1000 leütés

Az Európai Bizottság nyilvánvalóan inkompetens, de az európai intézményrendszer maga is az -- miközben sikerült kiszívnia Európából a szellemi és lelki erőt, átvezetnie a saját tápcsatornáján, és felismerhetetlen végtermékként visszahelyezni a polgárok elé. Az EB Európát EU-vá aszalta, az EU-t pedig egy 30 ezer fős bürokrácia szellemi és erkölcsi színvonalára nyomta le. Ma Európa pont annyira létezik, amennyire el tud tekinteni Junckertől és szellemiségétől. Alig. Öntudatosan semmiképp. Európa nincs, csak identitásharc, államok, korporációk, a loholás a pénz után, és dehumanizáció.

Ezzel szemben áll egy az EU felbomlasztására szövetkező Putyin, Orbán, a görög és a brit kommerek egy része, az európai széljobb, és aki még csatlakozik hozzájuk, az általuk manipulált (beindított, pénzelt, terelt, eszkalált) migráció -- miközben a Junckerré aszalt európai civilizáció nem fogja fel, hogy ezeknek nincs veszteni valójuk, egyik sem hátrálhat, mindegyiknek létszükséglete, hogy folyamatosan élezze a feszültséget, a keletieknek kivált, mert az országaik egyre versenyképtelenebbek, maguk ellenzékben elképzelhetetlenek, hiszen nem demokraták, nincs más esélyük a fennmaradásra, mint mindenki eltiprása, aki nem alkuszik. Az élezés nem olyan bonyolult dolog -- nem kell nagy zseni hozzá. A nacionalizmus és a hazudozás a hatóereje, a szociális demagógia és a korrupció biztosítja az erőforrását. És mi áll vele szemben? Egy identitáspolitikába kornyadt kontinens. Az agresszorok realizmusával szemben az ellenszenves bürokraták ostoba vihogása. 

Csúnya helyzet? Az. Túlzásokba estem volna? Az ördögöt. A címben közölt mondat talán nem fog elhangzani még márciusban, de elhangzik majd szeptemberben. El fog. Ez a dolgok logikája. Nagyon harmincas évek feelingem van. Ez sem olyan lejtő, amelyről egy idő után le lehet lépni. Rossz jel, hogy sehol egy tüntetés az európai civilizációért, a demokráciáért, egyrészt az agresszió, másrészt az inkompetencia ellen. Sehol egy tüntetés mintegy az életünkért. A válogatott kisebbségek jogai iránt dagadó érzések mellett eltörpül a liberális demokrácia iránti aggodalom.

Tegyük fel, az összes baloldali párt rezsimváltást akar. Mivel világos, hogy a mai állás szerint egyéni mandátumot csak nehezen szerezhetnének bárhol is, ezért ha külön indulnak, mindegyik abszolút vesztese lesz a következő parlamenti választásoknak, legfeljebb listáról alakíthatnának majd, mondjuk, ketten, egy-egy frakciót. Relatív győztes viszont mindegyik lehet, ha az összes párt tartózkodik a választásoktól, ellenben alapítanak -- míg van idő -- egyetlen választási pártot, amelyen belül ésszerű arányokban elosztják az egyéni indulókat (itt különösen a billegő körzetekben lehet vita, de csak megoldható az osztozkodás, ha mindig emlékeznek arra, hogy kettő kivételével egyik sem jutna be a parlamentbe, és a másik kettőnek is több mandátum néz ki ezen a módon).  

A következő mozzanat lehet egyedül kritikus: a most ismert arcokat egy az egyben ki kell hagyni, max. egyéni mandátumokért indulhatnának, de célszerű ezekhez is helyben ismert és elismert embereket keresni, és mindenekfölött kell keresni egy alkalmas -- ma még ismeretlen -- listavezetőt, aki attól fogva nem ejti ki a szót a száján, hogy DK meg MSZP meg bármi más egyedül kudarcra ítélt formáció, Gyurcsány és Lendvai Ildikó akkor jutnak a médiához a legközelebb, amikor a TV-jüket porolják otthon, és mindenki csak az új választási párt nevében beszél, amit el lehet keresztelni akár Ellenzéki Pártnak is. Aminek természetesen épkézláb mondanivalója és programja lesz. Igen, természetesen világos a végkifejlet: ez a párt a parlamentbe jutását követően ideálisan átveszi a balos ellenzékiség képviseletét, a többiek bársonyosan elhalnak, és Magyarország lép előre egyet. (Vagy nem halnak el, hanem platformokat hoznak létre az EP-on belül, amelyek aztán kiválnak, ami persze kellően buta, de politikailag érthető volna.)

Persze, tudom én, hogy kinek miért nem tetszik ez a forgatókönyv, azt is tudom, hogy a sok elnök meg pártigazgató miért nem fogja szeretni, ha nem maradnak ekként a porondon, habár csak éppen egy picit kellene visszalépniük, ezért csak leírom a miheztartás végett: ha nem ez történik (hanem akárcsak az történik, hogy megegyeznek a pártok abban, hogy az egyik helyen az egyik, a másikon a másik indul, de a neveiket megtartják), sokkal rosszabb eredményekkel kell beérniük ezeknek az alakulatoknak. Ha ez a szereplő viszont elér egy kritikus tömeget, akkor aki nem csatlakozik hozzá -- pl. az LMP -- az óhatatlanul el fog sorvadni.

Ja, és ha az Ellenzéki Párt megszületik, még akkor is várhatóan kell neki szövetséges a kétharmadhoz. Legalább az alkotmányosság rendbetételéhez. És az vagy a Jobbik lesz, vagy senki. (Esetleg néhány Fidesz-renegáttal kiegészülve.) Mert bármennyire nem szeretik a Jobbikot, ez utóbbinak ugyanúgy érdeke Polt eltávolítása, az Alkotmánybíróság lecserélése és a többi. Ami a PKP-t illeti -- amely természetesen nem része ennek a folyamatnak --, az a mi gondunk. Az előbbiek megvalósítása viszont legyen végre már valaki gondja!

Ui.: Mivel ez egy kollektív cselekvési probléma optimális megoldása, ha mégsem valósul meg, az annak a jele lesz, hogy egy vagy több kulcsszereplő a játékban olyan rejtett motivációkkal rendelkezik (pl. lefizette őt/őket a Fidesz), amelyek miatt szándékosan akadályozzák a megoldást. A legrosszabb esetben is legalább kiöntjük a vakondot.

Politikai elemzőként sem helyeslem, hogy a magyar véleményformálók és aktivista csoportok kiválthatónak tartják a képviseleti demokrácia intézményrendszerének és a demokratikus pártoknak a tevőleges, közvetlen, résztvevő támogatását mindenféle szimbolikus, másodlagos jelentőségű témák és megmozdulások felkarolásával. A civil társadalmat most a pártok köré kell szervezni, mert egyedül ezek képesek a politikai rendszerben rövid távon, erőszak nélkül változásokat elérni. Magam is részt vettem korábban civil mozgalmakban, ezeknek elmúlt az idejük, nem váltanak ki politikai változást, aminek viszont nagyon itt van az ideje. Az egyébként ellenálló célú "civilitás" (nem a falvak csinosítására és a hajléktalanok segítésére gondolok) pótcselekvés, tévút, szelep, önáltatás. Ha ezt nem vesszük észre, jellemzően nagyon tévedünk.

Erőink végesek. A rezsimet le kell váltani. Koncentrálni kell. Nevelődni kell közvetlenül politikai érdekű részvételre. Persze, hogy nem a civil mozgalmakban fognak a megfelelő emberek kinevelődni -- teljesen más típusú képességeket kíván a két közeg attól eltekintve is, hogy az ún. civil mozgalmakban (miért, a pártok nem azok?) széleskörű megvetés uralkodik a pártok iránt.

Én a magunk helyében -- tehát nem pártvezetőként -- sokkal magasabbra értékelném a pártokat, és ha már annyira megvetem őket, csak azért is belépnék egybe, hogy megmutassam: lehet másként.

Magyarországon, ugye, nincs bevándorlóügy, mivel Orbán ésszerű és belpolitikailag gyümölcsöző döntése következtében alig vannak bevándorlók, semmi sem zavarja hát a nemzetünket abban, hogy a világ élvonalába kerüljön versenyképességét, életszínvonalát, erkölcsi nagyságát, és boldogságindexét tekintve. Na, igen. Trianon óta várjuk, hogy odakerüljön. (Azóta nincs bevándorlásügy.)

Ellenben, ami a német tapasztalatokat illeti, ezek tényleg megjárták már az eufória, és ahogy most látjuk legutóbbi a szilveszteri etnikai gang molesztálás kapcsán (ha -- kívülről -- szervezett volt, ha nem), az egyre mélyülő kiábrándulás szélsőségeit. Nagyon régen megírtam már, hogy szemben a bal- és a jobbradikális, egyformán kristálytisztán áttetsző és egyformán ellentmondást nem tűrő magabiztossággal, nem lehet nem veszíteni a dolgon: és ezért Európa is szükségképpen átalakul a bevándorlás kezelése közepette. A kérdés leegyszerűsítve, hogy emberjogi oldalon vagy összevontan a hagyományainkban és az átalakulás ellenőrzése fölött szenvedjük el ezt a veszteséget. Az emberjogi oldalt érő kihívás rávilágít arra, hogy egy dolog ENSZ- stb. kartákban definiálni az emberi jogokat, egy másik érvényt szerezni nekik, mert valójában -- az emberjogi radikalizmus hitei ellenére -- vannak az emberi jogokkal összemérhető jelentőségű civilizációs vívmányaink. (Ilyen pl. egy kultúra és építő hagyományainak védelme és beláthatatlan rombolásának elutasítása.) Too bad, isn' it? Mondjuk, nem kell csodálkozni azon, hogy nem mindenki érti ezt, hiszen ugyanezek azt sem értik, miért nyomul az emberi jogi paradigma olyan nehezen a fejlődő világban, hacsak előtte nem veti meg a lábát ugyanott a kapitalizmus, és kezdi átalakítani az értékrendet. Még mielőtt baloldalon megint sokan törölnek a FB-oldalukról, hadd tegyem hozzá: klitoriszt kivágni nem helyes. Fiatal fiúkat megerőszakolni nem helyes. Oktatást megvonni a gyerekektől, etnikai és vallási mészárlásokat rendezni nem helyes. De vannak szürkébb zónái az "egyetemes" (valójában nyugati) értékek és a helyi kultúrák összeférhetetlenségének, amelyek között az egyensúly nem úgy képzelendő el, hogy van a McDonald's plusz az emberi jogok, mindenki más meg hülye és fasiszta.  

Aztán a balos eufória természetesen nem számol azzal, hogy képes-e Európa tényleg integrálni a szokatlanul rövid idő alatt szokatlanul nagy számban érkező, és szokatlan módon elvárásokkal rendelkező bevándorlócsoportokat. Pontosabban, hogy modellezhető-e ez az integráció, mit nyerünk, mit veszítünk rajta. Erről momentán senkinek sincs fogalma, a legkevésbé az írogató humánértelmiségnek. Mindenki ellenben újabb alkalmat lát az ideológiai szennyesének közszemlére tételére. Nem nekik kell majd elvégezni a feladatot. Ha nem Orbán tette volna azt, amit tett a bevándorlásügyben, olyan felhangokkal, amilyenekkel, ebben a sajátos hullaszínű demokráciában, mint a mienk, megismételném az ő dicséretében, amit fentebb írtam: óvatosnak lenni sokkal ésszerűbb, mint ideologikusnak. Konzervatívnak lenni sokkal ésszerűbb (mindig is az volt), mint nagyhangú radikálisnak. De így nem az ő dicséretében teszem, csak leírom.

Kezdettől elfogadtam a kerítést, de hozzátettem, hogy nem lehet végleges megoldás -- nem is lesz az. Csak éppen a megoldás lassan jön, mert Európa fundamentális értékeit (és ez alatt a nemcsak a kereszténységet, hanem még hangsúlyosabban a szabadságot, a törvény előtti egyenlőségét, és a hagyományok védelmét értem) már korábban vastagon benőtte az izgága identitásideológia és a globális materializmus mint a kultúrák legnagyobb közös osztója, amelyek az államokból és a piacból épp az értékeikre nem kíváncsiak: a törvényességre és a szabadságra. Ehelyett államból és piacból is parazita fattyút (közkeletűen fasizmust) csinálnak. Ha Európa túl akar élni felismerhető formában, akkor a megoldásnak az értékeink újragondolásában, a liberális demokrácia (még pontosabban a legitim liberális politikai közösség) megerősítésében és a törvénykezés szigorú gyakorlatában kell megmutatkoznia, ami magában foglalja az erős külső határőrizettől az etnikai identitásoknak a közös civilizáció jogának való alárendeléséig sok mindent.

Az emberiesség és jogegyenlőség változó civilizációnknak az eredménye, és nem az alapja. Ha meg akarjuk őrizni, akkor olyan kulturális és társadalmi gyakorlatba kell illeszteni, és olyan politikai rendszerrel kell védeni őket, amelyekből pontosan kiderül, hogy az emberiesség csak szó és füst az emberiességre vonatkozó közös akarat nélkül. Kultúra, társadalmi konszenzus és politikai közösség nélkül a jogok írott malaszt. Az értelem groteszk webkettes valóság. E gyakorlat nélkül a bevándorlók védelme az etnikai előítéletekkel és a kulminálódó erőszakkal szemben is csak rohanás az események után. A "blairista" baloldal pedig biztos vesztese a választásoknak a következő ötven évben.

Több pártban dominál a posztkommunista hagyomány vagy mentalitás, a címben jelzetteken túl a Fidesz a harmadik. Az MSZP-t egykori kommunista káderek és gazdasági kedvezményezettek vezették 2002-es szavazótábora kétharmadának elvesztéséhez, a DK-t olyan ember vezeti, akinek blairista álmai, hogy középre vezeti és liberalizálja az MSZP-t már 2006-ban keserű felébredésbe torkolltak, csak éppen nem vette észre, és az ország romlásba döntése árán is makacsul ragaszkodott a saját egójához. Gyurcsány politikusként és miniszterelnökként is csapnivaló volt, a baloldal szavazótáborát az új pártjával nem gyarapította, hanem legföljebb megosztotta, és minél tovább tart a jelenléte a fan clubja élén, annál tovább tart a Fidesz kormányzása -- vagy következik rá a Jobbiké.

Nem okoz nekem kudarcot bevallani egy kis párt vezetőjeként, hogy mivel a magyar politikai kultúra államelvű és romantikus (ragaszkodik az ismert brandekhez, ha azok evidensen a kárára vannak is), ezek a pártok a 20-25%-nyi -- de hasonló jobbikos arány mellett akár csak 15%-nyi -- biztos szavazóikkal is sikeresen akadályozzák Orbán leváltását: leváltani nem tudják, de hatalomban tartani igen. A szocik és a gyurcsányisták Fideszéhez képest nagyságrendekkel kisebb, de mégis létező kulturális és nyilvánosságbeli holdudvara nem tud mást, mint ezeket támogatni: se fantáziája, se bátorsága, se erőforrásai nincsenek egyébhez, ezt viszont megteszik, mert rövidlátók és ragaszkodnak a jelentőségük utolsó morzsáihoz. Évek óta szorgalmazom, hogy a baloldali szavazók először ezeknek a pártoknak a székházai előtt tüntessenek, ha jót akarnak maguknak és az országnak, ne a Fidesz ellen -- a két pólus ugyanis egymást erősíti. De amíg a Fidesz elleni ellenszenvük a mai formájában reménytelenül tehetetlen, addig a saját pártjaik átalakulását esetleg segíthetnék.

Nekem ebben a felállásban ez a két politikai alakulat semmilyen körülmények között nem szalonképes. Hogy világos legyek: előbb távozom a politikából, minthogy a PKP elnökeként ezekkel összefogjak bárki ellen. Csak az egyik okom a múltjuk. Még ennél is fontosabb a reménytelen jelenük és jövőjük: az a versenyképtelen politikai kultúra, a tehetségtelenség, és a tovább zilálódó ország, ami ezeknek a hatalomra kerülésével várna ránk, nem beszélve arról, hogy a korábbi kormányzati inkompetenciájuk köszön vissza a mai ellenzéki inkompetenciájukban, amely mindössze egyetlen dologról szól: egyszer majd csak tönkre megy a Fidesz. Hogy addigra az ország is, az nem számít, a lényeg, hogy ők legyenek itt, amikor az Armageddon után felvirrad az első nap.

Az olyan naiv, hozzá nem értő vélemények, hogy "csak össze kell fogni, nem bírálni" -- amellett, hogy ennek a gondolatmenetnek a meg nem értéséről tanúskodnak -- alapvetően nem értik a politikai hatalomkoncentráció (magyarul a versenyképes ellenzék) kialakulásának mechanizmusát. Ebben ugyanis a személyek és brandek hitelessége (a velük szembeni bizalom) alapvető. Márpedig ezek a brandek és személyek reménytelenül hiteltelenek. Ragaszkodni hozzájuk ..., nos, nem minősítem. Sajnálom, hogy a választóiknak nem fog hamarabb felsejleni ez az igazság, mint ahogy a fideszes többség rádöbben a saját rossz döntéseinek következményeire.

Nem is egyszerűen "szomorú", hanem a lehető "legszomorúbb": pártok nélkül nincs képviseleti demokrácia, nincs jogállam, nincs lehetősége a hatékony ellenzékiségnek. Minél megvetőbb a társadalom a pártjaival szemben, annál inkább eláshatja magát az aktuális kormányzattal szemben. Orbánt elküldeni csak erős pártokkal lehet, korrupciót és visszaéléseket megszüntetni csak alkotmányosan ellenőrizhető pártokkal -- nem pedig magasan hordozott orral és "előkelő" politikaellenességgel -- lehet. Minden politikaellenesség az autokrata kezére játszik, hiszen ő is éppen ezt akarja elérni: a politika megszűnését és a társadalom feletti megkérdőjelezetlen ellenőrzést. És a megkérdőjelezés nem konyhai, hanem nyilvánosságbeli feladat -- sőt, politikai feladat. Sőt, végső soron pártpolitikai feladat. Minden egyéb megalkuvás a valósággal. Pártokra szükség van. És pártok értelemszerűen nem lehetségesek polgárok nélkül, akik dolgoznak bennük.

Jól tudom, hogy az emberek nagy része csalódott abban, amit a pártpolitika az utóbbi évtizedekben képviselt, de ez nem az a küzdelem, amelyet merő csalódásból fel lehet adni. Ha valakinek (joggal) nem tetszik a kínálat, fogjon össze kilenc hasonló gondolkodásúval, és csináljanak egy új pártot. Vagy lépjenek be olyanokba, amelyek még nem korrumpálódtak, és akadályozzák meg belülről, hogy valaha is korrumpálódjanak. A civil mentalitás nem engedheti, hogy bárki lemondjon az országáról, ám továbbmegyek: a józan ész ellen van, hogy bárki lemondjon önmagáról, és egyre több hatalmat adjon át maga fölött politikusoknak álcázott bűnözőknek. Olyan politikai intézményrendszert kell létrehozni, amely az utóbbiakat vagy kiszűri, vagy semlegesíti. Miért kéne lemondani arról, hogy ez lehetséges? Ennyire öngyilkos hangulatba kerültünk volna mára?

Nem akarom ezt túlragozni: senki se bújhat el. Mindenki felelős.

Van, aki magyarként Jeruzsálemben is otthon érzi magát, van, aki Székelyföld kopjafás temetőiben, van, aki Szentpéterváron, van, aki csak Szegeden. Igazibb magyar lenne-e bármelyik is a többinél? Európa plurális kultúrájáról mondanánk véleményt lépten-nyomon pro vagy kontra, de közben a saját plurális magyarságunkkal sem vagyunk hajlandók megbirkózni. Mit kezdjünk vajon azzal, hogy vannak keresztény szocialisták, aztán azzal, hogy vannak mélyen hívő katolikusok, akik mellesleg homoszexuálisok, sőt nyugszanak a kopjafás temetőkben kaftános zsidók is? Vannak ateista konzervatívok, liberálisok, akik nem fogadnának be egy fia szír menekültet sem, és abortuszellenes feministák? Felfoghatatlan ellentmondások feszülnek a "jobb" és a "bal" politikai konstrukciói és az élet között. És vissza-visszatérően az utóbbi szenved vereséget. Az élet pluralizmusát maga alá temeti az ellenségképekből építkező -- mert egyébként máshoz sem értő, parazita -- politika.

Az egész közéletünk ettől kezdve csak hazugság lehet. Nem az emberi élet bonyolultságához igazodik, hanem kihasít és gyárt belőle magának, a maga legitimálásához egy-egy darabot, amelyet igazságokként ad el: az egyik oldal ezt, a másik amazt. Közben az ember belehal ebbe. Részint önként teszi. Egyikünk eladja magát az egyik oldalnak, másik a másiknak, a maradék meg önvédelemre rendezkedik be, kivonul a közéletből, miközben mindegyikben jócskán van az az aktuálisan ellenkező oldalból, és még több abból, ami egyik oldalt sem érdekli. De aki így tesz, szépen lassan -- vagy éppen gyorsan -- feladja magát. Feláldozza magát egy uralmi beszédmódnak vagy -- ha nem, hát -- elmenekül. Ezért a magyar politika nem autentikus, a nemzet, amelyet elképzel, propagál, és vezetne, nem az életünket táplálja, hanem elvesz belőle, az ember, akit jobb sorsra kellene segítenie, fonnyad a nyomása alatt.

Identitásügyekben ("jó magyarságra", "jó európaiságra") tanítjuk egymást, többnyire ásatag, doktriner módon, miközben halódik a polgári demokráciánk, amelyet mindenkinek óvnia kellene, hogy senkinek ne kelljen a kiszolgáltatottság, a fenyegetettség, a hazugság állapotában élni, hanem szabadon vitázhasson a másikkal, és alakítsa Magyarország arculatát. Éppen csak az életünket nem mentjük meg. Politikai ellenségképek szabdalják a jobb sorsa érdemes nemzeti közösséget, miközben nyilvánvalóan senki sem ellensége a magyar nemzetnek -- hiszen mindenki, aki itt van, benne él, hozzá kötődik. Áldozatai vagyunk önmagunk zárójelbe tételének és megtagadásának, a személyes életünk és a szabadság intézményrendszere kettős feladásának, áldozatai vagyunk a saját nemzeti konstrukciónknak, a polgári szabadság (a SZABADSÁG) hiányának, amelyhez társadalomnak és államnak alkalmazkodnia és amit szolgálnia kellene. Szolgálniuk kellene az autentikus, értékes emberi életet.

Pedig a szabadság intézményrendszerének megóvása nélkül senki sem lehet szabad: az sem, aki uralmon lévőnek érzi magát. Az uralom nem hoz szabadságot az uralmon lévőnek sem, mert ha kiirtja maga körül a szabad embereket és közösségeiket, elvesznek azok az interakciók, emberi érintkezések, amelyekben a szabadság tenyészik, értelme van, megnyilvánul. A politikai elitünk ezért ennyire mogorva, szigorú, lélektelen: már a szabadság nélküli uralom állapotában él. Azon van, hogy ilyen országot hozzon létre.

Én viszont úgy köszöntöm az új évet a nyilvánosságban, ahogy a poszt címében áll. Csak azért is.

Orbán küldetése, hogy visszafordítsa a nyugati civilizációt az identitások sokféleségének útjáról kontinenst pedig a nemzetek feletti egyre erősödő egységtől a kereszténység és Európa védelme ürügyén teljes mértékben vak, értelmetlen, és szükségképpen kudarcos. Elég egy turistaút Berlinbe, Párizsba, vagy Londonba, hogy Európánál maradjunk, és az ember pontosan fogja tudni, hogy konfliktusok ide vagy oda, a nyugati társadalmak már "menthetetlenül" plurálisak, etnikailag vegyesek, és természetesen menthetetlenül kapitalisták, verseny- és szabadságelvűek. Bárha őszinte tradicionalista-konzervatív aggodalom vezeti is, mint engem, olyan nincs, hogy bárki vagy bármi vissza tudja "fordítani" őket erről a sok évszázados útról, amelynek se dögvész, se világháborúk, se a virtigli fasiszta ideológiák, se nemzetközi kihívások nem szegülhettek eddig ellene. Minden átmeneti visszaesésük, stagnálásuk, a keleti végekről momentán beléjük látott "földerengésszerű" elégedetlenségi hullám, vagy, ami azt illeti, a szélsőjobb előretörése ellenére (amihez nekünk az említett jellemzők közül semmi sem kell, ugyebár), a nyugati társadalmak liberálisak és demokratikusak maradnak éppen abban a tekintetben, ahogy Putyin és Orbán nem szeretnék. (Más értelemben viszont nem azok most sem, de ebbe most nem mennék bele.) Ezek a személyek mindössze azt érik el, hogy a Nyugat erkölcsi és önreflexiós ellustulásának egy időre vége legyen. Köszönjük meg nekik.

Orbán vergődését látni a nyugati színpadra való felkapaszkodtában mindössze mosolygást vált ki bennem meg talán némi szánalmat egy jobb sorsra érdemes magyar ember önkontrolljának és maradék bölcsességének teljes elvesztését látva. Az a mérhetetlen szellemi és anyagi tőke, amely a nyugati civilizációban felhalmozódott, amely megtermékenyítette a globális gazdaságot, az emberiség legnagyobb részének vágyait és törekvéseit, és amelyből Magyarország is él (nyilván nem gondolja a kedves olvasó, hogy az ország az Orbán-féle paraziták eszméi -- a rezsicsökkentés, a korrupció, a jogi visszaélések, a társadalom megosztása -- alapján vált multikulturális országgá a középkor során, lett a vallási tolerancia egyik szeglete a 16-17. században, vívta szabadságharcait többnyire keleti eredetű agresszióval szemben, építette fel Budapestet a Monarchia korában, csatlakozott az EU-hoz 2004-ben) -- ez mind a szabadság és a nemzet különböző eszméinek egymásba fonódásában alakult ki.

A szabadság felváltása az állammal, a nemzeté az etnikummal, a kapitalizmusé a szocializmus nacionalista vagy nemzetközi változatával (amely vonulatba az Orbán-rezsim egy az egyben illeszkedik) erre az országra csak tragédiát, elszegényedést és terrort hozott. Orbán most sem a nemzet érdekében, hanem az ellen cselekszik. A rogánok, schmittpálok, kövérek szellemi és erkölcsi színvonala pontosan jelzi azt, amilyen sorsra ezt az országot szánják. A minimálisan empatikus olvasó nyilván felfogja, hogy nem intézheti el ezt a kérdést a libsizéssel. A kérdés ez: van-e ennek a rezsimnek olyan jövőképe és olyan politikai stratégiája, amely reálisan jobbat tartogat a nemzet számára, mint ami a nyugati civilizációba illeszkedve elérhető lenne. A válasz az egyértelmű "nincs". És Orbán sem hiszi valójában, hogy lenne. A rezsimje egyedül egy célt szolgál: a közvetlen és közvetett élősködői eltartását, és az előbbiek megóvását attól, hogy a pártatlan igazságszolgáltatás kezébe kerüljenek. De Orbán veszíteni fog, és annál nagyobbat veszít az ország, minél többen tartanak vele az addig tekergő úton. Orbán lúzer, ne hagyjuk, hogy az ország vele veszítsen! A nacionalista és a szociális blöffök egymásra sorjázása egyre kevésbé feledtetheti a honpolgárokkal, hogy a nemzeti közösség meredek süllyedésben van -- nagy kár lenne hát túl hosszan keresni a bizonyítékokat a tényekre! Ez a rothadt fa (a rezsim) nem fog már egészséges gyümölcsöt hozni, ki kell vágni, és újat ültetni.

Egy amerikai publicista üdvözli, hogy a facebook fő tulajdonosa nagyon sok pénzt akar jótékony célja adományozni, hiszen -- szól az érvelése -- a Facebook annyi kárt okozott a világnak, hogy érdemes azt megpróbálni jóvátenni valahogy. Anne Applebaum szerint a facebook egyebek mellett aláásta a jól informált sajtó színvonalas vitáinak lehetőségét és tekintélyét. A politikai társadalom hagyományosan bonyolított, színvonalas vitáinak térvesztése az információk facebookos, többnyire ellenőrizetlen megosztásával és a politikai demagógia (az erős vélemények) vírus módjára történő terjedésével szemben különösen káros a szegény társadalmakra és bizonytalan demokráciákra, amelyek -- paradox módon, a mindenki által elérhető facebookon -- nem fogják tudni létrehozni a saját demokratikus tereiket, konszenzusukat, és elég erős politikai identitásukat, amelyek egy adott nemzet érdekeit a lehető legjobban szolgálhatnák. Az ok: terjed a virtuális propaganda (egyszerre a virtuális térben és a tények által nem zavartatva), a lényeg, hogy ütős és leleplező legyen -- ez viszont nagy tömegben kiábrándultságot és cinizmust szül: az emberek képtelenek kiigazodni az egymásnak (gyakran szándékoltan, irányítottan) ellentmondó, jórészt töredékes vélemények között, és előbb-utóbb a megosztásokat csak (ön)megerősítésre használják, rosszabb esetben felhagynak azzal, hogy koherens (politikai) valóságot hozzanak létre, főleg nem tények alapján. Magyarországon, látszik, ez még kiegészül az ellenzékiség virtualizálódásával is: az ellenzékiség teljesen cselekvőképtelenné válik az 1.0-ás (fizikai) világban.

A virtuális valóság exit (menekülési, kilépési) stratégiát nyújt nem csak az interaktív videojátékokat játszó tinédzserek és felnőttek, hanem az állampolgárok számára is. A politikai társadalomból való exit öltheti a kivándorlás formáját, de a fizikai bennmaradás (a facebookra való) virtuális kilépéssel párosulva azzal fenyeget, hogy az 1.0-ás (fizikai) világunk gondozói eltűnnek, és végső soron lerohad az a világ, amelyben az életfenntartásunk zajlik. Sőt, a helyzet ennél is rosszabb. Az okostelefonok elterjedése a virtuális világ csábítását szolgáltatja azoknak a polgártársainknak, akik a fizikai valóságukban nem tudják elérni az életet, amelyre vágynak -- a virtuális valóságban (appok, reklámok, játékok, véleményközlés) viszont egyenlővé válhatnak a leggazdagabbakkal, a legsikeresebbekkel, sőt létrehozhatják a saját világukat is, amelyekben ők uralkodnak. A fiatalok és a megbízható középosztályi életszínvonal megteremtésére és a szükséges kritikai műveltség elérésére képtelen többség útja, hogy (szellemileg, tudatilag) kivonuljon abból a világból, amelyet nem ért és amelyben a folyamatos sikertelenség és elnyomás az osztályrésze. De a "megoldással", hogy kivonul a politikai társadalomból és lemond a befolyásolásáról az elnyomottsága csak állandósul -- tekintve, hogy végső soron ez az eredeti, 1.0-ás politikai és hatalmi mechanizmus működteti (egyelőre) az újonnan felfedezett virtuális világát is. A kivonulással a rabsága tehát csak annál átfogóbb lesz, ha ravaszabb is.

Ebben a dehumanizáló technológiai környezetben a kellően cinikus politikai hatalom hatalmas sikereket tud elérni az elsődleges, primitív emberi szenvedélyek és félelmek felkorbácsolásával: azt ugyanis mindenki megérti még, ami az egzisztenciáját veszélyezteti, több, bonyolultabb érvelés befogadására viszont alkalmatlan. Ez a csöppet sem eredeti, de egyre átfogóbb tömegjelenség áll a magyar "machiavellizmus" hátterében. A jelenség azért egyre átfogóbb, mert a technológia kiutat biztosít a fizikai valóságból, amiért így nem kell már küzdeni a létfenntartáson túl. Az 1.0-ás valóságból az élet, a létfenntartás és a vérségi kapcsolatok védelme marad meg, a többit a technológia helyettesíti az alternatív valóságok igézetével, amelyekben az információszerzés és -gyártás (általában az eligazodás) sokkal magabiztosabban és (közgazdasági értelemben) alacsonyabb költséggel valósul meg, ezért a személyes szellemi-erkölcsi világok és az identitás jelentős része egyre inkább ott "képződnek meg". Mennél komplexebb a fizikai világunk, a tömegpolitika annál primitívebbé és veszélyesebbé válik, mert dehumanizálódik (elveszíti a magasabb rendű emberi érdekeltségét -- elállatiasodik, miközben a szellemi reprezentációk a virtuális világba vonulnak: röviden, állattá és gépekké esünk szét[?]). Applebaumnak alapvetően igaza van. Orbán Viktornak is. Ugyanazt ismerték fel. Mindössze mást kezdenek a felismeréssel.

Széky János, kollégám a nyilvánosságban, akivel alapvető értékek is összekötnek, egy érdekes cikkben utasítja el a budapesti és a varsói "események" analógiás megközelítését, magyarán azt, hogy Lengyelország hazánk sorsára jutna az autokráciának való behódolásban. "A fő különbség,"  írja, hogy "Lengyelországban egy egészséges politikai közösség, pontosabban a választásokat eldöntő „bizonytalan” része, elkövetett egy hibát, amit ki lehet javítani. Magyarországon a politikai közösség beteg, és nem tudható, hogy ki, mi, hogyan fogja meggyógyítani."

A fő különbséget egyebek mellett az alapozza meg Széky szerint, hogy "míg Lengyelországban [a sajtó] szabad, gazdaságilag is független, plurális és nem utolsó sorban felkészült (...), Magyarországon jórészt a kormányzati kegy és oligarchák függvénye. Ha éppen nem kormánypárti, akkor is hajlamos rá, hogy az államhívő-kollektivista alapnyelvet beszélje (legföljebb baloldali változatban), a kormányzat által adagolt információkból éljen, és ha nem is a Fidesz szócsöve, mindig a Fidesz cselekedeteire adjon válaszokat, tehát az ő fogalmai szerint gondolkodjék. (...) Úgyhogy annak, aki nem az alapnyelven beszél, minimális esélye van, hogy szóhoz jusson a „nagy” (elektronikus) médiában."

Mondhatni ezt a magam (és PKP-beli társaim) bőrén is érzem, akik a lényeget tekintve radikálisan más nyelvezettel, értékrenddel, és eltökéltséggel küzdünk a Fidesz-rezsim (és az ennek részét képező) ún. demokratikus ellenzékkel szemben. Miközben számos tekintetben távolról sem képviselünk hírértéket, nyilvánvalóan ütközünk olyan akadályokba, amelyek egy valamire való demokráciában nem léteznének, és a hiányzó képességeinken túl büntetnek minket, illetve nem engedik a képességeink nyilvánosságban való pótlását a potenciális szavazótáborunkhoz való eljutással.

Az első ilyen akadály, hogy a névleg állami (valójában párt-)média nem vesz tudomást rólunk, viszont teret ad annak az ellenzéknek, amelynek helye van a rendszerben. Ez alapvetően nem igazságos és nem demokratikus, de hát tudjuk, az orbáni hatalomátvétel és -stabilizáció egyik első fejezete volt az elfogulatlan ügyészség és alkotmánybíráskodás kiiktatása mellett a pártszempontoktól független közmédia felszámolása, az utóbbi révén annak elérése, hogy a politikai nyilvánosság "hivatalos", "tekintélyes" része ellenőrzött térben, egyenlőtlen feltételek biztosítva üzemeljen. (A Fidesz pártszempontjait közvetlenül vagy egyensúlyozva érvényesítő, túlnyomó erejű magántulajdonú médiáról most nem beszélek, a döntések evidensen működnek ezekben.)

A második ilyen akadály az ellenzékiként elkönyvelt, de valójában (informálisan) kormányközeli tulajdonosi struktúrával rendelkező média (elsősorban az ATV) illeszkedése a "centrális erőtérbe" az olyan álellenzéki műsorokkal, mint a Kálmán Olgáé, amelynek a feladata valójában az ellenzékiség lejáratása, egyszersmind az ellenzéki szavazók megtévesztése jellemzően a szintén NER-beli ellenzéki éthosz és Orbán-reaktív mondanivaló -- pontosabban a mondanivaló hiányának -- propagálásával.

Sorolhatnám még az ártatlanabb adókat, mint a Klubrádió, amely nem kitartott -- jól emlékszünk a meg-megújuló létfenntartási kampányaira --, mindössze reménytelenül törzsi irányultságú (a hallgatottságát nem reméli feljebb tornászni a budapesti baloldal szintjénél), a hvg.hu, a 444.hu és a Magyar Narancs (liberális értelmiségi réteglapok), Népszabadság és Népszava (saját politikai felelősség és minőségi elképzelések nélkül), az index.hu, amely a legnyitottabb, mindössze a választások előtt bezáruló felület (szintén érzékelhető tulajdonosi elkötelezettségekkel a rendszer iránt) stb.

Ez utóbbi orgánumok osztoznak a magyar ellenzéki szavazók tévedésében azzal kapcsolatban, hogy mi lehetséges itt 2018-ban, ami a kormányváltást illeti. A tévedés ez: azt hiszik, nem váltható le a rezsim. Mindössze a felelősségüket nem látják ennek a tévedésnek az általánossá válásában -- amit lépten-nyomon elkövetnek azzal, ahogy bemutatják az ellenzékiség lehetőségeit; ahogy századszorra és ezredszerre a képernyőre, nyomtatásba és mikrofon elé rakják a rég lejáratott, vesztes figuráit; amilyen színvonalon tárgyalják a közéletet; ahogy nem avatják közüggyé a politikát. Azt a tévedést, hogy Orbán nem küldhető el, könnyű elkövetni ugyanis, ha az ember a mai baloldali ellenzékre tekint -- könnyű a szavazónak így gondolnia, és könnyű a szerkesztőségnek is ezt sugároznia, ha egyébként képtelen kitörni ebből a mókuskerékből. Innen egyenes út vezet a tényleges választási vereséghez. A baloldali ellenzék intézményrendszere és szavazótábora derékig belekötött ebbe a reménytelenségbe.

A mai ellenzéki figurákat és eszméket nézve joggal bizalmatlanok, és joggal hiszik azt a nevezett szerkesztőségek és újságírók, hogy a legtöbb, ami elérhető, az a munkahelyeik megtartása, ezért nemcsak kényelmesebb újra- és újralegitimálni az unalmas arcokat és gondolatokat (gondolattalanságot), akár állandósítva a reménytelenséget, de ugyanezért nem is kötelességük szisztematikusan bemutatni ma még kisebb, alig látható, "esélytelen" pártokat sem (mint a PKP), ezek úgysem okoznak itt változást, ellenben a bemutatásuk kihívhatja a rezsim urainak bosszúját, akiknek az az érdekük, hogy a jelenlegi ellenzéki felállás maradjon. De ezek a szerkesztőségek tévednek -- méghozzá kétszeresen is. Tévednek abban, mit jelent demokratikus sajtót csinálni, és tévednek abban, hogy a demokratikus sajtó mire képes eddig ismeretlen, de jó orral megtalálható demokratikus politikai erők támogatása révén egy alapvetően igazságosságra és jólétre vágyó országban, mint amilyen Magyarország. E kettős tévedés miatt könnyű most a felelősségük etikai parancsát zárójelbe tenni. Nem szabadna. Különösen, mert fogy az időnk. (Nem beszélek most az üzleti tévedésről: a régi verkli régi zenéje nem biztosíték az elérhető legnagyobb kattintásszámra.)

Az ellenzéki (de legalább a nem kormánybérenc) sajtó -- tovább gondolva Széky megállapításait -- irány vesztett, ami a szerkesztőségi küldetéseket, de ami a szerkesztőségi értékrendeket is illeti, amelyek az újságírás régi, nagy, történelemformáló intézményeiben egyformán és eltéveszthetetlenül jellemezték a mindennapokat. Az értékrendje pedig éppen a nyilvánosság munkásainak nem lehet más, mint a liberális demokrácia intézményrendszerének és az azt szolgáló politikai erőknek a képviselete. Nemcsak bemutatása (amit eleve hézagosan tesznek meg), hanem a képviselete. Nem panaszkodom. Tudatosítok. A közös felelősségünkről beszélek.