Hadd szögezzem le az elején irónia nélkül, hogy pont annyira élvezetes Lánczi-interjúkat olvasni, mint Orbán-politikát átélni: mind a kettő szembemegy a szakmai prekoncepcióinkkal: olyan élmény, mint amit minden írástudó átél néha, ha a paradigmáit kihívás éri, és el kell döntenie, hogy meg akarja-e védeni őket, vagy megadja magát az esztétikum támadásának. Átéli ezt a politikai filozófiában az, aki a standard liberális tanmenetben, még ha olyan kiváló, valóban liberális tanárai vannak is, mint Ludassy Mária, Occam, Locke, Kant és Mill után elér Nietzschéhez, Carl Schmitthez, Leo Strauss-hoz vagy Voegelinhez. Megüti a szokatlan nyelv, a szokatlan értékrend, a szokatlan agresszió. Machiavelli és Hobbes szokatlan komolyan vétele. (Amelynek izgató hatásához hasonlót egyébként a baloldalon is megéltek különösen a francia és amerikai posztmarxizmus jelentkezésével, ez is a felvilágosodás-paradigma felülírását tűzte ki célul.) A filozófiai esztétikum egy más szintje. Átéli ezt az is, aki egyébként nem okvetlenül Rawls-iánus (aki a liberális építkezés mai paradigmája), hanem a felvilágosodás kritikusa, ha tetszik, konzervatív. Ahonnan ugyanis Lánczi is beszél, az nem egyszerűen felvilágosodás-kritika, hanem egy felvilágosodásellenes (re-akciós, ellen-forradalmi) politikai (cselekvési) terv. Az Orbáné: re-akciós cselekvési sor.
Lánczi számtalanszor hangsúlyozza az interjú során ilyen vagy olyan formában, hogy eljött a tabudöntés, az ideológiák és a politikai etika meghaladásának, a pragmatikus, az emberek tényleges (vagy generált) szükségleteire épülő politikai cselekvésnek az ideje, amelyhez viszont a hatalom felépítésén keresztül vezet az út. És ez lenne a valódi demokrácia. Az erős állam a romlott emberi természet gátja, ugyanakkor racionális vágybeteljesítő.
Ugyanakkor azt is állítja, hogy egy nagy kísérletnek vagyunk az átélői (emlékezzünk, a szót a miniszterelnök is használta korábban), amelyben a leginkább jutalmazott vezetői tulajdonság a kreativitás, de amely szükségképpen nem garantál semmit. Mindössze az legitimálja, hogy a megelőző kísérlet kudarcos volt. Itt van Lánczival (az empatikus olvasatában is) az első problémám: ott, hogy a provincia szól belőle. A liberális demokráciák nevű kísérlet bukására semmiféle bizonyíték nem áll rendelkezésre Gyurcsány személyén kívül, aki kétségkívül inkompetens miniszterelnöknek bizonyult (legelőször is, mert nem tudta az ellenzéki vezért, Orbánt, a liberális demokrácia által biztosított hatalmánál fogva sem semlegesíteni). De ha körülnézünk a velünk együtt indult országok között, Nyugat-Európában, vagy Észak-Amerikában, a liberális közeg ugyan ugyan erős korrekciókra szorul (amelyekről eleget értekeztem már ezen a blogon), de a paradigma -- a félreértések elkerülése végett -- egyre erősödik a világban. Senki sem hiszi el, hogy Erdogan Törökországa, Putyin Oroszországa, nem beszélve a többi, még brutálisabb rezsimről, a gazdasági és társadalmi fejlődés kulturális paradigmája lehetne. Nem Európában, hanem általában, strukturálisan.
Rendkívül sajnálatos, hogy Lánczi nem csak szakmai hibákat vét az interjú során (a rousseau-i általános akarat nem a többség akarata, hanem olyan legjobb, legalkalmasabb akarat, amelynek éppen a dekódolásával van a probléma, és éppen ez teszi alkalmassá -- ha valaki rá hivatkozik -- a kontrollálatlan autokrácia kiépítésére), hanem amikor a sokat hangoztatott ideológiaellenességének aprópénzre váltására, vagyis a hatalom és a közjó közötti kölcsönös megfelelés bizonyítására volna szükség, akkor hirtelen fideszesen cinikussá és ignoránssá válik, sőt hogy-hogy nem, hova lyukad ki..? Nem fogja elhinni a kedves olvasó:
"– Nemzetállam-építés, de milyen áron ? Államosítás, a hatalmi fékek, ellensúlyok rendszerének kiiktatása. A modell Kína, Oroszország és Törökország....
– Mondott ő ilyet, hogy ezeket föl akarja számolni?
– Már fölszámolta.
– Miért számolta volna föl? A parlamenti kétharmados felhatalmazással élt. De az meg legitim. Nem lehet, hogy önnek a demokráciával van igazából problémája? Az, hogy egy demokrácia eljuthat oda, hogy ilyen hatalmat biztosít ? Akkor kérdezem én, mit kell csinálni egy kétharmaddal? Úgy kell viselkedni, minthogyha csak egyharmadom lenne?
– A miniszterelnök nem él a kétharmados felhatalmazással, hanem visszaél vele. Ez már közhely.
– Ez játék a szavakkal, a jelenlegi hatalmon kívüliek félelme.
-- A kormányfői akaratot korlátlanul lehet érvényesíteni?
– Ez a politika természete. Ez a hatalom természete.
– Ő bármit megtehet, de nem biztos, hogy egy jogállamban illik bármit megtennie.
– Illik? Ez egy új politikai kategória? Az önmérséklet és a sikeresség politikai kényszeréből a sikeresség erősebb parancs.
– Általában a nyugati és az amerikai eszmények tisztelete...
– Nincs egységes Nyugat. A Nyugat az áll Franciaországból, meg áll Svédországból. Áll Spanyolországból, meg áll Lengyelországból. Ezek nagyon sokféle utat járnak és nagyon sokféle jelzős szerkezettel lehet elmondani milyen országok is ezek. Magyarország a NATO tagja, az Európai Unió tagja, és ebből következően alkotmányos demokrácia.
– Érvényt lehet szerezni a miniszterelnökével szemben az ellenvéleménynek?
– Tudjuk, hogy mikor kinek a véleménye vált kormányzati döntéssé? Én nem tudom. Én nem vagyok Orbán Viktor hangszórója, nem vagyok jelen a politikai döntéseknél. Nézze, már csak azt nem kérdezte meg, hogy miért nem hozza létre a saját ellenzékét.
– Lehet, hogy létrehozza.
– Még az is lehet, hogy létrehozza. De legyünk konkrétak! Itt van a rezsicsökkentés.(...)"
Az egyébként nem túl acélos újságírótól teljesen legitim kérdés volt, hogy (átfogalmazom) mi a garanciája annak, hogy a létrehozott erős hatalom valóban a népet fogja szolgálni (mert a nyugati fejlődés és a politikai elszámoltathatóság okkal kitermelt hagyománya épp ezt teszi lehetővé, ha gyakran kimérikusan is). A becsületes válasz az lett volna: semmi. És vajon azért, mert ez egy kísérlet, és megengedhető benne a kudarc? Nem, hiszen a kísérletek mindig ellenőrzött körülmények között folynak, és fel lehet állítani a peremfeltételeiket. A becsületes válasz az lett volna Lánczitól, hogy nem azért, mert kísérlet, hanem azért, mert ez volt a cél. Az a helyzet, hogy amikor Lánczinak atyamesterei, Hobbes és Strauss filozófiáit kellene a gyakorlatban igazolni, akkor éppen nem tudná őket (a forrásait) megkülönböztetni -- egy Kövér Lászlóról alkotott korábbi metaforámhoz visszanyúlva -- egy bicskás tahótól.
Elfelejti, hogy a nyugati liberális demokráciák konzervatív, evolutív, kísérletező módon álltak elő: a polgárok (emberek) szükségleteit és vágyait tükrözve. Az kristályosodott ki bennük, hogy a hatalom erkölcsileg legjobban alátámasztható és leghatékonyabb menedzselése annak megosztása. Minden más ennél rosszabb eredményhez vezet a közjót illetően. (A magánjavakat illetően persze nem, ezt egyre többen tudják filozófiai képzettség nélkül is.) Amit Lánczi szeretne elérni -- egy újabb próbálkozást Carl Schmitt szellemében --, arra volt már elég precedens, köszönjük. A gondolat, finoman szólva, nem új. Kár a generális korrupciót úgy előadni mint unortodox megújulást.
Egy másik tévhit: hogy ez a hatalom működtetni képes az országot. Nem tudja. Ne tévesszük ezt össze azzal, hogy a hatalom működik (az általános meglepetés körülményei között, amely az agresszió teremtette önvédelmi dermedtségbe fordult át). Se gazdaságilag, se szociológiailag, se erkölcsileg nem látni a hasznát -- ellenkezőleg. Világosan kártékony.
Lánczi a demokráciának olyan meghatározását adja, amelyet Arisztotelész óta bírál a mainstream politikai gondolkodás, de nem csak bírál, hanem joggal bírál. Ez a manipulált többség és a Vezér közötti intimitás konstrukciója. Az intézmények, a checks and balances, az erkölcs, a törvény, és az átláthatóság kiselejtezése, a források elvonása a társadalomtól, a félelemkeltés, a manipuláció és a populizmus. Örüljünk, hogy most csak ennyi. Kétezer-ötszáz éves hibás paradigmát kaptunk a nyakunkba politológusi-filozófusi segédlettel, amit megköszönhetünk annak, hogy nem jártuk ki a polgárosodás iskoláját .. amiben szintén a hasonszőrű, korábbi autokraták akadályoztak meg. És a felkészületlen ellenzékünk, amely rendre betagozódott a rendszerbe, mint most, mert óriási többségben kényelmesebb volt neki eladni a lelkét, mint vigyázni a strázsán. Köszönjük meg egymásnak, hogy most Lánczi kollégával szólva a nyakunkban hordhatunk "egy baráti közösséget egy farokkal meghosszabbítva".
Végezetül hadd idézzem fel, hogy de Maistre szerint, aki a francia "események" utáni ellen-forradalom első prófétája volt, ha tetszik (a mai) Orbán és Lánczi ősapja, a társadalom talpköve nem a király, nem a miniszterelnök, hanem -- a hóhér. Kortársaink legnagyobb problémája lehet idővel, hogy aligha lesz már alkalmuk a mai világban felnőni a legnagyobb elődeikhez. És ettől kezdve az egész olyan komikus.
