1000 leütés

Korábban felvetődött ez a dilemma Olaszországban, most legutóbb -- ahogy hallom -- New Yorkban, de valójában ami praktikus kérdés itt, az egy jóval általánosabb problémához vezet, amit a bölcselet már több mint kétezer éve óta tárgyal rengeteg különböző szempontból. A probléma erre csupaszítható le: tehető-e különbség emberek között élet és halál kérdésében; másképp: van-e indok, ami alapján bárki nemléte (halála) igazoltan választható bárki más nemlétével (halálával) szemben (és vegyük ki ebből a problémakötegből azt, hogy valaki főbenjáró bűnt követett el, ti. másvalaki erőszakos halálának okozója).

A probléma azonos számú ember halálát veti össze egy csoportéval, tehát nem tesz számszerű különbséget a szembenálló csoportok között. A csoportok mérete terjedhet egy embertől n (int) számú emberig, a lényeg, hogy a szembenálló csoportokban azonos számú ember legyen. A konkrét -- címbeli -- esetben egy csoport választása a másikkal szemben ez utóbbi csoport összes tagjának halálát jelenti. A nemválasztást (vagyis a probléma megoldatanságának választását) nem tekintem legitim választásnak. Az érvelés kedvéért vegyünk egyfős csoportokat.

A lélegeztető gépnek nincs helyettesítő java, ebben a helyzetben abszolút szűkösséggel állunk szemben, ami mindenképpen az egyik ember halálához vezet. Az első kérdés: erkölcsi problémával állunk-e szemben egyáltalán vagy megoldható-e ez a probléma (megválaszolható-e a kérdésünk) az erkölcs terrénumán kívül. Azaz: végső soron  mindig erkölcsi probléma-e egy ember léte?

Nézetem szerint -- röviden -- az emberi élet mindig végső soron erkölcsi probléma, de nem lehet mindig erkölcsi kérdésként kezelni a vele kapcsolatos feloldhatatlan (erkölcsi) konfliktusokat. A "Sophie választásához" hasonló dilemmáknak (élet az élettel szemben) nincs erkölcsi megoldásuk, ezek kivezetnek az erkölcsből az abszolút tragédiába, amely onnan ismerszik meg, hogy egyszeri erkölcsmentes döntést kell hozni az egyetlen abszolút erkölcsi kérdésben: az élet és a halál közötti választásban. A tragédia, mint tudjuk, nem esik az erkölcs megítélése alá, mert a tragikus cselekvés nélkülözi a gonoszra való szabadságot. A döntés pillanatára az erkölcs zárójelbe kerül.

A probléma (élet és halál) abszolút erkölcsi voltát egy geszus tudja eltörölni, ami egyúttal a hősiességbe emeli: a szembenálló felek valamelyikének önfeláldozása. Ez az önfeláldozás (a lélegeztető gép átengedése a másiknak, ahogyan volt rá példa a közelmúltban éppen Olaszországban) értelmet ad a halálnak, vagyis felülírja a puszta élet (egzisztencia) értékét az életnek (a másik életének) adott értékkel.

Azaz van az életnél magasabb rendű dolog, ami az egyik ember által a másik életnek adott jelentésben/jelentőségben mutatkozik meg, esetünkben abszolút módon. A halál választása megszűnik abszolút erkölcsi problémának lenni a másik életének adott jelentéssel, amit nevezhetnénk jézusi -- nem krisztusi! -- nézőpontnak is, de több annál, mert önfeláldozás. Az önfeláldozó hősiesség (ami a hősiesség egyik speciális formája) túlmutat az erkölcsön, nemcsak egyszerűen zárójelbe kerül vele az erkölcs.

Ezt a két esetet leszámítva -- tragédia és hősiesség, amelyek nem tárgyai az erkölcsnek, leegyszerűsítve, mert egyik sem normatív, egyik sem előírható -- az abszolút erkölcsi probléma (élet és halál) megoldása csak amorális lehet, és ezek után az algoritmusok és bennük az érvek tárháza csaknem kimeríthetetlen. Alapulhatnak az életben szerzett érdemeken, életkoron, nemzeti hovatartozáson, földrajzi távolságon, életesélyeken, érkezési sorrenden, véletlenszerű választáson, társadalmi hasznosságon, szimpátián stb. stb.* (Vö. a várandós kismamák megmentése nem elégíti ki a fenti feltételünket, miszerint a csoportjaink egy emberből állnak. A kismama esetében az ő oldalán két ember van, így nagy eséllyel őket kell megmenteni. Külön kérdés, hogy több ember prima facie prioritását legyőzheti-e a másik oldalon álló egyetlen ember valamilyen értéke, pl. hogy maga is orvos, aki felépülve további életeket menthet.)

A lényeg: (általában) az orvos választásának publikus alapvetésen és információkon kell alapulnia, amely egyrészt leveszi a válláról a döntés felelősségét, másrészt nyilvánvalóvá teszi mindenki számára, hogy létezik proceduralitás, amihez egy adott döntés alkalmazkodik. (Mivel minden ilyen döntés kivezet az abszolút erkölcsből, mérlegelés tárgyai, és jobb a mérlegelést algoritmizálni, ahogy mondtam.)

A válaszom hasonló arra az általános problémára is, amit általában egy ember halálának a másik ember halálával szembeni választása jelent. Ez a választás -- ha praktikus döntést várunk el tőle -- csakis amorális lehet, mert az élet értéke annyira abszolút, hogy a vele szembeni érvelés sosem lehet erkölcsi. Ennek semmi köze nincs ugyanakkor ahhoz, hogy összevessük két ember életét és ki-ki a belátása vagy értékrendje szerint kiválassza az egyiket értékesebbként. De azt csak azért teheti meg viszonylag könnyen, mert nem az abszolút erkölcsi döntést hozza meg vele. Az abszolút erkölcsi döntés a halálról nem egyenlő ugyanis azzal sem, hogy valaki képes globálisan összevetni két ember életét és eldönteni, hogy melyiké az értékesebb (ki a jobb vagy a rosszabb ember, ki okoz több örömet vagy több szenvedést embertársainak stb.) -- pedig ez utóbbira sem képes senki. Az ítélkező nézőpontja mindig parciális és szubjektív marad.

___________

*Egyetlen kérdést kerülök itt el szándékosan: a pénzen vehető prioritást. Ezt egy külön posztban fogom tárgyalni, ezt itt fölöslegesen megterhelné.

Nemrég írtam egy posztot, amelyben Orbán hitvallásának vezérmondatáról értekeztem -- akként, hogy az ellenzéki politikusok képtelenek felfogni és a jelentőségén értékelni azt. A mondat lényege, hogy Orbán úgy kel és úgy fekszik, hogy ha nincs hatalmon, akkor meg akarja szerezni a hatalmat, ha pedig hatalmon van, akkor meg akarja tartani azt (és esetében az optimálisig maximalizálni: lásd a mai helyzetet). Azt hinnénk, ez igaz mindenkire a politikában, de ha így hisszük, erősen tévedünk. Nem igaz pl. senki másra a mai ellenzék soraiban (valamikor valamennyire igaz volt Gyurcsányra) abban az értelemben, ahogy Orbánra (obszesszíve, ha tetszik professzionálisan) igaz. Orbánt a sajátos piszchéje és hajlamai miatt a hatalom élteti. Az ellenzékünk közben lusta, akaratgyenge széplelkekből, megélhetési ellenzékiekből, műkedvelőkből és kollaboránsokból áll, akiknek tele a gatyájuk Orbántól, nagy részük titkon tiszteli is. Csodálkoznék, ha lenne valaki, aki komolyan hisz abban, hogy le tudja győzni (mindendéle külső tényezők csodaszerű együttállása nélkül).

A hitvallásnak ehhez az első mondatához járul a második, amely az utóbbi tíz évben tönkretette a magyar politikát. Eszerint a politika zérus összegű játszma (amennyivel nyer valaki egy adott ütközetben/konfliktusban/nézeteltérésben, annyival kell veszítenie a többinek, sőt -- értelemszerűen -- ezt éreznie és tudnia is kell a nézőközönségnek, a választóknak is). Ebből a felfogásból következik a barát-ellenség viszony halálos komolyan vétele (e szerint a politikában valaki vagy barát, vagy ellenség, köztes viszony nincs) és maga a háborús állapot, amely a politikát a háborúval azonos logikájú mechanizmussá, a politikust pedig katonává teszi. A politika a háború folytatása (vagy megelőlegezése) más eszközökkel -- de ugyanazzal a logikával.

Elhiszem, hogy nem szívesen veszik ezt tudomásul a széplelkek, elsősorban mert a széplelkekben nincs meg a kellő lelkierő, hogy levonják ebből a konzekvenciát a saját feladataikra nézve. A széplelkek általában gyávák is, ezért nem akarják szembesíteni Orbánt azzal, hogy megértették a játékot és a jövőben ennek szellemében fogják játszani.* Inkább mismásolnak, kötik magukat a széplelkek teóriáihoz és közben azzal legyezgetik magukat, hogy erkölcsösen cselekszenek. Pedig csak gyáván. 

Az, hogy az ellenzék rendre beleesik abba a csapdába (legutóbb Karácsony főpolgármester), hogy azt hiszi, Orbánnal lehet kompromisszum, vagy akár csak hogy lehet vele józan, tudomásul vett érdekeltérés (a hatalmi térben), sőt -- Istenem! -- még mindig vannak olyanok is, akik szerint lehet együttműködni vele a közjó érdekében, eleve kizárja, hogy pontosan értsék az ellenfelüket. Pedig ez Szun-ce, Machiavelli, Carl Schmitt, Rommel, a szpec propagandisták, Finkelstein és még ki tudja, kinek a társaságában edződik már 10-15 éve. Az ellenzéki vezetők kiében?

Tehát OV dióhéjban:

1. Hatalmat, hatalmat minden áron! 2. A politika zérus összegű játszma. 2.1. A politikain belül messze a legfontosabb -- sőt tulajdonképpen az egyetlen, mert minden más felülírható, qed. -- törésvonal a barát-ellenség viszony. 2.2. A politika háború.

Jó lenne megjegyezni végre. Orbán sokkal kevésbé tehetséges, mint amennyire céltudatos ebben a szellemben. Ami számításnak, ördögi szenvtelenségnek, amoralitásnak tűnik, annak végső soron ez az algoritmusa, ami azért lehet sikeres (nem először a történelemben), mert annyira elüt a liberális demokráciák vezérgondolataitól és a kaptafára készült politikusok ethoszától. A sikerei persze átmenetiek, rendkívül rombolóak, de a bevett demokratikus eszközökkel nehezen kezelhetők.

Azt, hogy aztán ezt a tudást hogyan tudja a mai vérszegény -- részben Orbán által tervszerűen megosztott -- ellenzék kihasználni, kamatoztatni, bármi -- arról nem tudnék nyilatkozni. Nem akarom a reménytelenséget sugallni, mert mindig fenntartom a tévedés lehetőségét magamnak és a véletlen lehetőségét a világban. De kétségtelen, hogy a mostani ellenzéki kompetenciák alkalmatlanok bármi komoly politikai változás generálásához.

____

* (Ennek alternatívája, hogy előbb semlegesíteni, majd valami mással legyőzni is tudják a barát-ellenség narratíva uralmát, ám ilyesminek a nyomai sem látszanak. A borzasztóan esetleges összefogásosdit ne nevezzük ilyen alternatívának.)

A demokráciánkból jószerivel már csak ez maradt, persze ezt sem látják be, akiknek be kéne:

- A "felelős" kormány a parlamentnek felel(ős);
- A parlament a népnek felelős;
- A népet a választók többsége tartja hatalma alatt egy demokráciában;
- A választók többsége mindig a legutolsó ogy. választás szavazóinak parlamenti többséggé konvertálható számát jelenti;
- Minél kevésbé liberális egy demokrácia, annál inkább a szavazók így értett többsége felel az általa megválasztott parlamenti többségért, ezen keresztül a kormányért;
- végső soron a Fidesz-szavazók felelnek mindazért, amit Orbán eddig tett és most tesz.

Nézzetek körül minden nap. Ezt tettétek.

A magyar társadalom nagy része csaknem érintetlenül lépett a kelet-közép európai patrimoniális, személyi függésen alapuló feudalizmusból a tömegdemokrácia (és a tömegmanipuláció) korába, és ezen belül is a történelme nagyob része diktatórikus rendszerekhez kötődik. Ezért nem alakult ki az országban a polgári mentalitásnak, a teljesítményelvnek, a szabad piacnak és a professzionális államnak az az együttállása, amely a Nyugatot több száz éve a világ vezető civilizációjaként tartja meg.

Az országnak akkor voltak sikeresebb korszakai, amikor egyértelműen a nyugati törekvések érvényesültek benne (a korai Árpád ház, az Anjouk és a Habsburgok, különösen a Monarchia idején, de ide sorolható talán az 1920-as évek stabilizációs időszaka is). Minden flörtölés keleti (muszlim, orosz) rendszerekkel súlyos visszaesést okozott, szenvedést hozott az ország népére és további leszakadást a civilizált Európától.

A magyar magaskultúra, a vallás, a politikai rendszer magja, a jogrendszer, minden komplexebb minőség, ami létrejött ebben az országban, kivétel nélkül nyugati -- klasszikus római, keresztény, polgári-liberális, felvilágosodáskori és modern -- mintákat követ. A Nyugat utánozhatatlanul komplex, mégis organikus fejlődése tetten érhető mindenen, amit eleink legkiválóbbjai (a korai uralkodóktól a reformkori nagyjainkon, a Monarchia és a Horthy-korszak művelt politikusain át a rendszerváltó tekintélyekig) követendőnek gondoltak. A Nyugat a sajátosan plurális, rétegzett civilizációjával máig a világ mintaadója; minden feltörekvő és felemelkedő állam és régió az észak-atlanti térséget másolja és annál sikeresebb, minél jobban tudja másolni (integrálni). A globális piac, a civilizáció mintái, a viselkedés, az ízlés, az anyagi és a szellemi kultúra, az emberi kommunikáció leghatékonyabb formái mind nyugati eredetű értékek és intézmények.

A Nyugat ma nincs nagyobb válságban, mint korábbi évszázadaiban visszatérően -- nem sorolom, mert aki ennyire nem ismeri a történelmet vagy elfogult, annak hiába magyaráznék. Csak ennyit: mi ez a mostani "válság" a népvándorlás korához, a kereszténységen belüli meghasonlásokhoz, a tudományos és az ipari forradalmakhoz, a 30 éves háborúhoz vagy az I. világháborúhoz képest?! És mégis egységes egészként tudunk tekinteni arra a civilizációra, amelyben ezek és sok más egyéb lezajlott. És nem csak lezajlott, de megtermékenyítette a civilizációnkat.

A Kelet nem tud semmit, ami megváltana minket a félelmeinktől, a hiányosságainktól, a kudarcainktól; nem tud semmit, ami királyi utat biztosítana a jövőbeni sikeres nemzethez. Aki ezzel házal, szintén nem tud semmit, vagy éppenséggel tud, de félrevezet.

Azok a parlagi alakok, akik ma a Nyugatot vad irracionalitással bírálják, von Haus aus parlagiak, nem lehet velük mit kezdeni. Ahogy a társadalom nagy része sem képes reflektálni a helyzetünkre, hiszen nincs hozzá tudása. A nem tudás, a tradicionalizmus és a populizmus egyvelege, a fiktív zárványaink uralkodó mintává tupírozása, mindeközben az országnak az ignoráns nép asszisztenciája mellett történő lerablása -- nos, ezek nem olyan értékek, amelyek előbbre visznek minket. Nem tartok attól, hogy maradandó hatásuk lenne a nagy egészre (ami nekem a Nyugat, a Nyugat, amely más frontokon további belharcokat vív), de Magyarországot tovább rombolhatják. Nem tudom, hol az a határ, amit elérve már kiesnénk a saját civilizációnkból, de azt gyanítom, szerencsére még messze. Mégsem kéne túl sokáig kísérteni az Urat, a szerencsénket és eleink bölcsességét. A Nyugattól tovább távolodni a szó szoros értelmében életveszélyes volna és egyszer még, ha nagyon szívósan akarjuk, visszafordíthatatlanná is válhat.

Hullák százaitól százezreiig bizonyítja a történelem, hogy nem volna bölcs lépés. Egy picit sem.

Évek óta, mióta divatba jöttek, nem értek egyet a "hibrid rezsim"  elnevezésű kellemkedéssel (mert nem számol a rezsim algoritmusával), nem értek egyet a "fasiszta mutáció" nevű okoskodással (mert üres fecsegés, semmit nem magyaráz meg) és nem értek egyet a "maffiaállammal", mert értelmetlen szóösszetétel: egy maffia nem képezhet államot és nem lehet az állam jelzője anélkül, hogy vagy a maffia (azaz a magánszervezet) volta, vagy az állami volta (közhatalmi legitimációja) értelmét vesztené. Tipikus hibája mindhárom elnevezésnek a köztessége: fluid értelmet hoz létre már létező szavak között vagy körül, mert ettől remél nagyobb pontosságot, de ehelyett jócskán veszít a heurisztikus erejéből, végül több marad benne a blikkfang, mint az értelem.

Az Orbán-rezsim régóta diktatúra. Nem totális, ahogy a fasizmusra utaló elnevezés(ek) sejtetik, nem véres (ami a diktatúráknak már a római köztársaságban, sem azóta nem megkülönböztető jegye), sőt nem is változatlan, ami a tartalmát vagy jegyeit illeti. A diktatúra egyetlen megkülönböztető jegye a demokráciával szemben, hogy kizárja, hogy politikai eszközökkel le lehessen váltani. Az Orbán-diktatúrának ezen felül algoritmusa van, folyamatosan a hatalom adott koncentrációjára optimalizál, és ez az optimum mindig a parlamentáris kétharmad biztosítása, amelyen túl a személyzeti politikájával (ennek különféle alapjain: rokonság, barátság, autoritás, ősiség, ideologikus egység, bajtársiasság, korrumpálás, bűnrészesség, megfélemlítés) biztosítja magának -- konkrétan Orbánnak -- a hatalom abszolútumát.

A diktatúra algoritmusa jelen esetben a dinamikus expanzióé, amelybe be-becsúsznak kudarcok: az előző parlamenti ciklusban elesett a kétharmad (amit aztán gyorsan helyrehoztak 2018-ban), el-elvesztenek néhány választást, ki-kibeszél néhány emberük (legtöbbször utólag); ennek ellenére a lényeg (2/3 + személyzeti politika) mint az algoritmus függvényszerkezete állandó, leírja a politikai döntések célhoz rendelését.

A gondolkodás tényezői: a helyzet mindenkori pontos ismerete (kezdve az etno-nacionalista narratíva hatalmas erejével), a cél ismerete (leválthatatlanság) és az ehhez rendelt változó (maga a politika: propaganda, kormányzati intézkedések, korrupciós lehetőségek stb.). A diktatúra végső célja -- és ehhez választja ki a változókat --, hogy ne lehessen leváltani. (Ez a diktatúra par excellence meghatározása.) A leváltás lehetőségét eddig csak a parlamentáris útra vonatkozóan akarták kizárni, mától -- döntően a diktatúrát körülvevő környezet kiszámíthatatlanságának erősödése miatt -- már a parlamenten kívüli eszközökre is értik (abban az esetben, ha a vírus okozta válság elhúzódna, ami a szociális és politikai feszültségek növekedéséhez, esetleg kicsapódásához vezetne). Orbán tehát nem reagál a helyzetre, hanem elébe megy egy lehetséges új helyzetnek.

A kétharmad biztosítása eleve nem a demokráciák szokványos ügymenetének szellemében folyik, hiszen alapvető kelléke -- a hatalommegosztási rendszer alkotmányos csorbításán túl -- a választási és a pártrendszer folyamatos összehangolása az ellenzék kárára és közös fellépésének megakadályozására, a közvélemény két országgyűlési választás közötti durva manipulációja és a társadalmi erőforrások folyamatos extrakciója. Aki szerint tehát demokrácia van, az már a politikai rendszer szintjén téved (vagy félrevezet). Amikor azonban a rendszer konfigurációja kiegészül az üzemeltetésével -- mögötte a Legfőbb Vezető családjának és közvetlen uralmi körének erőforrásfelhalmozásával, ami a jogi úton biztosított hatalma mellé informális és gazdasági hatalmat rendel --, világossá válik, hogy semmilyen más potenciális erőközpont nem versenyképes a hatalmi koncentráció realitásával.

Elég belegondolnunk abba, hogy a Fidesz támogatottsága választásokon éppen csak meghaladja a választókorú népesség egyharmadáét, ezt viszont a jelzett mechanizmuson keresztül gyakorlatilag egyetlen ember teljhatalmává konvertálja. És elég csak hozzávenni ehhez, hogy ekkora népi támogatottsága jószerivel minden diktatúrának volt eddig is a történelemben (nincs diktatúra valamekkora legitimitás nélkül). Ezek után miről is beszélünk?

És ez még a mai átmenetinek szánt felhatalmazás előtti állapotot tükrözi. Algoritmusunk szerint, ha lecseng ez a helyzet, Orbánnak nem lesz érdeke fenntartani a kivételes állapotot (szerintem nem is fogja): biztonsággal visszatérhet a diktatúra szokványos optimumához. Ezt annál is inkább meg kell tennie, mert a "szükségletek feletti diktatúra" rombolja a társadalmi kontroll hatékonyságát, nagyon veszteséges fenntartani és feleslegesen sok potenciális támadási felületet hordoz.

A nyugati civilizáció sikerei mögött én az ember alapvető természeti (=születéskori) állapotának intézményes felszámolását látom. Ez az állapot két tényezővel írható le: a félelemmel és a tudatlansággal.

A félelem -- életünk féltése -- és nyomában az önfenntartás pszichológiai és viselkedési kényszere a természeti állapot logikája szerint magányosságra ítélne minket, amíg nem áll rendelkezésre az az intézményrendszer, amely megnyugtatóan csökkenti az önfenntartásra leselkedő veszélyeket. Ez az intézményrendszer az ember életében: először az anya, majd a család, majd a többi közösség és civilizációs vívmány, mindenekelőtt az erkölcsi rend, amelyek azon az alapon működnek, hogy az ember élete érték, amelyet védeni kell. Ennek az intézményrendszernek a része az állam és a piac (a pénzgazdálkodás) is, amelyek a maguk eszközeivel kooperációra kényszerítenek minket. A kooperáció, a közösségek nyújtotta védelem, a szeretet stb. mind azt a biztonságot és biztonságérzetet nyújtják, amelynek segítségével elmúlik felőlünk az önfenntartás napi stressze és gondja. Nem úgy kell kilépni az utcára, hogy bármelyik pillanatban belénk márthat valaki egy kést, hanem úgy, hogy ez nagyon nagy valószínűséggel nem fog megtörténni. A nyugati civilizáció, azaz a polgári létforma lényege az így kialakult bizalom az élettel szemben.

A félelem mellett a tudatlanság leküzdése a civilizáció másik pillére. A félelmet fel lehet számolni (ha nem is megnyugtatóan vagy megbízhatóan) a legkülönbözőbb mágikus, vallási, kultikus, autoriter eszközökkel, de ezek az embert csak a közösségébe zárva szabadítják fel (ha nem lóg ki a sorból), a személyes sorsát a közösséget uraló tudástól teszik függővé és nem támogatják (néhol kifejezetten tiltják) a heterodox (a közösségétől, a dogmáktól elütő) tudás megszerzését, pláne terjesztését. Ha a közösség tudása szembekerül a természeti vagy társadalmi tényekkel, a közösség igyekszik ezeket elnyomni, elhazudni, átértelmezni, vagyis a tudás hamar hatalmi kérdéssé válik, amely az igazság keresése helyett a közösség megőrzésében találja meg az érdekeltségét. A személyes tudásra való szabadság tehát alapvető a személyes biztonság megszerzése szempontjából: abból a szempontból, hogy az ember individuummá, személyes létezővé és erkölcsi lénnyé válhasson (akár a közösségével szemben), és tehesse ezt a magabiztosság és az igazság iránti igénnyel.

Félelem és tudatlanság az egyedfejlődésnek és a törzsfejlődésnek egyaránt kezdeti állapota. Amikor Kant a felvilágosodást úgy határozta meg, hogy az az ember kilábalása maga okozta kiskorúságból, akkor a félelem és a tudatlanság kettősét diagnosztizálta (miközben az előbbit nagyjából az utóbbira redukálta, amiben viszont minden bizonnyal tévedett: a félelem jóval alapvetőbb, primitívebb érzés annál, amit tudással orvosolni lehet).

A magyar nemzet genetikus (kvázi törzs-) fejlődésében a félelem és a tudatlanság oldásának sikeressége jóval elmarad a nyugati civilizáció magállamaiban elért mértéknél. A félelmet illetően kimaradt a fejlődésünkben -- pontosabban nem stabilizálódott -- a polgári intézményrendszer, ennek erkölcsi, piaci, jogi és állami mechanizmusa, ami egyebek mellett azt eredményezi, hogy a társadalom bizalmi indexe sokkal alacsonyabb, mint tőlünk nyugatabbra. A tudatlanság is nagyobb: a szociális és politikai kompetenciáink mellett a tudásra való igény, a tudás normativitása és értéke, a kritikai és deliberatív készségek elmaradnak attól, ami versenyképessé tehetné az országot. A magunk okozta kiskorúság jelentős súllyal makacsul tartja magát, amely egy gonosz -- a félelmet és a tudatlanságot a stratégiájává tett -- politikai rendszer kényszerű fenntartásában kulminálva mára regresszióba fordította azt, ami 2010-ig még fejlődés volt.

A helyzetünkre való elégtelen reflexió nyomán elmarad a félelmek leküzdésében kucsfontosságú személyes biztonságérzetet, az autonómiára való termékeny képesség kialakítása. A biztonság kérdése megmarad közösségi függésben, amelyet viszont egy diktátor és környezete nem a közösségi tudás optimumából kiindulva old meg, hanem a historikusan traumatizált, fragmentált közösségi tudáson erőszakot téve annak legrosszabb rétegeit mozgósítja. Így a kialakult "közösségi" (kollektív) megoldások is szuboptimálisak akár a közösség java, akár a személyes biztonságérzet szempontjából -- nem véletlenül. A politikai erőszak ugyanis olyan megoldásokban érdekelt, amelyek nem csökkentik, hanem ellenkezőleg, erősítik a bizonytalanságot és a stresszt, ettől remélve a magyarok hatalmi függésének tartósságát. Ahol a közösség annyira bénult, hogy képtelen saját normákat kitermelni önnön félelmei leküzdésére (magyarul csak rombolni tud a tagjaival szemben, de kollektív megoldásra nem képes), hanem ehhez politikai erőszakra szorul, ott a félelem tartóssá, kiszámíthatatlanná válik. És hát nem véletlen, hogy ugyanez a hatalmi erőszak a félelem mellett a tudatlanság (hazudozás, a fake news, a relativizálás, a whataboutism, a trollhadosztályok, az iskolarendszer és a tudomány rombolása, az erkölcstelenség stb.) algoritmusához fordul.

És -- quod erat demonstrandum -- a magyarok nagy részének közben fogalma sincs semmiről. Addig jutnak csak, hogy a mélyen rágó bizonytalanságaikat, félelmeiket és boldogtalanságukat gyűlölködéssel, agresszióval és önigazolással leplezik. Hadd tegyem hozzá a végén: a félelem leküzdése és a tudás nem egyenlő a közösségi struktúrák lerombolásával, éppen ellenkezőleg. Egy liberális konzervatív pontosan tudja, milyen szükség van ezekre a koordináció, a biztonság, az értelmes, jó élet szempontjából (és az állam ellenében). De ha egy közösség tartósan akadályozza a személyes biztonságot és tudást, nem támogatja ezek gyarapítását, akkor elnyomóvá, hazuggá és végül diszfunkcionálissá válik. Azt az egyensúlyt kell megtalálni minden jól működő közösségben, amely lehetővé teszi a tagjainak szabadságát és a közösségi élet gazdagságát.

Egyre (érdek)feszítőbb az a kérdés -- mondjuk, engem már tíz éve feszít --, hogy az egyszeri magyar ellenzéki politikus miért ilyen Istentől elhagyottan tehetetlen, inkompetens, reménytelen. Egytől-egyig, kivétel nélkül. Nyilván kontraszelekció van -- a bentlévők ragaszkodnak a pénzecskéjükhöz és a nyilvánossághoz és a szintén ebben érdekelt Fidesszel együtt biztosítják, hogy ne törhessen ki a minőség forradalma a köreikben --, de maga a kontraszelekció is következménye valaminek. Mi ez?

Induljunk ki egy friss helyzetből. A magyar kormány egyelőre nem nyilatkozott, hogy átvállalná a vírus miatt a munkájukból kiesett dolgozók bérét (mint ahogy az eddig meghozott "gazdaságvédelmi" intézkedései is nagyságrendileg kisebbek más nyugati államokénál). Ennek ellenére nem hiszem, hogy az inaktívvá vált dolgozók és családjaik komolyabb tömeges éhezésének beköszöntéig egy fikarcnyival is erodálódna Orbán támogatottsága, amelynek -- ceterum censeo -- két stabil pillére van: az öngyilkos magyar nacionalizmus és az inkompetens ellenzék. Az utóbbi kapcsán további gondolkodásra ad okot az ellenzéki értelmiség már tíz éve tartó elképesztő kritikátlansága a saját politikai képviseletével szemben.

Politikai rendszerünk kártékonyságának -- ideértve az ellenzéki produktumot -- a legfőbb oka az öngyilkos magyar (etno-)nacionalizmus, amelyből százegynéhány éve nem tud kikerülni a magyarok kritikus -- a válaszásokat eldöntő -- tömege, de ennél az időszaknál is régebb óta érik az így szerzett önsorsrontó képesség, genetikusan határozva meg a nemzet pályáját. Mint ismert, ez a pálya több száz éve a folyamatos süllyedésé, amelybe csak a duális Monarchia liberális -- de ami még lényegesebb: bécsi logikával és legalább fél-nyugatias célokkal szervezett -- államrezonja hozott átmeneti változást (jóllehet közben vak maradt a legfontosabb kérdésre, az etnikai nacionalizmusra, amelynek magyar és nemzetiségi kiadásai -- nagyhatalmi érdekekkel övezve -- együtt rombolták szét a birodalmat). Ez a pálya tartja fent a politikusi kontraszelekciót, komplex folyamatokon keresztül szállítva a süllyedéshez illő/méltó politikusi kompetenciákat.

A magyar ellenzék kontraszelektált soraiban ezen -- a nacionalizmusba és a süllyedésbe való, persze öntudatlan, tehetetlen beletörődésen -- kívül is egyetértés mutatkozik egy további fontos dologban, amely kijelöli a helyét a politikai rendszeren belül. Ez kell ahhoz, hogy a nacionalizmusnak ne tudjon alternatív tartalmat adni és ellene szegülni az uralkodó folyamatoknak. Nem ismeri tudniillik azt az egy mondatot, amely Orbán  egész politikai pályáját irányítja: hogy "hatalomra akarok kerülni". Orbán politikai hitvallásának -- anélkül, hogy mélyebb pszichologizálásba akarnék bocsátkozni -- kb. 1989 óta ez az alfája és az ómegája. Pont. Minden más ebből következik. Ezért ő a süllyedés kapitánya és nem más.

Ezzel szemben nem ismerek olyan aktív ellenzékit (feltételes kivétel, mint mindig, Gyurcsány, legalábbis a valamikori Gyurcsány), aki valaha is ezzel kelt és ezzel feküdt volna. (Ami már csak azért sem ártana, mert ez a pártpolitika megkülönböztető jegye minden más közéleti tevékenységgel szemben.) Ha ezt tenné, ez az akarat szervezné minden további lépését és szabná meg a stratégiáját, alighanem előbb-utóbb hatalomra is kerülne (már csak azért is mert a saját soraiban nincs más, aki így élné a politikusi életét). Ha ennek  a dacos akaratnak rendelné alá a gondolkodását és a cselekvését, állandóan ennek szellemében mesterkedne és szervezkedne, előbb-utóbb elérné a célját és hatalomra kerülve -- a nacionalizmus egy termékenyebb változatát propagálva -- akár kísérletet tehetne a nemzedékek óta tartó süllyedésünk fokozatos visszafordítására. Ennek a felfogásnak a híján azonban marad az, ami van: az ellenzéki pozíció belakása, minden szépségének megtalálása és az ezzel való megelégedés, a kontraszelekció ellenzéken belüli érvényesítése a feltörekvő, talán tehetségesebb, de még gyenge versenytársakkal szemben, és sikereinek platóján mindennek koronájaként az udvartartás hivatásos lúzer szerepének feltupírozása saját lelkében a Felelős Ellenzékivé, Aki Nélkül Nincs Demokrácia.

Az a helyzet, hogy vele nincs.

Elértünk az emberi kooperáció érdekes maximumához: a (fizikai) kapcsolatok teljes megszűnéséhez, de legalábbis ennek normatív fázisához, amelyben az értelem a kapcsolatok megszüntetését diktálja (ha nem is kényszeríti ki, lásd a mindennapokat). A kooperáció normatív eszménye a teljes elkülönülésben, disszociációban, távolságtartásban érhető el, az idegen válik kooperációs mintává. Az emberség (az élet tisztelete) a minden másra irányuló emberi kapcsolat felszámolását kényszeríti ki, a halál és a halálosztás kockázatának egymásba csúszása felülírja a szokványos társadalmi hierarchiát, miközben az emberség egyenlő lett a fizikai magánnyal -- és megfordítva, a kontempláció vált a humanitás abszolút fokává.

Az a játékelméleti dilemma, hogy hogyan érhető el a legnagyobb kollektív haszon az egyéni haszonszerzésre irányuló (egoista) értelem uralma alatt, íme, megoldást nyert ebben az extrém helyzetben. Az egyéni és a kollektív racionalitás végre egybeesik, a "mindenki háborúja mindenki ellen" -- szorosan véve: állam kényszere nélkül, meglehet állami ösztönzésre, ám ezzel egybevágó egyéni belátással -- azért tud megoldódni, mert ebben a helyzetben mindenki abszolút egyenlővé vált. Míg a versenyben és a (hobbes-i) háborúban az okosabb, az erősebb, a befolyásosabb, a nagyobb hatalmú uralma alá tudja hajtani a gyengét, akitől viszont annak relatív egyformasága miatt sosem lehet teljesen nyugodt, a vírusban mindenki teste egyformán fegyver lett, egy csapásra kiegyenlítődtek az erőviszonyok, a haláltól (prima facie) egyformán fél és a halált egyformán onthatja mindenki, ami minden korábbi egyenlőtlenséget felülír. Fegyver voltunk hatékonyságát ezen túl -- még radikálisabban -- a használatának kiszámíthatatlansága is okozza: senki nem tudja, fertőz-e, senki nem tudja, megfertőzhető-e, tehát az emberi társadalom irányításában -- átmeneti abszolút kooperációjában -- egy külső, ismeretlen, kaotikus erő diktál, ölő- és halóerőnk kockán dől el. Egyenlőség és káosz kettőse vág rendet a kooperáció eddigi hierarchiáiban.

A káoszon egyfelől (idegenek között) az önfeláldozó, kockázatot nem ismerő segítség, másfelül a szeretet és a barátság mutat túl, amelyek megtörik a kooperáció maximumát azzal, hogy halvány zárójel kerül az önfenntartás parancsa és végeredményben a ráció köré; az előbbi -- idegenek közötti -- esetben más gyakorlatot írva elő azokkal szemben, akikről már biztosan tudni, hogy betegek (és fertőznek), mint azokkal -- mindenki mással -- szemben, akik talán azok. Az információhiányon ütött résbe belép a kötelességszerű kockázatvállalás azzal a világos céllal, hogy legyőzze az idegenség racionalitását és abban a reményben, hogy végső soron sikerül neki. Az emberség az értelmes idegenség és a kockázatos reménykedés között oszcillál. Nyilván azt hisszük, hogy az utóbbi nyer (mert a vírus legyőzhető). Ha nem hinnénk (= nem remélnénk), az idegenséggel szemben csak egy eszközünk maradna: a bekezdésben másodikként szereplő szeretet és barátság. Elég sokan vagyunk, akik inkább együtt halunk a családunkkal stb., minthogy bármikor beálljon közöttünk az értelmes idegenség állapota.

Közben azonban a (a piaci, szociális, politikai) kooperációk megszokott esetlenségének zárójelbe kerülése az elkülönbözés állapotában szépen megfojtja ezek termékenységét is. Ma még csak félünk a pénzünk megcsappanásától, emberi kapcsolataink átalakulásától, politikai vezetőink elvadulásától, gazdasági nyerészkedőktől stb., de az eddig felépült társadalom alapjaiban rokkanhat bele abba, hogyha a kooperáció (az idegenségben) sokáig konvergál a maximuma felé.

Idegenség és halálmegvető szeretet között az élet. Hideg ráció és önfeláldozó irracionalitás között a tökéletlen emberség. Mi változik?

Most, amikor az ellenzék (közöttük is legszorgalmasabban egy-két mszp-s) keresi az érveket a felhatalmazási törvény megszavazásához, amely semmit nem tud majd megoldani abból az eredendő forrás- és készséghiányból, amely éppen Orbánék kormányzása alatt teljesedett ki Magyarországon, csak még világosabbá válik az ellenzék tökéletes koncepciótlansága, meg nem értése és normaellenessége, mindösszesen civilizálatlansága, ami a jogállam és a demokrácia üzemeltetését illeti.

Eddig is megvolt a bajom azzal, hogy a rendszerváltás első húsz éve a liberalizmus és az alkotmányosság iránti kulturális érdektelenség jegyében telt, aminek élén a politikai elit járt azzal, hogy nem forszírozta ezek mélyebb elültetését és nem követett koncepciózus népnevelő politikát. Egy darabig azt hittem, ez csak felelőtlenség, nemtörődömség és bizonyos illúziók megnyilvánulása volt egyfelől a puszta alkotmányosság erejével, másfelől a magyar nép politikai kultúrájával kapcsolatban, de az utóbbi néhány évben világossá vált, hogy a parlamenti pártok és a legerősebb parlamenten kívüli politikai mozgalom, a Momentum, vezetőinek egyként nincsen fogalmuk a jogállam kultúrájáról. Még pontosabban a fogalmiság és az érzékenység kettőse hiányzik ez ellenzéki politikai elitből (is), amely tévedhetetetlenül vezetné a megszólalásaikat, súlyt adott volna ezeknek és érveket a szájukba a demokrácia tízéves leépülésének folyamatában. Ez akkor is így van, ha bizonyos kliséket ismernek egyfelől és a gyakorlatuk mögöttese -- pl. az érdekeltségük, az erkölcseik, az akaratuk stb. -- is hiányos másfelől.

Mindennel, amit tesznek és amit nem tesznek, a diktatúrát szolgálják. Bőven elégséges bizonyíték erre, hogy diktatúra van és az ellenzék kompetenciái mit sem változtak az ide vezető úton semmit, csak a képviselőinek fizetése nőtt. A Fidesz támogatottsága stabilan egyharmad körüli a választók összességén belül teljesen függetlenül attól, hogy éppen milyen ellenzéki konstelláció üzemel és éppen melyik párt szerint lehet más a politika. Az ellenzék vatta szerepet tölt be, sokkal erősebb politikai tényező nála akár a megmaradt ellenzéki sajtó, akár a civil szféra, akár a passzív kétharmad, amely nem szavaz a Fideszre és folyamatosan gondot okoz Orbánnak.

A Fidesz zavartalanul fogja (feltehetően) bevezetni a rendeleti kormányzást és semmivel se csökken ettől se a támogatottsága, se a tágabban vett legitimitása ebben a politikai kultúrában. Majd ha eltesznek embereket láb alól, akkor talán visszaüt rá a helyzet, amelybe lavírozta magát, hogy alkalmas kormányzás helyett a lopás, a hazudozás és az erőszak útján tartja fent a hatalmát (hangsúlyozom: talán, mert ez a "szabadságszerető" nép már sokszor elnézett jóval többet az urainak, mint egy-két gyilkosság). Akkor teremtődhet majd meg a legitimitása a későbbi felelősségrevonásnak, amelyről nagymellényű ellenzékiek -- ideértve az ismert vagy feltételezett kollaboránsokat is -- szeretnek néha gondolatot váltani. Addig a hívek pont elégedettek mindennel és polgárháborút kockáztat, aki Orbánt és körét bíróság elé citálja. Hozzáteszem, a nagyon valószínűtlen legitimációs fordulat esetén ez az ellenzék akkor is kiegyezne velük és hagyná őket elmenekülni a vagyonuk mozgósítható részével. Mert ez ez ilyen -- robusztus erkölcsi minimum és következmények nélküli -- ország. Ezért is lehet, hogy még hosszú éveken át nem fogja találni a kiutat ebből a borzalomból és utána még évtizedeken át fogjuk felszámolni a kárt (ha fel fogjuk).

Nem tudom, lesz-e a belátható időben Orbán utáni helyzet politikailag. A politikai kultúránkban az én életemben azonban nem várom. El akarom kerülni a politikai publicistákra és a megmondó emberekre jellemző kategorikus jövőbelátást -- ami pont addig szokott beválni, amíg a jövő meghaladja az értelmüket --, csak ezért nem írom, hogy a következő évtizedekben lényeges tekintetekben biztosan ugyanebben a mederben fogunk haladni. Óvatosan fogalmazva is igaznak tűnik azonban, hogy ameddig előre látunk most, nem látszik olyan forrás (tudás, pénz, kényszer), ami -- nevezzük így -- polgárosuló, civilizációs pályára helyezné ezt a népet. Ezek a határaink. Ezeken belül kell kihozni a legtöbbet.