1000 leütés

A Fidesz szavazói végső soron a felelősek (természétesen, ki más?) a kormányuk bűneiért is (nemcsak a politikai tévedéseiért) éppen úgy, ahogy annak idején a baloldali-progresszív értelmiség és szavazótábor volt a felelős a baloldal kormányok hibáiért. Az az elsődleges felelős -- talán nem kell ezt túlmagyarázni --, aki az aktív beleegyezését adja egy kormányzat felállásához, majd nem vonja meg a támogatását a már nyilvánvalóan kártékony kormányzástól sem. A bűnös Fidesz-kormányzás alatt a tétek azonban sokszorosára nőttek, ezért a szavazói felelősség is joggal kerül egyre inkább előtérbe. Ami itt folyik, az már nem a demokráciára jellemző "business as usual", ezért a szavazói felelősség sem szokványos; ez a rendszer már kivezet a parlamentáris politikából, mert parlamentáris eszközökkel nem váltható le (de legalábbis mindent megtesz ezért a demokráciák eszköztárán is messze túllépve). Ez egy ún. dinamikus diktatúra, amely aszerint radikalizálja az eszközhasználatát, ahogy (itt) Orbán a személyes hatalmát fenyegetve látja.

A rezsim jóval gyengébb kormányzati teljesítményre képes, mint a térség országai: ennek bizonyságául elég lenne megnézni a forint folyamatos értékvesztését az euróval (!) szemben 265-ről a mostani 355 körüli szintig (és most ne beszéljünk a néhány héttel ezelőtti 370-ről). Ez tehát a közös devizával szembeni romlás, amelyhez a gazdaságunk 80-85%-a idomul, ami világos jele az ország komplex versenyképességvesztésének. És ilyen körülmények között a rezsim szemérmetlenül hazudik a teljesítményéről. Vajon mi indokolja a demokrácia elsorvasztását, ha az egyetlen ami "indokolhatná" -- hogy messze kiemelkedőbb teljesítményre képes a magyarok érdekében, mint a liberális demokrácia --, nem áll meg, sőt? A rezsim kudarcokat szenved el, amiket hazudozással fed el. Visszatekintve mi értelme volt ilyen körülmények között a sok ígéretnek és manipulációnak a Fidesz-kormány megváltó erejéről a 2010-es választások előtt? Hol van ehhez képest Gyurcsány és a többiek károkozása?!

De ha a forint romlása nem elég meggyőző, itt egy másik tábla, amelyből az derül ki, hogy a rezsim egyszerűen ellopja a gazdasági növekedés hasznát az emberektől, mert azoknak jóval kevésbé növekszik az életszínvonala annál, ahogy az ország GDP-je nő. Ez egy tolvaj kormányzat. A Fidesz-szavazók ennek ellenére támogatják.

A Fidesz-szavazóknak azonban nem az a legnagyobb tévedésük, hogy (jellemzően) nem gondolnak bele a felelősségükbe a rezsim fennmaradásáért és így az ország rombolásáért, hanem hogy elfogadták azt a teljesen hazug narratívát, hogy a saját szemléletüknek azonosulnia kell Orbán szemléletével és ennek megfelelően a saját életüket is az ellenzékkel szemben vívott háborúnak kell tekinteni! Gondoljunk bele ebbe az agyrémbe! Igaz, hogy az átlagszavazó élete napról-napra romlik a rendszerben ahhoz képest, amit más országok -- demokráciák -- állampolgárai élnek meg és amit egy jobb kormányzással idehaza megélhetne (a mellékelt ábra szerint jó kormányzás esetén akár 20-30%-kal többet is kereshetne ma ugyanannyi munkával -- ennyit vett el tőle a hamis-hazug rezsim), de ő ezt látva nem a saját élete szempontjából ítéli meg a kormányzati teljesítményt, hanem az Orbán-propaganda által rátukmált háborús nézőpontból, miszerint ő -- a szavazó -- személyesen áll hadban a hazai ellenzékkel, az EU-val és a migránsokkal! Magyarul azt várják el tőle, hogy a boldogságát a kormányzati elit boldogságához kösse, pl. örüljön a GDP-növekedésnek akkor is, ha az életszínvonalában ez nem tükröződik (és a különbözetet a kormányzati potentátok ellopják)! Az az abszurd helyzet állt elő, hogy mindenkinek Kisvárdától Barcsig azon kell örvendeznie, hogy a gazdasági makroadatok (illetve hazug beállításaik) mit mutatnak, nem annak, hogy 1. mit mutat a saját élete és 2. mit mutathatna a környező országok polgárai életének fényében.

Tehát ahelyett, hogy a szavazó a saját élete szempontjából ítélné meg a kormányt, Orbán szempontjából ítéli meg azt; tulajdonképpen Orbán és a családja érdekeit a saját és a családja érdekei elé helyezi. Ez ép ésszel felfoghatatlan.

Én itt nem azt kérem senkitől, hogy szavazzon az ellenzékre (ez kétségtelenül nem érdemli meg), hanem hogy szavazzon a saját életére! Ezzel teljesen jól összefér, hogy megvonja az aktív szavazói támogatását az Orbán-rezsimtől -- pl. közvéleménykutatáskor a "bizonytalanok" táborába vonul vissza ahelyett, hogy a nemzet kifosztóit segítené. Aztán majd 2022-ben meglátjuk, milyen lehetőségek kerülnek terítékre.

Még a NER mércéjével is irdatlan mértékű közpénzlopás valósult meg Húsvét égisze alatt a Mathias Corvinus Collegiumnak juttatott MOL- és Richter pakettal, plusz a mellékesen átadott ingatlanportfólióval, mai áron számolva olyan 400 Mrd+ összegben.  Ezt már összevetni sem érdemes a "gazdaságvédelem" címén adott, nagy garral beharangozott, elbürokratizált húsz-harmincmilliárdos bérgaranciával és a teljesen hasznavehetetlen "gazdaságvédelmi" álintézkedésekkel, amelyek -- amint mára már a vállalatvezetőknek is leesett -- se a cégeket, se a dolgozóikat nem védik az ellehetetlenüléstől. De hát éppen az a céljuk, hogy ne mentsék meg őket. Mi folyik itt?

Semmi, amit korábban ne láttunk volna, éppen csak egy évszázadonként egyszer előforduló világválság közepette némileg szokatlan, hogy egy kormány ezzel foglalkozzék. Szemben azzal, ahogyan a nyugati demokráciák és saját vérszegény európai pártcsaládjának figyelmeztetését fogadta, hogy ti. vészterhes hónapjainkban van idejük a demokráciával foglalkozni (ha! a demokráciával! még jó, hogy nem a Mátyás-templom tornyának dőlésszögével!), ez a rezsim az, amelyik a saját korábbi aljasságát is felülmúlva gyorsítja fel a nemzet kifosztását. A felhatalmazási törvénnyel megvalósult jogi hatalomkoncentráció csak egy szelete az átfogó támadásnak, amellyel Orbán és környezete a válság ürügyén bebiztosítja, hogy a vírus okozta gazdasági, szociális és politikai kiszámíthatatlanságban elég hatalma legyen bármilyen ellenállás letöréséhez és a válságból még erősebben jöjjön ki, mint ahogy bement. A koronavírus semmi másról nem szól Orbán számára, mint egy új hatalmi helyzetről, amelyből tovább erősödve kell kijönni.

A COVID nem változtat a rezsim algoritmusán, csak gyorsítja a lefutását, mert a körülmények kiszámíthatatlanságának közepette Orbán részben bizonytalanabbul látja a környezetét, részben új lehetőségeket talált magának. Innen: több lopás, még több hazudozás, gyorsabban romló kormányzati teljesítmény, radikalizálódó diktatúra. A lényeg az algoritmus és hogy az ország pusztulásába visz: a válság sem elég ok "visszafordulni" vagy lazítani rajta, stabilizálódni pedig a természetes ragadozó volta miatt nem tud.

A magyar társadalom gyenge. Mindig is az volt, mióta az európai Nyugat (ahova nem tartozunk) fejlődése elvált a kontinens többi részétől minimum ötszáz, de inkább hétszáz éve. A gyengeség alapvetően az emberek közötti komplex együttműködést megalapozó struktúrák gyengeségét jelenti és maga után vonja a piacgazdaság, a technológia társadalmi hasznosulásának, az erkölcsi rendnek és a politikai rendszernek a gyengeségét. Orbán Viktor rezsimje ebből a felismerésből táplálkozik amellett, hogy 2002 után egyre erőteljesebben használja fel a társadalom ellen az etnonacionalizmus -- az egyetlen domináns kollektív cselekvési kódunk -- rombolóerejét. A magyar nemzet önsorsrontó algoritmusa ebben a kódban tenyészik mint -- divatosan szólva, megkockáztatva a metafora túlírtságát -- vírus, amely időről-időre elszabadul és pillanatok alatt lerombolja a megelőző évtizedek lassú építkezését (lásd Monarchia vs. etnicizmus, lásd Bethlen-féle konszolidáció vs. etnicizmus, lásd rendszerváltás vs. etnicizmus).

A Fidesz-szavazók nagyon szeretik az Orbán-családot, adott esetben jobban, mint a saját gyerekeiket, rokonaikat, ismerőseiket, akiknek semmi sem jut a "gazdaságvédelemből" és kipaterolják őket a kórházakból a "megértésünket" kérve. Erről a kommunista embertípus jut eszembe, ez volt az utolsó fajta, amelyiket nem értettem és az antropológia-könyvekben sem volt benne. Most pedig itt a fideszes embertípus.

Az ellenzékről meg nem beszélek, mert olyan -- talán a lelkesebbik "demokraták" számára is világos már -- nincs. Csak foglalják a helyet.

A keresztény hit (krisztianizmus) lényege a Feltámadás tényként való elfogadása. Az előző posztomban arról írtam, hogy a Krisztus-áldozat hogyan érthető, dolgozható fel és fordítható a nem hívő lelki épülésére tulajdonképpen a lélek közös fakultásán keresztül, a Feltámadás ellenben túllép azon a lehetőségen, hogy metaforikus értelmet tulajdoníthassunk neki. Valójában -- nem véletlenül -- ebben válik el a keresztény hit a parafrázisok és etikai útmutatók világától, ez az a próbatétel, amely a jó embert a kereszténytől elválasztja (és értelemszerűen a keresztény itt nem a jó ellentéte).

A Feltámadásban való hit (=a Feltámadás tényként való elfogadása) a kereszténység lényege. Enélkül -- bár nehéz az ilyet egy blogposztban kategorikusan kijelenteni, ti. nem elég súlyos a műfaj -- létezhet ugyan mindenféle közelítés az Úrhoz, ilyen meg olyan hit, egyfelől-másfelől érzés stb., de akinek nem olyan biztos élménye a Feltámadás, mint a 2*2, az nem Krisztus biztos követője -- ettől persze lehet éppen olyan alkalmas tanítványa, mint bárki a tizenkettő közül (amire éppen a tizenkettőnek az Üdvtörténetre vonatkozó folyamatosan különböző reakciói világítanak rá).

Amit az előző posztban írtam, az semmilyen értelemben nem teológia; az a nem-hívő közelgetése a Krisztus-áldozaton mint metaforán keresztül -- ha tetszik -- a megváltás kontextusához. Amit itt írok, természetesen az sem teológia az alapvetésén túl, miszerint ahhoz, hogy valaki (amellett, hogy hiszi Jézus Istenfiúságát) a megváltásban is higgyen, már keresztény hívőnek kell lennie. A hit nem etikai kérdés, nem a jó és a gonosz kérdése, hanem az emberi értékrend kiragadása a földi kontextusból. Eddig nagyon kevesen képesek eljutni -- és ezt nagyon kevesek (emberi) környezete viseli el. Aki azt hiszi, hogy könnyű a hívő élete, nagyon téved: hiszen éppen Jézus földi útja a modellje ennek az életnek, ami a legnagyvonalúbban sem nevezhető könnyűnek (ő se érezte annak). A hívőnek valószínűleg választania kell a családja és a hite között, választania az emberileg felfogható ésszerűség és a hite között, választania a jóság és a hite között, a másik ember magáért való szeretete és annak Istenben való léte között, a közössége java és a szentség (?) között.

Nem tudom, ki képes erre. Ki képes levonni a Feltámadás tudásából fakadó konzekvenciákat. És nem tudom, mik lennének ez a konzekvenciák -- nyilván mindig más egy-egy életre nézve. Így a Feltámadás tudása valóban a par excellence keresztényi lét kritériuma lehet, de az élet a legtöbb keresztény számára -- "jobb híján" -- továbbra is az evilági körülmények között interpretált norma marad, azaz jó dolog (lehet). De attól, hogy jó lehet, rögtön emberi is, azaz a Feltámadás tudásának korrupciója.

Talán ez az egyetlen formája a korrupciónak, ami viszont a keresztény ember embertársainak javára válik. Már annak is örülni kellene, ha egyre több normakövető élne közöttünk, aki szeretne hinni a Feltámadásban és szeretne úgy élni, hogy a megértése felé halad.

Nem akarok illetéktelenül teológiai vizekre evezni, nem is teszem, mert szerintem ahhoz, hogy egy nem-hívő értékelni tudja Krisztus értelmét a saját életében (mert van értelme), nem teológiai magyarázatokra kíváncsi. A teológiai körbenforgás lényege, hogy a Krisztus-áldozatot az tudja csak értékelni, aki már hívő; ez viszont be is zárja a Krisztus-értelmet ebbe a viszonylag szűk körbe, ami szerintem hiba. Nem beszélek most az egyház mint intézmény hitevesztéséről, a papok jelentős részének erkölcstelenségéről, a magyar felsőpapság -- tisztelet a kivételes tagjainak -- átpolitizálódásáról és a kereszténység visszaszorulásáról az így vagy úgy istenhívők (egyébként nem csökkenő) tömegében, ami mind arra utal, hogy a Krisztus-értelem nem tud kilépni az említett körbenforgásból -- és egyre szűkebb körbenforgásból. A kérdés "csak" annyi: megérthetjük-e a Krisztus-értelmet és a Krisztus-áldozatot a kereszténységen kívül?

A Krisztus-történet a lényegét tekintve egy speciális áldozat története, amely annyiban speciális, hogy Isten áldozza fel a saját fiát (mert ennyire szerette a világot) a bűneink bocsánatára. Isten ezzel -- elég antropomorfikusan, tehát az emberi kultúrák és a korábbi és párhuzamos istenek hagyományának megfelelően -- elfogadja a vele való kommunikáció (emberi alázat és alárendelődés) rítusaként az áldozatot és maga is ezzel a gesztussal él. Ez önmagában furcsa, de érthető, ha nem mással, mint az emberrel akar kommunikálni az ő értelmének megfelelően. Isten logoszának (beszédének=értelmének) van tehát emberi metszete és ennek a metszetnek a része a saját fiának feláldozása. Jellegzetes módon, míg Isten nem engedte meg Ábrahámnak, hogy feláldozza a saját gyermekét, a sajátját az új szövetség jegyében odaadja. Mit mond ez a nem-keresztény embernek a saját életéről?

A Krisztus-áldozat a bűneinkre (az ember bűnösségére) való reakció. Nem kell elfogadni ahhoz az eredendő bűn dogmáját, hogy reálisan lássuk: mások esetenkénti megalázásában és rombolásában mindannyian nap mint nap vétkesek vagyunk, akár tudatlanul is. A Krisztus-áldozat megváltó értelmében sem kell hinnünk ahhoz, hogy világos legyen: éppen a tudatlanságunk okán nem háríthatjuk el a folyamatos (hallgatólagos) bocsánatkérést azoktól, akiket öntudatlanul pusztítunk és visszavetünk az életében. Nem kell ahhoz Krisztus-áldozat -- vagy elég ennek a szimbolikus értelmével tisztában lennünk --, hogy az erkölcsi létünk folyamatos csorbulását komolyan vegyük és emiatt nap mint nap azok bocsánatát kérjük (a bocsánatkérés állapotában legyünk), akik ellen vétettünk. Ahogy vétettünk végső soron önmagunk ellen.

Az út a saját életünkön át (az élet teljességéhez) nem emberáldozatokon át vezet, azaz az embertársaink megalázása, romba döntése, elpusztítása nem megoldás senki ambícióira, konfliktusaira, az életére. Minden ember testi, szellemi és lelki pusztítása a cselekvő kárára is válik, mert olyasmit művel, ami 1. rombolja őt is, 2. ami helyett más stratégiát kellene találnia a saját jól-létéhez. Makro értelemben -- egy nemzet, egy társadalom és a politika szintjén -- bárkinek több esélye van a saját életéhez (saját magához) közelebb kerülni (megtalálni magát) mások felemelésével (=minimum ne támogassunk olyan politikát, amely zérus összegű játszmaként fogja fel az életet, ne támogassunk olyan politikát, amely másik kisemmizésével, szellemi és lelki elnyomásával épít tőkét magának, illetve a szó tág értelmében keresztényi politika az, amelyik az igazságosság védhető koncepcióján belül úgy osztja el a nemzet erőforrásait, hogy az a lehető legtöbb ember felemelését segítse elő).

A másokkal szembeni kiengesztelődés (nevezzük ezt annak) ezért a magunkkal szembeni kiengesztelődés is (de az utóbbi nincs az előbbi nélkül): amit a keresztény liturgia a gyónásban koncentrál, az a fentiek szerint gondolkodó/érző emberben (az erkölcsi érzet sérelméről tudósító) lelkifurdalás. Ember voltunkhoz közel kerülni ily módon csak a többieken keresztül lehet: ezért kapcsolja a Szentírás össze a két nagy parancsolatot: szeresd Istenedet, valamint magadat és másokat egyenlőképp -- azaz Máté apostol szerint, 22.36-40:

³⁶ "Mester, melyik a nagy parancsolat a törvényben?"

³⁷ Jézus így válaszolt: "Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből.

³⁸ Ez az első és a nagy parancsolat.

³⁹ A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat.

⁴⁰ E két parancsolattól függ az egész törvény és a próféták."

A szeretet nem más, mint az erkölcsi törvény betöltése (eresztékeinek megtöltése élettel), azaz a törvénynek a törvény szubjektumai közötti meg- és átélése, autentikus valóra váltása.

A Krisztus-áldozat tehát ebben az a-teista olvasatban az önreflexió erős metaforája, nem véletlenül. Isten azzal a szándékkal lép be az emberi szabadság körülményei közé, hogy abba a szabadságot moderáló értelmet vigyen, méghozzá éppen olyat, ami megerősítésre szorul a bűn (=az ember instrumentalizálásának, embertársaink folyamatos öntudatlan és tudatos alávetésének) állapotában. Mert: „Mit ér az embernek, ha az egész világot megnyeri, de a saját lelkében kárt vall?”

A Krisztus-áldozat mint metafora teszi a világunkat keresztényivé abban a nagyon tág értelemben, amelynek elfogadásához nem kell hívőnek lenni. A Biblia tanúsága szerint Jézusnak is nagyon nehezére esett megérteni saját feláldozásának szükségességét: ember volta másból sem látszik jobban, mint az átmeneti ellenállásából, majd a beletörődésből. Az Evangéliumnak ugyan ő áll a fókuszában, de a végső cselekvő Isten. Az Evangélium egy ("az") áldozathozatal története. Nekünk egyenként azonban nem a világot kell megváltanunk -- furcsa mód éppen csak önmagunkat. Sokszor úgy tűnik, mintha ez is túl nehéz lenne. A Krisztus-parafrázis -- mint itt, vagy ezt továbbgondolva -- talán segíthet ebben, így mellesleg segíthet abban is, hogy a nem-hívő se engedje el teljesen a kereszténységet.

A politika beszéd és cselekvés, a sikeres politika a célszerű, konzekvens beszéd és a célszerű, konzekvens cselekvés célszerű integrációja. Orbán politikája 2006 és 2010 között -- építve az addig kialakított populista stratégiára (a nép fia) és a megszerzett erőforrásokra -- a sikeres politika iskolapéldája volt. A beszéde egyszerű volt és világos ("megszorítás", "hazudozás", "szemkilövetés", "bankárkormány" = Gyurcsány), a cselekvése ehhez volt szabva (a kormányellenes 2006. őszi zavargásokkal szembeni megértés -- most ne firtassuk, hogy volt-e komolyabb szerepe is bennük --, a kormány legitimitásvesztését alátámasztó kordonbontás, hatalmas utcai jelenlét stb.) A politika minden kétséget kizáróan, mindenki számára láthatóan tört a hatalomra egy világos narratívával, négy éven át fokozva a nyomást az egyre bénábbá váló kormányon, amely már jóval a választások előtt vereséget szenvedett (függetlenül a pénzügyi válságtól).

Mit mond Orbán a ma reggeli szokásos agymosásának HVG-beli összefoglalója szerint? A T. ellenzéknek -- már az összefoglaló alapján is -- elég lenne egy hónapon át tanulmányoznia ezt a néhány (mesterien cinikus) sort, hogy tanuljon (nem a cinizmusból, hanem a szintaxisból, az "érvelésből", a hangsúlyokból, a logikából, az évtizeden átívelő és a vírus idejére bejött toposzokból, amelyek a stabilitás látszatát adják a híveknek, továbbá a végcélból, ami minden körülmények között, vírus idején is a hatalom): "az ellenzék kevesli az intézkedéseket, londoni elemzők viszont dícsérik azt. Az ellenzékre reagálva azt mondta, járvány idejéni is a kormányt akarják gyengíteni és kormányra akarnak kerülni, ami szép, de egyelőre egy idősotthon működtetésével sem tudnak megbirkózni. A válságkezelés filozófiájáról azt mondja, ez egy régi vita. A baloldali válságkezelések mindig a megszorításokhoz nyúltak. 2010-ben az Orbán-kormány az ellenkező irányba indult el, ők nem a segélyben, hanem a munkahelyekben gondolkodtak. A fő cél, hogy amennyi munkahelyet a vírus tönkretesz, annyit kell létrehozni, ezt szolgálják az intézkedések. Ettől az elvtől nem akar eltérni. "

Az értékmentesen értett politikai tehetség (amelynek sajnálatos létét a XX. századnak, a tömegdemokráciának köszönhetjük és először Max Weber írta le) megnyilvánulását látjuk ellenzéken és kormányon is. (Különösen "mesteri", ahogy a naiv, gyenge Karácsonyt áztatja és "teszi ki száradni" nem először és nem utoljára.) Ezzel szemben áll a mai ellenzék, amelynek a mozgástere -- elismerem -- jelentősen szűkebb Orbán 2010 előtti mozgásterénél, de ez az ellenzék már konceptuálisan se érti a teendőit, tehát nem az a baj vele, hogy nincs tere és erőforrása megvalósítani azokat. Az ellenzéki vezetők ugyanis három ember előtt is tudnának célszerűen, konzekvensen beszélni -- ha tudnának beszélni és legalább messziről tisztelnék a politikai beszéd és a narratíva műfaját, amin tehát nem a makogáson és a papírból való okoskodáson való túllépést, hanem a beszéd mint stratégiai műfaj jelentésének felfogását értem. A politikailag értékes cselekvés persze még nehezebb volna (cselekedni mindig jóval nehezebb, a beszéddel integrált cselekvésre pedig emlékeim szerint még nem volt olyan példa, amely az ellenzéki vezetőket dicsérné).

Mind a kettőhöz -- alkalmas beszédhez és cselekvéshez -- kéne pedig a mögöttes lényeg: annak ismerete, hogy kinek báboznak, kik a választóik, ezek hogyan gondolkodnak, az ellenfél és gyöngéinek pontos ismerete, aztán az, hogy milyen vezetési, szervezési és politikai stratégiával lehet közelíteni a célt, és legfőképp pedig, mindenekelőtt, hogy erősen akarják a hatalmat valamilyen okból: küldetéstudat, népboldogítás, Orbán legyőzésének és megszégyenülésének vágya, (remélhetően nem) az ország további kifosztása stb.

Ami van -- az ellenzék reaktivitása, ha éppen hajlandók kikelni az ágyból --, az azt jelenti, hogy aktuális (kormánypárti) beszédekre és cselekvésekre reagálnak teljesen esetlegesen, a reakcióikat nem köti össze semmilyen mélyebben fekvő logika, és akkor még be se fordultunk abba az utcába, amelyik a saját narratívához vezet. Az az utca pedig, amelyik a hatalomhoz vezet, tán meg se épült még számukra. (Na ja, mert nekik kéne építeniük.) Az ellenzéki vezetők még csak azt sem tudják, hogy miért rossz, hiányos, alkalmatlan és az ellenzékiségre nézve kontraproduktív, amit csinálnak. Amit valójában csinálnak, az nem sokkal több és alkalmasabb, mint amit a legendás általános alany, Mari néni tudna csinálni a mikrofonok és a klaviatúra előtt. Beszélnek, beszélnek, beszélnek -- össze-vissza, úgy, ahogy nem kéne. Ehhez képes meg elég sokba kerülnek az adófizetőknek.

Nagyon helyesen elkezdődni látszanak a világban a viták a vírus után várható változásokról. Itt lenne ezért (is) az ideje annak az eszmecserének, hogy Orbánnak a már világosan az övéi szűkebb és tágabb körét pártoló "gazdaságvédelmi" (már a szó is borzasztó) intézkedéseivel szemben milyen valódi, a versenyképességet a szociális ésszerűséggel ötvöző kiutat találhatnánk a társadalmi, gazdasági és erkölcsi irracionalitásnak abból a mocsarából, amelybe 10 év alatt hajtott minket az uralkodó rezsim.

A konzervatív nemzetpolitika a nemzet értelmét a tagjainak egymás iránti szolidaritásában, egymás iránti erkölcsi méltányosságában és produktív (versengő és kooperatív) egymás mellett élésében látja -- nem pedig egyik oldalon a libertárius redukcionizmusban, a másikon a perverz újraelosztásban és az ezt megzsírozó gátlástalan hazudozásban. A konzervatív nemzetpolitika abból indul ki, hogy a fizikai erőforrásaink végesek, az ember a legfontosabb erőforrás, ezért az ő szellemi és erkölcsi tökéletesítése a megfelelő intézményi közegben megkerülhetetlen, ha sikeres társadalomban akarunk élni. Nem szabad lemondani senkiről, aki a maga erejéből is boldogulni és ezért tenni akar. Az esélyegyenlőség egyik kritériuma, hogy -- bár a gyerekek fejlődéséért a családoknak van messze a legnagyobb felelősségük -- nem szabad hagyni, hogy aránytalan kár érje azokat a gyerekeket, akiknek a szülei versenyképtelenek a piacon. A megfelelő, mindenki számára elérhető, magas színvonalú közoktatás és a biztonságos egészségügyi ellátás mellett ez a családok méltánytalan anyagi terheinek mérséklésével érhető el.

Az orbánizmus minden bizonnyal tehetséges gyerekek tízezreit hagyja bezárulva lehetetlen szociális viszonyok közé, miközben -- nem beszélve most a nyílt korrupcióról és az eszetlen beruházásokról -- olyan családokhoz irányítja a közpénzek jelentős részét, amelyeknek ez elhanyagolható segítséget jelent (= messze nem okoz akkora hasznot az életükben, mint amekkora kárt a hiányuk a diszpreferált rétegek életében, egyszerre az életkilátásaiban és a társadalmi hasznuk szempontjából, illetve a megvonásuk a hazai jövedelmi és árviszonyok* között nem okoz akkora veszteséget, mint amekkora a diszpreferált rétegek -- és velük a nemzet -- nyeresége volna).

Röviden: a nemzeti politika (amilyennek az Orbáné beállítja magát) a kollektív haszon maximumát (illetve a hasznok tökéletes egyensúlyi állapotát) keresné; nemzet és kollektívum itt szinoním fogalmak, nem választhatók el egymástól az így nevezett politika teljes koherenciavesztése nélkül. Ha nemzeti valami, akkor a kollektív hasznot kell maximalizálnia. De én még csak ezt sem szorgalmazom (nem véletlenül, mert nem vagyok nacionalista). Éppen mert a konzervatizmus nem szorosan vett nemzeti ideológia (gyakorlat), hanem a szabadság, a személyes kiválóság és erkölcs, az örökkévalóság és a hagyományok, az intézmények és a nemzeti érdek sajátos ötvözete, nem is várom el, hogy a legnagyobb társadalmi haszon elvét igyekezzünk érvényesíteni az adórendszerben, de azt igen, hogy az adórendszer ne konvergáljon a túl sok ember vesztesége felé (adószlengben: ne váljon el nagyon egymástól az átlagos és a medián jövedelem). Ha mégis így tesz, akkor -- a polgári esélyegyenlőség látványos tagadásával, tehát az állampolgári egyenlőség aláásásával -- az ember univerzális (ha tetszik, keresztény) eszméjét is megtagadja. (Innen egyszerre lemérhető mennyire nemzeti és keresztény az Orbán-rezsim. Semennyire.)

Ugyanebben a szellemben a -- hivatalosan közölt -- jövedelmi decilisek alapján bemutatott adóátrendezéssel (konkrétan az szja 0%-os kulcs bevezetésével az 1. és az 5. decilis között, értelemszerűen fejenként értve, ahogy a táblázatban**) nem is a társadalmi jövedelmek emelését (azaz a segélyezést), hanem az szja csökkentését (lenullázását) szorgalmazom a társadalom szegényebbik (de a piacon mozgó, értékteremtő) felében, emellett javaslom a társadalmi jövedelmek felére csökkentését a 10. decilisben, kétharmadra csökkentését a 9. decilisben. Ez a változás tolerálható, a 2018-as táblában 76,5 milliárdos bevételkiesést jelentene a költségvetésnek (amit nem hasonlítok itt össze "demagóg módon" az állam magára költött bevételeivel, a stadionokkal meg a beérkező és nem hasznosuló EU-pénzek nagyságával).   

A 2018. évi tábla adataival számolva (a fenti 2017-es oszlopdiagram csak szemléltetés):

Kieső ÁFA-bevételekkel és kieső beruházásokkal (meg nem valósuló működő tőke-képződéssel) nem számolok (az intuícióm szerint nem lenne ilyen, de ha mégis, elenyésző jelentőséggel).

Összefoglalva, az átrendezés melletti érvek: 1. az azonnali és a generációkra szóló társadalmi hasznosság növekedése, 2. a "nemzeti" politika értelmének visszaszerzése, 3. a konzervatív emberkép és a humánum értékének erősítése a közerkölcsben. Az átrendezés vesztese -- a Fidesz-demagógián kívül -- értelemszerűen a "polgári" (valójában állami járadékos) réteg lenne, de mivel ismert az ő finanszírozásuknak a célja (a hatalmi rendszer erősítése), a "veszteséggel" szöges ellentétben a politikai közösségen belüli igazságosság növekedését is látnám a változásban.

_____

*A libertáriusok tipikusan elfeledkeznek arról, hogy a szabadpiac intézményes és kulturális változók mellett értelmezhető csak. Az egyik ilyen változó az árszínvonal (kereslet és kínálat adott közösségi viszonyok között alakítja ki az árakat), amelynek relatíve alacsony hazai voltában (PPP) a szegénységnek komoly szerepe van; azaz a szegények jelentős mértékben járulnak hozzá a gazdagabbak magasabb életszínvonalához, amit önmagában is helyes kompenzálni, mert érintetlenül hagyva hozzájárul a perverz újraelosztáshoz.

** Nyilván felvethető ezzel szemben, hogy a mai (2018-as) hatodik decilisben adott esetben a mai (2018-as) ötödik decilisé alá esne a jövedelmi átlag, ha ott már érvényesül a 15%-os mai adókulcs (mivel az elgondolás szerint a 0%-os kulcs nem eleve meghatározott összegszerű jövedelemhez igazodna, hanem a mediánhoz). Ez igaz, ezzel kezdeni kell valamit (mármint kezdeni kéne, ha a javaslat valamilyen formában megvalósulna).

A rezsimet -- a gyenge kormányzati teljesítménye miatt -- a folyamatos erőkoncentráció és a hatalmi radikalizálódás hajtja előre.

A gyenge kormányzati teljesítmény oka a versenyképesség logikájával és a közjó távlatos szolgálatával nagyjából tökéletesen szembehelyezkedő társadalom-/politikafelfogásának és a nemzeti erőforrások szándékos elvonásának kombinációja, tehát egyfelől az inkompetencia, másfelől a politikai bűnözés. Mivel -- így -- a rezsim nem a valós értelemben vett teljesítményből nyeri a legitimációját (nem is aspirál ilyesmire), más logikát kell érvényre juttatnia a társadalom feletti politikai kontrollban (ideértve a megfelelő szavazatmennyiség biztosítását), ez pedig a társadalom manipulációja, megosztása, a tágan értett tudással szemben viselt háború és a hagyományosan demokráciának nevezett politikai váltógazdaság felszámolása. Innen érthető, hogy a rezsim politikai algoritmusának eredményei és az objektív kormányzati teljesítménye között egyre nő a szakadék. Az algoritmus -- a hatalmi radikalizálódás -- egyre kedvezőtlenebbül hat az objektív kormányzati teljesítményre, ezen keresztül a társadalmi képességekre, forrásokra és kilátásokra.

A COVID nem változtat az algoritmuson, csak gyorsítja a lefutását, mert a körülmények kiszámíthatatlanságát erősítve növeli a hatalmi helyzet -- érzékelt -- bizonytalanságát, ezért a hatalmi koncentráció erősítését váltja ki a rezsimben. Innen: több lopás, még több hazudozás, gyorsabban romló kormányzati teljesítmény, radikalizálódó diktatúra. A lényeg az algoritmus és hogy az ország pusztulásába visz, nem lehet se "visszafordulni" rajta, se stabilizálni.

Az Orbán-rezsimnek van gyenge pontja, de ez sajnos csak a szükséges végpontja: ti. az erőforrások felélése és a hatalmi koncentráció maximuma éppen azelőtt, mielőtt a társadalomban kitörne a megfelelő -- vélhetően nem kellemes -- ellenreakció. A rendszer a lényegénél fogva -- lásd fent -- képtelen a stabilizációra, extraktív, élősködő természete miatt a haladása a nemzettel szembeni növekvő károkozással jár együtt. Míg el nem jön a nagy bumm.

A rezsimnek az algoritmusán belül viszont nem látom gyenge pontját. Megtalálva és ráhangolódva az egyetlen uralkodó kollektív tudásunkra -- az etno-nacionalista önsorsrombolásra -- a politikáját maga a nemzet igényli és kritikus tömegben feltétlenül támogatja*, ami a lényeg, akár a saját önfelszámolásáig. Ezt az állapotot produktív politika nem tudja orvosolni. Ehhez politikán kívüli állapotnak kell eljönnie, amelyben az objektív valóság kikényszeríti a nemzet akaratával szembeni változásokat. De ezeket megszokni és fenntartani még utána is nehéz lesz.

_______________

*A kritikus tömeg az egy oldalra -- a Fidesz oldalára -- eső aktív szavazókat jelenti, míg a másik oldalon egy legalább ekkora tömeg megoszlik négy-öt összefogásra és produktív ellenzékiségre képtelen párt között. Ha van halvány remény a (politikai jellegű) rezsimváltásra, akkor azt értelemszerűen az ellenzéken belüli helyzet radikális megváltozása hozná el. Ennek azonban nagyon-nagyon csekély az esélye (elsősorban a rezsiméhez hasonlóan erős -- a választókra hangolt -- egységes, operacionalizált politikai "tudás" hiánya miatt), illetve nem tudni, milyen ellenreakciót váltana ki a kormányzatból, ha mégis sikerülne: először minden bizonnyal a választási rendszert manipulálnák tovább, amit követne bármi, amit nem szégyellenek.

A magyar társadalom gyenge. Mindig is az volt, mióta az európai Nyugat (ahova nem tartozunk) fejlődése elvált a kontinens többi részétől minimum ötszáz, de inkább hétszáz éve. A gyengeség alapvetően az emberek közötti komplex együttműködést megalapozó struktúrák gyengeségét jelenti és maga után vonja a piacgazdaság, a technológia társadalmi hasznosulásának, az erkölcsi rendnek és a politikai rendszernek a gyengeségét. Orbán Viktor rezsimje ebből a felismerésből táplálkozik amellett, hogy 2002 után egyre erőteljesebben használja fel a társadalom ellen az etnonacionalizmus -- az egyetlen domináns kollektív cselekvési kódunk -- rombolóerejét. A magyar nemzet önsorsrontó algoritmusa ebben a kódban tenyészik mint -- divatosan szólva, megkockáztatva a metafora túlírtságát  -- vírus, amely időről-időre elszabadul és pillanatok alatt lerombolja a megelőző évtizedek lassú építkezését (lásd Monarchia vs. etnicizmus, lásd Bethlen-féle konszolidáció vs. etnicizmus, lásd rendszerváltás vs. etnicizmus). 2010-ig a társadalmi gyengeség és az etnonacionalista kód együtt érzékeny egyensúlyban volt a Nyugat szívó hatásával, napjainkban azonban -- ahogy a COVID-pánikban a centrifugális erő radikálisan megcsappan -- nyilvánvalóvá válik, hogy az előbbiek újra felülkerekednek. Magyarország gyorsuló süllyedése és maradék fejlődőképességének szétesése előtt nincs immár semmilyen gát.

A magyar gazdaság és a pénzügyi rendszer agyaglábakon áll. Termelékeny részének túlnyomórészt nyugati tulajdona és szélsőséges nyitottsága (a belső piac gyengesége), a forint folyamatos elértéktelenedése, a bújtatott infláció és az alacsony devizatartalék, nem hagyva mára komolyabb beavatkozási eszközöket az MNB kezében (még ha nem is feltételezzük, amit nyugodtan lehetne, hogy kerek tíz éve éppen az MNB spekulál a forint ellen kormányzati megbízásból), -- sorolhatnám, de nem akarok gazdasági elemzésbe futni -- olyan kockázatokat jelentenek a magyar nép számára, amelyről annak csak most kezd fogalma lenni.*

A további süllyedés borítékolható, a diktatúra megerősödése mint az egyetlen maradék ellenszer szintén. A fejreállás elkerülhetetlen.

A COVID-válság nyomán prognosztizálható jövő a világban -- a technológiai fejlődés felgyorsulása, a globalizáció humán faktorainak és a tranzakciós/fizikai munkának a relatív visszaszorulása, a nemzetállamok megerősödése -- mind nem a magyar valóságnak kedveznek, ellenkezőleg. Noha nem lehet a jövőbe látni, de Magyarország nem tűnik jelenleg a várható változások nyertesének (ahogy, szögezzük le, semmit nem nyert eddig se a gonosz, a civilizált kormányzást hírből sem ismerő orbánizmussal).

Ez a társadalom -- utalok a kezdő mondataimra -- minden bizonnyal ennek a rezsimnek a fogságában marad és gyengül tovább, míg eljön a következő társadalmi robbanásocska, esetleg erőszakos formában, hogy újraossza a kártyákat. De nincs illúzióm: a fejekben és a fejek között az sem fog rendet tenni.

_________________

*Utalok egy kommentre egy másik posztom alatt: "Az Orbán kormány kezdetektől fogva arra épít, hogy vegyél fel hitelt, ezzel pörgesd a gazdaságot, legyél kiszolgáltatott, és ha beüt a baj, megmentünk. Nem lesz kamatemelés, helyette a megtakarítók pénzét fogják elinflálni, mert a megtakarítás, öngondoskodás ennek is, mint minden más bolsevik rendszernek az ellensége (nyilván kivéve, ha haver vagy). Ezt már az önyup államosításnál nyíltan kimondták." Lásd a minap bejelentett megszorításokat.

Egy ország devizájának értéke az ország teljesítményét legjobban tükröző egyetlen adat. (Nyilván több adat még finomít a képen.) A forint árfolyama (árának ingadozása) Magyarország komplex -- politikai, gazdasági és kulturális -- megítélésének legjobb indexe. Íme Orbán országlásának eddigi mérlege. Nem akarom túlragozni, hogy ez mit jelent a magyar nép valós helyzetére nézve: nagyon rosszat. Hangsúlyozom, ezek a térségi valuták. Az EUR-ban, CHF-ben és USD-ben számolt árfolyam még elkeserítőbb. Köszönjük meg a fideszes szavazók nacionalista táplálékon nevelt, ergo tök irracionális, önsorsrontó rendíthetetlenségének! Uraitok közben röhögnek rajtatok!

Orbán azt válaszolta az EU -- a legfontosabb szövetségi rendszerünk, kulturális és gazdasági hátországunk -- legnagyobb pártcsaládja vezetőinek -- nem mellesleg ebbe a pártcsaládba tartozik az ő pártja is --, hogy nincs ideje foglalkozni olyan piszlicsáré kérdésekkel, mint a magyar demokrácia végvonaglása. Mert hát helyzet van és minden helyzet rajta áll vagy bukik. Orbán sajátos szellemi állapotában jogosan vetődik fel: milyen frusztráló lehet neki, hogy szemmel láthatóan nincs ideje a migrációra sem.

Erre az, hogy, hogy nem, megoldódik.

Őrület.