Az oktrojált alaptörvényünk ostoba preambuluma (az ún. Nemzeti hitvallás) azzal próbálja megvetni saját tévedhetetlenségét, hogy Istent invokálva a Himnuszunk kezdő félmondatával nyit: "Isten, áldd meg a magyart!" Ezt tudjuk. Kölcsey azonban természetesen ezerszer bölcsebb volt már a maga idejében is, mint Orbán, Kövér és Szájer együtt, és pontosan tudta, hogy milyen ország kapcsán ír Istenhez himnuszt, ezért a vers szövege távolról sem azt az önfelmentő, nacionalista, hazug igyekezetet tükrözi, amit a nevezett jobbágyok munkássága. A Himnuszunk elfogódottan és nem felkapaszkodotti glamúrral szól az Úrhoz, a meghatározó tónusa nem a követelőzésé, hanem a bűnbánaté. Az íve az áldás reményétől a megszánás reményéig tart. Kevesen tartják frissen a tudásukat róla a középiskola után, ezeknek ajánlom azt a néhány drámai sort, amely összehasonlíthatatlanul jobban jellemez minket, jellemzett akkor és ahogy látszik, jellemezni fog még néhány száz évig, mint a most élő önhitt akarnokok összes művei vagy a vesztesekre jellemző nemzeti romantikánk. Ezt a különbséget érhette a frissen díjazott Kertész Imre -- mások nyomán -- azon, hogy a "költők a világ törvényhozói". Hogy szemben a politikusokkal, az ő alkotásaik -- ha valóban megérdemlik a költő nevet -- igazak. Kölcsey alkotása igaz: pontosan tudja, hogy Isten szánalmára szorulunk. Egyedül ugyanis odajutottunk, ahova. De jellemző, hogy dacára mindennek megszállottan megyünk előre a zsákutcában, a sosem értett Himnuszon morzsolgatva a könnyeinket, közben nagyokat rúgva minden szembejövőbe.

... Hányszor zengett ajkain
Ozmán vad népének
Vert hadunk csonthalmain
Győzedelmi ének!
Hányszor támadt tenfiad
Szép hazám, kebledre,
S lettél magzatod miatt
Magzatod hamvvedre!

Bújt az üldözött s felé
Kard nyúl barlangjában,
Szerte nézett, s nem lelé
Honját a hazában,
Bércre hág, és völgybe száll,
Bú s kétség mellette,
Vérözön lábainál,
S lángtenger felette.

Vár állott, most kőhalom;
Kedv s öröm röpkedtek,
Halálhörgés, siralom
Zajlik már helyettek.
S ah, szabadság nem virúl
A holtnak véréből,
Kínzó rabság könnye hull
Árvánk hő szeméből!
(...)