1000 leütés

Well, a lényegesebb nehézségeink: nincs pénzünk és nincs nyilvánosságunk (köszönet egy-két orgánumnak, amelyik hébe-hóba foglalkozik velünk, ez azonban nem pótolja a rendszeres jelenlétet, amely az ismertség alapvető feltétele). Ami van: polgári mennyiségű időnk (a civil foglalkozásunk és a családjaink mellett), némi tehetségünk, biztos gondolataink, és jó alapvetéseink a folyó programmunkához. És jó lelkiismeretünk. De ez nem elég Magyarországon, miközben -- mellesleg -- mindenki azon aggódik, hogy nincs "demokratikus jobb", "polgári jobb", "jobbközép". Dehogy nincs. Csak éppen nem kell. (És itt még a MOMÁ-t sem tagadnám el.) A zárt pártstruktúra és az ugyanennyire zárt nyilvánosság nem akar ilyet. Nem nyafogásból mondom, csak magyarázatképp. Valamint ha még egyszer meghallom a Klubrádióban ugyanezt a sódert, még a végén halálra fogom kacagni magam. Ahogy fél év múlva, amint megjelenik a Magyar Nemzetben is az első ilyen "jaj-jaj, jön a Jobbik, mit tegyünk" cikk. Jobbik-veszély, ugye? Ennél sokkal hamarabb volt a Jobbiknak megágyazó törzsi mentalitás. Az ország? Kit érdekel?

Ilyen körülmények között nem érdemes választásokon indulni, ezért egyelőre nem is indulunk. Minek.

Ezért kezdtük el az Ország Fája mozgalmat -- a saját nyilvánosságot kialakítandó. Lesz eredménye, idővel. Mennyi? Még nem tudom. Építgetünk alapszervezeteket is. Csak mondom, hátha érdekel valakit.

Ezt csak, ahogy mondani szokás, for the records. Se messiásnak nem gondolom magam, se népvezérnek. De teljesen hülyének sem. Nincs jobbközép, ja.

Köszönöm a figyelmet.

Az Élet Menete rendszeresen azt a kb. 3 kilométeres utat teszi meg, amely annak idején az auschwitzi rámpáktól a birkenaui halálgyárig vezetett. A zsidó vagy zsidó identitású magyaroknak (is) rendszeres alkalom a megemlékezésre, és nekünk, nem-zsidóknak alkalom a megrendülésre és az önvizsgálatra. 

Ez utóbbi mintha mindig ugyanilyen rendszeresen el is maradna. A helyzet nem épp szívderítő. Van egy ország, amelynek valamennyire is aktívan politizáló polgárai vagy egy rasszista (a magyarság felemelkedését etnicista alapon elképzelő, más etnikumokkal szemben kollektívan türelmetlen, kirekesztő, előítéletes), vagy egy, a nyugati liberális demokrácia (egyébként Auschwitzban megbukott) hagyományával szemben kritikus, de ezzel szemben az orosz, a török autokráciák felé kacsingató párttal azonosulnak. Ez utóbbi politikai erő az egy éve álló Szabadság téri torzó tanúsága szerint nem hajlandó tudomásul venni a "keresztény" magyarok felelősségét sem a zsidók deportálásában. 

Nehéz hinni (én mégis hiszem), hogy a magyar választók említett része csak a kínálat gyengesége miatt szavaz ezekre a pártokra és ezekre az eszmekötegekre. A politikai és a nyilvánosság felelőssége óriási egy nép nevelésében, és nálunk éppen a politika és a nyilvánosság van messze a legrosszabb bőrben. A társadalom törzsi és populista eszközökkel történő vezetése egyformán felróható ezeknek.

Az idei Élete Menete szervezői ugyanakkor mintha maguk sem értenék a felelősségüket a rendezvény kinyitásában. A FB-odaluk tanúsága szerint 8-9 ezer embernek küldtek meghívót -- ennyire telne a képzelőerejükből arra vonatkozóan, hogy hány magyarnak kellene ma ott lennie a menetben? Zsidó honfitársaink befolyásos képviselői talán maguk sem képesek felfogni a magyarság osztályrészét ebben a traumában -- na, nem a bűnrészességét, azt jól értik, hanem az engesztelődésbe való bevonásunk feladatát. Amíg az Élet Menete látványosan zsidó ügy marad -- és ebből a szempontból egy-két díszpolitikus jelenléte édes keveset számít --, addig nem számíthatunk többre, mint a törzsi előítéletek erősödésére: szöges ellentétben a Menet céljával.

Ilyen körülmények között a Menet inkább a egy kisebbség önmegerősítésének intézménye, mint alkalom egy nemzet megrendülésére és önvizsgálatára. A megfelelő gesztus (pontosabban a megfelelő értelem) csorbulása nem segít abban, hogy oldódjék, ami az antiszemita folklórban összekötődik: az Auschwitz-ipar és disszimiláns zsidó identitás egymást erősítő érdekei, a nemzetek (pl. a magyarság) elleni globális zsidó összeesküvés fixációja, és Izrael agresszív ("fasiszta") államrezonja. Ez a borzasztóan erős, az olyan frusztrált országokban meg, mint a mienk, ellenidentitás-teremtő gondolati kövület csak erősödik a (törzsi) "ballib" közéleti bezárkózással és sérelmi politizálással, amelyre az Élet Menete mostanában inkább reprezentatív alkalom, mint okos ellensúly. Lehetne ezt sokkal jobban is csinálni.

Európa három muszlim-integrációs modellje egyaránt kudarcos a Foreign Affairs legújabb számában megjelent elemzés szerint. Emellé egy idézet Techet Péter mai, a VS.hu-n megjelent cikkéből: "A húsvétra terelődik a szó. Valmira (...), a fiatal tanár koszovói albán (...) már Németországban született, de albán nyelvtudása és muzulmán vallása miatt hamarabb elfogadják a gyerekek és a szülők, mint a német tanárokat. Valmirát azonban megdöbbenti az a gyűlölet, amivel a gyerekek és a szülők a németek ünnepei felé fordulnak. < Mivel én is külföldinek számítok, meg muzulmán vagyok, velem őszintébben beszélnek. Például őszintébben elmondják, mennyire gyűlölik a keresztényeket és az ünnepeiket.>“

Sorolhatnánk az európai keresztények, illetve a kontinens tradícióinak értéket tulajdonító minden európai számára visszás jelenségeket, amelyekből valóban úgy tűnik, Európa se integrálni, se asszimilálni, se diaszpórákban tartani nem képes a muszlim közösségeket, és ezek immár veszélyt jelenthetnek akár a kontinens évszázadok során kiverekedett politikai kultúrájára és a liberális demokráciára is. A kezdetben a II. világháború okozta munkaerő-veszteségek pótlására befogadott százezrek mára sok milliós nagyságrendben szociális, kulturális és biztonsági problémát jelentenek az Unió országainak.

Már a feszítő konfliktusok elnevezése sem állja meg a helyét, nem nevezzük néven a problémát. (Hasonló félrevezető szavakról bővebben Jonah Goldberg Liberálfasizmus c. könyvében.) A "multikulturalizmus" arra utal, mintha a bevándorlók a kultúra gazdagítása céljából jöttek volna Európába, nem gazdasági okokból. Ez utóbbiak megszűntével (azaz az egzisztenciális biztonságuk elnyerésével) azonban e tömegek tovább akarják erősíteni a helyzetüket Európában, és nemhogy hazamenni nem akarnak (ahogy kezdetben pl. a törökök nagy része tervezte Németországból), de kulturális, szociális és egyéb jogaik elismertetése révén hatalmi tényezővé válnak az országokban. Mikor csendesebben, mikor hangosabban.

De egyformán jelentős kihívások elé állítva Európát, amely foglya maradt a gazdasági érdekeinek. Az elöregedő, drágán üzemelő, viszont kirívó életszínvonalat biztosító társadalmak versenyképességében a volt második és a harmadik világbeli bevándorlóknak elengedhetetlen szerepük van (a másik ilyen szerep a tőkekivitelé), és ma már ott tartunk, hogy Európa népeinek (ideértve a bevándorló etnikumokat) az egyetlen közös nevezője és nyelve a gazdasági érdek és a pénz. Európa nem mer és nem tud a saját zsákutcás koncepciója szerint kulturális és nemzeti elvárásokat támasztani a bevándorlókkal szemben, hagyja ezáltal a saját tradícióit gyengülni, míg az ellentradíciók erősödnek -- és közben még mindig azzal áltatjuk magunkat, hogy az európai gazdasági javak és kivételes civilizációs környezet elég féket jelent majd az európai hagyományokkal szemben ellenséges, de legalábbis érdektelen kisebbségeknek.

Ma még igen. Holnap már nem biztos. Annyi biztos, hogy a "multikulturalizmus" hazugsága ma már a liberális demokrácia, a vallási hagyományaink és a szabad társadalmak ellen fordult. A liberalizmus pozitivista, atomista, és minden esetben (báván) jóindulatú, antropológiai értelemben optimista szemlélete, amely a kulturális semlegesség jelszavával (amely nélkül szerinte nincsen szabadság) a szabadság ellenségeit (vagy fogalmazzunk így: meg nem értőit) a szabadság évszázados kultúrája ellen vezeti segíti, ma éppen Európa egyik alapproblémája. Ha nem tudják korrigálni azok, akikre tartozik, könnyen Európa ellen fordíthatják azt, amiről úgy gondolják, Hume, Tocqueville, Hayek szabadság-tradíciója is egyben. Ha nem tudják korrigálni, korrigálják majd mások, akiknek nem fognak örülni. 

A kérdés maga jellegzetesen jobboldali istenkáromlás, de ugorjunk most át ezen. (Az, hogy a nacionalizmus legkésőbb száz éve nálunk is bekebelezte Krisztust meg a katholikosz egyházat, és az ilyen kérdések elől nem fut el visítva a nagyérdemű, hanem inkább könnyes szemmel dalol egy alkalmas nótát, nem újság.) Fontosabb, hogy Magyarországnak semmi oka, hogy ne legyen legalább olyan sikeres ország, mint bármelyik a világon, és különösen Európában, ehhez pedig a lényeget tekintve a patriotizmust kell erősíteni, és a nacionalizmust gyengíteni.

A patriotizmus a jól rendezett nemzeti értékteremtésnek való elkötelezettség, a nacionalizmus a nemzet manipulálásának Ersatz politikai programja (pótszer). A patriotizmusban egyensúlyra lel a magánérdek szolgálata és a közérdek iránti személyes elkötelezettség, a nacionalizmusban meghal az értelem. A patriotizmus annak belátása, hogy az egyén és közösségei egymásra vannak utalva, a nacionalizmus a közszédítés ideológiája, amelynek örvén folyhat gátlástalan közrablás, népcsoportnak népcsoport ellen való uszítása, ostoba és gyakran aljas politikai messiások nyilvános felkenése.

Én lassan húsz éve keresztül-kasul járom a világot munkavégzés apropóján (korábban mint kutató, aztán mint vállalati tanácsadó). Azt kell mondanom ez alapján, semmi baj Magyarország adottságaival, ideértve magunkat, magyarokat. Ez az ország Európa egyik gyöngyszeme lehetne, ha magunk is hinnénk magunkban (mindenki maga magában és a közösségeiben), és kevésbé ülnénk fel a széltoló politikusoknak. A magyar emberek semmivel sem tehetségtelenebbek, mint Európa bármelyik népe, de a tehetséget sokkal rosszabbul tudják átfordítani teljesítménybe, ami döntően rendszer-probléma.

Az együttélés rendszere (amelybe itt beleértek a törvényektől és a politika működésétől kezdve minden puha kulturális tényezőt is, olyanokat, mint a közerkölcs, a bizalom, a magánérdek és a közérdek közötti kapcsolat tudatossága, a tolerancia stb.) az, amely kialakítja egy közösség képességeit -- elvárásokat támaszt, kikényszerít vagy honorál bizonyos viselkedési formákat, és egységet teremt egy nemzet tagjaival szembeni elvárásokban. Az együttélés rendszere alkot a sokaságból nemzetet, a túlélőkből értékteremtésre alkalmas politikai közösséget, az egoisták tömkelegéből autonómiáikra büszke, együttműködésre kész individuumokat.

Magyarország történelme az együttélés eme rendszerére mért folyamatos csapások története. A politikum legnagyobb bűne, hogy nem fogja fel, egy válságokról válságokra vándorló országban, amelynek alig van hova visszanyúlni önbizalma és megtartó szokásai keresésében, a politika hozhatja létre az együttélés rendszerének gerincét. A politika iránti bizalom megroppanása nálunk többszörös veszteség, de legelőször is elvész az együttélés rendszerét kialakítani képes legfontosabb erőközpont.

Én a politikát mindenekelőtt ennek, az együttélés rendszere katalizátorának tekintem, de ha így van, a politika tudja a leghatékonyabban rombolni is egy ország hatékonyságát és felemelkedését. Igazolva láthatjuk ezt a mindennapokban. Mégis a tartalékai (földrajza, kultúrája, népe egyedeinek képességei) révén Magyarország bármelyik húsz éven belül Európa elismert, nota bene irigyelt országává tudna válni, ha a politikai, majd az együttműködési rendszerét ki tudnánk alakítani a megfelelő formában.

Hiányosságunk, és számos jel mutat erre, hogy mintha magunk sem hinnénk ebben, a fantáziánk és az ambícióink mintha egyre korlátosabbá válna, amikor a magyarok összességéről van szó. A legnagyobb nehézség ezzel összefüggésben az, hogy annak a népnek kellene igényt mutatnia egy új rendszerre, amely továbbra is az egyéni túlélésre teszi a tétjeit. Olyan képességeket kellene felmutatnia az új rendszer felé vezető úton, amelyek hiánya miatt az új rendszerre égető szükség van. A körben forgásnak ezt az állapotát kellene áttörnie a független értelmiségnek és sajtónak, amely a közvéleményt irányítja. Reméljük, egyszer rádöbbennek a felelősségükre, ki merik szórni az eddigi előfeltevéseiket és elkötelezettségeiket, és onnan könnyebb lesz.

Ha Isten nem volna, ki kellene találni. Az ateisták (szkeptikusok) antikvitás óta kedvenc érvének Isten léte ellen, hogy ti. az az ember félelmének (vagy éppen hatalomvágyának) szüleménye, és ekként emberi alkotás, semmi értelme nem volna, ha ne ismerné el legalább ennek az alkotásnak a létét. Isten(ek) van(nak), mert mióta csak van(nak), része(i) az emberi kultúrának. Isten tárgya a gondolkodásnak, gondolati létező, amely több ember gondolkodását integrálja, mint bármi más jelenség, vagy tény, vagy reális létező a Földön. A hit és a tudás nem ellentétei egymásnak, a hit csak a tapasztalati tudásnak ellentéte, más forrásokból fakadnak és másfajta igazolást kívánnak.

Az ember létrehozta Istent? A mások hitéről számot adó ateista felfogás szerint sem lehet kevesebbet állítani ettől fogva, minthogy Isten létezik. Az, hogy Isten nincs, értelmetlen kijelentés, mert Istennek nem az önálló -- az embertől független, kvázi a Teremtést megelőző -- létezése adja az emberi gondolkodásra és kultúrára gyakorolt hatását, hanem a benne való hit, amely eseménytől az ember számára relevánssá válik. Istent igazolja a benne való hit. Nem lehet támadni az objektív létezésének cáfolatával, mert nem az objektív létezése okán, hanem a benne való hit által létezik a számunkra. Ezt a hitet pedig az a meggyőződés táplálja -- a kényszerű ateista felfogás szerint! -- hogy valamiért ez sok embernek jó így. Oldja a magánytól és a haláltól való félelmet, megmagyarázza a megmagyarázhatatlant, "színről színre" láttat, tekintélyt biztosít a hatalomnak és a törvénynek, összetartja a társadalmakat, élményt jelent, kitágítja az emberi sors kereteit. Ha Isten nem volna, ki kellene találni, és az ateisták szerint ki is találták.

Isten haláláról nem a filozófia fog hírt adni (pace Nietzsche), hanem a szociológia -- az ateisták szerint. (A hívők szemében Isten halála nyilván értelmezhetetlen gondolat.) Isten akkor "hal meg", amikor elfogy a transzcendens hit a kultúrából, és Isten megszűnik kulturális ténynek lenni. De az ateisták nem fognak örülni ennek. Isten ugyanis nem azért fog kihalni a világból (ha ezt a logikát követjük), mert a tudás felváltja a ("naiv, primitív") hitet (láttuk, Isten nem a hiányos tudásunk pótszere, más típusú tudásból táplálkozik), hanem mert az ember elveszíti az illúzióját az Abszolút Jó és Igazság(osság) Végső Létezésével kapcsolatban, amelyekről ugyan nem tudjuk, micsoda, de a benne való hit -- szoros összefüggésben az e világi életünk végességével -- az emberség feltétele. (A kommunisztikus hit szerint ez a lehetőség ezen a világon is elérhető, ami megér minden terrort.)

És ha az ember így véli, akkor óhatatlan, hogy végső soron ennek a feltevésnek (az "isteni fikciónak") próbál meg megfelelni minden valamennyire is jó földi törvényalkotás, amennyiben próbálja azt közelíteni, minden földi erkölcs, amely igazságosságot hirdet, és minden jó akarat, amelyet meghatározása szerint ez motivál. Isten és a Jó Végső Létezése az ateista nézőpont szerint is olyan feltevés, amely ki nem mondottan is irányítja az életünket és a jó társadalomért folyó politikai versengést.

Az emberiség azért hozta létre (feltételezi, "fikcionálja") Istent, hogy az (valaki) letéteményese lehessen az Abszolút (bár homályos) Jónak, amely a hozzávetőleges földi rend és bizalom garanciája, ugyanakkor reálisan megvalósíthatatlan, mert az ember bűnös, nem képes ideális társadalmat létrehozni a világban (és éppen ez a bűn a terror igazolásának gátja a keresztény politikai gondolatban, a bűn mint a szabadság garanciája, a bűn mint az ember teremtett voltának bizonyítéka). Ilyen Jó azonban csak addig van, amíg hiszünk benne, Istennel, vagy anélkül -- akár objektíve létező Istennel, akár az ateistákéval. Ennek elmúlása az emberség irányadó szellemi tartalmának kiüresedésével egyenértékű. A relativizmussal egyfelől, a terrorral másfelől.

A Húsvét a nyugati civilizáció (kontra relativizmus és terror) máig legnagyobb ünnepe, a kultúrfejlődésünk sarokpontja, ekként a civilizált ateisták számára is ünnep -- nem a hité természetesen, de a hagyomány(közösség)é. És amennyiben az ateisták is hisznek a Jó és az Igazság(osság) létezésében, ez az ünnep akár közelebb vezetheti őket a keresztények Istenéhez is.

A politikai hatalom úgy működik, hogy létrehozza a saját társadalmi bázisát. Az, aki két hete még nem tudta magáról, hogy szimpatizál Putyinnal, nem tudta, hogy Magyarország számára az EU-n kívül is van élet, és egyébként is a Nyugat hanyatlik, nem tudta, hogy az orbánista korrupció a közjót szolgálja, sorolhatnám, az egyik napról a másikra megtudhatta, hogy mégis. Sőt azt is, hogy mindez a jobboldaliság része. 

A jobboldaliság (miként a baloldaliság is) olyan fogalmak Magyarországon, amelyek dinamikája -- finoman szólva -- nyitott. Bizonyos objektív pszichológiai, kulturális, szociológiai és történelmi tények -- autoriter személyiség, neveltetés, zsidóság, Trianon, lakóhely és társadalmi pozíció, de például egy család történeti vagy pártállami múltja már kevésbé -- ugyan erősen befolyásolják valaki politikai választását, de általában az ilyen választások vannak kisebbségben. Sokkal nagyobb súllyal esik latba az a konkrét élmény, amit a politikai kihívás jelent az egyes ember számára: a mítoszokban és az ígéretekben való kétségbeesett -- ideig-óráig a valóságot is legyőző -- hit, amellyel a pártok folyamatosan változó politikai-kulturális helykeresése közben mindenki védi a saját identitását, aztán a protest, a győzteshez húzás, a remélt vagy várható állami transzferekből való részesedés, a propaganda és egy jól felépített személyiség aktuális hatása, és maga a hatékony politikai mítosz vagy narratíva, amellyel az illetőt meggyőzik. 

A bal- és a jobboldal átjárhatósága meglehetősen nagy. Annak ellenére nagy az átjárás bal és jobb között, hogy a politikai identitásukat az emberek megpróbálják koherensen tartani, amihez a politikai osztály (pártok és közéleti értelmiség, egyszerűen a saját kenyerük és befolyásuk megőrzése érdekében) azzal járul hozzá, hogy növeli a mítoszok, az ideológia, az ígérgetés és a párhuzamos valóságok súlyát az 1.0-ás realitással szemben. Az emberek pedig addig próbálnak hinni az előbbieknek, amíg végképp meg nem hasonlanak az utóbbival.

Röviden, a politikai indoktrináció olyan politikai hűségeket (illetve konfliktusokat) hoz létre és tart fenn, amelyeknek alig van társadalmi vagy életszerű alapjuk. (Így drukkolhat egy kormánypárti az államdósság csökkenésének, miközben a személyes életére éppen -- legalább relatíve -- hátrányosan hat a rezsim.) Ez is része a társadalom alávetésének, gyarmatosításának, amelyet a Fidesz-kormány emelt mesteri szintre. Része annak a játéknak, amellyel a professzionális politikai osztály (pártok és értelmiség) fenntartja a hatalmát.

Szerintem a ma magát jobboldaliként és baloldaliként meghatározó magyar állampolgárok jóval több dologban értenek egyet, mint amennyit a politikusok látni szeretnének. Egyetértenek abban, hogy jobb a békesség, mint a harc; jobb a prosperitás, mint a hanyatlás; többet érhetnek el a gyerekek jobb és több iskola után, mint nélküle; kapja meg mindenki az élettől, amit ér, de élhessen olyan társadalomban, amely kíváncsi az ő értékeire, és megbecsüli azokat; élje meg mindenki a hitét, ha a másét nem bántja; működjön az állam hasznot és értéket teremtve; a bűnözőknek (nem kivéve ez alól a politikusokat, ha bűnöznek) a börtönben a helyük... És egyetértenek abban, hogy Magyarországon akarnak élni, mert lehet ebből az országból legalább olyan jó hely, mint bármelyik másikból a világon.

Az utóbbi kiindulópont lehet a közjó újragondolásához. Minden egyéb a gyarmati sors erősödését jelenti. A jobb- és a baloldalban való megrögzöttség a társadalom politikai (pontosabban politikusi) láncra fűzésének egyik legbiztosabb útja -- ami végzetes lehet minden "bal-" és "jobboldali" közös személyes érdekeire nézve (lásd feljebb) egy olyan gyenge politikai kultúrájú országban, mint a mienk.

Gratis. Érdekem azonban fűződne a komolyan vételükhöz, csakúgy, mint az egész országnak.

1. Most, hogy OV-ről ismét kiderült, jól érzi magát a keleti rokonainál, sokkal jobban, mint Brüsszelben, elég lenne ezt, vagy a miniszterelnök legközelebbi önleleplezését csak minden harmadik közértőnek megírnia a FB-on, továbbá csak minden ötödiknek osztogatnia. Akkor is pontosan tudnánk, hogy OV mekkora egy szerencsétlen, orbitális suttyó, viszont a baloldali/liberális/felvilágosult/progresszív (BLFP) értelmiség minden egyes reprezentánsa mekkora nagy lumen, ász, és fejsegg.

2. Még a jelenleginél is mélyebb lenne azonban a személyes hódolatom a BLFP értelmiség felé, ha a DEKA, a 19 pont stb. után két és fél héttel, és a következő értelmetlen pótcselekvés előtt kb. hárommal azt tudná mondani egyszer, csak egyszer, legalább minden harmadikuk: hogy jeez, valójában mennyire nem értünk semmihez, ami a közéleti alkotást illeti. Mert bár van kellő sajtónk, vannak velünk egyetértők számosak, van intellektus, itt-ott finanszírozó is, mégse tudunk akárcsak egyetlen incifinci jövőképet sem összerakni, meghirdetni és megbeszélni a nyilvánosságban, amely megállna egy napnál tovább. Miért van ez? (Nem kéne erről az impotenciáról egy konferenciát rendezni?) Ami engem illet, sine ira et studio, fogalmam sincs, mit tenne ez az értelmiség az országgal, ha együtt vagy külön-külön tehetné. És nyilvánvalóan neki se.

3. A BLFP értelmiség legnagyobb ihletője Orbán, akihez az utóbbi két hónap teljesítménye alapján ("geci Orbán") felzárkózott Simicska. Azért ezen el kéne gondolkodniuk az elégedett vihorászás közepette.

4. A BLFP értelmiség a jelenlegi politikai leosztás részint tudatos, részint öntudatlan fenntartója. A közéleti munkássága a törzsi holdudvarba tartozó pártokét alulról üti a színvonalában, és semmi esetre sem támaszt kihívást velük szemben. Hozzájárulása a jelenlegi törésvonalak felülírásához, Magyarország újragondolásához, új közéleti normák és remények létrehozásához a semmivel egyenértékű.

"Pogátsa Zoltán közgazdász szerint az alapjövedelem kielégíti azt a szociálpolitikai kritériumot, hogy biztonságot ad, viszont arról nem győződött meg, hogy motivál-e a munkára, de ez szerinte kalibráció kérdése. A közgazdász felhívta arra is a figyelmet, hogy azok az összegek, amikről a vitairat szól, töredékei annak, amik offshore cégeken keresztül elhagyják az országot, vagy a NAV egyszerűen nem szed be."

Én igen szimpatizálok PZ-nal, örülnék, ha olyan emberekkel vitázva kellene Magyarországot felvirágoztatni, mint ő, de hát ő és a létpénz (garantált alapjövedelem) támogatóinak egyre szélesbedő tábora is csúzlival lőnek medvére. Az alapjövedelem tipikusan félreismerése a magyar élet problémáinak, amelyek döntően egy alacsony értékteremtési képességű ország és a hagyományosan alacsony kompetenciájú kormányzás ikerproblémájából fakadnak, nem pedig a szociális igazságtalanságból vagy az elosztási anomáliákból. Létpénzzel kampányolni egy közgazdásznak (miközben politikusnak persze lehet) hangsúllyal veti fel a szarvak és a köztes tőgy viszonyát a problémakezelésben. Könnyű pénz a nehéz munka helyett. A kiszáradó tank tartalmának újraelosztása hatékony finomítók létesítése helyett.

Ha szociálpolitikusok, filantrópok, balos filozófusok és szélbalos politikusok leülnek beszélni a létpénzről, abból biztosan az ország kifosztásának újabb fantáziadús fordulója lesz. De ha ebbe beszáll egy-két közgazdász is, az már az értelem elleni vétek. Elosztási problémaként felfogni Magyarország jövőjét kapitális hiba. Ugyancsak probléma, ha makroegyensúlyi (költségvetési) problémaként kezeljük a jövő forrásait (à la Surányi). Javasolnám inkább kulturális, törvényességi és versenyképességi problémaként felfogni őket ebben a sorrendben, ellenkező esetben régi jó szokás szerint az utakat foltozzuk majd kölcsönkátrányból.

Magyarországnak a nyugati fejlődési pályára való esetleges visszakerülésében pusztán a létpénznek semmilyen szerepe nem lehet, a létpénz alapú szemlélet pedig kifejezetten a fenntartható jövőnk ellen hat. Tehát rossz válasz -- egy olyan problémára ráadásul, amelyik nincs is kellőképp kibontva. Ha a létpénzt vagy bármilyen más - elvileg a társadalmi integrációt, igazságosságot, létbiztonságot (de végül melyiket?) célzó -- hasonló javaslatot nem előzi meg a feltételes és kölcsönzött létbiztonság elég gyors átfordításának stratégiája az értékteremtési rendszerbe, továbbra is romboljuk a társadalom eresztékeit a társadalom építése helyett.

A közpénzek ellopására pontot kell tenni, de vitatnám, hogy a plusz forrásokat létpénzbe kellene ölni. Eközben nem vitatom, hogy a társadalomba be kell fektetni, szolidaritásra szükség van, de nem a szociális jogok kimérájának erőltetésével, bármilyen invenciózusan is legyen ez felöltöztetve. A létpénznek a már leírtakon túl az a hátránya, hogy szociális jogot sejtet a háttérben, amelynek forrása viszont mások adóterhe -- tehát az elnevezése és a konstrukció is hazugság. Én annak nevezném a másoktól -- politikai választási lehetőség eredményeként -- beszedett pénzt, ami: a gazdagabbak adójából képzett szolidaritási járulék a szegényebbek társadalmi integrációjának biztosítására. Szociális jogok nincsenek. Társadalmi szolidaritás lehet.

Bocsánat a nyers fordulatért, a létpénz a piacgazdaságot és a versenyképes társadalmak működését csak bizonyos távolságból szagoló celebek (ink. sztárközgazdászok) széles homokozójában egy talicska friss homok. Azzal együtt, hogy egy-két celeb nekem akár kedvesnek is mondható. Mindössze a kedélyes kedveskedés ideje múlt már el jó rég.

A magyar közélet 2001-2002 óta folyamatosan hanyatló pályán van. Demokráciánk közpolitikai és kormányzati teljesítményének ugyanekkortól datálódó folyamatos alászállása nem elválasztható a közélet minőségének hasonlóan meredek romlásától, a kormányzati eredményesség a politikai kultúrától. A liberális demokráciák fölényét mutatja minden más politikai berendezkedéssel szemben, hogy az ország, amelyik nem képes fenntartani és javítani a közéletének és politikai kultúrájának minőségét, az óhatatlanul elszenvedi a kormányzati hozzá nem értést is: a liberális demokrácia züllése visszaüt rá. Miközben nehéz jól művelni, nehéz tőle megszabadulni is, mert minden ilyen kísérlet egy ország alászállását fogja eredményezni. A liberális (korrigált, nekem kedvesebb formájában: a polgári) demokrácia a hatékony kormányzati politika egyensúlyi kerete, garanciája. Nincs királyi út hozzá, de ki sem vezet belőle ilyen. Orbán nagy bánatára, és mindannyiunk okulására.

A Fidesz párját ritkítóan züllött kormányzata és a liberális demokrácia elleni hadjárata olyan tipikusan parvenü gesztusok az európai civilizáció ellen, amilyen csak egy régóta kudarcos, irigységétől és bosszúszomjától megszabadulni nem tudó politikai kultúrában válhatott milliókat megmozgató politikai akarattá. Ahogy az elszabadításához is hasonló minőségű emberekre volt szükség. Az a tény, hogy a Fidesznek az utóbbi fél évben napvilágot látó "botrányok" (valójában a működési logikáját jelző tények) ellenére még mindig van 1,5-1,8 millió biztos szavazója, semmi jót nem árul el a magyar politikai kultúra mélyrétegeiről, és súlyos feladatot jelent bármilyen későbbi európai típusú kormányzat számára.

A Jobbik színvonala -- amely ahhoz képest, hogy mondjuk 15 éve kis jóindulattal még beszéltek, emberi hangokat hallattak a magyar politikában -- a kutyák vonításáéhoz hasonlatos. Hiába akarja a Jobbik elnöke középre vezetni és "a Nyugat felé fordítani" a pártját, ha ez a közép vevő erre a vonításra, és az a Nyugat az EU degenerálódásának következő jeleként még a végén vevő lesz a poszthitleráj appeasement (megbékítő) politikájára. Ugyanakkor a Jobbik semmi más, mint logikus folytatása az intoleráns, nagyszájú pesti liberalizmusnak, az inkompetens Medgyessy-Gyurcsány érának, és Orbán rablóhadjáratának. Ezek a momentumok ölték meg a közbeszédet, úgy hogy mára már nem kíváncsi senki sem a beszédre -- a politika és a parlamentarizmus par excellence médiumára --, csak az agresszióra, az idegengyűlöletre, a féleszű populizmusra, a könnyű álmokra és szédelgésre. Ezek a momentumok ölték meg a nemzetet, amely -- a tévedések elkerülése végett -- ma sokkal inkább fikció, mint a 19. század eleje óta bármikor. És ezek a momentumok emelték fel a Jobbikot, amely a liberális demokrácia ellenségeként a kormányzati és közpolitikai hanyatlás szükségképpen újabb fázisát hozza el, ha tényleg hatalomra kerül.

Ahol olyan emberek lehetnek egymás után vagy párhuzamosan a haza bölcsei, mint Horn Gyula, Kovács László, Lendvai Ildikó, Kövér, Orbán és Harrach (felsorakozik Vona), az ilyenek képezhetik egy nép közéleti tudását és önmagáról alkotott képét, és egyszersmind könnyedén halomba ölhetik a nemzet korábbi mítoszait és eszményeit, ott nagyon-nagyon súlyos bajok vannak. Ott a Jobbik csak a jól megérdemelt sírkő egy dolgos élet után. Félő, a magyar demokrácia és közpolitika olyan válságban van, amelyből nincsen ebben a pillanatban kifelé vezető út, és e válság jelentőségét sem látjuk még egészen pontosan. Igaz, kevesen is akarják. A Hahn-Hahn grófnők egyik szemük simogató pillantását a saját törzsükre vetik, a másik szemük meg vak (kb. Esterházy).