A keresztény hit (krisztianizmus) lényege a Feltámadás tényként való elfogadása. Az előző posztomban arról írtam, hogy a Krisztus-áldozat hogyan érthető, dolgozható fel és fordítható a nem hívő lelki épülésére tulajdonképpen a lélek közös fakultásán keresztül, a Feltámadás ellenben túllép azon a lehetőségen, hogy metaforikus értelmet tulajdoníthassunk neki. Valójában -- nem véletlenül -- ebben válik el a keresztény hit a parafrázisok és etikai útmutatók világától, ez az a próbatétel, amely a jó embert a kereszténytől elválasztja (és értelemszerűen a keresztény itt nem a jó ellentéte).
A Feltámadásban való hit (=a Feltámadás tényként való elfogadása) a kereszténység lényege. Enélkül -- bár nehéz az ilyet egy blogposztban kategorikusan kijelenteni, ti. nem elég súlyos a műfaj -- létezhet ugyan mindenféle közelítés az Úrhoz, ilyen meg olyan hit, egyfelől-másfelől érzés stb., de akinek nem olyan biztos élménye a Feltámadás, mint a 2*2, az nem Krisztus biztos követője -- ettől persze lehet éppen olyan alkalmas tanítványa, mint bárki a tizenkettő közül (amire éppen a tizenkettőnek az Üdvtörténetre vonatkozó folyamatosan különböző reakciói világítanak rá).
Amit az előző posztban írtam, az semmilyen értelemben nem teológia; az a nem-hívő közelgetése a Krisztus-áldozaton mint metaforán keresztül -- ha tetszik -- a megváltás kontextusához. Amit itt írok, természetesen az sem teológia az alapvetésén túl, miszerint ahhoz, hogy valaki (amellett, hogy hiszi Jézus Istenfiúságát) a megváltásban is higgyen, már keresztény hívőnek kell lennie. A hit nem etikai kérdés, nem a jó és a gonosz kérdése, hanem az emberi értékrend kiragadása a földi kontextusból. Eddig nagyon kevesen képesek eljutni -- és ezt nagyon kevesek (emberi) környezete viseli el. Aki azt hiszi, hogy könnyű a hívő élete, nagyon téved: hiszen éppen Jézus földi útja a modellje ennek az életnek, ami a legnagyvonalúbban sem nevezhető könnyűnek (ő se érezte annak). A hívőnek valószínűleg választania kell a családja és a hite között, választania az emberileg felfogható ésszerűség és a hite között, választania a jóság és a hite között, a másik ember magáért való szeretete és annak Istenben való léte között, a közössége java és a szentség (?) között.
Nem tudom, ki képes erre. Ki képes levonni a Feltámadás tudásából fakadó konzekvenciákat. És nem tudom, mik lennének ez a konzekvenciák -- nyilván mindig más egy-egy életre nézve. Így a Feltámadás tudása valóban a par excellence keresztényi lét kritériuma lehet, de az élet a legtöbb keresztény számára -- "jobb híján" -- továbbra is az evilági körülmények között interpretált norma marad, azaz jó dolog (lehet). De attól, hogy jó lehet, rögtön emberi is, azaz a Feltámadás tudásának korrupciója.
Talán ez az egyetlen formája a korrupciónak, ami viszont a keresztény ember embertársainak javára válik. Már annak is örülni kellene, ha egyre több normakövető élne közöttünk, aki szeretne hinni a Feltámadásban és szeretne úgy élni, hogy a megértése felé halad.
