1000 A MI HAZÁNK

" Míg más parlamentáris országokban a jobboldal általában a józan és megfontolt konzervativizmust, a tradíciókhoz való ragaszkodást tekinti hivatásának – nálunk a magát jobboldalinak nevező kormányzati rendszer ezekkel ellenkező törekvéseket mutat. Alkotmányjogi téren a parlamentarizmus elsorvasztása és látszatparlamentarizmussá süllyesztése ennek az állítólag jobboldali kormánypolitikának egyik fő célja. A vezérkedés, az egy akarat érvényesülésére felépített és minden bírálat elnémításával kialakított nemzeti egység, másrészt gazdasági téren az individualista gazdálkodást mindinkább elfojtó, egy újfajta kollektivizmus felé elhajló, sokszor már a magántulajdonba is belenyúló törekvések: nehézzé teszik egy konzervatív politikus számára, hogy ezzel a jobboldallal azonosítsa magát.” (Gr. Apponyi György, 1935)

Facebook oldaldoboz

Friss topikok

Polgári konzervatív blog

2015.04.29. 09:48 HaFr

Vona akasztatna, talán Orbán is

Vona Gábor igennel szavazna egy, a halálbüntetésről szóló népszavazáson, de nem tartja hitelesnek Orbán Viktor miniszterelnök szavait, miszerint napirenden kell tartani a kérdését, nyilatkozta maga a Jobbik-elnök. Orbán a versenytársa szemében nem elég hitelesen beszél az akasztatásról, de a miniszterelnök és sleppje kitart: legitim a kérdés, lehet, hogy érdemes akasztani, és ahogy hitelesen tudnák orvosolni az országot sújtó bevándorlási problémát, úgy kiküszöbölnék a magyar embereket zavaró gyilkossági ügyeket is. Vona szerint európai kampányt kell csinálni a dologból, Orbán egyelőre csak a menekültek ügyében szidta Európát, és követelt nemzeti szintű szabályozást.

A különbség: Vona komolyan gondolja (ezért vinné európai szintre, hiszen az EU-tagságunk ma kizárja a halálbüntetést), Orbán viszont csak hergel. Miközben a széljobb hívei pontosan meg tudják különböztetni a kettőt, a folyamatosan, gyakorlatilag a nap minden percében hazudozó Orbán viszont eléri, hogy a kormányzás minden erkölcsi legitimitása elvesszen, a magyar politikai kultúra nap nap után újabb mélypontokat érjen el. "Orbán Viktor politikai képességei a mai magyar mezőnyben páratlanok." (Kövér László) Ja, pont azok.

A posztkommunista szélsőséges Fidesz és az echte nemzeti radikalizmus násztánca 2018-ba nyúló műsornak ígérkezik. Magyarország helye Európában: az akasztófák árnyékában. "Orbán Viktor politikai képességei a mai magyar mezőnyben páratlanok."

60 komment · 2 trackback

2015.04.28. 19:58 HaFr

Orbán elhazudja az alapvető összefüggéseket a választói előtt

Miközben a frakciójának elhízott férfisovinisztái szélesen vigyorognak Szél Bernadetten, és a kormányfő egy napon belül képes beszélni a határok lezárásáról és/vagy a bevándorlók (menekültek?) kitoloncolásáról és (nem először, ha csökken a népszerűsége) a halálbüntetés visszaállításáról, (piszlicsáré, de jellemző ügy) a zemberek helyett gondolkodó és döntő kormány betiltatná az energiaitalokat... és két felröhögés és egy "teljes foglalkoztatás" hazugság között a Fidesz-elit ellop valahol néhány milliárdot.

A magyarok kormányfője természetesen tudja, valójában miért áramolnak a nyomorultak délről észak, és keletről nyugat felé, és konkrétan milyen összefüggés van aközött, hogy Szíriából és Albániából hozzánk (pontosabban rajtunk keresztül) jönnek, mi meg innen el. Ő aztán ezt a tudást cselekvésre is váltja, amikor a lányát Lausanne-ba, és nem Asztanába küldi iskolába, minta ahogy maga is sűrűn jár Svájcba -- de a magyarok döntő része nem tud semmit ezekről az összefüggésekről, cselekedni meg főleg nincs lehetősége. Így egészítik ki egymást a zemberek olyan alkalmasan ezzel a kiváló, kimagaslóan tehetséges férfiúval.

A Nyugat a világ valaha volt legfejlettebb társadalmi rendszerét hozta létre, amely nagyjából a következőknek köszönheti a folyamatosan megújuló elsőbbségét: a (viszonylag) szabad versenyes kapitalizmusnak, a szabadságjogoknak, a tulajdon biztonságának, a konszenzusos kormányzásnak, és a nyilvánosság és a kritika szabadságának. Ezeknek, és semmi másnak. Szemben a Nyugattal, a menekülők anyaországai és vallásai képtelenek voltak létrehozni működő kormányzatokat és hatékony társadalmi rendszereket, ami több száz éve érezteti magát a lakosságaik anyagi és szellemi kultúráján, életszínvonalán és életkilátásain. Egyre több szerencsétlennek lesz elege ebből, hát eljönnek onnan akár a halált is kockáztatva.

Orbán ugyanazt valósítja meg Magyarországon, mint az erre menekülők otthoni hadurai a saját országukkal. Az hasonlóság a kibocsátó államok (Szomália és Magyarország) között adott, mindössze a lepusztultságuk foka tér el. Orbán ugyanazokat a sporadikus meglévő nyugati kompetenciákat pusztítja Magyarországon, mint amelyek nincsenek meg tőlünk ezer stb. kilométerrel délre. A választók többsége nem ért ezekhez az alapvető összefüggésekhez, Orbán nagyon is. El is hazudja őket a saját nemzete előtt. Gyalázatos kormányfői teljesítménye ezért cinikus is egyszersmind: lehet, hogy a korrupció, az intolerancia, a kemény kéz és a prosztó odamondás, az állami pofátlanság és az agresszió a legtöbb frusztrált embernek tetszik, és hamis otthonosságba ringatja őket az életükkel kapcsolatban, nota bene le is szavaznak az ilyen Fidesz-szerű képződményekre, de vezérletével a politikai teljesítményünk egyre közelebb nyomja Magyarországot a reménytelen, boldogtalan, lecsúszó vidékekhez, ahonnan a felénk menekülők éppen érkeznek. Jobban tennénk, ha elkezdenénk inkább a jövőnket látni bennük, megcsillogtatva a valóságérzékelésünk maradékát. Ideje elkezdeni beszélgetni velük.

Az egyetlen, ami a felszínen tart minket, az az EU. Nem a magyar nép messze földön híres tehetsége, szociális készségei vagy a kormányfőjének politikai zsenije. Egyetlen szalmaszálunk van, de a kormányfő már rég elreszelte volna ezt is a keleti törleszkedésben, ha tehette volna. Ez egy ilyen ország. Ezt szeretjük.

Hatalomra jutni benne a józan észnek? Lehetetlen küldetés. Ehhez keresek társakat, ebben várok segítséget.

93 komment

2015.04.26. 11:05 HaFr

A szexi, a tolvaj és a tahó -- a hazai jobboldal útjairól

A hazai jobboldal visszavágása a 20 évnyi elvtársias korrupcióért több mint jól sikerült, Kövér mester szerint sikerült "korrigálni" a rendszerváltás intézményrendszerét, pedig csak sikerült felnöveszteni egy második posztkommunista pártot, aminek a költségét egyelőre még hozzávetőleg sem ismerjük. Ez a második posztkommunista párt a tényeket, khm, nem annyira "kendőzetlenül nyíltan", mint inkább ócskán manipulálva megmutató Kövér véleményével ellentétben pl. felnövesztette a Jobbikot; olyan áron hajtott végre jövedelemátrendezést a felső rétegek számára, amelyet még nem tudunk felmérni (röviden, nem tudjuk, hogy az adó- és kedvezményrendszerrel átterelt ezermilliárdoknak milyen a nemzetgazdasági hasznosulása); olyan mértékű korrupcióba hajszolta a politikai intézményrendszert, amelynek erkölcsi, szakmai és anyagi árát nem ismerjük; olyan mértékű veszteséget hozott létre a jogbizonytalanság révén az EU-ból származó források és a külföldi működőtőke menedzselésében, amit még nem ismerünk, és félő, egy darabig még nem is fogjuk, mert mindezeknek a dolgoknak a modellezésével nem foglalkozik senki. Csak azt mondhatjuk általában, hogy a hatalomkoncentráció és átláthatatlanság egy tolvaj kormányzatnak az érdeke, amely ezt az állapotot fenn is akarja tartani -- hiába gügyög hát Kövér László a szobatársának politikai zsenijéről, ez nem a politikus zsenije, hanem a maffiavezéré.

A Fideszre való első pregnánsabb reakció természetesen ugyanabból a forrásból származik, amelyik a Fideszt is élteti. Az autonóm létre kevéssé aspiráló, bosszúszomjas (csak most nem a baloldalra, hanem az egész establishmentre neheztelő) embertömegeké, akik a fideszes illúziót és a hátterében álló hazugságrendszert egy még vaskosabb illúziórendszerrel szeretnék leváltani, amelynek hazug volta szintén ki fog derülni rövidesen. A világot primitív ideológiával és egyszerű gesztusokkal megbosszulni igyekvő embertömegeknek a Jobbik limitált szakértelmű vezetése a már untig ismert silány minőségű összetevőkre írt kocsmai receptet ajánlja fel, azok meg rábuknak, mert az elkészült koszt olcsó és szagos -- és főleg azonnal ehető. Az, kérem, mindig a politikai elit (politikusok és sajtó) történelmi felelőssége, hogy egy kínálati piacon, mint a tömegdemokrácia, mivel házal: aki büdös lecsót dob fel az éheseknek, az ne csodálkozzon, hogy utána nagy kereslete lesz az árnyékszéknek is, ha nem ma, akkor holnap.

Ezzel a nyomással szemben az európai civilizációhoz ragaszkodni nem éppen kifizetődő dolog. Az emberség, a szabadság és a működő rend hármasságából minél többet kihagyni sokkal inkább az, és hát felénk, ahol sportot űztek a múltban is az unortodoxiából és az ennek kapcsán keletkező hullahegyek építéséből (ó, derék magyar múlt!), a politikai kultúra sokkal stabilabban mutat a sikertelenség felé annál, hogy azt az említett veretes értékek hajtogatásával befolyásolni lehessen. Ezért a polgári konzervativizmusnak a dolga ma is hallatlanul nehéz ebben az országban. Ahogy Horthy se látta szívesen, úgy az Orbán-Vona tandem sem, a nyilvánosság sem, de legfőképp a népünk törzse nem. De nem az lenne éppen egy államférfi ismertetőjegye, hogy ennek ellenére megtalálja a fogást a nemzeten, és kihozza belőle a legjobbat?

Szexivé és okossá tenni a konzervativizmust, ez a dolgunk. Vonzóvá és produktívvá, eladhatóvá és versenyképessé. Felfogni, hogy a konzervativizmus horgonya a szabadságban, az emberségben és a működő rendben van, egyet jelent azzal, hogy az össze cikornya és feltét, amely ezekre rétegződött az évszázadok során -- jogvédő dogmatizmus, piaci fundamentalizmus, társadalmi "törvények", állami "feladatok", miegymás -- mind az előbbiek fényében vizsgálandó (ami nem jelenti azt, hogy egy az egyben elvetendő). A magyar konzervativizmus megvalósult formák híján a lélek ezekre -- a szabadságra, az emberségre és a működő rendre -- való törekvésében fedezhető fel. A működő társadalmunk formája ennek megfelelően még kétséges: valahol a szabadság és az identitást jelentő előítéletek közötti térben -- a "kell" és a "van" közötti úton, a vágyak és a megrögzöttségek között -- van. A konzervativizmus emberi volta figyelmeztetőbb korlát -- és lehetőség -- a politikai cselekvésben, és különösen figyelmeztető ebben az országban, amely egy ilyen fajta új konzervativizmus számára termékeny talajjá válhat a saját termékeny megérkezetlensége miatt. Aki azt hiszi, hogy kudarcra van ítélve az ország, ha nem követi valaki, pl. Jefferson vagy Adenauer, de Gaulle vagy Putyin, de valaki útját, az súlyosan téved. De a sikereink és a jelenünk között még hosszú kísérletezés vár ránk, amíg eljutunk a saját társadalmi rendszerünkig. Ebben a kísérletezésben kell olyan ötlettel, innovációval előjönnie a polgári konzervatívoknak, amely versenyképes a tolvaj és a tahó világképével.

36 komment · 1 trackback

2015.04.25. 11:47 HaFr

Szegregáljuk-e a romákat?

graph1_kicsi.png

A Defacto blog elég világosan megírta a napokban, hogy a romák leszakadása a társadalomtól az általános iskola felső tagozatára már gyakorlatilag kész tény. Továbbmegyek, tény a születésük pillanatában is. A cigányság a társadalom alsó jövedelmi tizedeiben koncentrálódik, kitörési lehetőségeik a nem-cigány szegényekénél is lényegesen gyengébbek. Ezek mind banalitások. Az is banalitás, hogy a többségi társadalom mentalitásszerkezete olyan, hogy nemcsak a romákat (a velünk élő idegeneket), de ab ovo minden idegent elutasít -- most készül éppen a Fidesz cukiságkampánya és nagy visszatérése éppen erre alapozva. Közben a romákban a (politikailag is motivált) szervezeti konfliktusaik és tanult kulturális mintáik miatt szintén nincs komolyan vehető törekvés az asszimilációra.

Mit tehet ilyen körülmények között az állam? Ó, elég sokat. Csatornázhat, utat építhet, vissza nem térítendő lakásrenovációs programokat indíthat, internetet adhat, tévékampányokat indíthat a többségi népességnek címezve stb., tehát nem gondolok semmi olyanra, ami kifejezetten segély-jellegű hozzájárulás volna, de minden olyanra, ami motiválhat egy szegényebb roma családot a civilizációs előrelépésben. Azaz befektetésre gondolok. Ennek további elemeiként biztosíthat az állam mindenekelőtt sokkal okosabban (személyiségformáló) közmunkát, támogathat roma munkahelyeket, támogathatja a tőke betelepülését is cigány többségű térségekbe, és -- adhat oktatást, oktatást, oktatást. Méghozzá differenciált, sokkal innovatívabb módon, lényegesen nagyobb büdzsével. Részint települési önkormányzatokra bízva. Kell-e ehhez szeretni a romákat, kell-e jogokról, vagy akár emberségről szólni? Nem kell annak, aki nem akar. Józan észről viszont érdemes.

A zavaró kérdés az identitásukért aggódókban (nyilván a saját köreimről beszélek): mennyire konzervatív ez? Már miért ne lenne az, ami egyfelől emberi, másfelől növeli egy leszakadt réteg piacra lépésének és értékteremtésének esélyeit? Ha majd felzárkóznak egy minimális értelemben -- amihez, ahogy elnézem, minimum két évtizednyi koncentrált politikai munka kell -- akkor el lehet engedni a kezüket. Ahogy el lehet engedni a magyar társadalom alsó felét is, hadd boldoguljon. De addig a lezüllésük olyan veszteség a magyar nemzet jövője szempontjából, amit nem engedhetünk meg. És miből? Ó, van az a pénz, elég csak ránézni a dagadó zsebekre Felcsúttól a Belvárosig. Ez ugyancsak banalitás. Aki akar, szeressen. Aki akar, háborodjon fel ezen meg azon. De minden épeszű gondolat az integrációt támasztja alá.

Szegregáljuk-e a romákat? -- kérdezek rá a tényre. Igen, szegregáljuk. A szegregáció nem az egyes iskolákban dől el, hanem jóval előtte, a köztudatban. De mit lehet remélni egy olyan társadalomtól, amelynek a politikai osztálya a többi mellett éppen ebben a bizniszben utazik, mert se erkölcse, se tehetsége nincs egyébhez? Szegregálja az a saját nem-cigány szegényeit is, kényesen elválasztva egymástól a kávét a zacctól, a búzát az ocsútól, aztán egymásra uszítja a szegény kultúrákat. Az egész olyan unalmas.

34 komment

2015.04.24. 17:43 HaFr

Stumpfnak, Hörchernek és a többi lélekbúvárnak

Horkay Hörcher Ferenc tegnapi publiját már tegnap olvastam, Stumpf András egy régebbijére egy kedves kommentelő hívta fel a figyelmet, és megengedem, vannak még mások is ebben a zsánerben. A téma és a hangvétel ugyanaz: a Fidesz elveszített ártatlanságának hirtelen felismerése, elsiratása, és nem mellesleg a méltó jobbközép párt iránti égető hiányérzetük.

Hadd adjak szót röviden a hányingeremnek migrénemnek. Engem is el lehet parentálni, hogy ugye 2002-ig Fidesz stb., na de talán 2010-11 mégis csak egy vízválasztó, amelynek konzervatívként a Fidesz-kritikus oldalán lenni nem volt éppen kegyelmi helyzet...szemben az establishmentben (máig) élvezett pozíciókkal. És ha így van, akkor bizony vindikálhatom magamnak a jogot arra, hogy az említett szerzők publicisztikai munkásságát ebben az időszakban minimum tévedésnek tekintsem.

E tévedés után azonban kifejezett pofátlanságnak tartom, hogy egyikük, ó, Egek Ura, "nagyon kiábrándítónak" látja az egész mai magyar politikai helyzetet, mert "mérsékelt konzervatívként" nem talál olyan politikai erőt, amellyel azonosulni tudna. A másikuk így vall: "hogy a szabad, teljesítményelvű, hagyományaira büszke, múltjával tisztában lévő, de jövőbe tekintő polgári Magyarország számára három év múlva lesz-e jó választási lehetőség? Nem tudom. Azt tudom, hogy ma nincs."

Nos, ez szégyenletes. Mindkét szerző tud a PKP-ról, mindkét szerzőnek lenne esélye arra, hogy tegyen érte mint a polgári konzervativizmus létező pártjáért (tagként, a konzervativizmus szócsöveiként, választópolgárként, autoritásként, akárhogy), mindketten megtehetnék, hogy elkezdenek írni azzal szemben, amit én képviselek e párt élén, akár szorgalmazhatná egy potensebb ember elnökké választását a helyembe... Sok mindent megtehetnének, ha valóban annyira érdekli őket az ország. De nem teszik. Az egyik bekezdésben rögzítik, hogy 5 (13?) éven át mi történt, miközben ők is tették, a másikban nem átallják kenetteljes hanghordozással ignorálni egy bátor, elkötelezett kis csoport kezdeményezését kint a hidegben (nem magamra, a környezetemre gondolok). Köszönjük, tudjuk, hogy 2002 óta mi történt. Mi eddig is tudtuk. És mi egy ideje teszünk is ellene, amennyire erőnkből telik. Hogy nincs több erőnk, az annak is köszönhető, amit ezek az urak megtettek, illetve annak, amit nem tettek meg.

Közlöm velük és mindenkivel: a polgárságnak akkor lesz konzervatív pártja Magyarországon, ha a polgárság akar ilyen pártot. Ellenkező esetben csak a Fidesznek lesz konzervatív pártja. Oszt lehet majd nagy szájjal tovább okoskodni.

(Aki persze még ma is Bayerra és G. Fodorra kalibrálja a távcsövét, az láthatóan nem szűnik dimenziókat tévedni a saját feladataival kapcsolatban. Nehéz is lenne ennyi évnyi konzekvens tévedés után hitelt adni neki.)

99 komment · 1 trackback

2015.04.24. 06:43 HaFr

Neokon vagy balos fasizmust akarjunk?

A neokonzervatív mozgalom (amely leginkább azért "neo-", mert a képviselői előtte szép számmal trockista komcsik voltak) jelentős változást hozott a kis állam, szabadság- és természeti törvény-központú (angolszász) konzervativizmusba azzal, hogy különféle "furmányos" (a.m. tapló) módon elmagyarázta az amerikaiaknak, miért szeressék a nagy államot. Leo Strauss és Irving Kristol szellemében, és Barry Goldwater és Ronald Reagan zárójelbe tételével ifj. Bush akkorára növelte az amerikai államot, amilyenről Clinton még csak nem is álmodott a maga idejében, az Alapító Atyák pedig azóta is szívesen forognának a sírjukban a láttán, ha módjuk volna.

Bushék -- Orbánékhoz hasonlóan -- nem csökkenteni akarták az államot, hanem mindössze az általuk konzervatívnak tartott célok érdekében bevetni. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy az orbánizmus formálódása Bush elnöksége idejére esik, és a kormányfő valamire való ismertebb tanácsadói szintén Strauss- és Kristol-hívek (az egyetlenek, akiknek pregnáns ideológiájuk van, és nem is nyafognak -- hiszen azt kapták, amit akartak --, szemben a langyosak közül egyre többel). Az orbánisták és a balos parazita állam hívei között nincs különbség abban, hogy nagy államban és csökkenő erejű autonómiákban hisznek (Magyarországon abban sincs különbség, hogy az államot aztán privát célok érdekében le is rabolják -- jóllehet, félreértés ne essék, az amerikaiaknak sem kell éppen a szomszédba menniük közpénzcsapolási jó gyakorlatokért).

Ami a másik oldalt illeti, ma olvasom a Public Discourse-ban, hogy Kanada már a gyűlöletbeszéd kategóriájába emelte azt, ha a nyilvánosságban valaki akként beszél a házasságról, hogy az férfiak és nők közötti kapcsolat. Kanada lassan tényleg a liberálfasizmus élországává válik, ezt teszi, ha valaki túl differenciált, ezért megoldathatatlan etnikai és kulturális problémákat görget maga előtt (Québec): megtanul mindent jogi problémává "emelni" (valójában silányítani), amire nem tud jó megoldást. A neokon és a balos fasizmus teljesen ugyanarra a receptre táncol: meghódítani az államot, adót emelni, láncra fűzni az autonómiákat, ezek híján egyre mélyebbre pofátlankodni a magánéletekben is, "megoldani" és "rendbe tenni", előírni az alsógatyák színétől kezdve az iskolai tananyagon át mindent, és így csupán az a tényleg elhanyagolható különbség marad fenn köztük (amely nélkül értelmetlen is volna róluk többes számban beszélni, és megszűnne az ún. politika), hogy az egyik Jézus Krisztust értelmezi az LMBTQ kultúra fényében, a másik meg fordítva. Óriási teljesítmény, gratulálok.

Az egyik elve, hogy nem maradhat hagyományos intézmény érintetlenül a benyomuló ostoba egalitarizmustól (házasság, nemi szerepek, vallások, kultúrák, férfi-női munkamegosztás, erkölcsök, szabadság, nyelv stb mind denaturalizálandó), mert különben... jaj, mi is történne? A másiké, hogy minden liberális egyszersmind kripto-kommunista (az egyszerűség itt abból a megfontolásból fakad, hogy 1. így a többség jobban érti a "politikát", 2. a jobbos régóta nem tud mit kezdeni a modernizációval). Az egalitarizmus és a tradicionalizmus aztán egyaránt a jog eszközeivel igyekszik agyonverni a másikat, amit a legkevésbé bánnak éppen ők, hiszen ebből élnek: ti. a társadalmak látszatproblémákban és látszatmegoldásokban való irányítgatásából, miközben egyetlen dolog sérül folyamatosan és visszavonhatatlanul, a szabadság. A neokon és a balos fasizmus egyaránt a hatalmi számítás terméke, a hatalmi beszédmód része, olyan problémák gerjesztője, amelyek nélkülük nem lennének, és olyan erőforrások (legelső sorban a szabadság, a pluralizmus és a differenciáltság, végső soron pedig az emberség) élősködői, amelyek nélkülük sokszorta inkább termőre tudnának fordulni -- és ezen az sem változtat, hogy nem vagyok Foucault híve.

8 komment

2015.04.23. 08:51 HaFr

Hallatlanul szívós vagyok

Annyi mást és másvalakiket elemző poszt után, amelyek sorában a legutóbbi az arról szóló beszámoló volt, hogy milyen hiányosságai vannak a PKP-nak (pénz, nyilvánosság, miegymás), hadd jelezzem, hogy az ellenfelek mind visszaszoríthatók vagy legyőzhetők, és a hiányosságok mind bepótolhatók -- én meg arra szerződtem, hogy ebben szerepem legyen, mert a magyar nép boldogsága és az ország sikeressége ezt kívánja.

Senkit ne tévesszenek meg az elemzői attitűdből fakadó kétségek -- én attól még abból élek a civil életben, hogy vállalatok átalakításában veszek részt 200 és 180 ezer fő közötti embertömegekben (és ami sokkal fontosabb: ennyi különböző emberben) gondolkodva. A helyzet pontos ismerete viszont elengedhetetlen egy sikeres változásmenedzsmenthez, és ha hozzá még a -- jelen esetben -- politikus-ember erőforrásai korlátozottak is (mivel azok nagy része számunkra kellemetlenül van felosztva, és a felosztás egyelőre még tartja magát egy nekünk nem kedvező logikához), akkor nyilván lassabban megy munka.

De a munka megy. Senkinek ne legyenek kétségei. A PKP a helyén van, és tudjuk a felelősségünket, amely a jelenlegi posztkommunista rendszerben hárul ránk, és az ország szabadságában és versenyképességében egyszerre érdekelt milliók vágyaiban tükröződik. Ezek a vágyak azonban egyelőre nem többek vágyaknál, mert ugyanezek a milliók bizalmatlanul és kishitűen néznek a világba, és így néznek legfőképp a politikára. Ebben a 22-es csapdájában a szívósság a legnagyobb erény.

És én még nem találkoztam magamnál szívósabb emberrel, ebbe a versenybe bárkivel szívesen beszállok. A párt a semmiből az 1% köré vergődik ezekben a hetekben. És meglesz az áttörés is. Aki mást akar, mint amit a mai politikai garnitúrától kap, jöjjön. Aki nem, az maradjon a helyén, és bízza magát továbbra is Habonyra, Rogánra, Gyurcsányra és Tóbiásra. www.pkp.hu

21 komment

2015.04.22. 16:30 HaFr

A Fidesz: a másik posztkommunista párt

A magyar nyilvánosság intézményrendszere sikeresen táplálja azt a látszatot, hogy van egy nagy baloldali és egy nagy (bár most már halványuló) jobboldali párt, holott akinek van szeme, az láthatja, hogy a fő törésvonal nem ez a magyar politikai rendszerben. Az említett MSZP (és szatellitpártjai) és és az említett Fidesz (és szatellitpártjai) alapvető kérdésekben -- ami a politikai érzékenységeiket és céljaikat, a kultúrájukat, a vezetőik jelentős részének személyes és családi múltját, és a pártoknak a oligarchikus-korrupt elosztóközponti szerepét illeti -- ugyanolyanok, mindössze az utóbbinak a liberális demokráciát látványosan is tönkre kellett tennie ahhoz, hogy biztosítsa a zsákmányszerzés útját, az előbbinek pedig a helyismeret és az elsőbbség okán elég volt csak elsilányítania azt.

Noch dazu, a nyilvánosság munkásai még azt a hibát is szeretettel elkövetik, hogy az egyiket kedélyesen demokratikusnak, a másikat nemzetinek (konzervatívnak, brrr) mondják, ezzel orientálva a választókat olyan értékrendszerek felé, amelyeknek a pártok alapküldetéséhez -- ami az ország kifosztása és a zárt politikai osztály túlélésének biztosítása -- semmi köze nincsen, viszont még mindig veretes külsőt adnak e bűnszervezeteknek.

Ebben a kedélyeskedésben aztán természetesen teljesen szétkorrumpálódik a politikai rendszer, amely máig a posztkommunista életciklusában van. A magyar politikai intézményrendszer utóbbi 25 évének reális állapota sosem volt a demokrácia, mert az alapvető működését nem az alkotmányos értékek és rend iránti tisztelet és ezek javítása vezette, hanem posztkommunista (káderállományában, mentalitásában, a politikai intézményrendszer céljairól táplált meggyőződéseiben a kádárizmusra visszanyúló) politikai hálózatok érdekeinek kiszolgálása. A másik ilyen hálózatot a Fidesz építette fel, amelyik semmiben sem különbözik alapküldetését illetően a szoci hálózattól, csak -- amint említettem -- későn jövőként agresszívabb. Minden bizonnyal így is fog bekerülni a történelemkönyvekbe.

A liberális (vagy polgári) demokrácia helyreállítását értelmetlen ezek bármilyen átalakulásától várni, a politizálás logikáját ezekben már semmi sem képes felülírni. Nagy kérdés, hogy mi jöhet mellettük és utánuk: milyen összecsapásokban fog továbblépni a magyar politikai rendszer a népfelség nevében. Egyelőre javaslom azoknak, akik hallgatnak rám: hagyják békén a bal- meg a jobboldal emlegetését, és nyugodtan beszéljenek csak az egyik és a másik posztkommunista pártról. Felszabadító élmény lesz a közbeszédben közelebb kerülni a valósághoz.

57 komment

2015.04.19. 19:33 HaFr

A Jobbik a magyar nép számára alkalmas politikai rendszer felé?

Azt kellene tudnunk végre elfogadni, hogy a polgárosodáson legfeljebb részlegesen átment és a nyugati politikai kultúra által éppen csak megérintett társadalmak (mint a magyar) nem fognak a keblükre ölelni egy politikai rendszert (a liberális demokráciát) és egy gazdasági modellt (az oligarchikus kapitalizmust) csak azért, mert a saját (most éppen balos) politikusaik egy része ezt mondja nekik, mert így comme il faut, mert így európai, és mert az ország egy tizede jól elvan ezekkel. Nem érv egy kipróbálatlan, csak hallomásból ismert rendszerrel kapcsolatban, hogy az majd boldogságot fog hozni a túlnyomó többség számára, ha eddig evidensen nem hozott, és a nép nagy részének veszteség-érzete nagyobb, mint amilyen a kádárizmusban a hiányérzete volt. Ugyan miért nem érthető, hogy a saját tapasztalataiból kiindulva ennek a népnek a törzse hamarabb hiszi el, hogy áldozata ennek a (nyugatról vezérelt) rendszernek, mint azt, hogy a nyertese is lehetne?

Loretta Napoleoni terrorizmus-szakértő, meglehet, túloz, amikor ezt állítja: „1982-től két évig éltem Budapesten, a Magyar Nemzeti Banknál dolgoztam közgazdászként. Akkoriban mindenkinek volt otthona, csodálatos volt az oktatás, a kultúra, senki sem kéregetett az utcán. Tudtad, hogy a születésed pillanatától a halálod pillanatáig egyetlen percre sem leszel magadra hagyva, és nem kellett annyi stresszel szembenézned, amennyivel ma szembenézel. Magyarország volt a keleti blokk leggazdagabb országa, és sokkal toleránsabb volt, mint ma. Rengeteg muszlim élt itt, innen exportálták az összes Irakban elfogyasztott csirkét, az egyetemek tele voltak iraki tanulókkal. Mi van ma ehelyett? Idegengyűlölet mindenhol. Nem gondolom, hogy a kapitalizmus olyan jót tett ennek az országnak.”

A mondatokban rejlő nyilvánvaló torzítások ellenére az igazság magva eltagadhatatlan: semelyik nép nem érezheti magának azt a rendszert, amelynek vesztese, és nem kérhető számon rajta, hogy nem fedezi fel a rendszerben rejlő lehetőségeket, ha a lehetőségekről nincs kézzelfogható, alkalmazható ismerete. Lehet ennek ellenkezőjét mantrázni, és kvázi kényszeríteni ezt a konkrét -- magyar, a termékeny individualizmushoz nem szokott -- népet a boldogságra a nyugati recept szerint, de nagy eséllyel nem fog menni. De az legalábbis biztos, hogy a liberális demokrácia pártjai még nem tudták bebizonyítani az út járhatóságát. 

Magunk közt szólva egy modernizáló tekintélyelvű uralom, amelyben az oktatás minősége és a szociális biztonság minimuma garantált, alacsony a korrupció és magas a garantált bérminimum, sokkal alkalmasabb rendszer lehet egy ilyen fajta tapasztalatlanságban élő nép felemeléséhez és versenyképessé tételéhez, mint a kaotikus, korrupt, elitista, szívtelen (kváziliberális) demokrácia. Ideértve azt is, hogy a kapitalizmus és a multik is jobban működhetnek benne -- és modellként tényleg Szingapúr, Dél-Korea, és a korai Taiwan jut azonnal eszembe. Szorongva és óvatosan írom le ezt természetesen, a Jobbik sikerén és a tőlük telhető legalkalmasabb kormányzati politikán gondolkodva, illetve a saját nyugati konzervatív álláspontom lehetőségeit vizsgálva. Ez utóbbinak ugyanis ezzel az opcióval kell tudnia mit kezdeni, nem a Fidesszel, amely mindössze az utolsó terméketlen nyúlványa a posztkommunizmusnak.

És most mi lesz?

104 komment

2015.04.16. 22:56 HaFr

Miért vagyunk sikertelenek?

Laza emberi viszonyok között -- amelyekben nem játszik nagy szerepet pl. a szeretet -- az ember az önérdekét követi. Egy ország akkor sikeres, ha a domináns emberi önérdekek (anyagi hasznon maximálása, biztonság stb.) nem kerülnek szembe a közösségi érdekekkel (nemzetgazdaság eredményessége, jogrendszer működése, méltányosság), illetve az előbbiek hajtják, támogatják az utóbbiakat. Magyarországon azonban nemcsak szembekerült egymással a magánérdekek és a közérdek, de valójában sosem létezett olyan politikai kultúra és rendszer, amelyben a magánérdekek ne a közérdek ellen, és az ún. közérdek ne a magánérdekek ellen működött volna, hanem egyensúlyban voltak. Ezért sosem voltunk versenyképes társadalom sem.

Ennek az egyensúlynak a kultúrája hiányzik, és nagyon hiányzik. Az önérdekét maximalizáló ember pontosan érzi, amikor a "közérdek" súlya alatt veszélybe kerül a magánélete, ezért az egyensúlytalanságot ilyenkor a (korrupt) rendszernek való látszatmegfeleléssel, a valóságban pedig a rendszer kicselezésével igyekszik kompenzálni. Ettől kezdve se a magánérdekek ellen törő "közérdek" nem működik a köz érdekeként (hiszen akkor egyensúlyban lenne a magánérdekekkel, és egymást erősítenék), se a magánérdekek nem fedik fel magukat, hiszen a közérdek ellenében kell működniük. Az eredmény a közállapotok teljes korrupciója, a diszfunkcionális rendszer, a közmorál romlása, a gazdasági fejlődés és a társadalmi versenyképessége aláásása.

A rendszerváltással sem jött létre a kívánt egyensúly, és azóta is nyögjük annak terhét, hogy az emberek nem képesek meglátni a mindenkori "közérdekben", kormányzati akaratban a saját magánérdekeiket -- nyilván, mert a közérdeknek hazudott szelektált magánérdekek nem efelé működnek. A torz rendszerben semmi sincs a helyén, és minden a sikeresség ellenében hat, a politikával szembeni bizalmatlanság pedig egyszersmind aláássa a változtatás lehetőségét is. A Jobbik előretörése annak a népnek a válasza az egyensúlyi rendszer végleges lerobbanására, amelyik megfáradt, és elveszítette érdeklődését a valódi egyensúly iránt; megunta, hogy nem tud létrehozni kompetens társadalmat, és már csak arra vágyik (némileg érthetően), hogy primitív vezényszavak mentén (amelyek viszont jól érthetők) valaki uralkodjon rajta. A Jobbiknak adott bizalom a szétesett rendszer legegyszerűbb, mindenki számára érthető darabjaiból tákol új dobogót, amelyen új egységet próbál létrehozni, lényegesen kisebb igénnyel.

Valójában azonban csak a még gyorsabb hanyatlást készíti elő. A Jobbik választása pont ugyanaz a választás (ugyanannak a tehetetlenségnek a megnyilvánulása), amely nem tette lehetővé a baloldali pártok egymásra találását egy demokratikus politikai alternatívában, és ugyanaz a választás, amellyel az emberek távol tartják magukat az aktív politizálástól, illetve nem vesznek tudomást a magánéletük és a közélet minősége közötti szükségszerűen szoros kapcsolatról: mindenki a magánérdekét próbálja -- ráadásul szabálytalanul -- uralomra juttatni mások magánérdekeivel, ezért a közérdekkel szemben is, és nincs tudás, amely egyensúlyt teremtene a kényszeres csalók és már serdülő korukban rövidlátók versenyében. Egyetlen beépített tudásunk a sikertelenség.

Milyen lehet az a politikai minőség, amely képes hatalomra jutni ilyen környezetben, és túlvezet a káoszon?

43 komment

süti beállítások módosítása