek a folyamatos figyelésével, nyilvántartásával és nyilvánosságra hozatalával foglalkozik".

Orbán Viktor azt is kifejtette, hogy a jövőben bármi megtörténhet, és ez sok lehetőséget is rejt, de olyan veszélyeket is, ami például az Egyesült Államokban történt a minap, hogy Barack Obama elnök ellen a képviselőház republikánus képviselői eljárást indítottak hatáskör túllépés miatt. "Mit gondolnak, meddig maradnék hatalmon, ha ilyet meg lehetne Magyarországon tenni, ha hatáskör túllépés miatt be lehetne minket perelni?" - tette fel a költői kérdést.

A fasiszta program, íme, rendelkezésre áll. Munkaalapú kollektivista nemzet, "külföldi befolyásgyakorlás hazai ügynökökön keresztül", a civil társadalom tönkretétele, a jogállam nyílt megvetése, populizmus, az autokrata kormányzás erkölcsi felmagasztalása, a vezérkultusz.

Mi kell még, emberek?!

Nem ismerek olyan tanulmányt, amely a vagyonok egymást követő átrendezése kapcsán tekintette volna át Magyarország utóbbi százéves történetét: Trianont, a zsidóságnak a vagyonának konfiskálásában végződő jogfosztását, a kitelepítéseket és az államosítási hullámot, a '70-es évek közepe óta tartó vagyonkiáramlást offshore számlákra, a másodlagos gazdaságban évtizedekig folyó mutyit, a spontán privatizációt, majd 25 év vagyonfelélését és a közpénzekkel kapcsolatos korrupciót, az államháztartás eladósítását és az inflációt. Csak az Orbán-kormány 2010 óta tartó elitcseréje legalább 5-8000 milliárd forint veszteséget okozott eddig a nemzetgazdaságnak, de az összveszteség a száz év alatt ennek nyilvánvalóan a sokszorosára rúg (csupán azt számítva, amennyi a gazdát cserélt -- adóként beszedett, legálisan kisajátított vagy ellopott -- forrásokból végül nem fordult termőre, nem számítva a háborúk okozta rombolást, de ideértve az etatizmusok tombolását és értékrombolását). Rossz belegondolni, mennyi alkotó energia ment veszendőbe száz év alatt csak a rossz intézményrendszerek, a társadalmi képességek aláásása, a bizalmatlanság stb. miatt!

A magyar állam legfontosabb funkciója ebben a száz évben a központi gazdasági erőszak érvényesítése volt, fontosabb, mint a diktatúrák és az autokráciák idején gyakorolt egyéb -- ideológiai, igazgatási stb. -- funkciói vagy a demokrácia üzemeltetése. A magyar állam tradiconálisan erőszakosan működik, összesen talán tizenöt évet számolhatnánk össze az évszázad alatt, amelyben a társadalom valamennyire kontroll alatt tudta tartani az államát, és ennek nagy része nyilvánvalóan 1990 és 2000 közé esik. 

Ez a belföldi erőszakhullám generációk élménye, amelybe bele is rokkant ez a nép. A folyamatos vagyoni átrendeződés közepette az értékteremtés kultúrája és becsülete sem fejlődhetett ki, amelynek eredménye Magyarország folyamatos lemaradása Közép-Európától 1914-től fogva, úgyhogy mára a polgári mentalitás hiánya és a nemzeti vagyon elvesztegetésének hatásaként az ország lecsúszott a Balkánra. Magyarország ma a civilizációs és GDP-kilátásait  illetően közelebb van Romániához, Szerbiához és Albániához, mint Szlovákiához. 

Míg a 20. századi kataklizmáink nagy része a nemzeten túlról eredt (bár, ahogy a mostani kutatások egyre inkább alátámasztják, az első világháború kirobbanásához vezető úton és az ehhez fűződő érdekeiben a Monarchia és Magyarország akár veri is Németországot), a rájuk való belső reakció ugyanazon szerkezetben és keretek között fogalmazódott meg, akár 1988-89-et, akár 1918-1920-at, akár 1944-49-et, akár 2006-2014-et nézzük: a rettenetes bal-jobb (zsidó-keresztény, kommunista-náci, európai-magyar stb.) törésvonal mentén. Ez a törésvonal és az ennek mentén folyó törzsi háború maga, megkockáztatom, nagyobb kárt okozott a 20. századi magyar történelemben és a magyar társadalmi képességekben, mint sok százezer háborús halott, területvesztés és a magyar nép etatista hajlamai. 

Fontos látnunk: a 20. századunk még nem ért véget. Akkor fog, ha lesz olyan erő, amely ezt a törésvonalat képes elhalványítani és meghaladni -- ha nem is feledtetni. A jelenlegi autoriter kurzus és baloldali ellenzéke ebben a törésvonalban él. Amikor végre elkezdődhet a 21. század Magyarországon, olyasmivel fog, ami az ő képzelőerejüket -- és egyelőre az enyémet is -- meghaladja. De azon dolgozunk, hogy ez az új erő és az új logika előbb kibújjon a talajból, majd szárba szökkenhessen. Azok lesznek az ország újjászületésének első lépései. Micsoda nagyszerű ország lesz az!

A baloldali mainstream közéleti gondolkodás legnagyobb tévedése önmaga toleráns voltával kapcsolatos. Azzal ti., hogy csak azért, mert a toleranciát hirdeti, toleráns is egyben. Ez minimum egy logikai tévedés, adott esetben az önreflexió hiányára vall, de némelyek oldalán nyilvánvalóan tudatos törzsi stratégia is -- ez utóbbiak a műveltebbek, mert kiszámítottan képviselik az álláspontot, és pontosan tudják, hogy a tolerancia (amely a baloldali hitvilágban a humánum jele, hiánya pedig, úgymond, egyenesen a rasszizmus és az embertelenség előszobájába visz) egy tipikusan radikális, antitradicionalista, aufklérista fegyver, és végső soron abba a baloldali (európai liberális) világképbe tartozik, ahova az egyenlősítés, az értékek nivellálása, és a materializmus is. A valódi tolerancia első jele a képzelőerőnek legalább akkora gazdagsága volna, hogy valaki el tudja mondani: lehet, hogy nincs igazam. De így nem lehet beszállni a közéleti harcba, ezért a baloldali közéleti közegben ez a képzelőerő és ez a tolerancia éppen annyira ritka, mint jobboldaliban. Toleranciáról nem beszélhetünk a baloldalon sem: a toleranciával megcímkézett törzsi szenvedélyről annál inkább.

A baloldali eszkatológiában a fő irány a haladásé, a nemzetköziségé, a felvilágosodásé, a pluralizmusé, az egyenlőségé és a toleranciáé -- a toleranciáé mindennel szemben, ami... haladó, nemzetközi, felvilágosult, plurális, és egyenlősítő.

Múltkor olvastam egy cikket, amelyben orvosi esetnek nyilvánították, természetesen alapos kutatásokra hagyatkozva, a konzervatív gondolkodást (sajnos hirtelen nem találom a linket). Mivel én sok közegben megjelenek, tanúsíthatom, hogy a kevésbé művelt baloldaliak a saját közegükben ugyanígy vélekednek rólam mint konzervatívról. Olyankor mindig olvasok egy kis Keats-et vagy Thackeray-t, hogy helyre álljon a mentálhigiéném. Jaj annak Magyarországon, akik nem elég toleráns ahhoz, hogy elálljon az alternatív valóságértelmezésektől! Esetleg tradicionalista. Még esetlegebb egyháznak tekinti a katolikusokét, de az Iványi Gáborét nem. Sőt homofób. Sőt, sőt, sőt a házasság intézményét az ellenkező neműeknek tartaná fenn. Sorolhatnám. És volt már valaha is oly toleráns a közéleti baloldalunk, hogy érveljen ezekkel az álláspontokkal szemben? Nota bene, hogy az első reflexe az érvelés legyen? Und so weiter. Ennyit a toleranciáról.

(Egyébként az eredeti szakmámhoz visszahajolva egy kicsit, a liberális toleranciaelv értelmezései nagyjából teljes mértékben ízlésalapon dőlnek el és meg, ami miatt a közéleti harc sokkal relevánsabb egy adott ország politikai kultúrájának alakulásában, mint a filozopterek elméletei. Viszont a közéleti harcunk olyan, amilyen.)

Megy a "ki kit győz le" (köszönet Lenin et-nak), egyfelől baloldalon védik a majd' hetven éves, pártállamilag megfundált, töredező, de még mindig élő konszenzust modern történelmünk fő értelmezési irányát illetően, hiszen a tét legalább annyira a mai baloldal legerősebb bázisa, a szimbolikus kérdésekben továbbra is élvezett fölénye, mint a vélelmezett igazsága. A kérdés hatalmi kérdés is, ami abból is látszik, hogy az Eleven Emlékmű mozgalomnak a kezdeti hite és erőfeszítései ellenére sem sikerült áthidalnia a bal-jobb törésvonalat, hanem szépen megmaradt a kényelmes, biztonságos és a többség által preferált szekérvárában, úgyhogy a közvéleményben -- amelynek eleve a tört része tud róla -- alig megkülönböztethető a kordonbontó aktivistáktól. Kár.

Másfelől zajlik a jobboldali értelmiség meg-megújuló támadása a balos eredetű konszenzussal szemben, egyelőre nem túl nagy sikerrel, mert a weben aktívabb, műveltebb, többnyire fiatal jobboldali véleményformálókat már nemigen nyűgözi le a kormány teljesítménye, se az öregebb harcosok szellemtelen kirohanásai, ciki lenne ezeknek nagyon parírozni, márpedig félszívvel nehéz versenyképes jobboldali szellemi közeget létrehozni. Ehhez munkára volna szükség. De a munka máshova szólítja a jobber fiatalokat.

Alkotni. Elgondolni innen. A jobber fiatalok körül 2010 óta jelentőset fordult a világ. Megértették, hogy Orbán rendszere nem csak nem az lett, amire vártak, de nem is lesz már az soha: nemes tradíciókra építő, modern, érdemalapú nemzeti közösség. Elmúlt a bizakodás, hogy a rendszerhiba csak egy karbantartó teamet igényel. Akiket nem fizetnek agyon, azok vagy elkezdték már fújni óvatosan a saját nótájukat, vagy kilépnek a politikai buliból. A világ pezseg, aki valamennyire is benne él, az pontosan tudja, hogy Magyarország lemaradása minden nappal nő a bizonyos szempontból műveletlenebb és felszínesebb, más szempontból azonban kreatív, és gyakran lenyűgöző spektákulumokat, tárgyakat és gondolatokat előállítani képes nyugati közeggel szemben.

Valójában persze semmi baj a Kelettel sem. Ha az ember Szingapúr, Hongkong, Sanghai vagy Bangalore kreatív iparára és pezsgésére gondol, netán a saját szemével látja azt, rájön, hogy a világ azonos módon éli meg az értékteremtést, a teljesítményt és a versenyt. A globalizációt nem ellenségként, hanem a lehetőségként (legfeljebb reális kényszerként) kezeli. De sajnos a magyar nép erről mit sem tud, a választók zöme a Kelet kapcsán arra gondol, amivel Orbán és Szijjártó traktálja: a diktátorok áporodott államaira, ahonnan állítólag a biztonság és a jólét érkezik. De közben már egy magáncég (Wizzair) repülőjáratának (macedóniai) indítását is a kvázi-külügyminiszter ünnepli, és mindenre, ami sikernek tekinthető, rávetül az állam árnyéka mint a lecsapni készülő vérszívóé. Én kiváltképp nem vagyok az, aki azt állítaná, hogy az emberiség nagyszerűsége tör elő minden kreatív ötletben, új dizájban és lenyűgöző technikában: na de annál, ami nálunk folyik, ez azért nagyságrendekkel több...

A vitáink egy megkeseredett, elkorcsosuló nép vitái, amelyek nem lennének, ha 4-5%-os GDP növekedés, optimizmus, reális nemzeti büszkeség, rendezett parkok és utcazene venne körül minket. Akkor emlékmű sem lenne, mert a helyükön tudnánk kezelni a múltra vonatkozó kérdéseket, és távolról sem merülne ki bennük az identitásunk, cigánykérdés sem lenne, mert tudnánk hogyan viszonyulni a kulcsproblémáinkhoz, de persze Orbán sem lenne (vagy nem etno-autokrataként), mert oda utalnánk a politikai kuruzslókat, ahova valók: a lapok mínuszos hírei közé. Mások volnának az ügyeink. Mások volnánk mi magunk. Vajon leszünk-e egyszer mások, mint vagyunk? Vagy mi vagyunk saját egyetlen tradíciónk? A sikertelenség tradíciója? 

Az emlékmű „mindannyiunkat arra emlékeztet, hogy hazánk függetlenségének elvesztése tragikus következményekkel járt” – írta Orbán Viktor (az emlékműhöz fűzött újabb interpretációjában).

Orbán emlékeztetett: 1944. március 19-től 1991-ig Magyarország területén folyamatosan állomásoztak megszálló csapatok. „A megszállás hosszú évtizedei alatt olyan szörnyű dolgok történtek Magyarországgal és a magyar állam polgáraival, amelyek függetlenségünk és nemzeti önrendelkezésünk megléte esetén sohasem következhettek volna be” – hangsúlyozta a miniszterelnök. Gyermekeinket és unokáinkat arra figyelmeztetjük – folytatta –, hogyha szabad, békés, boldog életet akarnak, ha a Magyarországon élő emberek közötti egyetértést kívánják, és ha az elődök által fölhalmozott értékek fennmaradását fontosnak tartják, mindenekelőtt Magyarország függetlenségét és önrendelkezését kell megvédeniük, megtartaniuk, és ha a szükség úgy hozza, visszaszerezniük. „Legyen ez mindannyiunk számára egyszerre tanulság, intelem és parancsolat” – zárta nyilatkozatát a kormányfő.

1. Készséggel elfogadom, hogy a deportálások nem történtek volna meg a német megszállás nélkül. Cserébe fogadja el a miniszterelnök, hogy a magyar állam segítsége nélkül sem. Ne méricskéljünk, nem érdemes. Ha csak 10% volt a segítséggel adott hozzájárulás, az is bűn.

2. A miniszterelnök áthallásos üzenetben óv az EU-tól. Az EU-t összehasonlítani ilyen módon a náci Németországgal és a bolsevik Szovjetúnióval egész egyszerűen történelmi hazugság. Orbán nem hogy rendet tenne, és lezárná a vitát egy bölcs nyilatkozattal, de újranyitja. Mi az ördögnek?!

3. Végső soron -- ahogy az egyik mondatában helyesen áll -- a magyar emberek szabadsága forog mindenkoron kockán, amelynek egyik föltétele valóban az országnak a diktatórikus rendszerektől való függetlensége. De! A magyar emberek szabadsága belülről is prímán megostromolható (íme), és ezt nem ellensúlyozza a magyar állam függetlensége (mert az utóbbi csak eszköz, nem cél). Bizony lehetséges, hogy a magyar állam függetlensége csak fügefalevél az emberek szabadságának helyén (íme). És bizony lehetséges, hogy egy külső hatalom védje meg a magyar emberek szabadságát a független állam elnyomásával szemben (íme). Legyen ez számunkra intelem. Meg parancsolat is.

Orbán úr megint manipulál. De már rég nincsenek hozzá érvei. Értjük őt, és elegünk van belőle.

Tóbiás úr, akit valaki némi malíciával (vagy jövőbe látással) az MSZP Retkes Attilájának nevezett, balos fordulatot hirdetett szombati beszédében, ami egy logikus lépés annak fényében, hogy ott még nem járt az MSZP. A balos fordulat, ha a szónak még bármilyen értelme van, a szegények, a cigányok, legfeljebb az alsó-középosztály (és nem annyira az LMBTQ és a zsidó identitás, a városi liberális értelmiség, a KKV-k, a határon túli magyarok, a jogállam és a demokrácia stb.) képviseletét jelenti. A balos fordulat ma Magyarországon szociális érdekű kormányzást jelent. De az elnyomottak (ami egy jogos címke itt) összességében a politikailag leginkább passzív fele a társadalomnak, tehát (ellenzékből) szavazatokra váltani a képviseletüket nem lesz éppen fáklyás menet. Nem tudom, erre gondolt-e a pártelnök, amikor a szivárványosság kizárásáról beszélt, mert ha igen, az dicséretes, de a néppártiság végét jelentené az MSZP számára, és annak a feladását -- amire Tóbiás úr rezignáltan utalt is --, hogy a Fidesz leváltható a maga által létrehozott rendszerben.

Az MSZP-t most egy muszáj Herkules és a Vacilacinak elkeresztelt Botka vezetik, a kormánnyal nem okvetlenül ellenséges Leisztinger-élettárs Tüttő Kata, az agráriumban a 70-es évek "visszavételét" kitűző Gőgös Zoltán, a budapesti elnökségétől most már egyre nyilvánvalóbban a hármas metró üzemvezetői posztjára aspiráló Kunhalmi Ágnes támogatásával, és egy csapat teljesen ismeretlen, súlytalan embertől övezve, viszont lényegesen súlyosabb belső ellenzékkel megáldva a sértődött Gúrtól és Szanyitól, a frakciót kézben tartó Mesterházyn át a saját napirendet követő Deák Körig. És akkor még semmit sem tudni a vidéki középvezetésről, amely nagy átlagban nyilván kevésbé hisz a saját pártjában, mint az UFÓ-k létezésében.

Ahogy azonban a frissen kinevezett pártelnök beszéde egyszerre akart bátor lenni és sikerült végül bizonytalanra és langyosra, tele lózungokkal, balos bikkfanyelvű fordulatokkal, úgy vált nyilvánvalóvá még az előtt, hogy kitette volna a pontot, hogy ebből sem lesz semmi. Az MSZP en bloc képtelen felfogni, hogy nincs már rá szükség. Nem kell saját jogán a fenének sem. Most az a helyzet, hogy a személyek közötti kiegyezést, a tipródást és a tehetetlenséget éppen egy "új iránnyal" akarják feledtetni, de magának az új iránynak a tartalma is -- mint minden látszatmegoldásé -- kétségbeesett inkoherenciát tartalmaz: azokra épít, akik nem csak nem szavaznak, de akik Magyarország versenyképessége szempontjából sajnos csak hosszú távú tartaléknak tekinthetők. Mindeközben az irány meghirdetésének és várható lejátszásának módja súlyosan kontraproduktív, politikailag vak.

Miért az? Mert ebben az autokráciában tesz úgy, mintha a balos-jobbos törésvonalak klasszikusan léteznének, tehát az MSZP-ből lehetne klasszikusan baloldali párt (nem lehet, nem csak mert nem alkalmas rá, és maga sem gondolja komolyan, hanem mert a Fidesz lenyúlta és átírta a baloldali napirendet is, illetve semmilyen forrást nem fog kímélni a jövőben sem, ha éppen az osztogatásban -- ami nálunk a baloldaliságot jelenti -- látja a hatalma megőrzésének kulcsát). Kontraproduktív és vak stratégia a Tóbiásé azért is, mert úgy tesz, mintha lehetne parlamentáris körülmények között bármit elérni ebben az országban -- tehát mindent összevetve úgy tesz, mintha a baloldaliság járható volna radikalizmus nélkül. És miért tesz úgy? Mert -- ahogy már jeleztem -- gyáva, korrupt, és felelőtlen. 

Ma a baloldaliság csakis radikális, parlamenten kívüli, mozgósító -- összességében innovatív -- lehet, ha el akar érni valami emlékezeteset. De az MSZP nem akar. Ami pontosan látszott Tóbiás arcán, miközben a beszédét mondta. Ő sem hitt el semmit abból, amit mondott, sem azt, hogy bármi is megváltozhat tőle.

Tökéletesen szabad piac még sehol sem létezett, sok minden szól az ellen, hogy valaha is létezhet -- de közben mégis törekedni kell rá. A szabad piac normatív elv, a rá való törekvés erkölcsi kötelesség.

A szabad individuumok (teljes értékű személyek) önkéntes társulásainak utópiája, amelyeknek csak egyik formája a gazdasági interakció, normatív erővel kellene, hogy rendelkezzen a mindennapjainkban, mert a külső kényszer megjelenése az emberi érintkezésben pl. nem tökéletesen legitim intézményeken vagy erőszakon keresztül (itt Nozick Anarchy, State and Utopiája az irányadó olvasmány) mindig, gyakorlatilag mindenki szerint igazolandó. De ha a kényszer az erkölcsi intuíciónk szerint első ránézésre rossz és igazolandó, akkor le is kellene vonni ebből a konzekvenciákat. Az, hogy az intézményeket minden intuíció szerint igazolandónak tartjuk, arra utal, hogy feltételezzük a szabadságnak egy ideális állapotát, amelyet ezeknek az intézményeknek a működése felforgat és átstrukturál. Azzal az állítással élek tehát, hogy kevés kivétellel mindenki az emberiség erkölcsi alapállapotának tartja a szabadságot, és ennek korlátozása a közvélekedés szerint érveket követel. Tehát a piac erkölcsi értelemben normatív elv, a rá való törekvés (a revolúció) erkölcsi kötelessége mindenkinek.

A gondolkodásunk akkor koherens, ha az intézményeket (tulajdon, állam, család, erkölcsi alapvetések stb.) folyamatosan ugyanennek a normatív elvnek a fényében vizsgáljuk, tehát a piacot (a szabad emberi interakciók értelmében) kritikai és szabályozó elvnek is tekintjük. Nem érv ezzel szemben, hogy ilyen piac sosem létezett, nem érv ezzel szemben, hogy az emberek nem tökéletesen szabad egyedekként jönnek a világra és nőnek fel benne, nem érv ez ellen, hogy mindenki libsi, aki a szabadságról beszél. Ez az elv ugyanis a fentebb már jelzett alapvető intuíción alapul, az előbbiek fényében robusztus normatív elvnek tekintendő, és legalább ezen a szinten kell érvelni vele szemben. A szabadság mint az erőszakos (az elszenvedője által személyesen nem igazolt) beavatkozástól való mentesség világos norma. Ehhez képest az igazságosság, a méltányosság, az egyenlőség mind társadalmi, közösségi értelmezések garmadáját vonják maguk után, az intuícióink, nem beszélve az érveinkről, százfelé oszlanak velük kapcsolatban, és nem-erkölcsi (pl. jóléti, praktikussági, érzelmi) megfontolásokkal keverednek. A tökéletes alávetettség állapota mint a szabad piac ellenpólusa pedig nem csak azért értelmezhetetlen normaként, mert minden intuíciónk, sőt naturális ösztönünk is ellene szól, hanem mert -- szemben a szabadság állapotával -- elképzelhetetlen. A tökéletes rabság -- szemben a tökéletes szabadsággal -- az emberi önfelszámolással egyenlő.

A szabad piacra törekedni annyit tesz, mint birtokolni azt az egyedül releváns elvet, amellyel a társadalmi és állami létet folyamatosan legitim kritika alatt lehet tartani. Szemben például Polányi Károly maga színvonalú etatizmusának előítéleteivel, a többi között azzal, hogy a szabad piac az uralma alá hajtaná akár a nem helyettesíthető közjószágokat is (ad absurdum a tiszta levegőt, a vizeket stb.), és ezzel felélné az emberiség túlélésének forrásait is, a szabadság elve az általam argumentált erkölcsi és kritikai formájában semmi ilyesmit nem tesz. Sőt, számol a szabályozók szükségességével, de ezeket mindig elsősorban a szabadság szempontjából vizsgálja, mert az igazságosság stb. kizárólag ideológiailag erősen terhelt, konfliktusos értelmezésekre ad lehetőséget. Amilyen pl. a Polányié. Aminek -- a Nagy Átalakulás eszmei és gyakorlati programjának -- eredménye a politikai, gazdasági és ideológiai hatalom folyamatos koncentrációja a világban, a nanny state, a big business piackorlátozó működése, a tömegmédia, a korrupció, általában a tömegtársadalmak feletti homogenizáló kontroll, az erkölcsi lényünk felszámolása és önmegadása a materializmusnak (létfenntartásnak), aztán ennek hipertrófiája (kikényszerítetlen igazolási elvként való használata mindennel szemben, ami erkölcsi kritikát tartalmaz). Ha az állami lét programmá válik a szabadsággal szemben (mint az EU-ban, és ehhez képest is különös erővel Magyarországon), annak eredménye minimum az erkölcsi lényünk hanyatlása.

És végül ne felejtsük: lehet, hogy a szabadság rendje utópia, de a (tökéleteshez közelítő) rabságé, a totalitarizmusoké már realitás. A tökéleteshez közelítő szabadságot jóval nehezebb operacionalizálni, mint a rabságot. Az emberiség jóval sikeresebb az utóbbiban. Talán nem árt ebbe belegondolni, amikor eldöntjük: merjünk-e megfelelni az egyébként világos intuícióinknak, és merjünk-e el kiállni a szabadságra való igényünk mellett akkor is, ha végső soron erkölcsileg és szellemileg is alkalmatlanok vagyunk rá.

A volt miniszterelnök pontosan minősítette a saját kormányzását (is), amikor elkezdett oldalazni egy "alternatív" cigánypolitika felé: minősítette a saját, többnyire az identitáspolitikában kimerülő cigányintegrációs programját (konkrét eredménye a gettósodás erősödése 2004 után), és nyugtázta a demokrácia ügyében elért visszafejlődést, ti. azt, hogy a magyar társadalom nem vált érzékenyebbé és szolidárisabbá a kisebbségei irányában, miközben megrendült a bizalma a jogállam intézményeiben. Gyurcsány miniszterelnöksége az amúgy sem szembeszökően erős progresszív, liberális társadalmi ethosz erodálódását hozta -- Pásztor rendőrfőnök jelölése tehát beismerése egy régebbi kudarcnak az új körülmények között. Kár, hogy az ezzel analóg dolgot, Orbán autokratikus kormányzásának -- mint a korábbi "demokratikus" kormányzás kudarcára való alkalmas reakciónak -- az elismerését Gyurcsány egyelőre halogatja.

A kérdés a súlya miatt nem megkerülhető. Mennyire fogadja el tényként a balos ellenzék, hogy Orbán folyamatos, megingathatatlan fölénye a politika színpadán a magyar népnek azt a tapasztalatilag igazolt belátását tükrözi, hogy a baloldallal együtt a jogállam is kudarcot vallott, elbukott, és egy darabig biztosan nem támad fel? Ha elfogadja, következik-e ebből, hogy ahol lehet, igyekszik majd Orbán politikai értékrendszerét másolni? Ha nem fogadja el, vajon mivel győzi meg a választókat arról, hogy nem az értékes demokrácia és az értékes jogállam, hanem csak a néhány évvel ezelőtti gyakorlata (kvázi a "régi" baloldal) bukott meg? A baloldal ezekre az alapkérdésekre máig nem nem tudja a választ, miközben nem elhanyagolható a tét, hiszen a jogállam menthetetlenül a baloldali vircsafttal asszociálódott az utóbbi évtizedben. Amíg a baloldal ugyanaz, addig a jogállam ebbe az országba nem térhet vissza.

Gyurcsány az első, aki befordult Orbán utcájába, és nem okvetlenül gondolkodik már a jogállam feltámasztásában. Ezzel a lehető legkártékonyabban leválasztja magáról a jogállam ballasztját, hogy így leheljen erőt a saját politikai karrierjébe.Tőle, aki a demokrácia és a jogállam koporsóját annak idején kormányzóképtelen kormányfőként megácsolta, kiváltképp szemérmetlen, cinikus döntés ez.

Ennek ellenére mégiscsak a DK szembesült először a baloldalon a magyar demokrácia tragédiájával: hogy nincs tömegbázisa, és vált ezzel a legtrendibb ellenzéki erővé. A DK a radikális frazeológiájával és akcionizmusával egyelőre a 2008/9-es Orbánt látszik másolni annak pozitív üzenetei nélkül, mert a "demokraták" saját pozitív üzenetekre -- a liberális demokrácia alacsony legitimációja miatt -- nem képesek. A kérdés azonban inkább az, hajlandók-e egyáltalán? Gyurcsányról hónapokon belül kiderül, hogy lesz-e belőle magyar Che Guevara, aki sutba dobatja a jogállami illúziókat a baloldallal is. Van rá esély.

Közben egy Kunhalmi Ágnes nevű hölgy (ezekben a hónapokban az MSZP lelkes székesfővárosi elnöke) n+1-edikként a sorban azzal negédeskedik, hogy a főpolg-jelöltjük meg sem fog állni a választók agyáig és szívéig, hogy azok megbizonyosodjanak a baloldalon bekövetkezett változásokról. Nyilvánvalóan nem tudja, miről beszél. Olyan vonatra akar jegyet váltani, amelyik már rég nincs az államáson. A választókat hétről hétre kevésbé érdekli a lerobbant MSZP, és lehet a következő elnökség átlagéletkora nyolc és fél év akár, és Deák mellett a zászlajukra tűzhetik Anjou Róbertet meg Szent Erzsébetet is, akkor is végtelenül unják a piros szegfűvel szegélyezett avítt gondolatokat. Mert ezek menthetetlenül öröklődnek, úgy látszik. A hazudozással együtt. Agy, szív, legfeljebb szikével, ha az MSZP-ről van szó. Itt már a baloldali fasizmus bontogatja szárnyait, mert T. Kunhalmi párt- és eszmetársai úgy döntöttek, hogy fontosabb nekik a saját jelenlétük a magyar politika piacán, mint a jogállamé.

A nyugat és kelet határán megrekedt érdeklődőknek, mert a kommentekből kirajzolódóan szükségük van rá.

TÁRSADALOM:

A nyugatias (polgári, liberális) konzervativizmus szkeptikus az egyes emberrel szemben, leginkább a személyes tapasztalatban bízik, ezért korlátozza a személyek fölötti hatalom koncentrációját, visszanyesi fő gócpontjait, az államot és a távlatos politikai cselekvést, és támogatja az oligopóliumoktól is mentes szabad piacot, valamint az autonóm intézmények és az évszázadok tudásának párlataként értelmezett hagyományok sokrétűségét.

A keleties (polgárosulatlan, autoriter) konzervativizmus felmagasztalja az erős embert (a vezért), hajlik az egyesítő, utópikus, nagy eszmékre és a "tiszta" szóra, ezért vágyja a hatalom koncentrációját, erősíti fő gócpontjait, a tervező-végrehajtó államot és a politikai cselekvést, és rombolja (vagy az állam szolgálatába állítja) a piacot, az intézményeket, a hagyományokat és az embert.

POLITIKA:

A polgári konzervativizmus nem hiszi, hogy a politika megválthatná az embert, orvosolhatná a gyengéit, és harmóniát tudna létrehozni közöttük: a megváltást Istenre hagyja, a gyengéit az egyes emberre, a harmóniát a politikán kívüli civilitásban.

A keleties gondolkodás a megváltás előszobájának tekinti a politikát, orvosolni gondolja az ember gyengéit (az átformálásán és a követendő életforma meghatározásán keresztül), és harmóniával biztatja az alattvalókat: megváltó kollektivizmusa (organicizmusa) azonban egyházias és etnicista, nem krisztusi és perszonális, a gyengeség felszámolása az ember elpusztításába torkollhat, a harmónia, amelyre képes, zsarnoki.

EMBER:

A nyugati konzervativizmus az emberi együttélést a (keresztény) humanizmusra alapozza, még ha a dehumanizációt, a technicizálódást és a fasizálódást csak ideig-óráig képes is feltartóztatni.

A keleties konzervativizmus maga a politikai úton véghez vitt dehumanizáció.