1000 leütés

A piac szempontjából értékes egyén önkiteljesítésére és az összesség maximálisan elérhető szabadságára épülő nyugati társadalom az emberi együttműködés évszázadok során kialakult optimális állapota, amelynek lehetnek kudarcos és kiugróan sikeres fázisai, de közben a teljesítménye stabilan növekszik, és sehol a kanyarban nincs egy olyan társadalomszervezési modell, amely versenyképes lehetne vele. E civilizáció versenyképességét egyetlen -- imént említett -- elv jelenti: az összesség maximálisan elérhető szabadsága, amely bonyolult -- vegyesen elmélettel, kísérletezéssel, és tapasztalati úton kialakított -- gyakorlati tudásban párolódott le, és joggal mondhatjuk róla, hogy az ember kollektív tudásának csúcsát jelenti.

Ezt a tudást nem lehet büntetlenül rombolni. Orbán Viktor, aki kétségtelenül az utóbbi 25 évünk legtehetségesebb machiavellistája, mégis ezt teszi. Nagy szerencséje a fejlett világnak, hogy ezt egy periférikus, összességében érdektelen országban teszi, mert ezzel csak erősíti a civilizáció (észak atlanti) központjának önreflexióját, sok bukott alternatív társadalomszervezési kísérlethez hasonlóan újabb tudáshoz juttatja önmagával kapcsolatban, és újabb fejlődési fokhoz segíti. Orbánnak és példájának van jelentősége a nyugat szempontból: éspedig elsősorban a saját intézményrendszerének védelmével, másodsorban a vagyoni különbségek növekedése jelentette veszélyekkel kapcsolatban. A török időkhöz hasonlóan Magyarország újra "megvédi a Nyugatot", ezúttal úgy, hogy annak hibás tendenciából felmutatott egy meglehetősen vegytiszta rendszert, amellyel szemben védekezni kell, az okait pedig kiszűrni, amennyire csak lehet.

Orbán nem győzhet Magyarország fölött, és nem rendezkedhet be tartósabban, mert a globális piac értékmechanizmusai nem engedik. Ez nem a Bogár-féle "háttérhatalom" összeesküvésének a jele, hanem egyszerűen a jobb fölénye a rosszabbal szemben, bármilyen nehéz is ezt megemésztenie az állandó lemaradásban élő, sérelmi mentalitásnak. (Az egyszerűség kedvéért tegyük fel most, hogy a magyar kormányzatnak nem célja destabilizálni a nyugati rendszerbe és megoldási mechanizmusaiba vetett ottani hitet, hanem csak egyszerűen ostoba és korrupt.)

Már most látszik, hogy az ország újabb, adott esetben meredeken ívelő adósságpályára lép, és ezzel visszatérünk a Kádár-rendszer utolsó évtizedéhez, amikor a versenyképtelenségünket csak külső forrásokból lehetett finanszírozni. Az orbáni machiavellizmus nem lehet bölcs, egyik machiavellizmus sem az. A szabadságok maximumára való törekvés helyett az össz-szabadság rombolása óhatatlanul aláássa a társadalom regenerációs, értékteremtési és fejlődési képességeit. Nota bene, a nemzetet sem lehet a múltat kozmetikázva megteremteni. Versenyképes értékrendként a nemzetünk legföljebb a XIX. században létezett, azóta viszont mitológiákban élünk, a nemzetet mindig megtisztítani akarjuk valamitől, holott létre kellene végre hozni. A Kövér-, Orbán- és Schmidt Mária-félék váteszinek eladott parlagi agressziója és az avítt, gondolattalan baloldal tehetetlensége miatt az ország valójában még mindig csak a XX. század rettenetes horizontján mozog.

 A soá is elfoglalta méltó helyét történelmünkben legnagyobb nemzeti tragédiáink között, miénk a szégyene, a vesztesége, s a gyásza is - mondta Hende Csaba honvédelmi miniszter pénteken Koszorús Ferenc posztumusz vezérezredes emléktáblájának koszorúzási ünnepségén Budapesten, a Dohány utcában.

A tárcavezető ezzel együtt kiemelte: amikor a múltra tekintünk, a jövőre is tekintettel kell lennünk. Mint mondta: a mi feladatunk és küldetésünk, hogy megnyerjük a XXI. századot. Újra és újra nyilvánvalóvá kell tenni, hogy „ez az ország mindenkié, aki velünk él”. Mindenkié akinek a munkájából felépült, aki hajlandó érte dolgozni és ha kell meg is harcolni érte – szögezte le a honvédelmi miniszter az MTI szerint.

A nem egyértelműen szeplőtelen múltú új fejlesztési miniszter, akit meglepett a személyét ért támadások "mélysége" (bruhaha), nyilatkozik az udvari gazdasági napilapnak. (Érdemes másodszor is végigfutni a kérdéseiken, az újságírás szégyene az interjú.) Mondja, az állam további "stratégiai" cégvásárlásokban gondolkodik (céget üzemeltetni természetesen nem tud, sőt, ami azt illeti, vásárolni se, elég, ha a MOL-részvényekért, a gáztározókért kifizetett irdatlan pénzeket, vagy az MVM gazdálkodását nézzük, igaz, a veszteségeket részben kompenzálja azzal, hogy itt-ott egyszerűen elrabol és újraoszt dolgokat, nyugdíjat, trafikot, takarékot, földet, miegymást, az élet tiszta stratégia), azaz -- árulja el a boldog potentát, aki természetesen kiválóan el tudja költeni mások, pl. a köz pénzét --, folyik majd tovább a zabra és az államosítás, nyilván jön még egy-két bank, esetleg energiacég, pékség és szatócsbolt, meg bármi, ami megtetszik XY-nak, a családjának, a barátainak, és a barátok pereputtyának. Amit lehet, ellopnak, a többit lerohasztják. Merőben stratégiai alapon, ahogy az ilyen fontos emberek általában teszik.

Nem kell messzire menni a bizonyítékért, elég az interjú ezzel a jó magyar emberrel, igaz hazafival.

– Tervezik-e, hogy a minisztériumnál, illetve a hozzá tartozó vállalatoknál változtatásokat hajtanak végre?

– A tárcánál és az egyes cégeknél még a héten eredményhatékonysági elemzést készítünk. Amennyiben valahol úgy látjuk, hogy a hatékonyság vezetői kompetencia miatt szenved csorbát, ott meglépjük a szükséges személyi változásokat. Ugyanakkor nem cél az állami cégek lefejezése. Ha lesznek személycserék, azokat a következő hetekben bejelentjük, senkit nem szeretnénk sokáig bizonytalanságban tartani.

Mondja ezt a csütörtökön (!) megjelent interjúban. Tehát két nap alatt "eredmény-hatékonysági" felmérés n+1 cégnél, tiszta sor. Sőt! Nem csak "eredményhatékonyság", hanem péntek estig mindjárt vezetői kompetenciavizsgálat is. Naná. Akkor miért nem azonnal háromszoros EBIT? (És mi a túró az "eredményhatékonyság"?) Hát mennyire lehet ezt komolyan venni?

Megmondom, kb. mennyire. A nevezett úrról csak azt tudjuk, hogy más keleti urak cégeit tucatjával (százával?) jegyezte be egy kisvárdai lakásba, amely cégek aztán egy büdös peták adó befizetése nélkül felszívódtak a magyar éjszakában. Amihez neki nyilván semmi köze, ahogy annak se, hogy közben önkormányzati képviselő volt a településen. Azaz, briefly, egy dologhoz érteni látszik ("gyakorlata van benne"), szemben az üzemeltetéssel és a hatékonysággal: ez a vagyonok eltüntetésének jogi megalapozása. Na és kíváncsi vagyok ezek után, milyen misszióval érkeznek majd az állami cégekhez az új vezetők, miután a régiekről péntek estig kiderül, hogy esetleg nem akarják kiszervezni a cégből az értékes vagyonelemeket, nem akarnak off-shore-ozni, Gizikét beszállítónak befogadni, és Mucikát HR-vezetőnek alkalmazni -- mert ennyi, ha más nem is, valóban kideríthető mindenhol a célba vett időkeretben. Még jó, hogy nem akarják őket túl sokáig feszültségben tartani. Elvégre úriemberek, nemde? Végül egy simicskás szempont.

Akárhogy is, folytatják.

Pacifizmus és terrorizmus – a politikai aktivitás dilemmái (vendégposzt)

szerző: Bánhegyi György

Nagyon sok blogon, többek között az „Ez a mi Hazánk” blogon is hol fájdalmasan, hol számonkérő jelleggel elhangzik a kérdés, hogy hol van a hazájáért felelősen gondolkodó értelmiségi, polgár, stb., aki nem saját személyes, vagy csoportérdekét védve veti bele magát a politikai, közéleti küzdelembe, hanem kizárólag a köz javát tartja szem előtt. Az elmarasztalás mögött az a feltételezés húzódik meg, hogy áldatlan közállapotainkért, ha nem is kizárólag, de jelentős mértékben azok felelősek, akik nem vesznek részt a közéleti küzdelmekben, hanem tudatosan (önzésből, érdekből, nemtörődömségből vagy undorból) kimaradnak azokból. Ugyanakkor legalább annyi elmarasztalás éri az értelmiséget azért, mert „felülről vezérelt” forradalmaikkal életszerűtlen struktúrákat erőltetnek a népre, amely nem úgy szeretne boldog lenni, ahogyan a megmondó emberek vagy teoretikusok előírnák neki. Passzív az értelmiség vagy túl nagy a nem kívánatos aktivitása? Akkor most kinek van igaza? Vagy egyáltalán van-e olyan egyetlen igazság, amit ebben a vitában ki lehet mondani? Próbáljunk meg nagyon röviden legalább néhány kérdést végiggondolni, noha sokan megtették és sok nálam adekvátabb politológiai / társadalomtudományi / etikai végzettségű szerző leírta.

Nézzük először azt a kívánalmat, hogy az értéknyilvánítás mellett/helyett érveljünk igazunk mellett. Ebben van is igazság, meg nincs is. Az értékek világa nem olyan, mint a matematikáé vagy a formális logikáé, ahol minden egzaktul levezethető, még csak nem is olyan, mint a fizikáé vagy a kémiáé, ahol egy-egy magyarázat legalábbis valószínűsíthető vagy támadható megfigyelések vagy kísérletezés útján. Az értékítéletek formailag ugyanúgy néznek ki, mint a tények közötti összefüggésekre vonatkozó ítéletek, ezért a formális logika hasonlóan is kezeli őket, alkalmazva az ellentmondás elvét és a harmadik kizárásának elvét. Pedig ha szigorúan nézzük, a jóra, szépre, helyesre vonatkozó ítéletek tulajdonképpen nem az ítélet tárgyáról szólnak, hanem az ítéletet kimondó személy és a tárgy vagy eszme viszonyáról: hogy az adott dolgot az ítélet kimondója kívánatosnak tartja-e v agy sem. Vagyis ezek a kijelentések inkább vallomások, mint ítéletek, és ilyen értelemben lehetnek őszinték vagy hamisak, de a szó hagyományos értelmében nem lehetnek igazak vagy hamisak, és nem érvényes rájuk az ellentmondás elve. Ha Pista azt mondja a könyvről, hogy jó, Jóska meg azt, hogy nem, a két állítás lehet egyszerre igaz, mert az egyik esetben az ítélet a Pista-könyv relációról szól, a másik esetben meg a Jóska-könyv relációról, az pedig nem ugyanaz, csak a könyv. Ezekben a kérdésekben sokan vagy dogmatikus, vagy relativista álláspontot képviselnek, hogy t.i. egy helyes értékítélet van egy dologgal kapcsolatban, vagy hogy sok igazság létezik. A megoldás szerintem az, hogy a formális logika nem ugyanúgy alkalmazható az értékítéletekre, mint a tény-ítéletekre. Valamivel részletesebben ki is fejtettem ezzel kapcsolatos gondolataimat a Valóság 2013. júniusi számában megjelent, a posztmodernnel foglalkozó cikkemben:

http://www.scribd.com/doc/226195354/A-Modszer-Tenyleg-Halott

ahol azokkal a dichotóm fogalom-párokkal (kultúra-civilizáció, konzervatív-liberális, nyitott-zárt, bizonytalanság kerülő – újdonság igénylő, dominancia igénylő – dominancia negligáló) is foglalkozom, amelyek hagyományosan megosztják a társadalmat, és amelyek a társadalmi vitákban is folyamatosan előjönnek. Ezek véleményem szerint olyan személyiség-jegyek (amelyek esetenként nagyobb csoportokban is erre vagy arra túlsúlyba juthatnak), amelyek nagyjából 50-50% valószínűséggel fordulnak elő, és amelyek soha nem fognak kiegyenlítődni vagy eltűnni, sőt egymással többé-kevésbé folytonos harcban fognak állni. Az is világos, hogy egy közösség életben a két szemléletrendszer és szerveződési elv egyszerre nem uralkodhat, és valamelyik mindig uralkodó, a másik ellenzéki helyzetben lesz (általánosabb értelemben véve a kifejezést, mint a parlamenti demokrácia esetében).

De térjünk vissza a politika és a közélet viszonyához, illetve az érvelés kérdéséhez politikai kérdésekben. A fentiek fényében nem gondolom, hogy értékek kérdésében ugyanolyan módszerekkel lehetne érvelni, mint természettudományos kérdésekben, ugyanis az olyan fogalmak, mint hogy „mi a jó a társadalomnak”, vagy „mi az igazságos társadalmi berendezkedés”, vagy „mi a helyes társadalomirányítási modell” végső soron mindig egy értékítéletre vagy értékítélet-rendszerre épülnek, amelyekhez való hozzáállásunk nem logikai, hanem sokkal inkább érzelmi-egzisztenciális jellegű (többnyire alig tudatos). Ahogyan kedves barátom, Szmodis Jenő szereti hangsúlyozni: az ember nem racionális, hanem racionalizáló lény (http://www.matud.iif.hu/2011/05/06.htm), ezért utólag mindenki megpróbálja érvekkel alátámasztani azt, amit gondol, de ebből többnyire körkörös érvelés lesz, mert a szerző (jó esetben) kristálytiszta logikával bizonyítani tudja, hogy gondolatai levezethetők bizonyos általános alapelvekből, amelyek azonban már axiómaként viselkednek, és mint ilyenek, már nem bizonyíthatók. (Itt esetleg bevonhatók a vizsgálatba a természettudományok, többek között a humán-etológia, és az evolúciós pszichológia, ld. Szmodis fenti idézett cikkét és más munkáit – de ez most messze vezetne. Másik oldalról bevonható lenne a teológia, mint az abszolút értékek letéteményese, de ott azt kellene tudni bizonyítani, amit hittel kell elfogadni, hogy t.i. az adott teológia forrása felette áll a kritikának). A legtöbb, ami egy politikai gondolkodótól (horribile dictu egy gyakorló politikustól) elvárható, hogy gondolatai, szavai koherensek, konzisztensek legyenek, vagyis ne legyenek benne belső ellentmondások.

És itt eljutunk a következő emberi dichotómiához: a világot (mindenáron) alakítani kívánó és a világot megérteni kívánó ember ellentétéhez. Az elsőt (Spenglert idézve) a sorskérdések izgatják, a másodikat az igazság kérdése. Mondhatnánk úgy is, hogy az első fajta emberben az értékelés teng túl a megismerés rovására, a másodikban fordítva. Ez nem jelenti azt, hogy a világot alakítani akaró ember nem gondolkodik, sem azt, hogy a világot megérteni akaró embernek nincsenek értékei. Inkább azt lehetne mondani, hogy a világot alakítani akaró ember a gondolkodásnak másodlagos vagy még kisebb (szinte kizárólagosan eszközi) jelentőséget tulajdonít, az akarat dominál az érzelem és az értelem felett (ha a klasszikus, kissé átalakított platóni hármasságban gondolkodunk). A világot elsősorban érteni akarók a megértés, világmagyarázat momentumának önértéket tulajdonítanak, noha nyilvánvaló (vagy nyilvánvaló kellene, hogy legyen) számukra, hogy a gondolkodás náluk is az értékek realizálásának eszköze, csak talán kényesebbek az intellektuális háttér tisztaságára és konzisztenciájára. Az elsősorban akaró embert nem érdekli az, hogy amit ma mond, holnap annak az ellenkezőjét fogja mondani, mert számára a verbalitás, de még a kifejezésre juttatott értékek is csak egy még nagyobb cél eszközei, legyen szó akár magáról a hatalomról, vagy saját csoportja, családja, törzse érdekeiről. Az föl sem merül benne, hogy ezek a számára végsőnek tűnő értékek másoknak ugyanolyan kevéssé magától értetődőek, mint számára azok értékei, akiken átgázol saját értékei/érdekei megvalósítása során.

Arra is felhívnám a figyelmet, hogy ez a dichotómia NEM azonos a konzervatív / liberális ellentét-párral, mert az akaró és megismerő típus mindkét oldalon megtalálható. Ez a két típus egymást kb. olyan mértékben érti meg, mint a konzervatívok és a liberálisok. Lássuk meg, hogy itt ismét értéksorrendről, személyiségtípusokról van szó, legtöbbször nem tudatos, többnyire fel se ismert belső késztetésekről.

Ezeknek a pólusoknak (és még számos, itt nem tárgyalt ellentétpárnak) a dinamikája (no meg persze a véletlen) szabja meg egy-egy csoport, ország vagy egyén életét, sorsának alakulását. De térjünk vissza az értelmiség felelősségére. Nézzük először azt a helyzetet, amikor adott esetben számunkra szimpatikus hatalom van felettünk, vagy legalábbis nézeteik egy jó részével inkább egyetértünk, mint nem. A konfliktus itt az akaró és a megismerő alkat konfliktusa, amelyek közül az egyik a „pragmatikus”, a másik az „elvhű”. Az „elvhű” szemében a „pragmatikus” kacskaringói nem föltétlenül tolerálhatóak és ilyenkor el kell döntenie, hogy ragaszkodik-e elveihez, vagy támogatja a vele több-kevésbé hasonló színezetű, de elvhűnek legnagyobb jóindulattal sem nevezhető hatalmat. Az elvű ember szemében az az erkölcsileg magasabb rendű, aki akkor is ragaszkodik elveihez, ha azok pillanatnyilag kedvezőtlenek számára, mert ez erkölcsi tartást és megbecsülést jelent számára. A „pragmatikusnak” vagy nincsenek elvei (pontosabban az erkölcsi elveknél fontosabbnak tekint más értékeket, amelyeket fentebb felsoroltam), vagy ha vannak is, esetleg nehéz szívvel (?) úgy dönt, hogy inkább az ő becsülete sározódjon be, mint annak a közösségnek az érdeke, akit képvisel. (Persze ha ez kellően sokáig és sokszor gyakorolja, a lelkiismeret-furdalás előbb-utóbb elmúlik, mint a betegség). Hogy az adott értelmiségi (vagy általában felelősen gondolkodó állampolgár) ilyenkor részt vesz-e a politikában vagy nem, és milyen szinten, az sok dologtól függ. Függ például attól, hogy reálisan fel tudja-e ismerni saját képességeit, alkalmasságát. Mert ha alkalmatlan a feladatra, a legnagyobb jóindulat mellett is több kárt okoz, mint hasznot. Az ilyen embert még az egyébként tisztességes politikusok is (ha létezik ilyen) eltávolítják maguk mellől. Persze levélhordó vagy könyvelő még lehet a politika közelében, de agitátornak már nem biztos, hogy alkalmas. Van, aki speciális szakértelmével lehet segítségére elvbarátainak. És nem elhanyagolható azoknak a szerepe, akik az adott párt vagy nézetrendszer lelkiismereteként félig kívülről próbálják meg szelídebb vagy hangosabb kritikával korlátok között tartani a „pragmatikusakat” és igyekeznek legalább az elvhűség látszatát megőrizni a mozgalom számára.

Mi a helyzet akkor, ha az ember egy neki nem tetsző uralom alatt él? Itt is más lehet a „pragmatikus” és az „elvhű” reakciója, többféle értelemben is, és itt már felmerül a tolerancia kérdése, meg persze az is, hogy mit gondol valaki a hatalomról. Ha úgy gondolkodik róla, hogy az egyedül nála van jó helyen, akkor semmit nem fog tolerálni a neki nem tetsző hatalom működéséből és csak a lelkiismerete vagy az erőszakszervezetek működése fog gátat szabni annak, hogy ezt milyen mértékben juttatja kifejezésre. Ha akár emberi, akár isteni okokból úgy látja, hogy a hatalom akkor is jobb az anarchiánál, ha nem az ő kezében van, akkor bizonyos mértékben elismeri, de nem támogatja a hatalom működését, legfeljebb annak egyes részrendszereit. Az egyet nem értés kifejezésének erőssége természetesen függ attól, hogy milyen mértékben nem tetszik neki a hatalom. Ennek egyik pólusa a címben említett terrorizmus, amely minden áron az adott rend megdöntésére tör, a másik a pacifizmus, amely a személyes (én intézményi) békét még az elveknél is fontosabbnak tartja. (Persze a pacifizmusnak is lehet ethosza, mint ahogy mártírjai is vannak). Az ellenzéki lét egyik legfontosabb eleme az autonómia megőrzése (de legalább ilyen fontos a személyes integritás megőrzése is akár nekünk tetsző, akár nem tetsző hatalom alatt élünk). Ebben az értelemben nem gyávaság, hanem értékmegőrzés az, amit Sólyom László a könyvtárak csöndjéről és háttérmunka fontosságáról mondott. Másokat vérmérsékletük inkább az aktív szervezkedés, a demonstratív szembeállás, a meggyőzés felé visz, de szerintem általánosságban nem lehet azt mondani, hogy az egyik a jó, a másik a rossz út.

Megpróbálom röviden összefoglalni azt, amit fentebb kifejezni próbáltam:

-          a politikai hovatartozás színezete jórészt öntudatlan döntések következménye, amelyek közül, ha nem is meghatározóak, de biztosan jelentős szerepet játszanak a velünk született alkati tényezők

-          az értékekről igazából nincs értelme vitatkozni a szó formál-logikai értelmében, azokat megélni és mások számára vonzóvá tenni a feladatunk

-          megkövetelhető azonban a gondolkodás bizonyos koherenciája, belső összhangja és a személyi integritás fenntartása (amennyiben úgy gondoljuk, hogy ezek olyan értékek, amelyek egy adott közösség vélt vagy valóságos javánál is magasabbak)

-          nem mindenki áruló, aki nem vesz részt aktívan egy közösség politikai életében, sőt a teljes körű részvétel bizonyos értelemben nem is kívánatos

-          kívánatos viszont egy politikai közösségen belül az egészséges munkamegosztás, egymás (nem elvtelen) támogatása és a személyi integritáson túl a csoport-integritás megőrzésére való törekvés is.

Mindennek a fényében nem az a leghatékonyabb módszer, ha még egy csapatban is egymás lelkiismeretét próbáljuk meg megterhelni, hanem az, ha önvizsgálatot tartunk és megpróbáljuk felmérni, hogy egyénenként miben, hol, mikor, meddig tudunk hasznára lenni annak a politikai közösségnek, amelyet szellemi otthonunknak tartunk.

Orbán az utóbbi hetekben gyenge minősítést kapott gazdasági téren az IMF-től, a Fitchtől, és ma Brüsszel belengette a nukleáris fegyvert, a túlzott deficiteljárás újraindítását, miközben a gazdasági perspektívák a 2015-re visszaeső állami költés miatt evidensen sanyarúak -- utoljára, már ma, a Bankszövetség is jóval erélyesebb nyilatkozatot tett a devizaadósok megsegítését célzó programra reagálva, esetleg felbátorodva a nyugati eseményeken, adott esetben már nemzetközi egyeztetésekkel a háta mögött. Az orosz Sberbank tőlük függetlenül is óvja a kormányt. Közben Orbán politikai vereséget szenvedett egy fontos diplomáciai ügyben (Juncker), amit ugyan Eörsi Mátyás akként ítél meg, hogy Orbán szándékosan gyártott vele indokot a későbbi EU-ellenes lépéseihez, de a tény akkor is tény marad: a nyugati gazdasági és politikai kapcsolataink feszültek. A Külügyminisztériumban vendetta folyik Martonyi embereivel szemben.

Ami sejteni lehetett, az előbb-utóbb valóság lesz. Ha nem ma, akkor holnapután. Egy egyébként is gyenge, kiszolgáltatott ország gazdasági alapjai erodálódnak, az erejét látványosan elmérő, egyszerre arrogáns és naiv (=buta) kormány mozgástere folyamatosan szűkül. Nem lehet tudni egyelőre, hogy Orbán hogy fog reagálni egy ilyen helyzetben. De ne legyenek illúzióink.

A baranyai MSZP-t eddig Puch László volt országgyűlési képviselő és MSZP-pártpénztárnok vezette. Az MSZP-től az Indexnek hivatalosan is megerősítették, hogy a tisztújítás eredményeként a megyei szervezetet a jövőben nem más vezeti, mint: Puch László.

A helyzet szívderítő. Az MSZP még mindig nem látja elég rossznak a demokrácia perspektíváit ahhoz, hogy végre elővakarjon valahonnan (nem tudom, honnan) két arcot, amelyiktől nem hányja el magát instant módon az ember. Mi ennek az oka? A Fidesszel való további üzletelésben jártas régi kárderek fontossága, és a pártokon átívelő barátságok, vagy szimplán a belharc a kártékonyak és a még kártékonyabbak között -- biztos van valami, elvégre nehéz elképzelni, hogy egy komplett őrültek háza beszabadult az MSZP-be.

Az MSZP legalább egy, de inkább négy éve mutatott teljes impotenciája a 2010 óta eltelt időszak egyik rejtélye, amelyet nyilvánvalóan kutatni fog az utókor. Ugyancsak kutatni fogja a baloldali értelmiség domináns tömegének makacs ragaszkodását (akár csak az említés szintjén is) ehhez a társasághoz, amelyet nem agyonhallgatással kezel, hanem ellenkezőleg: néha lankadó, de sosem haló érdeklődéssel. Ebből is látszik, hogy baloldali közéleti értelmiség sincs: csak különböző pártok holdudvarai, szuverén gondok és szuverén tettek nélkül. Meg egy szűk, elegáns kaszt: a cinikusoké.

De teljesen mindegy. Az illúziók 20 évének már vége. Amibe az ország a reményét vetheti, hogy ez a párt formálisan is eltűnik, Gyurcsány párhuzamos felemelkedése garantálni fogja a Fidesz hatalmát 2018 után is, de eztán Orbán már viszonylag gyorsan tönkreteszi az országot... hogy megkezdhessük kezdeti reményeink, majd kijózanító szenvedéseink néhány évtizedes újabb ciklusát IV. Köztársaság, I. Hurál vagy valamilyen egyéb cégér alatt. A magyar nép ezután is ki fogja választani azokat, akik megfelelnek a szája ízének. A demokrácia fantasztikus dolog, pontosan elárulja, mit tud, mit akar, és mire képes egy nép.

Először is, a meleg méltóság menete vitatott és vitatható ügy. Induljunk ki abból, hogy minél kevésbé magabiztos és gazdag egy modern társadalom, annál inkább. A melegség luxuscikk. Azok a közösségek engedhetik meg maguknak, amelyek nem a létért, a napi túlélésért és saját szimbolikus alapvetésükért (identitásukért) küzdenek. A homofóbia az egzisztenciális félelem és irigység kivetülése. A homoszexualitással "kérkedni" (előjönni vele, nota bene ünnepelni) a közösség alapfunkcióinak durva megsértését jelenti (eszerint), szembefordulás a túlélés parancsával, halálos bűn (a közösségellenesség értelmében). Ugyanakkor az irigység tárgya is, mert a szabadságot reprezentálja.

A homoszexualitás tényét többé-kevésbé minden társadalom elismeri, de az egzisztenciális fenyegetettségben élő közösségek üldözik, és a magánéletbe, hallgatásra kényszerítik. Én sem a homoszexualitásról beszélek, hanem a nyilvános megmutatkozásáról, és a vele kapcsolatos büszkeségről (pride), amelyekre nyilvánvalóan azért van szükség, hogy a meleg is előbb-utóbb elvergődhessen (közel) ugyanabba a pozícióba, mint a heteró: kedvére megfoghassa a barátja kezét nyilvánosan, akár csókot is válthasson vele, ne érje hátrány a kapcsolatukat gazdasági szempontból, rokonként látogathassa a kórházban stb., azaz (a szokványos illem határain belül) átadhassa magát a szeretetének, miközben a napi együttélésben is hasonló jogok illessék.

Az eddigiekkel azt is érzékeltetni akartam, hogy a homoszexualitás nem ellenkezik semmiféle természeti törvénnyel -- ha csak a szaporodást nem nevezzük törvénynek (parancsnak) egyfajta cél (a közösség túlélésének) tükrében, de mint mondtam, ehhez nagy fenyegetettség érzésre van szükség, amely szükségképpen oltja ki a kollektívummal szembeforduló személyt, azaz ilyenkor valójában nem is természeti, hanem társadalmi törvényről beszélünk. Ezen túl azonban azért sem ellenkezik a homoszexualitás a természeti törvénnyel, mert a szó leíró értelmében természetes (mai tudásunk szerint genetikailag meghatározott), betegségnek nevezni (mivel nem jelent veszélyt a szervezetre) nem lehet, a vele kapcsolatos vélemények pedig mind társadalmi konstrukciók. Hol vallási-etikai, hol ideológiai, hol politikai döntések és szoktatás eredményei.

Mindennek ellenére, a Pride-tól való idegenkedés teljesen jogos és tiszteletre méltó, vitatandó álláspont már csak annak okán is, hogy valakinek valamilyen hite nyilvánul meg benne. A tolerancia elvárása homofil részről ugyanolyan agresszió, mint a homofóbiának megfelelő etikai és jogi törvénykezés. A magyarok problémája megint csak az, hogy nem tudják civilizáltan megvitatni a különbségeiket, a homofób és az elfogadó-homofil álláspontok is dogmává merevednek, és a mások erkölcsi diszkreditációjába hullanak.

A konzervatív nézőpontok széles skálája a kollektivista és az egyházias-fundamentalista tiltó pozícióktól kezdve a nyugatias polgári konzervatív megengedő nézeten át a libertáriusok kb. "magánügyem, a nyilvánosságban is az, szokd meg" érvéig egyformán legitim, ha nem is egyformán trendi. (Még egyszer: a kérdés a négy fal közötti magánélet megvallásának követendő társadalmi normáira vonatkozik. Kb. arra, hogy mi a helyes konzervatív hozzáállás egy társadalmi jelenséghez.) A rossz hírem, hogy egyik említett és további sok nem említett álláspont sem tartalmaz olyan adut, amely a többit ütné. Minden érv ízlésekbe, meggyőződésekbe, érdekekbe és hatalmi pozíciókba hullik vissza.

Az tehát nem kérdőjelezheti meg senki konzervatív önképét (ha egyáltalán valaki foglalkozik ilyen terminusokban a saját önképével), hogy meleg, hogy megvallja a melegségét, és hogy részt vesz a Pride-on. A konzervativizmus beállítottság kérdése, semmi köze az igazsághoz. Egy konzervatív személyes életében -- ahogy egy kedves kommentelőm írja -- az otthonosság érzése a legnagyobb kincs. Azt hiszem, a döntő konzervatív érv a nyilvános homofóbiával szemben, hogy nem adja meg a jogot minden ember számára ennek az otthonosságnak a kialakítására és megélésére. Ezt a hibát annál is könnyebben elkövetik az intoleráns konzervatívok, hogy imádnak folyamatosan az igazság (és a hatalom) kontextusában mozogni, holott a saját tradícióikat (és autonómiájukat) kellene gondozniuk. Ezt nevezhetnők is akár a konzervatív tévedésnek (conservative fallacy). Idegenkedni lehet konzervatív alapon, de (a nyilvánosságban) tiltani nem. Tévedés emiatt az is, hogy a homofóbok lehetnek konzervatívok. A homofóbok autoriterek. A konzervativizmus gyakran az autoriterek tisztelgése a civilizáció előtt, La Rochefoucauld-t parafrazeálva.

A magyar közéleti értelmiség két és fél évszázados harcokat vív újra. Nem egyszerűen '68, hanem a korai idéologue-ok reflexeit élteti tovább: a kontinens polgárosulatlan, radikális korszakainak szellemi örököse, ideológiákban él, a társadalomra csak átalakítandó anyagként tud tekinteni, kompromisszum- és valójában gondolkodásképtelen, erőszakos, bosszúszomjas, éhes és korrupt. Nyelve napi harci parancsokból és klisékből áll össze. Erkölcsi rendje az államra irányul, a politika alatt hatalmat és az állam megszerzésének módszerét, és a társadalom alávetésének legalkalmasabb eszközét érti. A jobb- és baloldali közéleti értelmiségünk egy és ugyanazon habitus. Magyarországon a liberalizmus meghalt 1914-ben, konzervativizmus sosem volt, az ország lakosságát lassan száz éve felosztották a radikalizmus két ágának -- a nacionalista és a modernizáló/fölvilágosító ideológia -- híveire, elkeseredett küzdelemre hergelik és állandó transzban tartják őket, és közben folyamatosan gyilkolják az ország erőforrásait. A rendszerváltás kevés alternatív kezdeményezései (nemzeti liberalizmus, polgári konzervativizmus, plebejus ideológiák) hamvukba hulltak, a koncban és nem a teremtésben érdekelt értelmiség nem akart velük mit kezdeni, majd az antagonisztikus politika is kihátrált mögülük. Hogy melyik adta fel előbb, nem érdekes.

A magyar értelmiség* megértéséhez a kulcs oldalaktól függetlenül ennek polgárosulatlansága, monopolisztikus átalakító dühe ("csak egy maradhat"), az autonómiára (önfenntartásra, szuverén, antietatista, megértő, vidám gondolkodásra) való képtelensége, és erkölcsi érzékének a hiánya. A jobboldal vegyesen meggyőződésből és érdekből kiszolgálójává vált a nemzeti ideológiának, a baloldal a nemzet fölött elnéző modernizációnak/fölvilágosításnak. A kollektivizmusnak egyfelől, az antitradicionalizmusnak és az atomizmusnak másfelől, itt a célszerű, ott az önmagáért való létnek, sorolhatnám. A bipoláris gondolkodás magával hozta a politikai depressziót, a körkörös identitásképzést, az egzisztenciális jelentőségű gyűlölködést, az élet-halál harc fixációját. Az egyik a nemzet fekete lyukában él, a másik a modernizáció és a liberális demokrácia (jobban mondva, itt a kvázi-liberálisok demokráciájának) katatón rángásaiban. Az egyik számára a nemzet igazol vagy cáfol bármit, demokráciát, jólétet, szabadságot, versenyképességet, a nemzet az egyetlen definíciós pont, és képes boldogan előírni bármi egyébnek a feladását. Mindenevő, vak, őrült koncepció. A másik ugyanakkor teljesen feladja a nemzeti identitás és mitológia érzelmi és narrációs közegét, vele az emberség ideálisan a racionalitásba szorul vissza, az emberi szabadság az előítéletek, a tradíciók, az otthonosság, a biztonság és a gyengeség ellenfelévé válik. Mind a kettő gyilkolja a jól-létet.

Mind a kettő abból él, hogy nehogy véletlenül megkísérelje megérteni a másikat, de mindkettő folyamatosan a nép és az ország erőforrásait és életerejét szívja. Értéket (közéletileg) nem teremt, csak elvesz. Amelyik nemzetinek mondja magát, az nyilvánvalóan nemzetellenes, amelyik modernizációsnak (demokratának, szabadnak, nyugatosnak), az az elért eredményei alapján vastagon modernizációellenes és versenyképtelen (és mivel elnéz a nemzet és kódrendszere fölött, demokrata, szabad és nyugatos országot sem képes kieszközölni).

A politikai vezérek ezek hátán másznak a hatalomba. Ezek szolgálják ki, gyúrják át és transzformálják a pőre, primitív vágyaikat az ország nép számára ismerős vezényszavakká, becsapottak és becsapnak. A tények az ő kezeiken keresztül válnak semmissé, az ideológiai ballasztok pedig "a" realitássá. A gyenge, öntudatlan nép tőlük tanulja meg, hogy mi számít és mi nem, de amit így megtanul, az a saját lassú halálára van. Gyilkos fajta. Egy van belőle, amelyik két urat szolgál. Néha az egyiktől a másikig lépve. A baloldal pechére a nemzet sokkal erősebb kötőanyag a magyar népben, mint a modernizációs igény. Ez az oldal nem fizet elég jól -- semmilyen értelemben.

*Kivételek mindig vannak. Tisztelet nekik.

A múzeumigazgató asszony fulmináns röpiratban számol le a "ballib" értelmiséggel a radikálfideszes, közpénzen dotált Borókai-lapban: véget ért, úgymond, a szellemi terrorjuk. Sikerült kiéheztetni valamennyit, kushadnak és szűkölnek, csakúgy, mint a jogállam egyéb terhes kellékei, évszázadokra szól ez a tett, kis lépés egy kormányfőnek, nagy lépés az emberiségnek, halleluja. A listán már csak a civilszervezetek vannak hátra, minden oka megvan hát a büszkeségre a Terror Háza asszonyának. Mégis elgondolkodtató, hogy ahhoz képest, hogy egy halottat látszik rugdosni, Schmidt megmagyarázhatatlan elánnal teszi ezt. Mindegy.

Nem ragadtatnám magam válaszra e minősíthetetlen röpirat okán, ráadásul köztudottan nyári szabadságon vagyok, de közvetetten meg vagyok szólítva mint az Eleven Emlékmű mozgalom egyik alapítója, és a flashmobjának szónoka, és ebbéli minőségemben hadd kérjem ki magamnak Schmidt gondolatai közül azokat, amelyek ránk vonatkoznak.

Nem elég, hogy Schmidt láthatóan tájékozatlan a mozgalom céljaival és ethoszával kapcsolatban (éppen a 20. század egész magyar történelme közös, egymásba fonódó bűneinek és traumáinak próbálunk emléket állítani az oral history eszköztárával), de nincs fogalma az emlékmű szimbolikájáról sem, amely a hatalmilag diktált, egységes felmentésé, semmi egyéb. Nehéz is másképp magyarázni, neki sem sikerül. De nem is ez -- a megértés vagy a vita -- a célja ennek a pamfletnek, hanem a legagresszívabb, legaljasabb kormányzati propaganda képviselete, amely Schmidttel megint csak azt jelzi, hogy övé a végső szó az erkölcsi kérdések megítélésében is. Ennek fényében több, mint nyugtalanító, hogy a szerző a megbékélés hirdetésétől két mondaton belül eljut a ballibek nemzetből való kizárásának kimondásáig. Így ír:

"Ugyanazok, akik annak a diktatúrának a történelemszemléletét kidolgozták, képviselték, akarnak megakadályozni bennünket abban, hogy hetven évvel a tragédia múltán végre letehessük a megemlékezés és a kegyelet virágait a náci megszállást követő idő minden magyar áldozata előtt. Még mindig elő akarják írni, kit gyászolhatunk és kit nem, kiért könnyezhetünk és kiért nem. Empátiát írnak elő számunkra az év minden napjára, miközben bezárják a szívüket, süketek és vakok maradnak mások fájdalmai iránt. Pedig abban ők is benne foglaltatnak. Ezzel a magatartással kizárják magukat nemzeti közösségünkből, hiszen úgy tesznek, mintha a magyarságot ért összes tragédia nem oldódhatna fel közös gyászunkban. Az emlékmű ellen felhozott érvek arra tesznek kísérletet, hogy identitáspontokat jelöljenek ki a tartósan ellenzékbe szorulni látszó és talajt vesztett „demokratikus” tábor számára." (saját kiem. - HaFr)

Ez a néhány sor Schmidt eddig is méltán szégyellhető életművében is a mélypontot képviseli. A bolseviki érvelés legszebb példáját nyújtja egy olyan korban, amelyet az elharapózó kormányzati erőszak jellemez egyébként is. Schmitt azonban nem áll meg itt, hanem -- ismétlem, nem ismerve az Eleven Emlékmű mozgalom keretén belül folyó munkát, viszont alkalmasnak vélve egy kormányzati propagandalapot az olvasók hergelésére -- immár személyekkel szemben is törleszt, megbélyegez, a mozgalmunk létokát veszi semmibe, amely pontosan a lelkiismereti problémáinkkal való szembenézés, és adott esetben a családjaink bűneinek megvallása. Azt írja:

„A múlttal való szembesülés legfőbb akadálya, hogy sokszor mi magunk sem merünk szembenézni akár a saját családunk múltjával” – mondja Rényi András civil aktivista, aki Eleven emlékmű, az én történelmem néven szervezett csoportot az emlékmű ellen. Tetszik a felvetés. Mi lenne, ha mindjárt példát is mutatna, és beszélne arról, milyen volt a pártállam egyik legprivilegizáltabb családjában felnőni, és milyen áron maradhatott apja a pártállam vezető tájékoztatási felelőse, a Népszabadság állandó főszerkesztő-helyettese, hogyan szolgálta édesanyja a párt állandóan változó ideológiáját? Milyen előnyei származtak neki ebből? Miért lépett be 18 évesen az állampártba? Mert ez is a mi közös történelmünk. Ráadásul ugyanolyan eleven, de sajnos még kibeszéletlenebb, és legalább annyira fáj. Ez is fontos lépés lenne afelé az eleven emlékezet felé, amit hiányol! A tiltakozók közül többen is vannak, akiknek lenne, sőt kellene is mit mondaniuk saját vagy családjuk pártállami múltjával kapcsolatban." 

Miből gondolja Schmidt, hogy nem mondtak?* Miből gondolja, hogy nem feleltek meg a saját maguk által életre hívott mozgalom céljainak, amely mozgalom éppen abból a kudarcból indult ki, amelyhez a mások folyamatos számonkérése vezetett ebben az országban. De nem, Schmidt nem tanult ebből, hanem egy korrupt, parlagi autokráciával a háta mögött úgy érzi, eljött az idő, hogy kétségbe vonja nem csak a fékeken és ellensúlyokon alapul jogállam egyetemes értékeit, hanem -- a remegő gyűlölettől alig bírva magával -- embertársainak a lelkiismerethez való jogát is. Elegáns. Schmidt Mária egy átlagos propagandalap-olvasó intelligenciájához és érvkészletéhez mért sorait egy átlag fölötti elhivatottságú szellemi verőlegény ethoszával írta meg. Nem kétséges belőlük, hogy a bolseviki magatartáshoz nem kell 1950-ben élni és vörös párttagkönyvet hordani a szívünk fölött.

*E sorok írója már az elhangzása napján elküldte a beszédének szövegét a Heti Válasz főszerkesztőjének -- mit gondol a múzeumigazgató asszony, vajon lehozta a lap? Na ugye. Akkor miről beszélünk? Ki hiszi itt egy pillanatig is, hogy a jobboldali "szellemi terror" (à la Schmidt) reprezentánsai egy kicsit is elütnek attól a képtől, amelyet az ellenfeleikről vázolnak fel? Ki hisz el egy pillanatig is, hogy az igazságról van szó, és nem a hatalomról?!

A magyar jogállam összeomlása, amely a megalapozatlanságának egyenes következménye volt, rávilágít a jogaink és a kötelességeink speciális egyensúlytalanságára. Az Alaptörvénynek egyetlen legfontosabb passzusa, a C) cikk (2) bekezdés így szól: "Senkinek a tevékenysége nem irányulhat a hatalom erőszakos megszerzésére vagy gyakorlására, illetve kizárólagos birtoklására. Az ilyen törekvésekkel szemben törvényes úton mindenki jogosult és köteles fellépni." Ez az egyetlen, rövid sor jelzi, hogy a magyar polgároknak egyenként és összességükben is kötelességük a jogállam felett őrködni és megőrzéséről gondoskodni. Minden más jog ugyanis ebből a kötelességből veszi az érvényességét: ha ennek a kötelességnek nem tudunk érvényt szerezni, nem érvényesíthetők a jogaink sem. Ez a kötelesség egyszersmind az, amelyiknek az érvényesítésére a lehető legkisebb esély van aktuálisan, röviden mert a közfelfogás annyira nem támogatja. Tehát a jogaink érvényesítése is esetleges. Az okok régebbi keletűek.

A magyar jogász szakma és általában a politikai osztály már a rendszerváltás pillanatában kisajátította nem csak a magyar jogállam létrehozásának, hanem a törvényhozáson, a jogalkalmazáson és (elsősorban) az alkotmánybíráskodáson keresztül a jogállam védelmének funkcióját is, amely funkció a politikai osztály korrupciójával, belharcaival és lesüllyedésével együtt halt meg. A politikai elit ezzel a jogásziasan korlátolt szemlélettel a hagyományos, több százéves hibájába esett vissza, amennyiben mindig is jogi kérdésként kezelte a társadalmi és kulturális folyamatokat, elérve egyebek mellett, hogy a (nagyrészt) közjogi térre korlátozódó liberális hagyományunk a Monarchia utolsó két évtizedére egyre inkább irrelevánssá vált, majd végképp kapitulálnia kellett Horthy autoriter nacionalizmusa előtt -- bőven demonstrálva ezzel, hogy mennyire nem tudott a politikai kultúra részévé válni. Nos, a rendszerváltás körül a képtelen, korlátolt juriszprudenciának pont ezeket a tanulságait félredobva engedett teret a politikai osztály az olyan egyoldalú, hiú önmegvalósításoknak, mint mindenekelőtt Sólyom Lászlóé, aztán Tölgyessy Péteré, akikből túl befolyásos alkotmányjogászok, majd -- nem véletlenül -- az utóbbi tizenöt év legnagyobb politikai elkerülői váltak. A liberális jogrendszerük pedig pont oda jutott, ahova a dualizmus kori előde.  

A jogállam elitista ihletettségű vágyának győzelme a jog uralmának populáris, a társadalomban megalapozott lehetőségével szemben, a közjog maximális alárendelése az állam jogának, és a jogvédelem maga egytől egyig az állam döntő -- ha a szakosodott NGO-k léte miatt nem is kizárólagos -- győzelmét jelentették a civilséggel, a személyes életekkel, a közösségi önvédelemmel, és a politikai kultúra társadalmi beágyazódásával szemben. A rendszerváltó elit szemében a jogállam az állam jogának kérdésévé vált, ahogy Magyarországon (is) mindig az volt. A Rechtsstaat logikája (amennyiben az állam megelőzi a jogot) 1989-ben újra legyőzte a Rule of Law-t (a jog társadalmi gyakorlatban megalapozott uralmát, amelyből az angolszász vidékeken az állam csak származik). Ami azt is jelentette, hogy a magyar népben megerősítették azt a régi reflexet, hogy a jogainak védelme nem a saját kötelessége, hanem az államé. Arról viszont nem született forgatókönyv, hogy mi történik, ha valaki az államot foglalja el, amelynek kötelességeit semmibe veszi.

A magyar népnek még mindig több a joga, mint a kötelessége a jogaival szemben. A liberális társadalomszervezés rendszerváltó projektje összeomlott, mert korlátozott és korlátolt maradt: a jogvédelmet nem alapozta meg, és nem tudta érvényre juttatni a magyar polgárok kötelességeként. (Ahogy a kapitalizmusra és az autonómiákra való igényt sem alakította ki.) A visszatérés a '89-es alkotmányhoz és annak hiúságaihoz őrültség lenne.