A mai Sunday Times, a brit konzervativizmus hagyományos minőségi lapjának hétvégi (pünkösdi!) kiadása azzal szólítja meg a brit konzervatívot, hogy miként képzeli el a divatos (dizájner) dildót. A kérdés evidensen a magánélet szentségét kezdi ki (nem azzal, hogy a nyilvánosságot beengedi a magánéletbe, hanem bulvár módon: a magánélettel traktálja a nyilvánosságot), és mutatja, hogy minden ellenkező híreszteléssel szemben a magánélet már rég a nyilvánosság (a politikum) részévé vált, illetve, hogy a magánéleti témák nyilvános áradása elől csak az tudna elmenekülni, aki beköltözne valamelyik erdő közepére. A hagyományos konzervatív témák (Isten, család, haza, esetleg a szorgalom, az érdem, a rend) hírértéke ellenben elhanyagolható, ritkán érdemes írni róluk akár mínuszos hírt/véleményt is.

Nem akarom eltagadni a kérdés óriási jelentőségét egy olyan politikai beállítottság számára, amelyik alapvetően erkölcs- és értékítéletekből, és végső soron transzcendens törvényekből eredezteti magát. Ami elválni látszik egymástól, az a politikai és a magánéleti konzervativizmus, és a magánéleti konzervatívoknak (akik nem szeretnének vibrátorokat látni a Sunday Times hasábjain vagy akár e blogon, homoszexuális párokat észlelni a 6-os villamoson vagy akár kiterjeszteni rájuk a polgári házasság intézményét) egyre nehezebb a globális politikai trendekkel azonosulniuk. Meggyőződéseiket ízlésnek, igazságaikat véleményeknek, a rendről alkotott felfogásukat kirekesztésnek tartja a közvélemény, ideértve a politikai konzervatívokat is, akik Nyugaton már egyértelműen más témák képviseletét várják el a pártjaiktól.

Ám azt se feledjük, hogy a konzervatív politika az utóbbi száz évben már megbarátkozott a nők szavazati jogával (vagy a proletárokéval, ami azt illeti), a deszegregáció sok fajtájával, és a konzervatív ember sem fordul már el, ha a strandon Speedóban lát egy férfit és félmeztelenül egy nőt, sőt adott esetben megéli a saját homoszexualitását is -- tehát "mégis mozog". A homogenizáció feltartóztathatatlan. A konzervatív magánélet és a nyilvánosság hatnak egymásra, és egyre több témát képesek megemészteni -- egyre inkább eltávolodva a biblikus, egyházi hagyománytól és a politikai diszkrimináció rendpárti elveitől. A magánéleti konzervativizmus hozzáidomul a nyilvánosság és a politikum követelményeihez -- de közben elveszíti az alapjait.

A konzervatív politika eddig a képmutatásra (a saját értékelése szerint: az emberi önmegtartóztatásra) épült, amit persze a legtöbb konzervatív (így én is) a nehezen körülírható társadalmi jó erkölcs iránti tiszteletnek lát, tehát a képmutatása, szerinte, jótékony. A képmutatásból és -- vele összefüggésben -- az erkölcsös és erős társadalom konzervatív doktrínájából azonban egyre kevesebben kérnek, és egyre kevesebb konzervatív képest azt meggyőzően és meghasonlás nélkül képviselni a nyilvánosságban. Míg a katolikus írek megszavazzák a melegházasságot, a katolikus osztrákok változatlanul imádják Conchitát, az "igazi" konzervatívok (tradicionalisták) viszont olyan szektává sorvadnak, amelynek semmilyen politikai ereje nem marad. Ezek azok, akik nem tudnak mit kezdeni azzal, hogy a magánéleti meggyőződéseikkel egyre inkább szembe megy a konzervatív (tömeg)politika. Ezek azok, akikből jóval többen vannak még Kelet-Európában (elsősorban a nacionalizmusban és a rasszizmusban megtalálva a maguk politikai önkifejezését), de ők is érzékelik, hogy visszaszorulnak az értékeik, ami veszteségérzéssel, szomorúsággal, vagy éppen agresszióval tölti el őket -- és az alapja nagyon rossz politikai döntéseknek.

A magyar konzervativizmusból kitekintve a nyugat-európai homogenizáció és Európa tanácstalansága alapvető témákban (az állam funkciója, a bevándorlás, a nemzetállamok jövője, a kereszténység szerepe) erősen összefügg. Vezetői témái (a gazdaság és az adórendszer, a munkahelyteremtés, a jogegyenlőség, a sokszínűség, a tolerancia, a társadalmi integráció) az állam folyamatos növekedésével párosulva a konzervativizmust a liberalizmus egyik részhalmazává teszik, miközben maga a liberalizmus kimúlik úgy, hogy elvégezte a nyugati politikai kultúra trendjének kijelölését, amelyhez a konzervativizmus is kényszerűen illeszkedik. A konzervativizmusnak azonban nincsen önálló napirendje. Nem látni ma az identitását. Folyamatos egyensúlyozása a politikai versenyképesség kényszere és a saját önfeladásával szembeni lelkifurdalása között ugyan heroikus (vagy éppen kiábrándító) gyakorlat, de se nem tesz hozzá a kontinens megújulásához, se nem mutat egy új konzervatív paradigma felé.