Lakner Zoltán nagyon szép (és régóta várt) írásban vázolta fel a magyar baloldal megújításának programját. Annak a valószínűsége, hogy az MSZP, vagy a vitáinak horizontját egy utcai lökdösődéshez igazító DK és Együtt képes lehet Lakner írásának akár csak a megértésére is, netán a cselekvésre, a nullához konvergál, de ez mit sem von le a szerző érdemeiből.

Szeretném ehhez a cikkhez párosítani -- rövidebben, összefoglaló jelleggel, hiszen ezen a blogon már régóta szálazom ezt -- a jobboldal megújításának kivonatát, a leküzdendő helyzetből kiindulva, miszerint a kormányfő-pártelnök egyetlen legfőbb célja a hatalom megtartása, és ennek érdekében a hatalom gyakorlásának súlypontjába a társadalom alávetését helyezte. A eszközei számosak, de a használatuk koherenciáját a hatalmi logika adja. Ilyen eszközök

-- a társadalmi reprezentáció mechanizmusainak széttörése (ideértve a választási rendszer folyamatos manipulálását, az autonóm vagy az ellenzéki sajtó eljelentéktelenítését, az agresszív emlékezetpolitizálást és az állami média leplezetlenül pártérdekű eltorzítását, az ellenzéki értelmiség nemzetből való kirekesztésére tett meg-megújuló kísérleteket stb.), de ide tartozik a pártokrácia és az államhatalmi ágak összecsúsztatása, a "függetlenség" és az "autonómia" vágyának megbélyegzése, a lehetőségének diszkreditálása;

-- az állam tulajdonosi szerepének drasztikus növelése, illetve az állam gazdasági szabályozó szerepével való tendenciózus visszaélés, ezen keresztül a lekötelezett gazdasági háttérhatalom kiépítése, a célzott korrupció, az állami kedvezményezetti körbe be nem kerülő kis egzisztenciák versenyképtelenségét garantáló szabályozói, ellenőrzői és adókörnyezet létrehozása stb. 

-- a társadalom elszegényítése, apátiába taszítása, folyamatos szegmentálása, megosztása, társadalmi és szakmai csoportok egymás ellen fordítása, a civil társadalom felfűzése a központi akaratra, és a behódolni nem akarók kiéheztetése, az önkormányzatiság felszámolása, az ellenállás tereinek kontrollálása, illetve a kevésbé politikus vidéki közegben a teljes bezárása, a bosszúállás és a megfélemlítés légkörének kialakítása;

-- a jogállam aláásása, a jogbizonytalanság folyamatos táplálása, a bíróságok kivételével az összes hatalmi ág formális vagy informális alárendelése a kormányfői akaratnak, az ügyészi szervezet instrumentalizálása, a bírói ág folyamatos bírálata, adott esetben támadása, a joggal való visszaélésre való licencia a kedvezményezetti körben.

Összefoglalóan autoriter etatizmusnak vagy autokratikus populizmusnak nevezhető, a klasszikus fasizmust bizonyos (elsősorban az állam feletti kontrollt érintő) vetületeiben, a Jonah Goldberg-féle liberálfasizmust pedig teljes egészében kimerítő hatalmi közeg ellen a társadalom ebben a pillanatban aligha tudja felvenni a harcot. A magyar társadalom túlnyomó része képtelen annak a belátására, hogy miért káros mindaz, ami folyik, hogyan ássa alá a társadalom versenyképességét, és hogyan szolgáltatja ki az országot a globális konfliktusoknak.

A konzervatív ellenállás közege gyakorlatilag nem létezik. A konzervativizmus kulcsszavaira (a haladással és a központi tervezéssel szembeni szkepszisre, a tömegtársadalomnak a hagyományokba való visszavezetésére, a gazdasági, társadalmi és kulturális autonómiákra, a szabad piacra, a versenyre, a teljesítményre, a műveltségre és a tudásra, az erős intézményi hálózatra, a korlátozott államra, a beavatkozástól való szabadságra) lényegesen kevésbé vevő a polgárosulatlan, bizalmatlan, rettegő társadalom, mint a Lakner által megjelölt modernizáló etatizmusra (vö. a szabadságnak a cikkében leírt erősen materialista igényű, a szociális erővel kvadráló értelmezésével, és az állam nagyvonalú használatával).

Erősen kétséges, hogy az ország valaha is be tudja hozni a 18-19. századra máshol kiforrottan előttünk álló polgári eszmény és kultúra hiányát. Korunk, a manipulált, atomizált, egyre inkább a technikának kiszolgáltatott tömegtársadalom kora nem alkalmas arra, hogy a folyamatot újraindítsuk. Ennek is a következménye, hogy a konzervativizmus címke nálunk egy posztfeudális, autoriter, államias közeg éltető erőire vonatkozik, és jellemzően így használja a posztkommunista baloldal is, amely a szónak ezzel az értelmezésével szocializálódott. De a konzervativizmus mindenekelőtt a (gazdasági, társadalmi, és politikai) hatalmi centrumokkal szemben érvényesített emberi méltóság és szabadság politikai gyakorlata, az autonómiák, a plurális hagyományok és az emberi személy teljességének védelmezője. Láthatjuk, mindannak, amiben Magyarország hiányt szenved.

A magyar konzervativizmus (így értve) menthetetlenül kötődik a polgári társadalom hiányához, és addig nem tudhat érzékelhető jelentőségre szert tenni, amíg meg nem erősödik az igény egyfelől a szabadságok és az autonómiák, másfelől a mikrohagyományok és az intézmények tisztelete iránt. Ennek egyetlen útja -- már Széchenyi szerint is -- az autonóm, saját erőből piaci körülmények között elért gazdagodás: az, amit a Fidesz-kormányzat -- egy szűk, erős akaratú, innovatív réteget leszámítva, amelyik vele szemben éri el, amit elér -- társadalmi szinten nem enged megélni és elérni, a kitartottak körében pedig állami kegyhez köt. A gazdagodás tehát nem fog máról holnapra megtörténni. Ha megtörténik egyáltalán, és a társadalom sorsa nem a régiótól való leszakadás, a többség sorsa pedig nem a relatív pauperizáció lesz.

A polgári konzervativizmus hajója most éppen megfenekleni látszik az elaggott baloldal Szküllája és az etnicista autoriter populizmus Kharübdisze között. Egyikhez sincs köze, önálló motorjaként a polgári modernizációnak itt és most azonban nem képzelhető el, a néhány százezres független polgárság egy részének támogatását esetleg elnyerve sem juthatna önálló kormányzati hatalomhoz, egyszerűen mert az antietatizmusára még hosszú évekig-évtizedekig nem lesz vevő a magyar közgondolkodás. Ezért a nagyobb sikere leginkább attól függ, hogy az elaggott baloldal végre megbukik-e, azt követően a baloldali etatista modernizációnak lesz-e ereje kormányra kerülni és beindítani a gazdagodást, illetve kész lesz-e ezt követően csökkenteni a társadalom állami alávetését.

A konzervativizmusnak tehát elemi érdeke a Lakner által leírt vagy ehhez hasonló modernizációs-emancipatórikus, kisebb részben polgári baloldal megerősödése a mai ásatag, reménytelen, a Fideszt szolgáló posztkommer baloldallal szemben, miközben sajnos számítania kell arra is, hogy a fideszes társadalomstratégia középtávon leamortizálja az országot. Röviden, a modernizáló baloldal felemelkedése, az autoriter jobboldal megrendülése és a polgári konzervativizmus esélyeinek erősödése nagyjából egy és ugyanazon egy-két év alatt következhet be -- egyelőre nem tudni, mikor, de aligha egy évtizeden belül.