1000 leütés

A gazdasági hatékonyság egyetlen legfontosabb mérőszáma, hogy milyen a felhasznált erőforrások megtérülése. Az államot azért tartjuk tipikusan rossz gazdának, mert pazarlóan bánik a forrásokkal, azaz az általa használt álló- és forgóeszközök (pénz), emberi kreativitás és információ értékteremtő képessége (=hozzáadott értéke) alacsony. Ezt a tapasztalatot a társadalmak úgy védik ki, hogy csökkentik az államok méretét (a GDP arányos elvonást) vagy/és emelik az államok hatékonyságát (a hozzáadott értékük és az önmagukra fordított költség arányát). Az előbbire a távol-keleti országok (Taiwan, Szingapúr, Dél-Korea jellemzők, átlagosan 20% alatti újraelosztással), az utóbbira tipikusan a nyugat-európai (még mindig) jóléti társadalmak.

Ami Magyarországot illeti, a mienk átláthatatlan, pazarló, nagy állam, amely ráadásul fokozottan korrupt is (a forráskonverzió hatékonysága rendkívül alacsony, veszteséges forráskiáramlás, folyamatosan romló pálya, eltolt beruházások és költségek mellett) -- nagy és/vagy fejletlen belső piac híján (Oroszország, Kína, Törökország, India) a növekedési lehetőségeink kizárólag az exporthoz kötődnek. (Az előbbi három sorból is látszik a miniszterelnök -- finoman szólva -- mélységes tájékozatlansága a példaadó rezsimek kiszemelésében, illetve képtelensége arra, hogy szembenézzen a reális helyzetünkkel.) A magyar gazdaságot jelenleg (1) az állami és EU-beruházások, (2) a döntően külföldi tőke feldolgozó (export) tevékenysége, és két további kisebb tényező -- (3) az energiacégektől és a bankoktól behajtott, illetve (4) a külföldről hazautalt, majd részben fogyasztásra fordított keresmények -- hajtják.

A magyar állam a magyar gazdaság parazitája, minden ellenkező híreszteléssel szemben a magyar társadalom versenyképességének legnagyobb tehertétele, az államot a saját patrimóniumának tekintő politikai osztály kártékonysága a párját ritkítja a civilizált világban.

Két világképpel van dolgunk, amelyek jóval túlmutatnak a releváns ideológiákon.

A legfontosabb különbségeik az emberhez való hozzáállásból fakadnak, a konzervativizmus ("k.") szkeptikus az ember erkölcsi tökéletesedésével kapcsolatban, a liberalizmus ("l.") optimista. Ebből következik, hogy a k. szerint a legjobb gyakorlatot tükröző (régi) hagyományok, kultúra, transzcendens hit és intézmények a mindennapi életben prima facie (első ránézésre) alkalmasabb iránymutatások, mint a pillanatnyi (a gyakorlattal radikálisan szakító) konstrukciók. Ebből következik az is, hogy hiba, és súlyos, meg nem térülő áldozatokkal jár előrefelé gondolkodni anélkül, hogy előbb ne néznénk hátra, a nyereségek mellett legalább ne mérlegelnénk a veszteségeket is. A közkeletűen emberi "fejlődésnek" nevezett folyamatban legalább annyi a veszteség és az optimálist el nem érő döntés, mint a nyereség, mert túl sok beláthatatlan horderejű döntés rakódik egymásra. Az autentikus k. történelemszemlélete a veszteségek körül forog: mivel a múlt az előrehaladó, egyúttal ellenőrizetlen diverzifikáció miatt mindig kevésbé komplex, jobban átlátható, gyakorlatibb, mint a jövő, ezért a veszteség magától értetődő, és a nyereség csak véletlenszerű.

A k. antropológiájából következik a polgári társadalom berendezésének mikéntje is. A k. nem hisz az emberek közötti erkölcsi egyenlőségben (anti-kantiánus) vagy az emberi "jóságban" (anti-rousseauiánus). Realista és partikularista, az általános helyett a konkrétat nézi. Viszont éppen ezért nincs is távlatos terve a bonyolult emberi társadalmak jobbítására, és elvet minden erre irányuló erőfeszítést. Következik ebből az emberek, az autonómiáik és a diverz hagyományaik feletti (romboló és átalakító) hatalmak (tömeg, állam, nagyvállalatok, "nagy gondolatok") korlátozása és kiegyensúlyozása, a földi boldogság és harmónia ígéretének megvetése, a humánum előnyben részesítése a humánumra rárakodó, társadalmi programmá gyúrt (materiális) javakkal szemben, a törvényé a joggal szemben, az itt és a most (az ellenőrizhető gyakorlat) preferálása a távoli jövő vélt nyereségével szemben. A növekedés -- főleg a hitelezett növekedés -- helyett az egyensúly, kollektívumok helyett az egyének és társulásaik, ideológiák helyett az állandó értékek, ideológusok helyett a politikusok stb. híve. A keleties k.-ban a humánum megőrzésének elsősorban az organicista (az emberi társadalmakat a természet, az élet és a növekedés terminusaiban elképzelő, etnicista és tradicionalista), a nyugati k-ban az autonomista (a mesterséges közösségekre is építő, reflexív) útjai váltak meghatározóvá.

A l. optimista emberképe -- meglehet az egyének és interakcióik szabadsága, de egynemű szabadsága alapján -- jóval nagyobb teret enged a társadalmi mérnökösködésnek, a radikalizmusnak és a tervezésnek, ami a másik progresszív ideológiában, a szocializmusban érte el csúcspontját. A l. optimizmusa így egyúttal a szabadság korlátjává is válik. Hogyan? A l. abban különbözik a szocializmustól, hogy az államot kordában akarja tartani (ha a korporációkat már nem is, az utóbbihoz nélkülözhetetlen szabad és plurális piac a II. világháború után kikerült a liberalizmus homlokteréből), viszont felszámolja a hagyományokat, mert ezeket is -- hibásan -- a szabadság korlátaiként fogja fel, de ezzel végső soron atomizálja, a piaci értékmérésen túl relativizálja, és teljesen elanyagiasítja a világot, majd az anyagi javak maximalizálására a komplex társadalomban az államot nyilvánítja a legalkalmasabbnak. A liberalizmus számára -- az erkölcsi tökéletesedésünkbe vetett hit ellenére -- az ember végső soron csak anyagi valójában fejezhető ki: az egyetemes fejlődésben az emberek legnagyobb közös osztójává az anyagi valóságuk válik, az erkölcsi világok közötti konfliktusok kiküszöbölése óhatatlanul vezet a posztmateriális erkölcsi javak felszámolásához és a dehumanizációhoz, az optimista emberkép a termelő és fogyasztó emberen keresztül az Ember halálához.

A konzervativizmusnak mindent összevetve egyetlen fő parancsolata van: csak az ember! A liberalizmusé: a szabadságok egyenlősége. A szocializmusé: az anyagi javak egyenlősége. Ezek közül csak az első nem hozza automatikusan létre az elnyomó Leviathánt és termeli ki a dehumanizációt. Amit az utóbbiak úgyis megtesznek, hogy közben a programjaikban rögzített egyenlőség is sérül. Végső soron csak az egyenlő szolgaság marad.

Az a vicc, hogy ezek a jóemberek, akik összegyűlendőben voltak még tegnap ilyenkor (de a tiltás ellenére sem tettek le róla) semmi olyasmit nem mondanak mainstreamben, amit Orbán Viktor ne mondana el bármelyik tusványosi meetingen. Mindkét félre jellemző a törzsi-etnicista-organikus kultúra védelme, mindkettő szó szerint "forradalminak" titulálja magát (még ha az egyik minden páros héten le is tagadja ezt), de közben mindkettő tradicionalista, bevándorlásellenes, antiglobalista, EU-kritikus, részben archeofuturista, és egyik sem náci. Mindkettő szélsőjobbos, ha a jobboldal az európai kereszténydemokrácia, Cameron konzervativizmusa, és a high republicanism, de egyik sem náci, amiért a rendes nácik kritizálják is őket doszt. A gyűlésezők -- amerikai társszervezet támogatásával -- az európai új jobboldal részei, másként identitáriusnak (azonosságpártinak) hívják magukat, amely semmi másra nem utal, mint az európai népek saját kultúrájának védelmére minden globalizáló, a bevándorlástól és a korporatív neutralizációtól átitatott befolyással szemben, amit lehet szeretni vagy nem szeretni, de a mainstreamben (ahova nem tartozik bele az egyik beharangozott résztvevő, Jared Taylor, és az American Renaissance fehér identitást hirdető "faji realizmusa") se nem rasszista általában, se nem -- természetesen -- antiszemita konkrétan. Mindent összevetve távol esik a "nácizmustól" (ahogy a sokat tudó magyar sajtóelit rögtön megfektette a csapatot), viszont közel esik Orbánhoz.

Hogy lehet, hogy egészen egyedülálló módon mégis betiltja őket?

Nem tudok másra gondolni, mint a féltékenységre. Orbán nagyon nem akarná, ha kiderülne, hogy a fentieknek van egy az övénél sokkal régebb múltra visszatekintő, koherens kifejtése, amely ráadásul autentikusabb is az övénél, mert a kultúránk és nemzeti identitásunk védelmét nem rendelné alá a korrupt államnak és a hazai oligarchiának, hanem minden, az organikus kultúrát és annak hordozóját, az adott népet veszélyeztető elnyomással szemben fellép, aktivistái -- ha nem éppen konferenciáznak, akkor -- népkonyhákon (és nem a közpénzek körül) sürgölődnek stb., vagyis van még köreikben valamiféle értelme az erkölcs és a szolgálat szavaknak. (Ami egyébként a jobbikos ethoszt is elválasztja a fideszestől, míg ez utóbbit a legelvakultabb hívek sem keresik már a puszta hatalmi küldetést meghaladóan.) Nagyon nem akarná, ha kiderülne, hogy ezek az emberek harminc éve ugyanazt mondják, és az európai új jobboldal nem a saját (Orbán) agyából pattant ki. Sőt, még Magyarországon sem volt első, mert a nemzetet definiáló ideológiája éppenséggel a Jobbik közvetítésével jutott el hozzá. És alkalmazza szordínóval. Alkalmazza, szó szerint.

Persze, vannak köztük olyanok, akik nagy álmokat, birodalmi álmokat dédelgetnek (Dugin). De hát ismerünk ilyeneket idehaza is (kicsiben). Ugyanezekkel nehéz volna szimpatizálni a politikai szerepük miatt is -- de nem ugyanazt a moszkvai hadurat szolgálják-e, aki mostanában nálunk is feltűnt példaképként? Aztán vannak köztük, akik néha egészen felhergelődnek a saját küldetésüktől (Taylor), de hát kinek ne lenne ez az érzése Kövér házelnök bármely vidéki kiszállása alkalmával? Akik a feketéktől és más rasszoktól való elkülönülés mellett érvelnek, de vajon miről szól Balog lelkész hazai cigánypolitikája? Egy dolog viszont mindenképpen megkülönbözteti egymástól a két társaságot: az egyik épp most egy konferenciát (az emberi szót) akarta használni tanai kifejtésére -- amellyel szemben lehetett volna érvelni --, míg a másik az állami erőszakot választotta ehhez. És miközben a tanaik mainstream verziói összeérnek, nem tudok másra gondolni, minthogy az egyik meggyőződésből hirdeti őket, a másik kezében azonban csak alkalmas néphülyítésre szolgálnak, és átmenetileg zárójelbe tehetők, ha a taktikai helyzet úgy kívánja. Orbán úr és társai valójában semmit sem gondolnak a világról azon kívül, hogy az jön nekik egy húszassal (sok nullával utána), amihez szükség van még egy kis időre. Hogy ez jobb-e, mint hithű etno-nacionalistának, esetleg rassistának lenni? Még az is meglehet. Akkor csak a választási lehetőségen van okunk sajnálkozni.

Caveat: A szerzőtől sem állnak távol mild (de nem light) kiadásban, polgári és nyugati konzervatív megfegyelmezéssel az utolsó bekezdést megelőző közösségelvű gondolatok, de amelyeket a (már) szélsőjobbos csengésű identitarianizmussal szemben -- a közösségelvűség keleties, organicista verziója helyett a nyugatias autonómiákra építve, ugyanakkor ez előzőnél is jóval több érzékenységet mutatva ember voltunk megőrzésének nagy feladata iránt -- autenticizmusnak nevezek. (Már majdnem azt írtam, "ember feletti feladata iránt", de ez pont ellenkező konnotációra adott volna alkalmat ahhoz képest, amit ki akartam fejezni.)

Orbán Viktor személyesen rendelkezett arról, hogy "minden törvényes eszközzel" meg kell akadályozni a hét végére Budapestre szervezett rendezvényt, amelyen ismert szélsőjobbos előadók szólaltak volna fel.

A rövid meglátásom, hogy több ok miatt nem értem a közleményt. Először is, minden törvényes eszköz adott attól a pillanattól, hogy Orbán kifejezte óhaját. Ebben az országban Orbán óhaja ugyanis ötödik éve törvény. Mit kell bármit is keresgélni?

Másodszor is, most döbbentek volna rá arra a két hónapja ismert tényre, hogy itt bizonyos politikai meggyőződésű elemek randevút adnak egymásnak? Kétlem. Akkor mi az oka a hirtelen eszmélődésnek? Csak nem a rossz lelkiismeret?

Harmadszor, nem értem, hogy egy miniszterelnöknek mi köze ahhoz, hogy civilek konferenciáznak Budapesten, és milyen alapon minősíti őket vagy a beszélgetésük tárgyát azzal, hogy betiltja őket? Úgy értem, én minősíthetem, aki ráadásul még olvasott is valamit abból, amit Dugin és Jared Taylor irkál, de a magyar állam aligha.

Utoljára, miből gondolja a miniszterelnök, hogy Magyarország nem bírna ki egy másfél napos rendezvényt, ha kibírja őt? Sőt nem is kibírja, hanem -- relatív többségben -- imádja?

Utolsó utáni, ami nem a közleménynek szól, hanem balra: nem érzik a most elégtételt érző tisztelt baloldali véleményformálók, hogy folyamatosan aláássák saját polgári jogi elveiket, jelesül itt és most a szólás- és véleményszabadságot? És akkor csodálkoznak, hogy már egy főpolgármester-jelöltet sem tudnak kiállítani? Bizony, a dolgok összefüggenek.

A klasszikus liberalizmustól kezdve a szabadság koncepciója személyessé és monisztikussá (kb. egylényegűvé, egyöntetűvé) vált: elveszett mögüle a feudalizmusra és a kora újkorra jellemző komplex jogi szövet és társadalmi háttér, amely biztosította a szabadságok (többes számban) egyensúlyát és társadalmi beágyazottságát, aktualitását, konkrét voltát. A szabadságokból szabadságjogok lettek, a társadalmi és kulturális valóságból és a törvény uralmából puszta jogi normák (Kelsen), utána emberi jogok, majd szociális jogok, végül a jogrendszer abúzusa mára a bálnákra és a fákra is kiterjedő baloldali programmá silányult  -- közben azonban leáldozik a nyugati civilizációnak, a kultúránkba vetett bizalomnak, a szabadság realitásának.

A liberális szabadságjogok expanziója maga alá temette az emberek konkrét életét és szabadságuk diverzitását. A liberális jogi paradigma termelte ki a politikai korrektséget és a Nyugat-ellenes támadásokkal szembeni tehetetlenséget, amelynek gyökerei az értékrelativizmusba nyúlnak vissza. A Nyugat önvédelme áldozatul esett a kasztrált szabadságszemléletének, amely nem a saját speciális, konkrét kultúránkat ünnepli a szabadságok hátterében, hanem az univerzális emberi jogokat és hülye dekrétumokat, amelyekre mindenhol máshol tojnak, és egyedül a Nyugat érvényesíti büszkén őket -- a hatását illetően a saját kultúrájával szemben.

A liberálisok szabadsága és belefulladása a jogszemlélet degenerációjába a Nyugat hanyatlásának egyik fő oka. Ha le akarunk térni erről az útról, viszont az orosz-burmai tengelyből is ki akarunk maradni, az állam pluralizálása kínálkozik megoldásnak, amely számol azzal, hogy nem minden ember vágyja ugyanazt a (liberális) jogi terrort, nem minden ember képes vagy akar azonosan élni, nem mindenki kíván steril szabadságjogi terminusokban gondolkodni stb. A szabadság nem egyenlő a (liberális) szabadságjogi rendszernek való megfeleléssel. A szabadság e mögött van, ennél alapvetőbb. A szabadság az arra vonatkozó licencia, hogy megválasszuk az életmódunkat: konkrétan, hogy megválaszthassuk, milyen jogi rezsimben, kulturális paradigmában és közösségi környezet(ek)ben akarunk élni. A szabad ember eldöntheti, hogy akarja-e, hogy a liberális jogi és piaci kultúra és értékrend vonatkozzon rá annak minden következményével, pl. az állam szerepére vonatkozóan, vagy ne. Ezért alkalmas konzervatív alapállásnak tűnik, hogy az államot plurálisan és hierarchikusan rendezzük be, amivel a lehető legközelebb jutunk egy valamikori feudális (jól elrendezett, quid pro quo alapú társadalmi) környezethez immár a modernség körülményei között, amelyhez egyébként a legközelebb a 18. század végi konföderatív amerikai berendezkedés esett azok közül, amelyekre már nem aggatható rá a legtöbbeknek taszító "feudális" jelző.

A plurális államban a polgár megválaszthatja, hogy milyen adóbefizetések mellett milyen szolgáltatásokat igényel a társadalom melyik közösségétől az egészségügy, a nyugdíj, az oktatás stb. terén (miközben az állam előírja bizonyos sztenderdek érvényesítését az esélyegyenlőség biztosítása érdekében), és ezért cserébe mennyit finanszíroz a közköltségekből, úgyhogy aki nagy államot akar maga fölött, akkor hadd válassza azt, aki meg kicsit (és több személyes autonómiát), az meg választhatja ezt. Hadd döntse el mindenki, milyen erős önkormányzatot hajlandó fenntartani, része akar-e lenni (egy adott ponton túl) a nemzeti sorsközösségnek (az állampolgárságából milyen jogokat és kötelességeket akar megtartani), a lényeg, hogy a különböző plánumokban és forgatókönyvekben -- az általánosan kötelező és az adott közösségre jellemző választható transzferek biztosította garanciális szolgáltatásokon túl --  a ráfordításainak és a cserébe kapott szolgáltatásoknak egyensúlyban kell lenniük. 

Az állam és az egyéb hatalmi központok szolgáltatnak. A társadalom és tagjai a vevők, akik a lábukkal szavaznak. Ez a szabad politikai társadalom receptje, amely nem csak négyévente hallathatja a hangját, hanem folyamatosan ítéletet mond, sőt ennél jóval radikálisabban: formálja a politikum és az alternatív közszolgáltatók illetékességét.

Na, figyelj, haver, megköszönném végre, ha a think tank leadna, mondjuk, három üdvlövést, ha kisütöttétek ott benn, miféle kráciát akarjon a Vezér: per momentán ismerjük az illiberális és a kereszténydemokrata plánumot, és van a harmadik, a biztos létező, a kleptokrácia, és nagyon nem szeretnék egy negyedikről is értesülni a legközelebbi vakondtúrás átadása alkalmából. Nagyon fel*na, érted. S*kik a mu* tesz*. Azt meg rohadtul nem szeretném, ha Török Gabinak az én sorsomra kelljen jutnia, hogy aszongya csalódnia kelljen a nagy kis nagy kis nagy formátumú Emberünkben. Nem kívánom neki, érted. Megmondom, apám, nagyon sz*r ez így, ebben a bizonytalanságban élni, fogod? Belémveritek az ideget, haver. Az ember úgy fekszik este, és úgy kel, hogy semmi se biztos ebbe a rohadt világba azon kívül, hogy krácia, de az is egyszer erre, egyszer meg arra billeg, mint a puha p*k, na. Ez így nem kóser. Nem ezért accepetálytam a rezsicsökit, OK? Nem ezér cöfföltem, jó?

Na, kösz, csak ennyit akartam. Elküddöm a wiki linkeket, hátha a Századvég könyvtárnak nem jut a csilliárdokból, jó? http://en.wikipedia.org/wiki/Christian_democracy - http://en.wikipedia.org/wiki/Illiberal_democracy - http://en.wikipedia.org/wiki/Kleptocracy

Megoldásokat a szokásos náci kommentekben is fogadok. Csók.  

A mai végtelenül korlátolt világunkban, amelyben a nép fiainak-lányainak egy egyébként versenyképtelen országban egyetlen áruba bocsátható értéke maradt, ez pedig a szavazata, a nacionalizmus és a pőre demokrácia násza tűnik az évtized legfontosabb folytatólagos celeb partyjának. "10 millió meghívott, jöjjön el Ön is!" A nacionalizmus, e végtelenül kártékony eszme megteremtette a nemzet fikcióját, nemzet persze nincs, mindenki nagy ívben tesz a másikra, szolidaritás nincs, a magyarok közt az van a legkevésbé, csak nacionalizmus van, a nagy nemzet nagyon akarása a dohos odvakban is, ettől lesz a legutolsó proletár is egy test és egy lélek a Cinege utca lakójával, nálunk a nemzet fikciója a par excellence bulvár hype, ezen dolgozik minden politikai karrierista, akiknek van egy csöpp sütnivalója. A rezsiküzdelemben sem a háromezer forintok adnak perspektívát a népnek és politikai győzelmet a Pártnak, hanem a nemzeti létbe és a nemzet harcába való bekapcsolódás lehetősége. Hogy szabadsághős lehet az utolsóból is, ha elfogadja a rezsicsökkentést és a bankoktól visszapengetett pénzt. Sosem volt még könnyebb hőssé válni, mint Orbán Viktor országlása idején! A politika a szívekben dől el, nem a fejekben.

Eközben a demokrácia tényleges megfosztása minden maradék modern értelmétől (ami a személyes akaratok aggregációja), a demokrácia erkölcsének kiüresítése, illetve a (fiktív) többségbe való visszahullása (erkölcsös az, amit a többség akar) a demokráciát egyúttal szabadon alárendelhetővé teszi a nemzet akarásának (az egyetlen legfőbb, hovatovább az egyetlen érvényes akaratnak): Magyarországon a nemzet az egyetlen legitim politikai program, miközben -- megfordítva -- a demokrácia a nemzeti fikciót közjogi hatalommal ruházza fel. A demokrácia egy ideje semmi más, mint a nemzet akarásából kelt Egyszemélyes Nemzeti Akarat politikai megmutatkozása mindenki személyes életében. (De ez is csak megalkuvás, jó volna, nemde, a politika teljes transzcendálása, a volonté general kinyírása, a cél a lelkünk legmélyén az Egyszemélyes Nemzeti Akaratban való kollektív abszorpció, eltűnés, feloldódás volna. Béke, béke legyen már!) Az elérendő politikai eszmény Magyarországon a személyes szabadság megszüntetése, a nemzeti fikció realizálása, a politikai nirvána.

Akit zavar a metafizikai spekuláció, annak csak ennyit: a nacionalizmus és a demokrácia megölte a szabadságot. A nemzet akarása -- akár 20. század bármelyik világégése előtt -- akár feltartóztathatatlanná is válhat. A nemzet olyan fikció és a nacionalizmus olyan politikai eszme, amelyért az emberek a saját életüket sem restek odadobni, és kivált könnyen teszik ezt szabadság és személyes élet híján. Ennyit arról, hogy milyen erős fegyver van Orbán kezében. Ha tudjuk, hogy csak veszteni valója van, akár ideje is lehet a komolyságnak. Á propos Obama.

Clinton és Obama beszólt, a KDNP (?) frakcióvezető-helyettese vissza-. (Obamát, úgymond, a bankok "elszámoltatása" és a rezsicsökkentés zavarja. Mondja, és hát nyilván. Kínában, Burmában és Venezuelában is éppen rezsicsökkentési láz van, ideje volt Baracknak kiállnia mindenki E.on-jáért.) A KDNP folyamatos inzultus az értelemmel szemben.

Egyetlen releváns kérdést látok az ügyben, pont, amit a Szijjártóügyi Minisztérium megpendít: Magyarország népe annyira szereti a szabadságot, hogy nem hagyná kurtítani azt. Ez természetesen nem igaz. A szabadság az utolsó dolgok között van, ami Magyarország átlagpolgárát érdekli, aki jól elvan azzal, hogy Sz. úr kormánya változó mértékben, de egyaránt csorbítja az önkormányzatiság, a tulajdon, a szabad és egyenlő választások, a sajtószabadság, az öngondoskodás szabadságának, az oktatás pluralizmusának, a törvény előtti egyenlőségnek, a bíróságok függetlenségének, a szerződések jogi garanciáinak stb. 1990 óta érinthetetlennek tűnő eszméit -- ha közben elképesztő olcsón átadhatja magát a hamis illúzióknak. Mivel megfelelő neveltetés és kultúra híján nem látja az összefüggést a szabadságok rendszere és a saját jóléte, biztonsága és jövője között, a magyar állampolgárt először akkor fogja zavarni a szabadságának csökkenése, ha rezsicsökkentés helyett egyik napról a másikra majd 30%-os rezsinövelést kap a nyakába a minden közművet tulajdonló államtól, ha bezárják a zöldségboltját, mert valaki kaszinót akar építeni a helyén, vagy a szomszéd Julis nénit azzal küldik haza a kórházból, hogy a térdprotézisek a Párt tagjainak vannak fenntartva. A félreértések elkerülése végett ugyanezek a fiktív események más formában, de már játszódnak a mindennapokban. A szabadságot hazudó Fidesz minden tevékenysége arra irányul ötödik éve, hogy a szabadság magasztos eszméjét a felismerhetetlenségig elcsúfítsa és nem kívánatossá tegye.

Ami pedig Barack Obamát illeti, elszomorító látni, hogy a Rhesus Macacus-New York-Tel Aviv tengely leleplezése mellett a beszédéből (akár pro, akár kontra) csak a civil társadalom (a.m. a civil érdekvédelmi szervezetek) védelmének érdekét tapintja ki a magyar sajtó. Ezzel szemben az történik, hogy az eddig külpolitikailag igen passzív elnök végre rájött arra, hogy Amerika pozíciói a világban közvetlenül múlnak a liberális demokráciák sorsán. Ennyiben a magyar ügynek Washington számára valóban nemzetbiztonsági jelentősége van, miközben ez az ügy egyike a legzavaróbb fejleményeknek, mert világossá teszi, hogy nem lehet lazsálni, a jogállamért folyamatosan küzdeni kell még a viszonylag civilizált régiókban is. De a magyar civil szervezetek sorsa valószínűleg Obama szerint sem meríti ki a magyar szabadság sorsát. Nekünk ellenben biztosan minden magyar ember szabadságáért kellene aggódnunk. A magyar társadalom jól elrendezett szabadságának nem lehet alternatívája se a Rogán- és Szijjártó-félék gátlástalan szabadossága, se Amerika nemzetbiztonsági érdekei. Miközben egyre inkább úgy tűnik, hogy választanunk kell a Nyugat és az orosz berendezkedés között, Amerika választása nem az amerikai szabadság előtti önfeladást jelenti (amely -- aka a zsidó-amerikai imperializmus -- ellen valóban szabadon hőzöng a magyar minden jobbos portálon), hanem a szabadság növelésének és tökéletesítésének lehetőségét. Hiszen az orosz rendszer "tökéletesítése" a tökéletes rabságba visz.

A címben feltett kérdésre a válasz: természetesen nem kell. A lényeg máshol van. 

Sőt, Obama azt mondta, hogy Magyarország már döntött: a saját helyét az orosz, a kínai, a kenyai, az egyiptomi, a burmai, az azerbajdzsán stb. rezsimek között jelölte ki a szabadság és a társadalom elnyomásában. Hadd tegyem hozzá, ezzel nem tett mást, mint nyugtázta a magyar Vezető korábban megszületett és közhírré tett döntését, tehát akár fölösleges is tiltakozni. Ennek ellenére merem remélni, hogy még van visszaút innen Európa '"második legiparosodottabb" gazdaságának egyszemélyi Vezetője számára. (Btw. az NDK még sokkal iparosodottabb volt! Luxemburg, Svájc és Hollandia pedig csak gazdag. Hadd ne magyarázzam el az összefüggéseket.)

Obama világossá tette, hogy az emberi és polgári jogok biztosításában nincs vagy-vagy, nincs szürke zóna, nincs magyaros cselvetés, nincs kettős beszéd. Vagy Burma vagy Amerika mellé állunk. A világ besorol minket, a független értékrendről és cselekvési térről lehet álmodozni ugyan, de minek. Néhány hónappal ezelőtt a Washington Post nyilvánvalóvá tette, hogy Amerika pontosan tudja, hol állunk. Akkor még lehetett azt hinni (bár ki hitte!), hogy ez a hazai baloldal által megrendelt stb. álláspont. Ma ugyanezt vallja és mondja az Egyesült Államok elnöke, aki történetesen eddig egy szárnyaszegett galamb volt a nemzetközi kérdésekben, ahogy -- a provinciális félreértések elkerülése végett -- a demokraták is általában megengedőbbek az Amerikán kívüli emberi jogi sérelmekkel kapcsolatban, mint a republikánusok. (Leszámítva persze azt, ha esetenként Washington követi el azokat, de Obama ezt a tényt sem hallgatta el, a kártyák nagyjából kint vannak az asztalon: nem lehet nem észrevenni az egyre élesedő konfliktust Amerika szövetségesei és ellenfelei között, amely konfliktusban kezdünk egyértelműen a nem kívánatos oldalra sodródni.)

És erre még mindig lehet úgy reagálni, ahogy diplomáciánk újdonsült vezetője (OMG!) várhatóan fog, arrogánsan, és kikérve a beavatkozást a belügyekbe, lehet akár örülni is, amiért -- ismétlem -- Amerika nyugtázta a magyar irányt, és lehetne leülni öt percre gondolkozni. Ahogy nő a magyar kormányzaton a nyomás, úgy van egyre nagyobb esélye nagyot hibázni. És nincs kétségünk afelől, hogy hibázni is fog, hiszen maguk az alapvetések bűnösen hibásak, és mivel a Vezető nem tévedhet, a korrekcióra egyre kevesebb esély van. 

A hallgatás falát ma törte át Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter, aki ugyan a Napi Gazdaság konferenciáján egyetlen számot árult el a kormány terveiből - ám ezzel a részletek ismertetése nélkül is sokkal többet mondott, mint bárki várta volna. A miniszter felszólalásának két lényegi pontja volt, eszerint fokozatosan csökkenteni kell - a GDP arányában 45 százalékra - az államháztartás kiadási oldalát, valamint szűkíteni az újraelosztás mértékét. Márpedig egy, a GDP 5,5 százalékára rúgó kiadáscsökkentés mintegy 1700 milliárd forintos kiigazítást, megszorítást jelent három év alatt, ami nem kevés. Varga itt nem a hiány csökkentéséről beszélt - vagyis adóemelések valószínűleg kizárva -, hanem egyenesen a kiadások csökkentéséről, ami a leginkább piacbaráti lépés.Változatlan deficit mellett ez az adóztatás csökkentését is jelentheti - ezáltal viszont plusz stimulust kaphat a gazdaság a további növekedéshez. A nagyságrendek jelzik, hogy a kabinet nagyon komoly költségvetési átrendezésre készül - viszont mindezt titokban előkészítve, érdemi társadalmi vita nélkül.(napi.hu alapján).

Mire számíthatunk tehát? Bürokrácia és közszolgáltatás-csökkentésre (mindkettőre utalt a miniszterelnök az utóbbi napokban), ami nagyobb részt megint csak a szegényeken fog csattanni, esetleg a nyugdíjak megadóztatására -- de változatlanul nincs hír (egyelőre) az állami elosztórendszerek szerkezetének reformjáról, illetve a hiány és a pazarlás kettős dinamikájának felszámolásáról. Ez utóbbi garantálná az államháztartás szolgáltatási minőségének javulását. Ezek egyébként is évtizedes feladatok volnának, de érdemes volna elindulni végre ebben az irányban. A költséghatékonyság növekedésének ki kell egészülnie az üzemi hatékonyság és a szolgáltatási minőség növekedésével, ami még csak tervfázisban sincs. Aztán a bevételi oldal meghúzásával (mielőtt kézen-közön el nem tűnik a megtakarítás). De e -- megkésett -- első lépéseket üdvözlöm.

U.i: Ahhoz képest, hogy nem rég még a 300 Ft-os vizitdíj ellen vezette a Fidesz a népet, finoman szólva ironikus, ami itt zajlik.