Révész Sándor korszakalkotónak nevezi a filozófus Kis Jánosnak, az SZDSZ első, korán leköszönt elnökének írását a pártról. A "korszakalkotó" elég erős jelző, és újra elolvasva az írást váltig nem látom, miért lenne az. Viszont leírom, mit látok.
Kis dicséretesen őszintén ír arról, hogy az SZDSZ stratégiai hibát követett el, amikor ahelyett, hogy az Antall-kormány konzekvens liberális ellenzékeként politizált volna, radikális rendszer-ellenzéki alapra helyezkedett. "Az MDF-kormány alatt zajló folyamatoknak az a túlfeszített értelmezése, mely szerint az alkotmányos demokrácia kulisszái közt a pártállamihoz hasonló hatalmi piramis kiépítése zajlik, azért volt különösen veszélyes, mert ideológiai hátszelet adott a – körvonalazatlan tartalmú – radikális cselekvés iránti vágynak, melyet a demokratikus jogállam mellett elkötelezett, liberális párt nem elégíthetett ki. (...) A mi akkori kritikánk befejezett tényként kezelte a horthysta tradíció felülkerekedését. Ezért volt túlfeszített, és ezért volt összeegyeztethetetlen a szabad demokraták jogállam melletti elkötelezettségével." Kisnek igaza van természetesen abban is, hogy a Fidesz mai gyakorlata visszamenőleg sem igazolja az Antall-kormány rendszerellenzéki alapról történő megítélésének helyességét, sőt -- teszem hozzá már én -- még baljósabb színben tünteti fel az akkori hibákat.
Ezt követi az SZDSZ karrierjének hosszú történeti rekonstrukciója, ami az én szempontból kevésbé fontos, sokkal fontosabbak nála a Kis által pontokba szedett tanulságok. E tanulságokat azonban az én olvasatomban tálalom, hogy bebizonyítsam, Kis mondatai nem támasztják alá a diagnózisát, sőt kifejezetten elkerülik a valódi tanulság levonását.
Az SZDSZ-t valójában a teljes politikai impotencia jellemezte. Kis szerint (a kiemelések a sajátjaim) "[Az MDF és az MSZP által képviselt] ]kétféle anakronizmussal szemben valóban mi voltunk a modern, európai Magyarország legkövetkezetesebb képviselői. A közép azonban, melyet el akartunk foglalni, már a kezdetekkor sem létezett. (...) Bár a szocialista baloldal sem érezte magáénak a köztársaság alkotmányos berendezkedését, s bár részt vett az alapok lerontásában, a rendszerrel nem fordult szembe; nem lépett föl azzal az igénnyel, hogy egyedül ő képviseli a nemzetet, és nem próbálta meg az államot a maga számára kisajátítani. Ez a különbség a baloldalt – minden következetlenségével, hibájával és bűnével együtt – a köztársaság oldalára tolta, és a liberálisok aligha tehették volna meg, hogy egyszerre védik a liberális demokráciát és a liberális piacgazdaságot a jobboldallal szemben, mely őket magukat is nemzetidegen tényezőkként bélyegezte meg, és tesznek egyenlőségjelet a jobboldal és a baloldal közé. Jól döntöttek, amikor oda konkludáltak, hogy az SZDSZ helye nem középen van, hanem a balközépen." Már Kis mondataiból is kitűnik, hogy az SZDSZ folyamatosan spekulatív, reaktív, helykitöltő politikát folytatott, a politikai gyakorlathoz nem értett, képtelen volt megszervezni a társadalmat a saját liberális elvei szerint. Ezért lehet, hogy Kis is sikerként élheti meg pl. a Magyar Bálint-i oktatási reformokat, holott azok formálisak voltak, túlnyomórészt az oktatás szervezeti rendszerére vonatkoztak, és csak a lényegre nem voltak alkalmasak: nem neveltek szabadságra és demokráciára.
Szoros összefüggésben van ezzel a szabad demokrata politizálás intellektualizmusa, amely kiviláglik a halovány politikai produktum Kis János-i magyarázatából, és teljesen elvéti a mai helyzetben megfogalmazható liberális program jellegét: "A kudarcot azonban nem önmagában az okozta, hogy a liberális párt a balközépre helyzete magát, hanem az, hogy nem sikerült összhangban tartania politikai identitását a magyar politikában elfoglalt helyével. (...) Az új magyar liberalizmus jövője azon múlik, hogy sikerülni fog-e a liberális közösségnek újraintegrálnia a széttartó liberális gondolatot. (..) A köztársaság helyreállítása nem lehetséges a köztársaság idején felgyülemlett problémahalmaz megoldása nélkül. De az egyre mérgeződő problémák megoldása sem lehetséges a köztársaság helyreállítása nélkül." Kérdezhetnénk: hogyan gondolja ezt megtenni Kis János? Tehát mi volna az a politikai implementációs mechanizmus? Mert ez így roppant gyér.
A pártot majd' minden lélegzetében a szakszerűtlenség és a hozzá nem értés jellemezte, amely Kis írásából kiviláglóan viszont bőven kompenzálódott a szakszerűség mítoszával. "A végsőkig népszerűtlen – bár ugyanakkor indokolt és nagyon is időszerű – reform rendíthetetlen akarása olyan attitűd felé terelhette a pártot, melyet az idő tájt „jozefinista arrogancia”-ként emlegettek a kritikusai." -- legyezgeti magát Kis János. Ehelyett: szakmai és politikai hibák sorozata, a reform implementációjára való képtelenség volt az, ami az általa kiemelt egészségügyi kormányzást jellemezte. Jozefinizmus -- a végső kudarc értelmében.
Állítólag a szocikhoz való ambivalens viszonynak is megvolt a maga káros hatása a szabad demokrata identitásra. "Az 1994–1998 közti kormányzati ciklus második fele (nagyjából Bokros Lajos lemondatása) óta a szabad demokraták viselkedése szüntelenül ingadozott a Fidesztől és az MSZP-től való egyenlő távolságtartás tökéletesen illuzórikus stratégiája (1998–2002, 2008–2010) és a szocialista kurzus melletti, a lényegi kérdésekben kritikátlan felsorakozás (2002–2006, valamint a 2006-os őszi válság) között. Hogy az egyenlő távolságtartás kísérletei kedveztek a jobbra tolódásnak, ez nem meglepő. Kevésbé magától értetődő, de láttuk, hogy így volt: a felsorakozás is ösztönözhette a jobbfelé való elmozdulást. Minél kétségesebbé vált ugyanis a párt politikai önállósága, annál fontosabb lett a szabad demokraták számára, hogy megkülönböztessék magukat a szocialistáktól. Amikor Gyurcsány Ferenc a liberális retorika jó részét importálta az MSZP nyelvezetébe, az önmegkülönböztetés különösen sürgetővé vált – és ez is jobb felé tolta a szabad demokratákat." Ezzel szemben a tények: valójában az SZDSZ mindig bent maradt a szoci kormányban, amikor választania lehetett (Tocsik-ügy, D-209-es ügy, Őszöd), ami nem kényszer volt, hanem az erkölcsi és a legpőrébb anyagi korrupció jele. Kis János paradoxonban kelt magyarázata, hogy az SZDSZ azért sodródott jobb felé, mert (szegénynek) közben élnie is kellett valamiből, enyhén szólva nem hatol le a gyökérokig, ami az értékelvű politizálás egyidejű feladása a gyakorlati politikára való képtelenséggel.
Így aztán nem véletlen, hogy akkurátusan pontokba szedett tanulságok között még véletlenül sem találkozunk a korrupcióval: egy szó sem esik róla. Sőt a szerző úgy tesz, mintha a párt szellemi hátországától, emberjogi-egalitárius tradíciójától és a hatalomgyakorlás erkölcsi maximumától való rapid távolodásnak semmi köze nem volna a szabad demokraták prominens vezetőihez, akiknek -- Kunczénak, Magyarnak, Hornnak, Kókának, Eörsinek -- az államigazgatási gyakorlatát (köztudomásúan) finoman szólva a legjobb liberális gyakorlat iránti szkepszis jellemezte. Kevésbé finoman: (köztudomásúan) dúlt a korrupció a környezetükben. Nem szisztematikusan ugyan, mint a "maffiacsaládokban" (Magyar), csak amúgy individualiter, per necessitatem.
Ezzel elérünk a Kis János írását belengő legfőbb problémához: az önreflexió elhibázott voltához. Kis János rendkívül okos ember, magam is világ életemben sokat tanultam az írásaiból, de ha ő nem látja pontosan a saját szellemi és politikai közegének problémáit, és hozzá még a politika természetét sem ismeri, akkor mit reméljünk az utódoktól, akik felnéznek rá? Véletlen-e akkor, hogy a kiváló Révész Sándor sem tud egyebet, mint lelkesedni? Véletlen-e, hogy nincs a liberalizmusnak képviselete? Egy pillanatra felrémlett, hogy Kisnél már csak a választók lehetnek okosabbak, akik -- noha egy részük liberális -- elég könyörtelenül leselejtezték az SZDSZ-t, és azóta sem kapkodnak a túlélői után.
Összefoglalva a -- szerintem -- helyes diagnózist: értékelvűség feladása, gyakorlati politikára való alkalmatlanság, önreflexió erős pontatlansága. Maradt: a hataloméhség és a korrupció. Ezeket így együtt nem véletlenül nem bírta ki az SZDSZ nevű párt.