Valamiért a politikai logika a rendszerváltással rögtön rátalált „hagyományos” törésvonalunkra, amelyet az értelmiség népi-urbánus ellentéteként szoktak régebben jelezni, de valójában végigvonul az egész társadalmon mint a nemzetiek és a nyugatosok – az ideáltipikusan zárt és a nyitott társadalom híveinek -- megosztottsága. A törésvonalra rápakolható sok minden, ami a 20. századi történelmünk tragédiáit táplálta, illetve döntően ez az, amely ma is meghatározza Trianon, az antiszemitizmus, a kommunizmus, a rendszerváltás, illetve a mai politikai rendünk megítélésének konfliktusosságát. Sőt, úgy látszik, hogy olyan mély megosztottságot jelent, amelyben -- ha nincs szerencsénk -- hosszú időre elsüllyedhet a jogállam, a demokrácia és a társadalmunk.
A magyar politikai rendszer átka, hogy nincs olyan bölcs elitünk sem, amely ennyi trauma után felismerte volna e törésvonal kártékonyságát, és mindent megtett volna azért, hogy megmentse tőle a politikát. Ennek ellenkezője történt. A nyugatos-nemzeti ellentét – amelyről egyesek egyenesen azt állítják, hogy a népünk keleti eredetével és „észjárásával” összefüggő fátum, amely nem is küzdhető le – a politikai harcok legfontosabb motívumává és érzelmi forrásává vált, amely nem csak önazonossági, hanem egyenesen egzisztenciális üggyé teszi a politikát Magyarországon.
Ezekből az összefüggésekből látszik, hogy a rendszerváltás kultúrájának megrekedése a 20. századi paradigmában nem is 20. századi eredetű probléma. Amellett, hogy tükröződik benne a polgárosodásunk és a modernizációnk kudarca, valamint az utóbbi három-négy nemzedék velünk élő traumái, olyan mély szociálpszichológiai, nemzetkarakterológiai (?), és az őstörténetünkig (?) visszanyúló történelmi és kulturális kérdéseket vet fel, amelyek jóval túlmutatnak azon, hogy mit nem tett jól a mai társadalmunk az együttélésben, vagy milyen károkat okozott magának a politikai döntéseivel 1990 óta.
A politikai elitünk pedig csak olyan, mint több száz éve. Alapvetően tudatlan, önző, sikertelen és könnyűsúlyú, de közben nem átallja a szükségesen túl elszívni a társadalom erőforrásait, azokat a maga javára fordítja, és a társadalmi kompetenciák gazdagítása helyett azok elfojtásában érdekelt. Meg se karcolja azokat a problémákat, amelyekről akárcsak az előbbiekben szó volt, felelősségérzete nincs. Semmi új a nap alatt a Kárpát-medencében.
Mindent összevetve mit lehet tenni ilyen körülmények között? A kérdés talán a legbonyolultabb, amely a közéletben feltehető. Ugyan a diagnózisban sem értünk egyet, de a távlatos gondolkodásra való képességünk különösen hiányzik. Ám ezen is túl vajon alkalmas-e még a korunk az autonómiák, az individualizmus, a közösségi szolidaritás, a polgári értékek megrekedt kifejlődésének újraindítására? Vonzóak-e még ezek az értékek? Van-e hasznuk? Egyáltalán: merre az arra? Milyen társadalmat akarjunk? Milyen társadalmat akarhatunk? És ha reálisan nézzük, hova juthatunk el a még valamennyire belátható 2030-ig? 2050-ig?
A ború ellenére azt is hiszem, hogy a politikai antagonizmusaink tisztulást is hoznak. Előbb-utóbb megerősödik az a felismerés -- polgári fejlődés ide vagy oda --, hogy a régi reflexeink továbbélését rendszerszinten kell korlátozni, miközben mindkét oldali szimpatizánsok meg fogják érteni, hogy a másik narratívájában is van valami elfogadható -- valami, amely átgondolásra készteti őket a sajátjukkal kapcsolatban is. A 350 forintos euró, a leszakadás a régiótól, és borzasztó közéleti hangulat végül meg fogja tenni a hatását: az élet mindenek előtt.
