Nagyon helyesen elkezdődni látszanak a világban a viták a vírus után várható változásokról. Itt lenne ezért (is) az ideje annak az eszmecserének, hogy Orbánnak a már világosan az övéi szűkebb és tágabb körét pártoló "gazdaságvédelmi" (már a szó is borzasztó) intézkedéseivel szemben milyen valódi, a versenyképességet a szociális ésszerűséggel ötvöző kiutat találhatnánk a társadalmi, gazdasági és erkölcsi irracionalitásnak abból a mocsarából, amelybe 10 év alatt hajtott minket az uralkodó rezsim.

A konzervatív nemzetpolitika a nemzet értelmét a tagjainak egymás iránti szolidaritásában, egymás iránti erkölcsi méltányosságában és produktív (versengő és kooperatív) egymás mellett élésében látja -- nem pedig egyik oldalon a libertárius redukcionizmusban, a másikon a perverz újraelosztásban és az ezt megzsírozó gátlástalan hazudozásban. A konzervatív nemzetpolitika abból indul ki, hogy a fizikai erőforrásaink végesek, az ember a legfontosabb erőforrás, ezért az ő szellemi és erkölcsi tökéletesítése a megfelelő intézményi közegben megkerülhetetlen, ha sikeres társadalomban akarunk élni. Nem szabad lemondani senkiről, aki a maga erejéből is boldogulni és ezért tenni akar. Az esélyegyenlőség egyik kritériuma, hogy -- bár a gyerekek fejlődéséért a családoknak van messze a legnagyobb felelősségük -- nem szabad hagyni, hogy aránytalan kár érje azokat a gyerekeket, akiknek a szülei versenyképtelenek a piacon. A megfelelő, mindenki számára elérhető, magas színvonalú közoktatás és a biztonságos egészségügyi ellátás mellett ez a családok méltánytalan anyagi terheinek mérséklésével érhető el.

Az orbánizmus minden bizonnyal tehetséges gyerekek tízezreit hagyja bezárulva lehetetlen szociális viszonyok közé, miközben -- nem beszélve most a nyílt korrupcióról és az eszetlen beruházásokról -- olyan családokhoz irányítja a közpénzek jelentős részét, amelyeknek ez elhanyagolható segítséget jelent (= messze nem okoz akkora hasznot az életükben, mint amekkora kárt a hiányuk a diszpreferált rétegek életében, egyszerre az életkilátásaiban és a társadalmi hasznuk szempontjából, illetve a megvonásuk a hazai jövedelmi és árviszonyok* között nem okoz akkora veszteséget, mint amekkora a diszpreferált rétegek -- és velük a nemzet -- nyeresége volna).

Röviden: a nemzeti politika (amilyennek az Orbáné beállítja magát) a kollektív haszon maximumát (illetve a hasznok tökéletes egyensúlyi állapotát) keresné; nemzet és kollektívum itt szinoním fogalmak, nem választhatók el egymástól az így nevezett politika teljes koherenciavesztése nélkül. Ha nemzeti valami, akkor a kollektív hasznot kell maximalizálnia. De én még csak ezt sem szorgalmazom (nem véletlenül, mert nem vagyok nacionalista). Éppen mert a konzervatizmus nem szorosan vett nemzeti ideológia (gyakorlat), hanem a szabadság, a személyes kiválóság és erkölcs, az örökkévalóság és a hagyományok, az intézmények és a nemzeti érdek sajátos ötvözete, nem is várom el, hogy a legnagyobb társadalmi haszon elvét igyekezzünk érvényesíteni az adórendszerben, de azt igen, hogy az adórendszer ne konvergáljon a túl sok ember vesztesége felé (adószlengben: ne váljon el nagyon egymástól az átlagos és a medián jövedelem). Ha mégis így tesz, akkor -- a polgári esélyegyenlőség látványos tagadásával, tehát az állampolgári egyenlőség aláásásával -- az ember univerzális (ha tetszik, keresztény) eszméjét is megtagadja. (Innen egyszerre lemérhető mennyire nemzeti és keresztény az Orbán-rezsim. Semennyire.)

Ugyanebben a szellemben a -- hivatalosan közölt -- jövedelmi decilisek alapján bemutatott adóátrendezéssel (konkrétan az szja 0%-os kulcs bevezetésével az 1. és az 5. decilis között, értelemszerűen fejenként értve, ahogy a táblázatban**) nem is a társadalmi jövedelmek emelését (azaz a segélyezést), hanem az szja csökkentését (lenullázását) szorgalmazom a társadalom szegényebbik (de a piacon mozgó, értékteremtő) felében, emellett javaslom a társadalmi jövedelmek felére csökkentését a 10. decilisben, kétharmadra csökkentését a 9. decilisben. Ez a változás tolerálható, a 2018-as táblában 76,5 milliárdos bevételkiesést jelentene a költségvetésnek (amit nem hasonlítok itt össze "demagóg módon" az állam magára költött bevételeivel, a stadionokkal meg a beérkező és nem hasznosuló EU-pénzek nagyságával).   

A 2018. évi tábla adataival számolva (a fenti 2017-es oszlopdiagram csak szemléltetés):

Kieső ÁFA-bevételekkel és kieső beruházásokkal (meg nem valósuló működő tőke-képződéssel) nem számolok (az intuícióm szerint nem lenne ilyen, de ha mégis, elenyésző jelentőséggel).

Összefoglalva, az átrendezés melletti érvek: 1. az azonnali és a generációkra szóló társadalmi hasznosság növekedése, 2. a "nemzeti" politika értelmének visszaszerzése, 3. a konzervatív emberkép és a humánum értékének erősítése a közerkölcsben. Az átrendezés vesztese -- a Fidesz-demagógián kívül -- értelemszerűen a "polgári" (valójában állami járadékos) réteg lenne, de mivel ismert az ő finanszírozásuknak a célja (a hatalmi rendszer erősítése), a "veszteséggel" szöges ellentétben a politikai közösségen belüli igazságosság növekedését is látnám a változásban.

_____

*A libertáriusok tipikusan elfeledkeznek arról, hogy a szabadpiac intézményes és kulturális változók mellett értelmezhető csak. Az egyik ilyen változó az árszínvonal (kereslet és kínálat adott közösségi viszonyok között alakítja ki az árakat), amelynek relatíve alacsony hazai voltában (PPP) a szegénységnek komoly szerepe van; azaz a szegények jelentős mértékben járulnak hozzá a gazdagabbak magasabb életszínvonalához, amit önmagában is helyes kompenzálni, mert érintetlenül hagyva hozzájárul a perverz újraelosztáshoz.

** Nyilván felvethető ezzel szemben, hogy a mai (2018-as) hatodik decilisben adott esetben a mai (2018-as) ötödik decilisé alá esne a jövedelmi átlag, ha ott már érvényesül a 15%-os mai adókulcs (mivel az elgondolás szerint a 0%-os kulcs nem eleve meghatározott összegszerű jövedelemhez igazodna, hanem a mediánhoz). Ez igaz, ezzel kezdeni kell valamit (mármint kezdeni kéne, ha a javaslat valamilyen formában megvalósulna).