A végsőkig leegyszerűsítve a közösség és az egyén szembenállásáról van szó, amelyben nem lehet igaza a közösségnek. Lássuk be, a konzi mindig az egyéni szabadságot korlátozná a közösségi képességeink érdekében (mondván, hogy az életek a közösségek mátrixában fogannak és folynak, ne gyengítsük hát ezeket), ezzel azonban azonnal defenzívába kényszerül a feltartóztathatatlan egyéni vágyakkal, kíváncsisággal, és önérdekkel szemben, amely konfliktusból nem is jöhet ki győztesen. Hiába igaz, hogy közösségi kontextus nélkül nincsenek olyan értékek sem, mint szabadság és egyenlőség, az utóbbiak mégis programszerűen a kultúra ellen fordulnak, amely létrehozta a rájuk vonatkozó igényt. Ragadozó fogalmak. Egyoldalúan az egyént szolgálják, abból élnek, hogy mindent homogenizálnak, minden különbséget megszüntetnek, minden jellegzetességet lokálisnak és felülírandónak bélyegeznek.
A szabadság (konkrétan a jogokká redukált formájában) és az egyenlőség (emancipáció, eltömegesedés, kulturális nivellálódás, a legkevésbé viszont a gazdasági egyenlőség) folyamatos feszítése végül végletesen meggyengíthet, kiüresíthet egy egész társadalmat, és -- láthatjuk -- áldozatul veti azt a szabadság és/vagy az egyenlőség garanciájaként tetszelgő gyarmatosító államnak. Az végül, hogy éppen gazdasági értelemben sikerül a legkevésbé az egyenlősítés, oda kulminál, hogy a társadalmakban a domináns anyagi megosztottság anyagi célokért viszi keserű ellenállásba a (TV és a politika által kulturálisan) megszervezett tömegeket, az egész társadalmi együttélést alávetve a pénz és az elosztás körüli konfliktusoknak. (Magyarországon a Nyugaton már nem jellemző kulturális harc valódi jótétemény ehhez képest, bár a homogenizáció ugyancsak elkerülhetetlen.)
Ahogy haladunk előre a történelemben, egyre nehezebb (volt) azzal korlátozni egy felnőtt embert, hogy nem elég bölcs ahhoz, hogy belássa a tettei következményeit, hiszen a modern korban a kísérletezés, az önmegvalósítás és a progresszió korparancsokká váltak. Nem lehet ezekkel szemben úgy érvelni, hogy a személyes szabadságok mind szélesebb érvényesítése sok esetben nem csak ama közösségek és intézmények érdekeit sértik, amelyek a szabadságnak legitimitást és tartalmat adnak, hanem az egyénét is, aki a növekvő szabadságában nem talál boldogságot, mert nem tud hozzá értelmes célokat, tevékenységet, értékeket rendelni. A szabadság önmaga fétisévé vált, önmaga adja az értékét, nem az, aminek érdekében igényeljük magunknak.
A szabadság korlátozása főleg a "természetes" (helyettesíthetetlen) közösségek, mint a család, a nemzet, és az erkölcsi közösségek (pl. egyházak), esetében lehetne életbevágó, a mesterséges közösségek jobban variálhatók és helyettesíthetők, miután a szabadságok aktuálisan szétvetik őket. Az az általános (természeti) törvény (transzcendens alapú erkölcs), amely korábban egységet hozott létre az egyéni akaratok korlátozásában, ma már nincs, vagy nem elismert általánosan, helyette egyre mélyebbre vág a relativizmus a társadalmak húsába, és nehéz megindokolni, hogy miért kellene vagy hogyan lehetne feltartóztatni.
Ettől kezdve a konzervativizmus elveszti a talaját. Ha nincs mindenek felett megóvandó és megóvható közösség és intézményes rend, akkor nincs megóvandó hagyomány sem, illetve bármi van -- látjuk -- az vagy elképzelt, vagy erőszakos (állami). A konzervatívok nem szeretnek számot vetni azzal a ténnyel, hogy nem sikerült elfogadtatniuk a nyugati világban a szabadság és az egyenlőség közösségi alapú korlátozásának politikai programját, ezért bármi, amit tesznek változatlanul reaktív és/vagy erőszakos. Szembe megy a civilizáció fősodrával. A liberálisok nem is értik, mit akar egyáltalán. (Persze kevés dolgot értenek.)
Ez akkor is így van, ha a szabadság heterogén rendjét óvandó, és az egyenlőség előtörését lassítandó a konzervativizmusnak sikerül a kisebb rosszat képviselő bizonyos intézményeket (pl. a piacot) megerősíteni a nagyobb rosszal (jellemzően az állammal) szemben -- jóllehet ennek fordítottja is érvényesült már a kontinentális hagyományban. De -- a Nyugat erkölcsi rendjének szétesése után -- azt már nem tudjuk elérni, hogy a piac valóban értékteremtővé váljon az emberi életek érdekében, ennek a kikényszerítése már csak állami erőszakkal menne, amit a neokonzervativizmus ugyan megpróbált, de kudarcot vallott benne Amerikában, és "Kárpát-medencei értelemben véve" -- a Fidesz színeiben -- kudarcot vall Magyarországon is.
A konzi folyamatos alkalmazkodás mellett életképes csak, dogmatikus (nemzetvédő, keresztény, autoriter) változatai rendre politikai kudarcokba torkollanak, mert szembefordulnak az egyenlő szabadságok homogenizáló erejével. Az autonómiák megerősítésének és az állam korlátozásának politikai programja ("a szabadság méltányos rendje", vagy "az igazságos egyenlőtlenség" hagyománya) azonban olyan tovább élő fejezetek a konzervativizmus történetében, amelyeknek fontos szerepük van a progresszív baloldal visszafogásában, a homogenizáció feltartóztatásában, és az emberi közösségek őrzésében. Kevés lenne ez? Lehet. De az emberiség sorsával szemben nem lehet csodát művelni.