Nem akarok illetéktelenül teológiai vizekre evezni, nem is teszem, mert szerintem ahhoz, hogy egy nem-hívő értékelni tudja Krisztus értelmét a saját életében (mert van értelme), nem teológiai magyarázatokra kíváncsi. A teológiai körbenforgás lényege, hogy a Krisztus-áldozatot az tudja csak értékelni, aki már hívő; ez viszont be is zárja a Krisztus-értelmet ebbe a viszonylag szűk körbe, ami szerintem hiba. Nem beszélek most az egyház mint intézmény hitevesztéséről, a papok jelentős részének erkölcstelenségéről, a magyar felsőpapság -- tisztelet a kivételes tagjainak -- átpolitizálódásáról és a kereszténység visszaszorulásáról az így vagy úgy istenhívők (egyébként nem csökkenő) tömegében, ami mind arra utal, hogy a Krisztus-értelem nem tud kilépni az említett körbenforgásból -- és egyre szűkebb körbenforgásból. A kérdés "csak" annyi: megérthetjük-e a Krisztus-értelmet és a Krisztus-áldozatot a kereszténységen kívül?
A Krisztus-történet a lényegét tekintve egy speciális áldozat története, amely annyiban speciális, hogy Isten áldozza fel a saját fiát (mert ennyire szerette a világot) a bűneink bocsánatára. Isten ezzel -- elég antropomorfikusan, tehát az emberi kultúrák és a korábbi és párhuzamos istenek hagyományának megfelelően -- elfogadja a vele való kommunikáció (emberi alázat és alárendelődés) rítusaként az áldozatot és maga is ezzel a gesztussal él. Ez önmagában furcsa, de érthető, ha nem mással, mint az emberrel akar kommunikálni az ő értelmének megfelelően. Isten logoszának (beszédének=értelmének) van tehát emberi metszete és ennek a metszetnek a része a saját fiának feláldozása. Jellegzetes módon, míg Isten nem engedte meg Ábrahámnak, hogy feláldozza a saját gyermekét, a sajátját az új szövetség jegyében odaadja. Mit mond ez a nem-keresztény embernek a saját életéről?
A Krisztus-áldozat a bűneinkre (az ember bűnösségére) való reakció. Nem kell elfogadni ahhoz az eredendő bűn dogmáját, hogy reálisan lássuk: mások esetenkénti megalázásában és rombolásában mindannyian nap mint nap vétkesek vagyunk, akár tudatlanul is. A Krisztus-áldozat megváltó értelmében sem kell hinnünk ahhoz, hogy világos legyen: éppen a tudatlanságunk okán nem háríthatjuk el a folyamatos (hallgatólagos) bocsánatkérést azoktól, akiket öntudatlanul pusztítunk és visszavetünk az életében. Nem kell ahhoz Krisztus-áldozat -- vagy elég ennek a szimbolikus értelmével tisztában lennünk --, hogy az erkölcsi létünk folyamatos csorbulását komolyan vegyük és emiatt nap mint nap azok bocsánatát kérjük (a bocsánatkérés állapotában legyünk), akik ellen vétettünk. Ahogy vétettünk végső soron önmagunk ellen.
Az út a saját életünkön át (az élet teljességéhez) nem emberáldozatokon át vezet, azaz az embertársaink megalázása, romba döntése, elpusztítása nem megoldás senki ambícióira, konfliktusaira, az életére. Minden ember testi, szellemi és lelki pusztítása a cselekvő kárára is válik, mert olyasmit művel, ami 1. rombolja őt is, 2. ami helyett más stratégiát kellene találnia a saját jól-létéhez. Makro értelemben -- egy nemzet, egy társadalom és a politika szintjén -- bárkinek több esélye van a saját életéhez (saját magához) közelebb kerülni (megtalálni magát) mások felemelésével (=minimum ne támogassunk olyan politikát, amely zérus összegű játszmaként fogja fel az életet, ne támogassunk olyan politikát, amely másik kisemmizésével, szellemi és lelki elnyomásával épít tőkét magának, illetve a szó tág értelmében keresztényi politika az, amelyik az igazságosság védhető koncepcióján belül úgy osztja el a nemzet erőforrásait, hogy az a lehető legtöbb ember felemelését segítse elő).
A másokkal szembeni kiengesztelődés (nevezzük ezt annak) ezért a magunkkal szembeni kiengesztelődés is (de az utóbbi nincs az előbbi nélkül): amit a keresztény liturgia a gyónásban koncentrál, az a fentiek szerint gondolkodó/érző emberben (az erkölcsi érzet sérelméről tudósító) lelkifurdalás. Ember voltunkhoz közel kerülni ily módon csak a többieken keresztül lehet: ezért kapcsolja a Szentírás össze a két nagy parancsolatot: szeresd Istenedet, valamint magadat és másokat egyenlőképp -- azaz Máté apostol szerint, 22.36-40:
36 "Mester, melyik a nagy parancsolat a törvényben?"
37 Jézus így válaszolt: "Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből.
38 Ez az első és a nagy parancsolat.
39 A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat.
40 E két parancsolattól függ az egész törvény és a próféták."
A szeretet nem más, mint az erkölcsi törvény betöltése (eresztékeinek megtöltése élettel), azaz a törvénynek a törvény szubjektumai közötti meg- és átélése, autentikus valóra váltása.
A Krisztus-áldozat tehát ebben az a-teista olvasatban az önreflexió erős metaforája, nem véletlenül. Isten azzal a szándékkal lép be az emberi szabadság körülményei közé, hogy abba a szabadságot moderáló értelmet vigyen, méghozzá éppen olyat, ami megerősítésre szorul a bűn (=az ember instrumentalizálásának, embertársaink folyamatos öntudatlan és tudatos alávetésének) állapotában. Mert: „Mit ér az embernek, ha az egész világot megnyeri, de a saját lelkében kárt vall?”
A Krisztus-áldozat mint metafora teszi a világunkat keresztényivé abban a nagyon tág értelemben, amelynek elfogadásához nem kell hívőnek lenni. A Biblia tanúsága szerint Jézusnak is nagyon nehezére esett megérteni saját feláldozásának szükségességét: ember volta másból sem látszik jobban, mint az átmeneti ellenállásából, majd a beletörődésből. Az Evangéliumnak ugyan ő áll a fókuszában, de a végső cselekvő Isten. Az Evangélium egy ("az") áldozathozatal története. Nekünk egyenként azonban nem a világot kell megváltanunk -- furcsa mód éppen csak önmagunkat. Sokszor úgy tűnik, mintha ez is túl nehéz lenne. A Krisztus-parafrázis -- mint itt, vagy ezt továbbgondolva -- talán segíthet ebben, így mellesleg segíthet abban is, hogy a nem-hívő se engedje el teljesen a kereszténységet.
