1000 leütés

(Explanatus barátomnak)

Ha valaki valóban ismeri "a Nyugatot", kicsit behatóbban, a jó és kevésbé jó aspektusaival együtt, minden ismert előnye mellett a külvárosaival, netán a gettóival, az átlagos műveletlenség mély kútjával, aki ismeri az angliai vagy amerikai átlagos lakhatási és közlekedési körülményeket, az utcák állapotát egy szombati éjszaka után, a fiatalok lelkiállapotát, a konzumerizmus vidéki fellegvárainak sivárságát, próbálta már egy német kisvárosban elképzelni az életét, keresett őszinte baráti szót hollandok körében, bizalmat spanyolok körében, vagy próbált ehető pékárut venni Olaszországban, tapasztalta, ha nem is elszenvedőként, a rasszizmus búvópatakját, a magán- és állami szolgáltatások legalább két évtizedes meredek romlását, sorolhatnám, az tudja, hogy vannak Magyarországnak erényei is. Különösen vannak, ha az ember magyar.

Ez nem egy reménytelen ország. Ami leginkább mellette szól, hogy a társadalom minimálisan szükséges egységét valahol erősen őrzik a kulturális gyökerei, amelyek sokat korrumpálódtak, de az egymást követő diktatúrákban megőrződtek, a nép egységes etnikuma és a történelme ellene hat a tökéletes atomizációnak, amerre egyébként a polgárosultság hiánya vezetné. A tömegtársadalom és a konzumerizmus legfőbb ellenszere benne nem a meritokratikus polgári individualizmusok erkölcsi világa (amely már a múlté a Nyugaton is, innen a Nyugat kiüresedése, technicizálódása és kulturális züllése), hanem a kollektivista kulturális és nemzeti identitása. A gettósodás a kulturálisan egyelőre integrálhatatlan cigányság kivételével nem sújt senkit, a felfelé történő mobilizáció nehézségei, a szociális integráció lassulása, és a nemzeti-urbánus megosztottság ellenére a nép kulturálisan egységesebb, mint a legtöbb nyugati társa, ugyanaz a szimbólumrendszere, ugyanaz az értékvilága, nem ismert benne  a szó szoros értelmében vett osztálytársadalom, ami egyszerre tanúskodik a keleti eredetű készségeinket egyaránt elismerő Horthy- és az azt követő Kádár-rendszer -- egy jobb- és egy baloldali ihletésű, de a néplélekkel egyaránt konform, ugyanakkor persze a sovány polgári erényeket is megroppantó rezsim -- eredményeiről. A társadalom szolidaritáshiányos, de nem kegyetlen. Alacsonyak a makroszintű együttműködési kompetenciái, de az emberek közötti viszonyokra nem az érdektelenség a jellemző. Most, amikor a tömegtársadalmakat már a Nyugaton sem tudják mederbe kényszeríteni a polgári értékek, Magyarország polgárosulatlansága egyre kevésbé feltűnő, illetve előnyként jelentkezik a kollektivista beállítottsága. A cél adott: a szétesés és a züllés megakadályozása, az emberi lépték megtartása, a humánum megőrzése.

Magyarország lehetne nagyon jó ország is akár, ha a nyugati típusú versenyképességi hiányosságait a társadalom kulturális identitásának megőrzésével, vagy még tudatosabbá tételével együtt tudná bepótolni. Minden rettenet mellett, amit a Fidesz-rezsim képvisel és tesz, ez az arany középút csak jobboldalról erősíthető meg. Magyarország legnagyobb tehertétele jelenleg az állama. Az, hogy képtelen megbízhatóan viselkedni egy megbízható és legalább a társadalom fele-kétharmada által elismert program mentén, a többiek vegzálása nélkül -- netán összhangban azzal, amit most leírtam. Magyarul éppen csak a centrális erőtér nem működik, vagy csak erőszak formájában.

(Sikerült véletlenül kitörölnöm az eredeti bejegyzést, elnézést a kommentelőktől, visszamásolom a szöveget.)

Több okból. A magyar társadalom túlnyomó része általában nem szimpatizál az okvetetlenkedőkkel, sőt gúnyosan és kárörvendve nézi őket, mert ezzel -- az életben olyan ritkán -- a győztesek oldalán képzelheti magát. A magyar társadalom nagy része győztesnek képzeli magát, ha a kisebbségeit veszíteni vagy gyengének látja, ezért az első (a második, és a harmadik) reakciója az elégedetlenkedőkkel szemben az, hogy a hatalmat támogatja. A magyar társadalom nagy része addig nem hisz valakinek, amíg az erőt nem tud mutatni, ezért a mindössze néhány száz fős felvonulásokat szervező arcokra, szervezetekre, és gondolatokra (mind a háromra) könnyedén ráég a lúzerség bélyege. És a sikertelenségtől úgy irtózik a tömeg, mint ördög a tömjénfüsttől.

A "civilek" se ezt nem tudják, se mást nem tudnak. Nem tudnak mobilizálni és szervezni. Mobilizálni szisztematikusan ismételt, egyszerű, jól eltalált jelmondatokkal lehet (ami összefüggő ideológiát feltételez), szervezni pedig főleg a Facebookon kívül kell. A hazai "civilek" tényleg a szelíd civilitás állapotában vannak, ami a politikai kompetenciáikat illeti. Nemcsak azt nem döntötték el (ha egyáltalán felmerült bennük), hogy akarnak-e a kormány társadalmi ellenzékének élesztőjévé válni, hanem ennél jóval kevesebbet sem: hogy mennyire érzik magukat valóban fenyegetve, és ehhez (amit nem tudnak) milyen önvédelmi taktikát fognak alkalmazni. Röviden, mindössze azt nem tudják, hogy mit akarnak. A régi balos mozgalmi zsargonban az "öntudatosság" a mozgalmárság sine qua non-ja volt. Ez teljesen hiányzik (még) a tüntetőkből.

De bármit is akarnak a "civilek", az biztos, hogy a jelenlegi szervezettségükkel nem szabadna utcára menniük. Az emberekben még elevenen élnek a több százezres fideszes tüntetések: ezek mellett minden "civil" megmozdulás mindössze a kormányellenes érzület gyengeségére mutat rá. Tüntetést szervezni professzionális munka. A hátország, a sokrétű kommunikációs csatorna, az életre-halálra elhivatott aktivisták, a megbízható második héj, a pénz, a gondolat és az elsőrangú marketing elengedhetetlen. Ami itt folyik tüntetések címén, az semmivel sem jobb, mint a baloldali pártpolitika színvonala. Nem csoda, hogy diadal, ha már ezres tömegről számolhatnak be.

ÉS miért teszem idézőjelbe a "civil" szót? Mert Magyarországon majd' tízmillió civil él. Ha ebből ezer tüntet, akkor nem a civilek tüntetnek, hanem legfeljebb néhány létében fenyegetett (vagy éppen csak bírált) szervezet, amelynek tagsága kinevezte magát "a" civileknek. Sajnos azonban az identitást meg kell szerezni, és az nem azon múlik, hogy mit állít valaki magáról, az egy bonyolultabb -- nyelvpolitikai -- harc eredménye. Ebbe a csapdába a "demokraták" is beleestek már. A híveiken kívül senki sem hiszi, hogy a baloldali pártok a demokratákat tömörítenék. Szerinted civil vagy és demokrata, mások szerint ajvékoló (külföldi bérenc) és posztkomcsi. Küzdj meg az identitásodért! Semmilyen címke nem jár automatikusan, csak azért, mert Orbán rossz fiú. Hosszú még az út...

Tudomásul kell venni, hogy a szabadság nem mindenkinek lételeme, és nem mindenki számára a boldogság forrása. Az egyetlen általános szabadság, ami mindenkitől elvárható, az, hogy meg tudja választani és megválassza a saját szabadságának kiterjedését.

A polgári lét állapota az autonómiáé (ez a nyugati fejlődés értelme), de az autonómiának nincsen kultúrája Magyarországon. Megteheti-e egy politikai párt, bármennyire is híve az autonómiák összhangján alapuló társadalmi berendezésnek, hogy belefoglalja programjába az autonómia kényszerét -- és ezáltal tagadja mindenki szabadságát arra, hogy úgy éljen, ahogy akar? Nyilván nem teheti meg. A szabadság és az autonómia két különböző érték. A szabadság megelőzi az autonómiát, ami ad absurdum megengedi, hogy bárki az állami uralmat válassza az autonómia helyett. A szabad Magyarország programjának tiszteletben kell ezt tartani. Az autonómia választás tárgya lehet, de kényszeré nem. A másik oldalról viszont tagadjuk azt a logikát is, hogy mindenkire azonos feltételekkel kell ránehezednie az államnak ott is, ahol elvileg lehetőség lenne a differenciálásra és a hatalmi pluralizmusra.

Ezért a Polgári Konzervatív Párt az alakuló programjában fel fogja kínálni az alternatív állami létek lehetőségét. A kidolgozásra váró intézményrendszerünkben lehetőséget adunk a személyes autonómiák (optimálisan) három fokozatának megválasztására minden egyes ember számára. Egy teljesen autonóm, egy vegyes, és egy erősen etatista (államelvű) létre.

Az autonómiák három fokozata közötti szabad választás fogja döntően meghatározni, hogy valaki milyen társadalombiztosítási, oktatási, egészségügyi stb., és -- ezek ellentételezéseként -- milyen adórendszerbe lép be. A kisebb autonómiát választók számára ez több-kevésbé ugyanazt a biztonságot (meglehet, alacsonyabb minőségű szolgáltatásokat)fogja  nyújtani, mint a jelenlegi rendszer, így a megoldás alkalmazkodik a magyar nép többségének autonómiától való félelméhez. Az eltérő autonómiák rendszere nem veszélyezteti az állampolgári jogok és a közjószágok azonos elérhetőségét, és csak olyan területeken érvényesül, ahol a befizetés-szolgáltatás (költséghatékonyság) szempontjai átláthatóan érvényesíthetők. A rendszerek között szabad az átjárás meghatározott feltételekkel. 

Az Index egy jól értesült  és -- talán az érintettsége okán is, hogy maga kezdett el először cikkezni az "eseményekről" -- elég szervilis írásban tárgyalja azt az agyrémet, hogy a miniszterelnök berágott az ELTE Jogi Kar Hallgatói Önkormányzatára a gólyatábori trágárságok miatt (!), sőt valaki "le is telefonált a kormányból" (tehát nem is oda-, hanem le-), jujuj! Mire a beszariságáról eddig sem ismeretlen rektor mit is tesz? Bejelenti a tanítóképző kar gólyatáborában történt nemi erőszak miatt ott foganatosított retorzió, a diákszervezet felfüggesztésének kiterjesztését a jogi kari szervezetre, miután a semmiféle közpénzt nem használó, abszolút informális instruktori körrel ezt már meg is tette, a résztvevőiket a hallgatói jogviszonyuk elvesztésével is megfenyegetve -- még egyszer, miért? Úgymond, mert csúnyán beszéltek a fiatalok, in concreto  „az állam- és jogtudományi kar normáival ellentétes rigmusokat énekeltek”. Mert úgy viselkedtek, ahogy nyolcszáz éve a diákok jelentős hányada mindig is. Ahogy a haza mostani bölcsei feltehetően viselkedtek, amikor még maguk is ebbe az intézménybe jártak, merthogy ezek a dalok sem ma, és nem is tegnap születtek. Mára viszont hirtelen kiderült róluk, hogy normát sértenek. Meg kell a szívnek hasadni.

De nem ez a lényeg: a lényeg az, hogyha legalább megközelítő helye volna a szabadságnak a politikai kultúránkban, és az egyetem valóban az lenne, ami a középkorban volt (önkormányzó intézmény, egyetem), akkor a sajtó és a rektor úgy küldené el a jeges déli sarkra az egész kormányzati sleppet meg gondolkodásmódot, hogy csak messziről vonyíthatnának utánuk a szánhúzó husky-k is. De nem. Miért nem? Mert -- amit szőrmentén megtudunk a cikkből is -- egészen nyilvánvaló a kormányzati és rektori (és sajtó?) egyetértés a diákszervezeteknek a HaHá-s tüntetések óta érő megregulázásában és a befolyásuk megtörésében. Annak ellenére is, hogy a most megtámadott szervezet, a HÖK, távolról sem kormányellenes, sőt 2012-ben látványosan távol tartotta magát a nagy diákfelvonulásoktól is, illetve privátim kiegyezett akkor a hazug oktatási kormányzattal. A mostanában mindenkit, csak a kormányt nem ellenőrző KEHI ennek ellenére javasolja is a HÖK-ök szenátusi helyeinek jelentős korlátozását. Csak a miheztartás végett, ezek után ne csodálkozzon a b. olvasó, ha a KEHI legközelebb a családonként elvárt gyerekek számát is kikényszeríti, mondván, érinti a közpénzek felhasználását -- többek között a b. olvasó most (is) taktikusan kussoló családjában. (Tisztelet a kivételnek.) Csak a miheztartás végett, mindaz, ami zajlik most, az a társadalom még mindig legaktívabb és legszabadabb rétegének, a diákságnak, a diktatúrákra jellemző megfélemlítése és további depolitizálása (a végső stádium illusztrációja a Tiananmen térről).

Paradoxnak tűnhet, de a szabadságunk tovább korlátozását fogja jelenteni Simicska médiabirodalmának átjátszása Vajnához és Habonyhoz (ezzel egy időre legalábbis visszatér a jobbos média unisonója), evidensen idetartozik a "civilszervezetek" elleni agresszió, hiába a gyenge gyanú, hogy külföldi pénzen politikai tevékenységet végeztek, hiszen ebben az országban csak a hülye nem tudja, hogy (1) a Fidesz kinyírta a az ellenzék belföldi pénzhez jutásának csatornáit, miközben kriminalizálta a külföldi források használatát, (2) maga viszont gátlástalanul egybegyúrta a közpénzeket a párt- és klientúrapénzekkel, tehát minimum ízléstelen tőle néhány milliárd forint sorsát firtatni  -- amellett, hogy a jól megválasztott demonstratív fellépéssel természetesen mindenkinek üzent, akinek még kedve lenne politizálni, hogy kb. ember, ha van eszed, ne tedd!

Nem baj, ember, kussolj, és bízva bízzál, hogy érted nem jönnek el. De hogy ne berzenkedjen a lelkiösmereted, kapsz a bankok és az energiacégek pénzéből, baksist. Úgy is szeretsz osztani és szorozni. Kiszámolhatod, mennyi a kis erkölcsi világod ára. Ennyire taksálnak.

Valamiért a politikai logika a rendszerváltással rögtön rátalált „hagyományos” törésvonalunkra, amelyet az értelmiség népi-urbánus ellentéteként szoktak régebben jelezni, de valójában végigvonul az egész társadalmon mint a nemzetiek és a nyugatosok – az ideáltipikusan zárt és a nyitott társadalom híveinek -- megosztottsága. A törésvonalra rápakolható sok minden, ami a 20. századi történelmünk tragédiáit táplálta, illetve döntően ez az, amely ma is meghatározza Trianon, az antiszemitizmus, a kommunizmus, a rendszerváltás, illetve a mai politikai rendünk megítélésének konfliktusosságát. Sőt, úgy látszik, hogy olyan mély megosztottságot jelent, amelyben -- ha nincs szerencsénk -- hosszú időre elsüllyedhet a jogállam, a demokrácia és a társadalmunk.

A magyar politikai rendszer átka, hogy nincs olyan bölcs elitünk sem, amely ennyi trauma után felismerte volna e törésvonal kártékonyságát, és mindent megtett volna azért, hogy megmentse tőle a politikát. Ennek ellenkezője történt. A nyugatos-nemzeti ellentét – amelyről egyesek egyenesen azt állítják, hogy a népünk keleti eredetével és „észjárásával” összefüggő fátum, amely nem is küzdhető le – a politikai harcok legfontosabb motívumává és érzelmi forrásává vált, amely nem csak önazonossági, hanem egyenesen egzisztenciális üggyé teszi a politikát Magyarországon.

Ezekből az összefüggésekből látszik, hogy a rendszerváltás kultúrájának megrekedése a 20. századi paradigmában nem is 20. századi eredetű probléma. Amellett, hogy tükröződik benne a polgárosodásunk és a modernizációnk kudarca, valamint az utóbbi három-négy nemzedék velünk élő traumái, olyan mély szociálpszichológiai, nemzetkarakterológiai (?), és az őstörténetünkig (?) visszanyúló történelmi és kulturális kérdéseket vet fel, amelyek jóval túlmutatnak azon, hogy mit nem tett jól a mai társadalmunk az együttélésben, vagy milyen károkat okozott magának a politikai döntéseivel 1990 óta.

A politikai elitünk pedig csak olyan, mint több száz éve. Alapvetően tudatlan, önző, sikertelen és könnyűsúlyú, de közben nem átallja a szükségesen túl elszívni a társadalom erőforrásait, azokat a maga javára fordítja, és a társadalmi kompetenciák gazdagítása helyett azok elfojtásában érdekelt. Meg se karcolja azokat a problémákat, amelyekről akárcsak az előbbiekben szó volt, felelősségérzete nincs. Semmi új a nap alatt a Kárpát-medencében.

Mindent összevetve mit lehet tenni ilyen körülmények között? A kérdés talán a legbonyolultabb, amely a közéletben feltehető. Ugyan a diagnózisban sem értünk egyet, de a távlatos gondolkodásra való képességünk különösen hiányzik. Ám ezen is túl vajon alkalmas-e még a korunk az autonómiák, az individualizmus, a közösségi szolidaritás, a polgári értékek megrekedt kifejlődésének újraindítására? Vonzóak-e még ezek az értékek? Van-e hasznuk? Egyáltalán: merre az arra? Milyen társadalmat akarjunk? Milyen társadalmat akarhatunk? És ha reálisan nézzük, hova juthatunk el a még valamennyire belátható 2030-ig? 2050-ig?

A ború ellenére azt is hiszem, hogy a politikai antagonizmusaink tisztulást is hoznak. Előbb-utóbb megerősödik az a felismerés -- polgári fejlődés ide vagy oda --, hogy a régi reflexeink továbbélését rendszerszinten kell korlátozni, miközben mindkét oldali szimpatizánsok meg fogják érteni, hogy a másik narratívájában is van valami elfogadható -- valami, amely átgondolásra készteti őket a sajátjukkal kapcsolatban is. A 350 forintos euró, a leszakadás a régiótól, és borzasztó közéleti hangulat végül meg fogja tenni a hatását: az élet mindenek előtt.

Az oktrojált alaptörvényünk ostoba preambuluma (az ún. Nemzeti hitvallás) azzal próbálja megvetni saját tévedhetetlenségét, hogy Istent invokálva a Himnuszunk kezdő félmondatával nyit: "Isten, áldd meg a magyart!" Ezt tudjuk. Kölcsey azonban természetesen ezerszer bölcsebb volt már a maga idejében is, mint Orbán, Kövér és Szájer együtt, és pontosan tudta, hogy milyen ország kapcsán ír Istenhez himnuszt, ezért a vers szövege távolról sem azt az önfelmentő, nacionalista, hazug igyekezetet tükrözi, amit a nevezett jobbágyok munkássága. A Himnuszunk elfogódottan és nem felkapaszkodotti glamúrral szól az Úrhoz, a meghatározó tónusa nem a követelőzésé, hanem a bűnbánaté. Az íve az áldás reményétől a megszánás reményéig tart. Kevesen tartják frissen a tudásukat róla a középiskola után, ezeknek ajánlom azt a néhány drámai sort, amely összehasonlíthatatlanul jobban jellemez minket, jellemzett akkor és ahogy látszik, jellemezni fog még néhány száz évig, mint a most élő önhitt akarnokok összes művei vagy a vesztesekre jellemző nemzeti romantikánk. Ezt a különbséget érhette a frissen díjazott Kertész Imre -- mások nyomán -- azon, hogy a "költők a világ törvényhozói". Hogy szemben a politikusokkal, az ő alkotásaik -- ha valóban megérdemlik a költő nevet -- igazak. Kölcsey alkotása igaz: pontosan tudja, hogy Isten szánalmára szorulunk. Egyedül ugyanis odajutottunk, ahova. De jellemző, hogy dacára mindennek megszállottan megyünk előre a zsákutcában, a sosem értett Himnuszon morzsolgatva a könnyeinket, közben nagyokat rúgva minden szembejövőbe.

... Hányszor zengett ajkain
Ozmán vad népének
Vert hadunk csonthalmain
Győzedelmi ének!
Hányszor támadt tenfiad
Szép hazám, kebledre,
S lettél magzatod miatt
Magzatod hamvvedre!

Bújt az üldözött s felé
Kard nyúl barlangjában,
Szerte nézett, s nem lelé
Honját a hazában,
Bércre hág, és völgybe száll,
Bú s kétség mellette,
Vérözön lábainál,
S lángtenger felette.

Vár állott, most kőhalom;
Kedv s öröm röpkedtek,
Halálhörgés, siralom
Zajlik már helyettek.
S ah, szabadság nem virúl
A holtnak véréből,
Kínzó rabság könnye hull
Árvánk hő szeméből!
(...)

Skócia jó eséllyel a függetlenségre szavaz, az Alternatíva Németországnak (AfD) másfél évvel a megalapítása után tartományi parlamentekbe jut(ott), hogy csak a két legfrissebb fejleményt említsem, tehát olyan országokban gondolják újra a gondolati és államszervezeti kereteket, amelyeket messze nem gyötört meg a válság annyira, mint Magyarországot, miközben a hagyományos etnikai, a bevándorlás-ellenes, és az antipluralista törésvonalak is tovább erősödnek Európa-szerte. Az EU-projekt győzteseknek és veszteseknek más szempontból, de hasonlóan terhes, miközben Európa versenyképessége látványosan romlik, a gazdasága stagnál, és az EU intézményrendszerének hatékonysága és legitimitása egyaránt súlyos problémákkal küzd.

Az európai népek egyre türelmetlenebbek a technokrata gazdasági racionalizmussal és a korrupt elit politikai rendszereivel szemben, az egzisztenciális aggodalmak elsöprik a kínnal összeeszkábált kontinentális kereteket, a politizálás egyre populistább és egyre inkább érzelem-vezérelt -- ugyanakkor kétségtelenül jórészt jogos indulatokat céloz meg. Nyugaton mindez egyelőre egy jól kiépített és bejáratott polgári demokratikus kultúra keretein belül zajlik, és nem veszélyezteti az állampolgárok jogait és a szabadságot. Magyarországon azonban, amely az utóbbi kontextust csak hírből ismeri, a nacionalista kormányzat különösebb ellenállás nélkül gyarmatosítja a társadalmat, nem kis részben magának a társadalomnak az egyetértésével, sőt úgy tűnhet, a "legmodernebb konzervatív" politikát viszi Európában, hiszen élen jár a nacionalista, antiglobalista hisztériában. Csakhogy e nacionalista, antiglobalista hisztéria itt a szabadságjogok visszaszorítása mellett történik. Az avant garde (trendi) érzületnek, az illiberális (választási) demokráciának, a nacionalizmusnak, a populizmusnak, a korrupt etatizmusnak és az oligarchiának az összekapcsolása (szám szerint mind e hat komponensé) lassan tökéletesen megvalósul országunkban, de ez nem európai, nem konzervatív, sőt még csak nem is olyan fejlemény, amely a megrendült európai önbizalmat helyre tudná állítani, és a problémák megoldásával kecsegtethetne. Az antiglobalizmus örvén (amely egy tiszteletre méltó álláspont) kiszolgáltatja a társadalmat és az emberi szabadságot a rabló önkénynek, ami -- tehát az antiglobalista nacionalizmus és a szabadságvesztés összeállása -- nyilvánvalóan nem európai perspektíva (ázsiai), és nyilvánvalóan megtévesztő úgy beszélni róla, mintha ez lehetne a kontinens jövője.

Európa viszont kétségtelenül nem elég erős ahhoz, hogy ezzel a jövővel szemben fellépjen ott, ahol az már megvalósult (Oroszország) vagy megvalósulni látszik (Magyarország), ami önmagában is hatalmas csalódás, és nem tesz jót az erkölcsi világunknak. A kétségbeesés idejéről is beszélhetnénk, ha nem tudnánk, hogy megengedhetetlen luxus lenne. És íme, amit tegnap megengedett magának a kormányzat a civil szervezetekkel szemben, az már a nyílt diktatúrák sajátja. Period, end of story.

Orbán Viktor azt mondta ma Debrecenben, hogy „mi, magyarok ma nem követünk egyetlen ideológiát sem, elutasítjuk az utópia minden formáját, hiszünk a szabadságban”. Szerinte itt az esély, hogy „Európa legmodernebb konzervatívjai legyünk”. 

Felhívom a miniszterelnök figyelmét, hogy mindez jelentős hajtűkanyarra fogja kényszeríteni a ma délelőtt még érvényes útvonalán (hagymázas illiberalizmus, kínai-orosz irány, hanyatló Nyugat). A "legmodernebb konzervativizmus" ügyében fordulhat hozzánk bizalommal (Polgári Konzervatív Párt, pkonzervativok@gmail.com), de ne várjon könyörületet a tusványosi-kötcsei irányvonallal (azaz önmagával) szemben. Korrupció, etatizmus, versenyképtelen gazdaságpolitika, KLIK, Matolcsy stb. stb. stb. szintén repülni fog.

Üdv,

Dr Béndek Péter

Elnök, Polgári Konzervatív Párt

Néhány hónapja a négy évvel korábbihoz képest 600 ezer szavazattal kapott kevesebbet a Fidesz, ma küzdenie kell Budapestért -- és mindezt annak ellenére, hogy -- tudjuk -- (1) nem szégyell semmilyen erőforrást a maga javára fordítani, (2) és az ellenzéke 25 év legtehetségtelenebbje. Tegnap Kötcsén meggyőződhetett róla, aki akart, hogy Orbánból és tanácsadóiból kiveszett már a gondolati innováció is --  már csak görcsös propaganda és politikai agresszió van. Az illiberalizmus versenyképességéről való fantáziálás olyan ideológiai korcsmunka maradt, amelyikről már a kiötlői sem hiszik el, hogy több lehetne Orbán kezében mint a fideszes rablógazdaság perverz erkölcsiségének kódexe. A korszakos történelmi fordulat esélye elmúlt. A pártsajtóról kiderült, hogy inkább a tulajdonosaihoz hű: kézi vezérléssel bármikor Orbán ellen fordítható, ami feltehetően legalább annyira felboríthatta a párt maradék híveinek magabiztosságát, mint az RTL híradója a magyar háztartások politikai horizontját. A Magyar Nemzet és a HírTV változó valóság-reprezentációja olyan repedést okozott azon az edényen, amely az erejét éppen a kikezdhetetlenség logikájából merítette, hogy azt már senki soha nem forraszthatja össze, a gyakorlata változhat még, de az emléke megmarad. A jobboldali portálokon írogató jobbos hívek egyre türelmetlenebbek. Mindeközben az ország gazdasági ereje minden ellenkező mantra ellenére szisztematikusan romlik, illetve ami működik belőle, annak semmi köze a kormányzathoz, és értelemszerűen alá van vetve a nyugati konjunktúra esetlegességének. A Nyugaténak, amellyel szemben Orbán változatlanul járja a pávatáncát, amely viszont egy milliméterrel nem visz közelebb a keleti tőkéhez sem, sőt. Magyarország stratégiai pozíciója sosem volt még ilyen gyenge. Se a társadalma.

Orbán odajutott, hogy a legerősebb támaszává a parlamenti ellenzéke vált. A balos ellenzék inkompetenciája és illegitimitása tartja életben az illiberalizmust. Az önkormányzati választáson el kell küldeni ezt az ellenzéket, hogy a magyar társadalom ön- és politikai szerveződése újrakezdődhessen. Kockázatos? Messze nem annyira, mint fenntartani a jelenlegi választékot.

Dr Béndek Péter

Elnök, Polgári Konzervatív Párt

"Ha összefogunk, legyőzzük a válságot, az árvizet, a brüsszeli bürokratákat, a különböző pénzügyi nagyhatalmakat, még a bankokkal szemben is tudunk igazságot szolgáltatni a magunk számára" - hangsúlyozta.

"Most reméljük, hogy árvíz nem lesz", de erősíteni kell az ország védelmi képességeit, valamint folytatni kell a bankok elszámoltatását és a rezsicsökkentést" - fogalmazott.

"Lelkében a magyar egy önkormányzati ihletettségű nép, saját lábán szeret állni."

"Ha van összefogás, akkor van eredmény."

No comment.