Azt kellene tudnunk végre elfogadni, hogy a polgárosodáson legfeljebb részlegesen átment és a nyugati politikai kultúra által éppen csak megérintett társadalmak (mint a magyar) nem fognak a keblükre ölelni egy politikai rendszert (a liberális demokráciát) és egy gazdasági modellt (az oligarchikus kapitalizmust) csak azért, mert a saját (most éppen balos) politikusaik egy része ezt mondja nekik, mert így comme il faut, mert így európai, és mert az ország egy tizede jól elvan ezekkel. Nem érv egy kipróbálatlan, csak hallomásból ismert rendszerrel kapcsolatban, hogy az majd boldogságot fog hozni a túlnyomó többség számára, ha eddig evidensen nem hozott, és a nép nagy részének veszteség-érzete nagyobb, mint amilyen a kádárizmusban a hiányérzete volt. Ugyan miért nem érthető, hogy a saját tapasztalataiból kiindulva ennek a népnek a törzse hamarabb hiszi el, hogy áldozata ennek a (nyugatról vezérelt) rendszernek, mint azt, hogy a nyertese is lehetne?

Loretta Napoleoni terrorizmus-szakértő, meglehet, túloz, amikor ezt állítja: „1982-től két évig éltem Budapesten, a Magyar Nemzeti Banknál dolgoztam közgazdászként. Akkoriban mindenkinek volt otthona, csodálatos volt az oktatás, a kultúra, senki sem kéregetett az utcán. Tudtad, hogy a születésed pillanatától a halálod pillanatáig egyetlen percre sem leszel magadra hagyva, és nem kellett annyi stresszel szembenézned, amennyivel ma szembenézel. Magyarország volt a keleti blokk leggazdagabb országa, és sokkal toleránsabb volt, mint ma. Rengeteg muszlim élt itt, innen exportálták az összes Irakban elfogyasztott csirkét, az egyetemek tele voltak iraki tanulókkal. Mi van ma ehelyett? Idegengyűlölet mindenhol. Nem gondolom, hogy a kapitalizmus olyan jót tett ennek az országnak.”

A mondatokban rejlő nyilvánvaló torzítások ellenére az igazság magva eltagadhatatlan: semelyik nép nem érezheti magának azt a rendszert, amelynek vesztese, és nem kérhető számon rajta, hogy nem fedezi fel a rendszerben rejlő lehetőségeket, ha a lehetőségekről nincs kézzelfogható, alkalmazható ismerete. Lehet ennek ellenkezőjét mantrázni, és kvázi kényszeríteni ezt a konkrét -- magyar, a termékeny individualizmushoz nem szokott -- népet a boldogságra a nyugati recept szerint, de nagy eséllyel nem fog menni. De az legalábbis biztos, hogy a liberális demokrácia pártjai még nem tudták bebizonyítani az út járhatóságát. 

Magunk közt szólva egy modernizáló tekintélyelvű uralom, amelyben az oktatás minősége és a szociális biztonság minimuma garantált, alacsony a korrupció és magas a garantált bérminimum, sokkal alkalmasabb rendszer lehet egy ilyen fajta tapasztalatlanságban élő nép felemeléséhez és versenyképessé tételéhez, mint a kaotikus, korrupt, elitista, szívtelen (kváziliberális) demokrácia. Ideértve azt is, hogy a kapitalizmus és a multik is jobban működhetnek benne -- és modellként tényleg Szingapúr, Dél-Korea, és a korai Taiwan jut azonnal eszembe. Szorongva és óvatosan írom le ezt természetesen, a Jobbik sikerén és a tőlük telhető legalkalmasabb kormányzati politikán gondolkodva, illetve a saját nyugati konzervatív álláspontom lehetőségeit vizsgálva. Ez utóbbinak ugyanis ezzel az opcióval kell tudnia mit kezdeni, nem a Fidesszel, amely mindössze az utolsó terméketlen nyúlványa a posztkommunizmusnak.

És most mi lesz?