1000 leütés

Óbudán Oscar-díjas színésznő száll ringbe a polgármesterségért, miközben Szijjártó odanyilatkozik, hogy a kínai vállalatok számára mi volnánk Európa kapuja (összehasonlításként az EU napi 1 milliárd eurót meghaladó értékben kereskedik Kínával, kis hazánk havi fémilliárdért sem, és az is gyakorlatilag stagnál.) Melyikük a nagyobb viccmester? Vitatható. És melyik okozza nap mint nap a nagyobb kárt? Vitathatatlan. Orbán Viktor két Várkert-bazári megnyitó és egy újabb illiberalizmus-szeminárium között elmegy a wales-i NATO-csúcsra csütörtökön még mint Putyin pincsije, hazajön pénteken mint aki mindig is megmondta, hogy növelni kell a NATO-jelenlétet Kelet-Európában. Korábban elment az EU-csúcsra mint az oroszokkal szembeni embargó legnagyobb ellensége, hazajön mint a megrögzötten oroszellenes Tusk tanácsi elnökségének valaha volt legbefolyásosabb élharcosa. Komédiába illő alak. Falus "Ice Bucket" Ferenc 20 percben elmondja, hogy mit fog tenni a Budapesttől elrabolt jogkörökkel és pénzzel. De azt valamiért elfelejtette exponálni, hogyan fogja visszaszerezni ezeket. Elmórikál azon, hogy mit tenne 300 milliárddal nagyobb büdzsével, ezt viszont olyan példás precizitással tolta ki a spin doktorok által rapid módon kemény legénnyé formált Bürgermeister-jelölt, hogy a harcedzett Tarlós is -- joggal -- csapkodta a térdét. Miért van, hogy ebben az országban minden zseni a mások pénzéből akarja rajta hagyni a nyomát a történelmen? Ugyanezen a napon "Dr" Schmitt Pál elképzelhetőnek tartotta, hogy Budapest tíz év múlva olimpiát rendezzen. Jelzem, én meg sokkal plauzibilisebbnek tartom, hogy az Éhezők Viadala negyedik részét fogják itt forgatni amatőr szereplőkkel, dokumentarista stílusban. Ugyanez a Pali bá', aki két évnyi hallgatás és önmardosás után a mögöttünk álló hetet szemelte ki arra, hogy újból elkezdjen értéket termelni a magyar politikumban, szomorúan nyilatkozza, hogy nem tud indulni az ismét létrehozott Testnevelési Egyetem rektorságáért, mert -- úgymond -- kiöregedett a korból (és az életkor hamisítása még az ő képességeit is meghaladja). Mellesleg, mintha nem tudná, hogy ha a Gazda annyira akarta volna az intézmény élére őtet, akkor szépen beleírták volna a pályázatba, hogy csak 70 éven felülieknek. De nem, a Gazda azt írta a pályázatba, hogy csak tudományos cím és életmű nélkülieknek. Akiknek a vezeték neve Mocsai. "Pech, az első két kritériumig rendben voltam" -- sírta el magát Pali bá'. Lélegzetvisszafojtva várjuk, mivel kínálják meg ezek után a rehabilitáló kegyelmes kezek. Kompország EU-biztos jelöltje mindeközben meredeken szánkázik előbb a reménybeli bővítési biztosi, majd a még "méltó" kereskedelmi biztosi pozíciójából valószínűleg egészen a csendbiztosi székig -- hiába, nem jól fekszünk Európában, sok az irigyünk. Nem baj, majd az iskolások megtanulják a fess történelem és erkölcstan könyveikből, hogy a sok frusztrált európai buzi nem bírja elviselni zseninket már vagy ezer éve, és különösen nem bírja, mióta az illiberalizmus elhúzta a nótájukat.

Kedves Szülők, vigyázzatok, ne engedjétek a gyerekeiteket Münchenbe, Amszterdamba, Koppenhágába, Londonba, Aix-en-Provence-ba, mert ott nem tudják ugyan, mi az illiberalizmus, de szól az utcazene és tele vannak a kávézók. Még a végén megtanulják ezek a kölkök elviselni a buzikat, és magunkra maradunk a szabadságharcos (a.m. irigy, ostoba, szervilis, lecsúszó, kihaló) országunkban, mi, dúlt keblű magyar magyarok!

R.B.:

Orbán jelezte, hogy neki csak érdekei vannak Oroszország kapcsán, és ez nem lenne baj, ha nem így lenne ezzel további 27 EU-tagállam. Jól rátapintott (megint) arra a tényre, hogy jó lelkiismerettel senki sem ítélheti el a megnyilatkozásait, mert senki sem nyilatkozik különbül Európáról: a kontinenst maga alá gyűrte a globalizmus, nem csak annyiban, hogy az egykor a világunk egységesítését megkezdő európai nemzetek kezéből már rég kicsúszott az irányítás, hanem hogy hagyták felőrölni a hagyományos értékeiket, a szabadságot, a keresztény humanizmust, a nyugati műveltséget, és az ezek felsőbbrendűségébe vetett hitet.

Európát megöli a globalizmusra adott hibásan konstruált válasz, az EU. A tagállamok vállalatainak minden erkölcsi fenntartástól mentes és a közösségi érdekekre fittyet hányó Európán túli tőkeexportja, a bürokrácia, a rosszul kiszámított munkaerőpiaci és a politically correct kulturális nyitottság, az egymással vetélkedő nemzetállamok kínnal üzemeltetett konszenzus-barkácsolása, és közben folyamatosan beigazolódó döntésképtelensége, a pénz kulturális integrációs erejébe vetett hiú reménykedés, az emberjogi projekt felülkerekedése a szabadság védelmének mechanizmusain, az intézményrendszer erkölcsi és anyagi korruptsága, Európa önmagába vetett hitének megrendülése. A brit oktatási rendszerből kikerült terroristák végzik ki a szólásszabadság és a nyilvánosság emblematikus nyugati képviselőit, Putyin hónapok óta nyilvánvaló céljainak teljesüléséhez asszisztálnak a német kancellártól a magyar és a szlovák miniszterelnökön át az olasz kormányig az EU jelentősebb tőkeexportőrei és energiaimportőrei, a NATO felkészületlen, se kontingenciaterve, se eltökéltsége, se döntésképessége, a pro-arab balos propaganda által megfertőzött nyugati sajtó képtelen felfogni, hogy amíg Izrael -- minden általa elkövetett, igazolható vagy igazolhatatlan atrocitás ellenére -- a Nyugat kulturális és stratégiai szövetségese és a kultúránk része, addig az arabok változó összetételben és intenzitással többségükben és a belátható időben a Nyugat ellenségei, vagy legalábbis folyamatosan pacifikálandó ellenfelei lesznek. Eközben amíg a Nyugat folyamatos célpontja maradhat az arab bevándorlásnak és a kontrollálatlan, naiv multikulti- és pluralizmus-mantrának, addig semmi jót nem lehet remélni az elveszett Európa feltámasztásával kapcsolatban.

Európa jövője konzervatív választ igényel, de ehelyett a balos ideologémák -- az idióta PC és a kulturális relativizmus, a korporációk és az állam korrupt szövetségének elburjánzása, a szabadság platformjáról elrugaszkodott emberi jogok stb. -- fogságában vergődik. Orbán rosszul választott témát. Azzal az elánnal, amellyel a felszínt karcolgatja Európa válsága kapcsán, és az országát némi hezitálás után a senki földjére vezeti, felesküdhetett volna a konzervatív Európa-projekt vezetésére. Ez "férfimunka" lett volna, ellenben egy polgárosulatlan nép legrosszabb ösztöneinek kihasználásával. De nem, mivel nem értette meg pontosan a válságot és az ezzel kapcsolatos feladatait, most csak egy harmadrangú korrupt kis diktátorocska sorsára számíthat.

Ha valamelyik tagállam újabb szankciókat javasolna Oroszország ellen, az egyaránt rossz lenne Oroszországnak, az uniónak, így Magyarországnak is.

– mondta Szijjártó Péter a hétvégi EU-csúcsról, amin az uniós országok miniszterelnökei és külügyminiszterei is találkoznak. (Index.hu)

1. Oroszország legalább néhány napja nyilvánvaló agresszorként viselkedik Ukrajna földjén, és őrült (azaz köznapi) orosz potentátok a Varsó elleni korlátozott nukleáris csapástól kezdve Kelet-Európa elfoglalásán át minimum Kelet-Ukrajna elcsatolásáig csaknem mindenről beszélnek keresztbe-kasul az orosz médiában. Ha nem tudná a légügyi államtitkár, ez a kubai rakétaválság óta a legfeszültebb nemzetközi helyzetet hozta létre, amelyben a Kállay-kettőst járó Orbán-kormány pont annyira lehet kreatív erő, mint egy légy a mákdarálóban.

2. Oroszország versenyképtelen, elszigetelt ország, most éppen nagyon is rászorul a magyar légügyi államtitkár és főnökének hagymázas ideológiájára az ideológiamentességről, nem kevésbé reménytelen hintapolitikájára, és a minden döntésüket átható mérhetetlen műveletlenségre. Az orosz vezérnek pont azért kell azokat az eszközöket igénybe vennie, amiket vesz, mert képtelen termékenyen fejlődési pályára állítani az országát. Ebben valamiért nagyon emlékeztet egy hozzánk még közelebb álló vezérre.

3. Az oroszok elleni szankció nem Magyarországnak, hanem az azt éppen szemérmetlen gátlástalansággal uraló és kifosztó elitnek árt.

4. A légyügyi államtitkár fogja be!

A gépezet megszervezi a társadalmat, hogy biztosítsa Orbán személyes hatalmát. A társadalom megszervezése felülről lefelé történik (miközben a tömegeket szedálják): kezdődött a politikai ellensúlyok -- a nyilvánosság, az alkotmányos rendszer, az államháztartás, a bürokrácia, a régi gazdasági elit és a gazdasági erőközpontok, a kulturális és műveltségi paradigmák, az önkormányzatiság, az ellenzék, a nyugati orientáció, a civil társadalom stb. -- megfegyelmezésével, korlátozásával, tönkretételével vagy unortodox menedzselésével; folytatódott a politikai udvar -- a hatalmi rendszer, a barátok és szövetségesek folyamatosan mozgó hálózatának -- kialakításával; a politikai klientúra, a közvetlen kedvezményezetti réteg és a tágabb választói törzsréteg biztosításával --  a közbeszerzési gyakorlatra, az adó- és támogatási rendszerre, a nemzeti ideológiára és mitológiára támaszkodva, és belefogtak már a társadalom mélyének megszervezésébe is: ennek eszközei az oktatási rendszer átalakítása, a rendszerhű elit (szándék szerint) több generációra szóló kinevelése, az elégedetlenek külföldre kényszerítése, a maradók jogszabályokkal elért, a potens (politikai és gazdasági) ellenállóknak pedig kifejezetten személyre szabott megfélemlítése, az életmódok szociális elkülönítése és a közöttük való átjárás korlátozása, a társadalmi integráció politikájának látványos félretétele (hiszen egyébként is, úgymond, reménytelen vállalkozás), a gyengék kiszelektálása (részegen biciklizhetsz, de jó orvosi ellátást nem fogsz kapni), az állam folyamatos terjeszkedése az élet minden szegmensében. Az egész konstrukció egy gyönyörű mestermunka, amelynek a motorja az éppen e munka elvégzéséhez szükséges permanens aktivizmus.

A rendszer legfőbb veszélye ennek megfelelően az, ha lefagy, vagy legalábbis elfogy az aktivizmusa mögül a hihető motiváció -- amikor előugrik a pőre hatalmi igény. A hazai ellenzék önfojtogatással kísért megfojtása után a legfőbb ellenség kicserélése a nyugati liberalizmusra az aktivizmus fenntartása érdekében történt. Az illiberalizmus ködös programja szintén -- és amennyiben Oroszország minta a magyar miniszterelnök számára, az nem okvetlenül Putyin hatalmi technikái miatt van, hanem mert ellensúlyozni lehet vele az egyoldalú nyugati orientációból fakadó hatalmi korlátot. Magyarán beszélhetünk balance of power(s)-ről, feltéve, hogy ez az Orbánén kívül érvényes. A korlátok folyamatos törése, a folyamatos politikai aktivizmus lehetőségének fenntartása, nem pedig a hatalomkoncentráció csúcsának elérése -- ez Orbán célja. A hatalmi koncentráció, amelynek nyilvánvalóan el kellene vezetnie előbb-utóbb az újságírók és az ellenzék bebörtönzéséhez, a nyílt diktatúrához stb. nem opció. Sőt unalmas és veszélyes is az autokrata számára. Putyin-bábnak lenni közben nem is Orbánnak való feladat. Sokkal izgalmasabb -- a társadalmat bódító, igazi politikus-hősi -- feladat az ellenfelek folyamatos kijátszása, az általuk támasztható korlátok (úgy is mint kordonok) döntögetése és ritkítása, a hegemón hatalmi pozíció körüli politikai áramlás, az akció, a politikai teremtés.

Az ellenzék, az értelmisége és a sajtója ehhez kacagtatóan kiszámíthatóan asszisztál. Reaktívak, folyamatosan "leleplezik" Orbánt, folyamatosan mutogatnak a rég elmúlt, porlepte status quo-ra (amit egyébként maguk korrumpáltak szét), unalmasak és ostobák. Amatőrök. Jó esetben.

A Falus-ügy csak a jéghegy csúcsa, a jéghegy a politikai amatörizmus. Emberek százai, akik politikából élnek, pont olyan szinten politizálnak (csak jóval drágábban és nagyobb károkat okozva), mint a villanyórás, aki tegnap nálunk járt, a postásunk, vagy akárki. A zoknis-szandálos, tétova beszédű Falus nem kivétel, hanem a szabály.

Évek óta lehet olvasni mindenhol a baloldal kapcsán: se vízió, se koncepció, se műveltség, se akarat, se cselekvés. Azaz no professionalism. De évek óta semmi sem változik. Mármost azok, akik két dolgot egyszerre hisznek: hogy a hibák behunyt szemmel történő makacs ismételgetése meg nem történtté teszi őket, illetve hogy a jövő a múlt meghosszabbítása, azok biztos kudarcra vannak ítélve. Lám. Mit kell ezen csodálkozni? Az ilyen könnyű súlyú alakok, mint Szigetvári, Karácsony, Tóbiás usw., és az a kontraszelekció, amelyik oda juttatja őket, ahol vannak, sírba vihetnek egy országot -- nem kell ehhez a másik oldali agresszió. Az a jó a mostani történésekben, hogy egyszerre mutatják föl a két független politikusi valóságot -- egyformán kártékonynak. Más miatt, de egyformán. Ez nem kimért, verejtékes balanszírozás a részemről a kettő között, ez tény. Tessék a tények ellen érvelni.

Nem érzik a valóságunkat. Orbánt viszi a magabiztossága, az emberek szeretik látni, ha valaki magabiztos, sokkal később veszik észre, ha a rendszere az őrületé. (Miként minden jel szerint az.) Vele szemben azonban ott van a nagy semmi. Ha legalább azt mondanák, hogy ha Orbáné ilyen, akkor legyen a mi rendszerünk a folyamatos igazításé, diszkusszióé, részvételi ellenzékiségé, a folyamatos libdem bizonytalanságé -- de nincs ilyen rendszer. Egyáltalán nincs semmilyen rendszer. Nincs kultúra. Nincs gondolat.

Az embernek sírni támad kedve, ha belehallgat a tönkretett és legatyásodott Konzerv Klub Rádióba, elolvassa az ellenzéki nyilatkozatokat: a baloldal már ötödik éve reaktív üzemmódban van, fantáziátlanul üti Orbánt, kevesebb kliséje van, mint Hoppál Péternek egy nyolcórás Fidesz-frakcióülés után, olyan fokú amatörizmus dúl, hogy tanítani lehetne. Mondjuk, ezt én nem bánom. De akik bánják, azok miért nem tesznek ellene? Miért nem szerveznek tüntetést az MSZP-székház stb. elé? Nem értem a balos tábort, egyszerűen nem értem. Nyafog a választó, nyafog a szimpatizáns sajtó, nyafog a pártvezér. Arany bogaraim...

1. A baloldali pártcsoport csak betlizni képes -- vagy a saját tehetsége okán, vagy mert fizetik, ebből a szempontból egyre megy --, semmilyen módon nem szabad hatalomhoz juttatni. Jöjjön akkor inkább az Armageddon. (Nem fog.) Maradjon akkor inkább Orbán Viktor, és végezze el, amit a magyarok megengednek neki. (El fogja.)

Meglehet túlzás, de profi politikai pártok ceteris paribus már a vezetékneve miatt sem nevezték volna egy "világváros" élére Falust. A rossz óment aztán hamar vissza is igazolta a jelölt.

2. A balos értelmiség (az egyszerűség kedvéért az, amelyik a balos pártok nótáját fújja, néha bágyadtabban, néha felismerhetetlen zenei kulcsban, de azért megbízhatóan fújja) minden energiáját arra fordítja, hogy alátámassza "Az írástudók árulásának" minden tézisét. Tóta W-nek teljesen igaza van: "A fideszes tulajdonképpen nem okos állat. Egyik legvisszataszítóbb tulajdonsága, hogy bárkinek képes tapsolni, akkor is, ha tudja róla, hogy hétmérföldes seggfej. Kiáll Németh Lászlónéért, Zsiga Marcellért, Rogán Antalért; elég neki, hogy az ő kutyájuk kölke. Egyértelmű, hogy ugyanezt az igazodást várja a baloldal, amikor ilyen jelöltet indít, ilyen háttérrel. De ha ezt lenyeljük, akkor olyanok leszünk, mint ők, a bárkinek tapsolók. És akkor nincs miért legyőzni őket." 

Ad notam, ma reggel hallottam a Klubrádióban, ahogy a teljesen fékevesztett Dési János gyalázza a fideszes színekben induló Bálint Antóniát. Demokraták? Az ördögöt. Hatalmukat és egzisztenciájukat vesztett szerencsétlen kitartottak. De három kilométerről megismerik, ki az ő kutyájuk kölke. A legfőbb probléma velük mégis az, hogy mint eddig, úgy ezután is a liberális demokrácia megmaradt ethoszát járatják le, mert valamiért elterjedt az a tévhit, hogy ők azok, akik a védelmezésére hivatottak. Hát ez a védelmezés nem sikeresebb, mint a manyup megvédése volt a másik oldalon, csak egy picit nagyobb a jelentősége. Legelőször is ezt képtelenek felfogni. De általában képtelenek a tanulásra, nagy ívben kerülik az erkölcsi normákat, és kb. annyira inspirálóak, mint egy kéthetes nyúltetem. (Tisztelet a kivételnek, azoknak, akik eddig tették, vagy eztán fognak asztalt bontani.)

A kérdés a nyugati kultúrkör egyik legfontosabb ügye. A relevanciája nem csak Magyarországon erős -- ahol az élő liberális tradíció hiánya kihúzza a talajt a hazai liberális akarás alól, és a liberalizmusnak még az őszinte vágya is szükségképpen a radikalizmus, vagy a legjobb esetben is a progresszivizmus ingoványába fullad. A relevanciája sokkal fontosabb a Nyugaton, amely ebben a tradícióban nőtt fel, látta és ismerte a tradíciót, az övé volt, de mára hagyta elperegni az ujjai között.

A Nyugat -- kissé, de nem túlságosan leegyszerűsítve -- ideológiává züllesztette a liberális tradíciót. Azt a tradíciót, amely a szerencsésebb Angliában egyértelműen a hellén-keresztény-feudális kontextusba ágyazódott, nem volt forradalmi (vagy csak "dicsőségesen"), hanem ellenkezőleg, összekötve a humánumot és a szabadságot az érdemmel és a tökéletesedéssel, a korlátos és véges (fegyelmezett, belátható) értelmen alapuló emberi (polgári) fejlődés optimizmusát sugározta. Ezt váltotta fel mára két évszázados romlás eredményeként a parttalan francia raison és a német gesellschaftliches Konzept zabigyereke, a radikális etatizmus: amely egyfelől a mi ex-marxistáink menekülési útjául szolgált a civilizációba az 1970-es években és azóta, másfelől a liberalizmus exportképesített üledékeként az a nyugati szuvenír, amelyet a gazdasági, katonai és pénzügyi behatolás után a "létfelejtett" Nyugat ott hagy a kvázi-gyarmatain pidgin English gyanánt.

Egyszerűbben: a liberalizmusnak előbb elmúlt a tradíciója (a lényege), aztán az aurája (a megtartó ereje). Ami látható belőle, az csak reziduum, üledék, egy elsüllyedt kultúra partra vetett kövei, lélektelen artefaktumok, jelentésüket vesztett tárgyak, legföljebb emlékek.

Ma már senki sem akar kiváló lenni, csak gazdag és hatalmas, senki nem akar becsületes lenni, csak hatékony, Magyarországon hatékony sem, csak korrupt -- de közben adott esetben "liberális". A mai "liberálisok" szerint a liberalizmus levehető a boltok polcairól, 5-kor leveszem, 7-kor megsütöm és megeszem, fél 8-ra a liberális párt tagja vagyok. A bonyolultabbak technicizálják: hozzárendelik a pluralizmushoz, a toleranciához, a szabadságjogokhoz, a laissez-faire-hez, a kegyetlenséghez, miegymáshoz. A durva ketrecharcosok az ateizmushoz, a relativizmushoz, a nihilizmushoz, a fekete öves kritikusai a zsidók, a multik, a buzik, a bűnözés, a szemét filmek és hisztérikus kölykök térnyeréséhez, vagy éppen a Föld kizsigereléséhez. Mind kontextusukat nélkülöző, absztrakt projekciók, ideologémák, konstrukciók, radikális programok foszlányai.

Pedig a liberalizmus egy, a transzcendenciára még érzékeny emberközpontú kor terméke, amely szerencsétlenül áldozatul esett a felvilágosodás, a tömegdemokrácia és a globalizáció egymásra következő térhódításának, miközben természetesen hozzájárult ezek felemelkedéséhez is. A liberalizmus valaha olyan értékrend volt, amelyik nem volt toleráns a Nyugatra veszélyes alternatív világképekkel szemben, hanem biztosan állt egy tradícióban, amely felsőbbrendűnek gondolta magát a Föld egyéb kultúráival szemben, amelyeket meghódítani akart, nem tolerálni, a szabadságot a sajátjának tartotta, Isten és a művelt (fehér) ember liberális hagyománya egyedi termékének, amelyet meg kell védeni. Ez a tradíció (életvilág) teljesen elmúlt: előbb instrumentalizálódott (olyan fogalmakban, mint a pluralizmus és a tolerancia jegecesedett ki és idegenült el), majd a fogalmai váltak puszta vezényszavakká (legelőször a volt gyarmatokon és a végeken, mint a 20. századi Magyarország), végül álltak össze ellenfelei (a nyugati baloldal, a PC, a pluralizmus, a multietnicizmus, a "zöld gondolat" stb.) munkálkodásának eredményeként gyűlölt konstrukciókká, amelyeket vadul támadnak, illetve inautentikusan védenek. A liberalizmus maga már rég nincsen közöttünk, eredeti szándékait és világának darabjait a konzervativizmus őrzi.

A megvédésére vagy visszaállítására már elmúlt minden esélyünk. A kereszténység és az emberi civilizáció utolsó organikus hajtása volt. Éppen csak az Ember múlt el vele.

"Ha valóban Lenkovics lesz az Ab új elnöke, nem árt felkészülni arra, hogy a sajtószabadság a jövőben már nem áll majd az Ab fokozott védelme alatt. S nyilván bizonyos konzekvenciákkal jár az is, hogy a rendszerváltás óta először egy magát nyíltan abortuszellenesnek nevező jogász irányíthatja majd Magyarország első számú jogvédő testületét." -- írja a liberális beállítottságú hvg.hu, azt sejtetve, hogy a "nyílt abortuszellenesség" és a jogvédelem ellentétben állnak egymással, és -- konkrétan -- aki "nyíltan abortuszellenes" (bármit jelentsen is ez), az nem lehet "nyíltan" sajtószabadságpárti.

Sajnos a helyzet ennél jóval komplikáltabb. A nő értelemszerűen nem az egyetlen szereplő az abortuszkérdésben, ott van, ugye, a magzat is. Többször írtam már ezen a blogon arról, amit itt előrebocsátok, hogy az erőszak nyomán létrejött terhességet és a nő életének védelmét leszámítva nem tartom indokolhatónak az abortuszt, itt pedig kifejezem azt is, hogy az abszolút és korlátlan sajtószabadság pártján vagyok. Inkoherens lennék? Nem hiszem.

A jelzett eseteket leszámítva az abortusz jogát fenntartani az anyának a lényeget tekintve megfelel annak, hogy felmentjük a felelősség alól azt, aki saját kedvtelésére égő gyufát hajigál a saját robbanóanyag-raktárába, és miután az ötödik gyufa bedobása után az valóban felrobban, és meghal egy munkás benne, az elkövető azzal mossa a kezeit, hogy nem tudta, hogy a robbanóanyag robban.

De, robban. A nyilvánvaló liberális tévedés a felelősségetika súlyának lebecsülése a gyakorlati filozófiában, és ami azt illeti, az életben. Ebbe most nem érdemes itt belemenni, de ez az oka sok mindennek, ami ma rendszerszinten történik a világban, illetve -- ami a szorosabb témánkat illeti -- annak, hogy az abortuszellenesség már a filozófiai tekintetben amatőr liberális sajtóban, mintegy odavetve, de súlyos kényszerképzeteket erősítve a "jogvédelemmel" szembeni álláspontként jelentkezik, pedig ezek még csak nem is összevethető fogalmak. Az abortuszellenesség az anya saját testéhez való abszolút jogának indokolt korlátozását jelenti akkor, amikor (tehát nem általánosságban) joggal vethető fel az anya olyan természetű felelőssége, amely objektíve érvényteleníti az átmeneti jogkorlátozással szembeni érvelést. Magyarul, ha az anya felelős azért, hogy gyermek fogant a testében, akkor átmenetileg tűrnie kell a teste használatát általa. És akkor még nem is hozakodtam elő olyanokkal, mint az embrió/magzat antropológiai igénye (ti. emberi jövője), nem beszélve a keresztény stb. szubkultúrák érvanyagáról, kollektivista álláspontokról stb., amelyeket magam sem osztok teljességében vagy akár egyáltalán nem, de vannak, akik osztanak. (A félreértések elkerülése végett ez a bekezdés erkölcsi érvelést és nem egy jogi normára való igényt tartalmazott.)

Lenkovics lehet ilyen vagy olyan alkotmánybíró, a Fidesznek ilyen meg olyan pártkatonája, de ettől még az abortuszellenesség védhető álláspont, ahogy az abortuszpártiság is indokolandó. És még az is lehet, hogy a mindenkori jogi normát is folyamatosan vitatni kell.

„Mi pontosan tudjuk, hogy a totalitárius rendszereknek egyetlen ellenszere van: a szabadság és a függetlenség alapján demokráciában élő nemzetek közössége.” – jelentette ki Navracsics Tibor külgazdasági és külügyminiszter szombaton, a totalitárius diktatúrák áldozatainak európai emléknapján Budapesten. A miniszter emlékeztetett: 75 évvel ezelőtt a Német Birodalom és a Szovjetunió külügyminisztere aláírtak egy örök barátsági és megnemtámadási szerződést. A két totalitárius diktatúra 1939. augusztus 23-án szövetséget kötött egymással harmadik országok kirablására, valamint arra, hogy a demokratikus és békés Európát eltiporják. Ezek a totalitárius rendszerek egyetértettek abban, hogy olyan rendszert akarnak létrehozni, amelyben az ember csak eszköz és nem cél. Mi, kelet- és közép-európaiak pontosan ismerjük a totalitárius rendszerek természetét. Látjuk a rendszerek következményeit, a gyűlölséget, az irigységet, a szétzilált társadalmi struktúrákat, az elbizonytalanodott értékrendet, a bizalmatlanságot." A mögöttünk hagyott 25 évben végre megvalósíthattuk évszázados álmainkat, hogy ott lehessünk Európában és elmondhassuk a véleményünket, részt vehessünk Európa jövőjének alakításában és biztonságban érezhessük magunkat – zárta gondolatait a miniszter.

Navracsics Tibor már majdnem két hónapja az Európai Bizottság méltó és értékes tagjának ígérkezik. A beszédében megcsillogtatta a jobboldaliság legjobb (nem annyira magyar, mint inkább európai) hagyományát, amely egyszerre szól a szabadságról és az emberi közösségekről, és igaz gondolatokat tudott közérthetően és inspirálóan szavakba önteni (amire a mai baloldalunk evidensen képtelen). A miniszter e kivonat szerint is a helyén és (egyenlő) értékén kezeli a totalitárius diktatúrákat, pontosan látja a legnagyobb veszélyüket (a humánum eltiprását), és megfordítva, pontosan érzékelteti, hogy egy társadalom és egy állam egyetlen legfontosabb missziója az autonómiák, az emberi élet és a közösségek védelme. Elég pontosan fogalmazza meg, hogy milyen mértékig sújtja (a régió nemzeti között talán leginkább) Magyarországot a társadalmi struktúrák és értékrendek szétesése, a gyűlölet és az irigység (azért írom, hogy csak elég pontosan fogalmazott, mert először is ezekben a struktúrákban, értékrendben és a társadalmi bizalomban sosem bővelkedtünk, másodszor is az erősödésük se kezdődhetett meg a rendszerváltással, ezért is tudjuk nehezebben kiheverni a totalitarizmusokat, mint a szomszédos országok). Végül Navracsics leszögezi az európai minta hallatlan értékét a közelmúltunkban, és kijelöli az ország helyét a "szabadság és a függetlenség alapján élő demokráciák közösségében." (Ami az utóbbit illeti, remélhetőleg az emberi és polgári szabadságra gondolt, nem pedig a nemzeti kollektívum szabadságára, amelyet a függetlenség fejez ki.)

Kérdéseim a miniszterhez. A diktatúrák hagyományait őrző Oroszországot, Törökországot és Kínát mennyiben tartja követendő és az európai értékrenddel -- akár csak a hintapolitika szintjén -- összeegyeztethető példának (tehát nem egyszerűen kereskedelmi stb. partnernek)? Alkalmasnak tartja-e a kormányát a négy és fél éves produktuma alapján a humánum, a szabadság és a függetlenség kiteljesítésére, megbomlott értékrendünk és társadalmunk szövetének helyreállítására vagy újraszövésére? Biztonságot lát-e Magyarország előtt az orbáni politika tükrében? Mennyire tartja utódát, Szijjártót, alkalmasnak a beszédében jelzett irány képviseletére? Elképzelhetőnek tartja-e, hogy valójában mégsem arról szól és olyan hangfekvésben a magyar külpolitika, amiről a beszéde? Ha igen, akkor miről szól?