1000 leütés

Az ügyészi szervezet mai gyűlésén a kormányfő megtartotta 2030-ig tartó programbeszédét. Elmondása szerint az európai gondolkodásban még nem történt meg - de meg fog történni - a váltás a szociális jólét korszakából a rend korszakába. Nyugaton a politikai elit a gazdasági sikereket tekinti továbbra is legitimációs alapnak a rend és a rendteremtés helyett, ez azonban meg fog változni, Magyarországon már meg is történt.

Orbán -- ami a lényeg az egészben -- meghirdette az elkerülhetetlent, azt tudniillik, ami elkerülhetetlenné vált a kormányzása eredményeként (és aminek jellegében természetesen semmi köze Európa versenyképességének adott állapotához): a lecsúszó, elszegényedő ország lemondhat arról, hogy valaha is befogja akárcsak a régiós társait is. Miután az ország növekedési és megújulási potenciálját Orbán tervszerűen lerombolta, vezetésével az állami vagyon mozdítható része egy szűk kaszt kezébe vándorolt, látványosan rohadnak a közszolgáltatások, félmillió magyar menekült nyugatra, rövidesen az EU-s pénzek is elfogynak, és tíz év múlva már nyugdíjat sem fog fizetni a a magyar állam -- ilyenkor már nagyon nehéz az unortodoxia hazugságaival házalni.

Egy nappal azután, hogy a törvényhozás ellenzéki segédlettel elfogadta a különleges állapot alkotmányos és törvényi alapját, világossá vált, hogy leginkább nem a migránsok ellen védekezik a kormány, hanem az ország polgárai ellen, akik majd egyszer, nagy későn magukhoz térnek bódult, sorosozással, kommunistázással, emigránsozással és öngyilkos nacionalizmussal nehezített állapotukból. És akkor ott lesz velük szemben az ügyészség, a rendőrség, a titkosszolgálatok és a katonaság, miközben az állampolgárok 85-90%-a eleve az államtól fog függeni, mert onnan fogja húzni a fizetését vagy a kicsinyke nyugdíját: a szabadságunk minimális lesz -- REND lesz.

Ó, próféta lelkem! Néhány hete megírtam, hogy ez lesz a következő lépés. A szegénység legitimálása -- amit a nép túl nagy kisebbsége még mindig, addig is, amíg a reménytelenség és a nyomor már ellepi a fejük tetejét is, örömrivalgással fog fogadni! Rend, szolgaság, fegyelem, szegénység lesz a mi négyes csillagunk, a nemzeti büszkeség az égboltunk! Az unortodoxiának vége, a vagyont nagyjából ellopták, jöhetnek az igazság évei (évtizedei). Most kezdhetjük megenni, amit 6 év alatt közösen megfőztünk. Elnyúló, szegényes lakoma lesz, magyarok, míg a belső szobában a fiúk tivornyáznak. Polgári Konzervatív Párt www.pkp.hu

Szerencsére, most hogy már pártelnök sem vagyok, könnyen számot vethetek azzal, hogy demokrata sem vagyok. Nem kedvelem a demokrácia éthoszát, amely a valóságban semmi mást nem jelent, minthogy vigyük le a politikát olyan alacsony színvonalra, amennyire csak lehet, hogy az adott tömegmédia az adott néphez el tudja juttatni a nyerő üzeneteket (és ez a két egymást is korlátozó "adottság" aztán tényleg azt eredményezi, amit ma látni). Hülyeségnek tartom a bibói bon mot-t is, nem idézem, mondjuk, Bibó munkásságának nagy részét is -- ha nem is hülyeségnek, de elhibázottnak, és ezt igazolva látni szerintem úgyszintén elég csak körülnézni a mai Magyarországon. Valamint ha Gyurcsány demokrata, akkor én semmiképpen. Ahogy nemzeti sem, ha Orbán az, ha ezeket jelentik ezek a szavak.

Demokrata ebben a súlyosan pszeudo-erkölcsi, jófiús, kötelező, reflektálatlan értelemben tehát nem vagyok, de a demokrácia logikáját persze elfogadom (addig is, amíg nincs jobb, és a virtigli fasizmus persze nem jobb, vö. Sir Winston). Liberális-konzervatívként mégis sokkal fontosabbnak tartom a kapitalizmust, a jogot, a törvényességet meg a magaskultúrát (ideértve a nép valamikori magaskultúráját is), sőt továbbmegyek, ha nem lenne demokrácia, jobban élnének a demokraták is (több jutna a "népnek" jólétből, szabadságból és biztonságból), hiszen ami emészthetőt előkészítenek nekik a politikai étrendben, attól egyébként törvényszerűen hascsikarásuk lesz. Hogy persze mi lehetne helyette, azt éppen annyira nem tudom, mint amennyire a szocialisták sem tudják, hogy mi jöhetne a kapitalizmus helyébe, csak hát szocialistának lenni az egy legitim álláspont, nem-demokratának lenni kevésbé az.

De mindegy, a 20. század elején valahogy összekeveredett egymással Rousseau, Kant és a tömegek lázadása, ebből kénytelenek voltunk intézményesíteni valamit, hogy ne legyen még rosszabb -- ja, egyébként így lett igazán. Akkor így mondom: demokratának lenni ma kvázi kötelező a humánum degenerációjának (= az egyenlőségnarratívák és a puszta Macht harcának) globális keretei között, ami még egyszer: egyfajta erkölcsi elvárást jelent, enélkül láthatóan nem megy, noha a demokráciának nincs komolyan vehető, működő erkölcsi valósága. Hát nekem nem is megy így. Felhívom a figyelmet arra az icipici problémára, hogy a demokrácia rendszeresen a jogállam, a jólét, a kultúra, és a nem kvantifikálható erkölcsi világok/érvek ellen fordul, általában valamilyen szocializmus (nemzeti vagy nemzetközi) formájában. A világ mégis azt gondolja, legyen igazsága neki, ha belepusztul is a világ. 

Szóval, nem vagyok demokrata, minden nálam rendesebb, toleránsabb polgári konzervatív persze az, én azonban polgári konzervatívnak is renegát vagyok. Éljen a piac, éljen a kapitalizmus, éljen a törvényesség, éljen a nyitott meritokrácia, éljen a magaskultúra -- valamint éljen a részvét, a szolidaritás és a humánum! (Vagyis az individuális erkölcsi világok lehetősége.) A demokrácia pedig el fog élni anélkül is, hogy én demokrata volnék.

A politikai rendszerek, mióta világ a világ, a "nép" ellenőrzéséről szólnak. Ebben a legfontosabb eszköz a "nép" (modern körülmények között a minél több választó) meggyúrása egy politikai (ellenőrző)rendszer legitimálása és egy politikai réteg megválasztása érdekében. Amíg az ideológiák hatékonyan szólnak a néphez, addig a hatalom ezen túl is felhasználható sok mindenre (jóra és rosszra), de a nép feletti ellenőrzést -- mindent megelőzően -- biztosítani kell. A nép ellenőrzése (vezetése, pacifikálása) -- ha tetszik, ha nem -- a legfontosabb közjó, ha ugyanis erre nem lenne képes a politika, folyamatosan mindenki háborúzna mindenkivel, káosz lenne. Ez a politika realista felfogása, az elsődleges törvény, amit ismerni kell a politikával kapcsolatban. Van a politikának számos "idealista" felfogása (pl. hogy a politika célja az emberi jogok, az emberi önmegvalósítás, a lehető legjobb erkölcsi világrend, az igazságosság, a béke stb. biztosítása, vagy éppenséggel "a nép szolgálata"), de ezek rendre már ideológia konstrukciók, és a céljuk semmi más, mint a hatékonyabb ellenőrzés, miközben elhallgatják a létezésük valódi okát. A politikai verseny: ellenőrző ideológiák és gyakorlatok versenye. A választók szempontjából a releváns kérdés pedig: hogyan (milyen másodlagos, akcidentális eredménnyel) akarunk ellenőrizve lenni?

A nép ellenőrzése, a 2008-9-es pénzügyi válság utózöngéiből és a liberális világrend megrendüléséből is láthatóan akkor lehetne hatékony, ha egy adott közeg (ország, kontinens, a világ) meglehetősen egységes lenne szociális és kulturális tekintetben, de csak annyira, hogy ez erősítse az egyének hozzájárulását a közösségi értékteremtéshez. A nagy kulturális vagy szociális széttartás, vagy a szélsőséges individualizmus és elidegenedés mind a politikai (ellenőrző)rendszer lerohadásához, szisztematikus elégedetlenséghez és frusztrációhoz, anómiához vezet.

A nép ellenőrzésének politikai álláspontjai ott térnek el, hogy az egyének, a szociális és a kulturális közösségek háromszögében hova helyezik a hangsúlyt. A baloldal tipikusan erősebb szociális kohézióban gondolkodik az egyéni önmegvalósítás és a kulturális közösségek kárára, a jobboldal a kulturális közösségek egységére teszi a hangsúlyt, a liberálisok az egyének közötti semleges, jogállami és piaci koordinációra. Ezek aztán egymást bírálják, Így lesz pl. a liberalizmusból homogenizáló, nemzetellenes gazdasági érdekszövetség és háttérhatalom, miközben a kulturális kollektivizmus vagy a szociális nivellálás hátulütőiről semmit sem hallunk.

Semmi meglepő nincs abban, hogy a Fidesz -- annak a politikai ideológiának hála, amelybe az utóbbi években belelavírozta magát -- a homogén kulturális közösség révén akarja ellenőrizni a népet, a baloldal (kevésbé hatékonyan politizálva) a szociális nivellálás felé lépkedve, ezért ezek ketten erős államot feltételeznek, a liberálisok (ha lennének idehaza) pedig a kiterjedt emberi szabadságban, a kis államban, és a spontán piaci koordinációban utaznának, amelynek érdekében visszavágnák az állami funkciókat. (A nyugatos konzervatívok, mint a PKP, a nem doktrinér -- készség alapú -- szabadság, a közepesen erős kulturális közösség, és a modernizációs célú, de csökkenő erejű és többrétegű gazdasági-szociális közösség hívei, amely értelemszerűen limitált feladatokat ad az államnak.)

A nép vezetésének (azaz az elsődleges közjónak a) szempontjából mindegy, hogy egy politikus hisz-e az ideológiájában (meggyőződésem, hogy Orbán nem hisz a sajátjában), mert a nép döntő hányadát ez se nem érdekli, se nem tudja kideríteni, hogy a politikusok hányadán állnak a nyilvános meggyőződéseikkel. Csak az adott közjófelfogás hatékonysága számít, az viszont nem tekinthető hatékonynak, amely erős (pl. kulturális vagy szociális) kollektivizmussal (erős kóddal) aláássa egy nemzet reprodukcióját -- mint látjuk a mai fideszes rezsim esetében.Ezzel azt is állítom, hogy teljesen mindegy a lényeg szempontjából, hogy egy politikus jobbos, balos, vagy liberális ideológia mentén gondolkodik, egyedül egy közösség ellenőrzésének a hatékonysága számít, amely viszont erodálódik, ha az adott ideológiát nem képviselik célszerűen és megfontoltan. Ráadásul minden ideológiának megvan az apálya és a dagálya, kis módosulásokkal (ami a három vezető kódrendszert illeti) állandóan követik és korrigálják egymást, mindegyikre szükség van. Az, hogy ki milyen ideológiát vall egy politikai spektrumban, csak a választót érdekli. Egy politikus akkor jó politikus, ha az általa kifejtett ellenőrzés hatékonysága számít neki, az (ideológiai, politikai) eszközök másodlagosak.

A politika tehát mindenképpen machiavellista (a hatalom megszerzésére és megtartására irányul: a logikája a hatalom/nem-hatalom, a fideszes ideológusok szerint egyenesen a barát/ellenség bináris kódjára épül) -- machiavellistának (azaz hatalom-orientáltnak) kell lennie, ha cselekvő helyzetbe akar kerülni. Ennek ellenkezőjét hirdetni maga is ideológia, konkrétan a politikai Ördög leleplezésének (egyfajta idealizmusnak a politikai) ideológiája. A legnagyobb probléma a politika hatékonyságát illetően mégsem a machiavellizmus be nem ismerése, hanem a machiavellizmus hiánya (ha egy ún. politikus nem akar hatalomra jutni, mert személyesen kényelmesebb neki a kiegyezés az ellenzéki léttel, ahogy erre számtalan jel mutat a mai ellenzéki oldalon). Ez utóbbi a politika valódi korrupciója.

A törésvonal Magyarországon nem a közjó és a hatalom hívei között húzódik, hanem a sikeres és a sikertelen machiavellizmus hívei között. Más kérdés, hogy a sikeres machiavellizmus most közjó-ellenes, azaz instabil --  mivel nem képes gondoskodni a politikai közösség reprodukciójáról, a sajátját (a kódját és ennek hatékony működését) is rombolja. Viszont lehetséges, sőt értelemszerűen kívánatos az a politika, amely -- noha, ahogy magyarázom, a természeténél fogva machiavellista -- a közjót szolgálja.

Trianon után lassan száz évvel elmondható, hogy a magyar állam függetlensége egyetlen összefüggő kudarcsorozat. A magyar nemzetállam és intézményei száz éve válságból válságba tartanak, a nemzet nem tud mit kezdeni önálló létével, a modernizációjának és identitása megőrzésének kettős küldetése sikertelen, az egymást váltó politikai elitek hol nemzetellenesen, hol csak diszfunkcionálisan viselkednek, a nemzet valójában már eszméjében sem létezik, kulturálisan ellenséges részekre szakadt. Újabban emléknapja is van a trianoni traumának: a Nemzeti Összetartozás Napja. Ránk annyira jellemzően az ünnepeink éppen az ellenkezőjére figyelmeztetnek annak, amit az elnevezésük sugall. Majd' száz éve a nemzeti széttartás újul meg ezen a napon (is). 

Nem mintha ne éppen az etnikai nacionalizmus lett volna a ludas (a nagyhatalmi érdekek mellett) a Királyság bukásában is. Se Trianon előtt, se utána nem hozott semmi pozitívumot a magyar nemzet számára. A Királyság addig működött jól, amíg jogi képződmény volt, egymással együtt élő etnikumok hazája a magyar nemesi hegemónia alatt, az etnikai öntudat árnyéka nélkül. A magyar kormányzóképesség ebben szocializálódott, és mióta szétesett a Monarchia, száz év nem volt elég az utódainak arra, hogy az egymást követő rezsimek során új, működőképes politikai kultúrát hozzanak létre.

Trianon hatalmas cezúra a magyar önkormányzó képességben. Elveszítettük európai horizontunkat, és sose nyertük vissza igazán. Elveszítettük egy liberális birodalom felívelő momentumát, kiestünk a modernizáció liberális-jogias medréből, a konzervativizmusunk reakciós, majd rasszista lett, a liberalizmusunk demokratikus, majd baloldali, a modernizációnk gyökértelen: a 20-as évek rövid stabilizációs korszaka után előbb bolsevik típusú, majd globalizációs. A modernizáció elvált a nemzeti identitás kulturális programjától, a nemzet kulturális paradigmából a politikai tűzvonalba került, ahol etnicizálódott, ekként külső és belső irányba is agresszívvá, majd kontraproduktívvá vált, és máig megmaradt ilyennek. A Nemzeti Összetartozásban is az etnikai összetartozást vagyunk kénytelenek ünnepelni, pedig a magyar nemzet ma minden tekintetben hanyatlik és széttart. Külső és belső agressziója a legrosszabb időket idézi, megtartó ereje gyenge, miközben nem ismeri a felemelkedés és a siker útját, a jövője minimum bizonytalan. Trianon egy kormányzati kultúra bukása is volt, amely a kudarcosság ellenére az utolsó volt, amely magyar volt, európai és modern.

A magyar liberális-progresszív elitnek az a vékony része, amelyik egyáltalán tudomásul veszi, nem tud mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy újra nyitottá vált a történelem. Gondolok itt Fukuyama korábbi (most már nyilvánvalóan hibásnak bizonyult) jóslatára, amely szerint a kommunista rendszer bukásával a liberális paradigma végleges győzelmet aratott a Földön, és elkövetkezett a "történelem vége" -- nos, nemhogy nem következett el, de a liberális paradigma jelentős erózión megy át már a nyugati civilizációban is, és vészesen fogynak mellőle azok az érvek, amelyek a tömegek számára relevánssá vagy hitelessé tennék. Orbán Viktor "politikai" kormányzása a liberális paradigma összeomlásának hazai bizonyítéka, de nem látni egyelőre, hogy a liberálisok felkészültek lennének arra, hogy szűk értelmiségi vitakörökön túl is meg tudják védeni az eszméiket. 

Amikor Lánczit szörnyülködve idézik (hogy a korrupció a politika lényege), nem egészen értik, hogy ez a lényeg a hatalom és a hatalomnak a megtartása, és a korrupció ennek egyszerre eszköze és bizonyítéka. Magyarán (legalább átmenetileg) vége van annak a korszaknak, amely a liberális alkotmányossághoz vagy konszenzushoz való alkalmazkodást a politika előfeltételének tekintette. Ez a liberális erőtér (amelynek része volt egyfajta etika, gazdasági logika, és nemzetközi kapcsolatrendszer) kénytelen volt átadni a helyét egy nem annyira új politikafelfogásnak (hiszen, mint minden, ez is "a görögöktől" fogva létezik, majd Machiavellin, Nietzschén, a fasizmusokon, legutóbb pedig a francia újjobboldal és a putyinizmus szűrőjén jutott el a Századvégig), amely a(nta)gonisztikus, voluntarista, és szuverén -- ezek alatt értve kb., hogy a politikai princípiumot mindenek felett állónak tekinti a kormányzásban. A végcél ideálisan Orbán egyszemélyi szuverénné emelése, aki így -- Carl Schmitt, a Harmadik Birodalom jogtudósának meghatározása szerint -- rendkívüli állapotot hirdethet ki, ha akar (azaz felfüggesztheti a jogrendet). Tudjuk, ennek az alkotmányozási háttere is alakul már.

Ez a harcmodor, amelynek természetesen fontos része -- mint minden reálpolitikának -- a tömegek ellenőrzése, teljesen új a hazai liberális-progresszív értelmiségnek, olyannyira új, hogy fasisztáznak, maffiáznak, diktátoroznak (ami rendben van idáig, de az nincs rendben, hogy) közben viszont lemaradnak a megértés, saját érveik akcióképes újragondolásának, és az ellentámadásnak a momentumáról. A harcteret az ellenfél leporolta, felvonultatta seregeit, leverte a liberálisokat --, és ők csak addig jutottak hat éve alatt, hogy rosszallják a játékszabályokat, és mélyen meg vannak győződve az ellenfél gonoszságáról (amely, hangsúlyozom, csak a saját -- vert -- paradigmájukon belül értelmezhető jelző). Nem erre mondják a digitális kultúrában, hogy "laughing out loud"? Kevésbé szarkasztikusan, a liberalizmus nagy bajban van, mert az alkotmányos rendje már nem tekinthető adottságnak, a nacionalista és a szociális demagógiához nincs érkezése, a kapitalista modernizáció nyelvét pedig (Magyarországon) utoljára a 19. században beszélte. Így aztán marad a reaktív, nem túl meggyőző sopánkodás emberjogi és európai témákban, de az apály ezekben sem kedvez neki. Most kellene felmutatni, khm, a szellemi tartalékokat!

A piacgazdaság lényege a csere. A kapitalizmusé a tőke(felhalmozás). Mindkettő csak úgy működik, ha (eladható, azaz versenyképes) értéket hoz létre. Az (eladott, versenyképes) érték nyomán (általában pénzügyi) nyereség képződik, aminek nagy része jó esetben újra tőkévé alakul, kisebb részét a tulajdonos elkölti fogyasztási cikkekre (hozzájárulva mások nyereségéhez és tőkéjéhez). Ez az emberiség leghatékonyabb koordinációs mechanizmusa, mióta csak vagyunk. Aki akar ezt vesz, aki akar azt, ki így, ki úgy használja ki a piac által előállított számtalan minőséget, de a piacon csak az marad meg, amit valaki megvesz. Nemcsak a leghatékonyabb, de a legdemokratikusabb mechanizmussal van dolgunk.

A címben azért ugrattam ki a "kapitalizmust", mert 100 magyarból 99 fülében negatívan cseng a szó, és nagyobb eséllyel elolvassák a cikket -- főleg, ha egyenesen szeretetre hívok fel vele kapcsolatban --, nagyobb eséllyel, mintha azt írtam volna, hogy "piacgazdaság". Amikor így döntöttem, kapitalistaként -- a poszt eladásában -- gondolkoztam, amiért cserébe azonban nem pénzt kapok, hanem nagyobb ismertséget a gondolataimnak és a PKP-nak, amit képviselek. A csere -- azaz a piaci tranzakció -- során nem okvetlenül történik forintmozgás: a poszt megírása és az olvasók általi elolvasása esetében sem. De mégis kiegyenlítik az olvasók az általam megtermelt jószág (szellemi termék) árát az imént említett módon, a PKP-n és egy jobb Magyarország lehetőségén gondolkodva. Ezzel azt akarom mondani, hogy a piacgazdaság tágabb fogalom, mint a kapitalizmus, és fontosabb is. A kapitalizmus az a piacgazdaság, amelyben a legtöbb érték a pénzben kifejezhető tőkének (Kapital, capital) -- azaz értékteremtő forrásnak -- köszönhetően áll elő. A tőke az a pénz, amit a tőke tulajdonosai eladható érték és az ennek megfelelő még több pénz előállítására használnak fel.

Ha valaki vesz a pékségébe egy új kemencét, azt azzal a céllal veszi, hogy az ebben előállított (versenyképes) pékáru eladásával előbb fedezze, majd meghaladja a kemence árát. Ehhez jól kell kalkulálni: van-e elég nagy piacom (elég vevőm és jó árum) ahhoz, hogy minimum ki tudjam fizetni a kemence árát, de leginkább nőjön a hasznom is. Aki nem jól kalkulál, nem jól kockáztat, az megbukik (bukja a kemencét, esetleg a pékséget, esetleg a piacát, esetleg a megélhetését is), de miközben kalkulál, győz vagy veszít, rengeteget tanul is. Tanul az emberekről, tanul magáról, tanul a piacról, a szakmájáról. Mindez a tanulás és tudástöbblet a piacgazdaságnak hála áll elő, azt is gyarapítja, és minden egyes tanulási pont összeadódva fejleszt egy adott közösséget.

Tehát kapitalizmust írtam fent, de a piacgazdaság a lényeg, olyannyira, hogy ahol nincs szabad piac, ott a kapitalizmus valóban oligarchiát (a kevesek hatalmát) hozza létre; viszont ahol nincs kapitalizmus (elég tőke a fejlesztésre, versengésre, növekedésre, tanulásra, kiválóságra), ott a szabad piac nem hoz létre elég értéket, elég pénzt, tehát keveseket tart el, nincs versenyképes reprodukciója a közösségnek.

Magyarországon gyenge a kapitalizmus és gyenge a piacgazdaság. Az állam korrupt, a piaci tudás összeadódása helyett az oligarchiát, a kevesek uralmát szolgálja azzal, hogy rosszul, vagy egyenesen a hatalmával visszaélve szabályozza a versengő cserét, egyes játékosokat nemcsak közpénzből segít nyertes helyzetbe és tart nyereségesen, de adminisztratívan megöli a versenyt körülöttük. Ennek a posztnak az a célja, hogy röviden megmagyarázza, miért tesz ez rosszat az egész magyar nemzetnek. Tegnap bezárt egy pékség a környékünkön, mert nem bírta a versenyt (most ne beszéljünk arról, hogy az állami bürokrácia, adóteher, és a vállalkozásellenes szellemi környezet hogyan akadályozza mindenki piacra lépését). Ebben a mikrovállalkozási szektorban még van verseny. A KKV szinten is. De kétségtelen, hogy amint az állam és a nagyvállalati szektor szintjére érünk, ezek összejátszása, korrupciója, és hatalmi érdekei látványosan képesek torzítani a versenyt. De ezek torzítják, nem a piacgazdaság és a kapitalizmus született logikája. 

Erre akartam felhívni a figyelmet. Mert miközben az oligarchikus szereplők szidják a "nyugati kapitalista logikát", a nép hozzá nem értő többsége megveszi ezt a sódert, és az oligarchikus szereplők ezen felbátorodva további piactorzítást és korrupciót visznek a rendszerbe szabályozás címén, hogy -- úgymond -- megvédjék a "magyar embereket", a közben a piac folyamatosan veszít az ideális hatékonyságából, és egyre több közpénzt visz el az oligarchia és a veszteségek finanszírozása. A legutóbbi bizonyíték erre: a rezsicsökkentés kötött árai vagy két éve veszteséget termelnek a magyar háztartásoknak, mert a verseny és a piaci hatások nyomán nagyot esett az utóbbi időben az energiahordozók világpiaci ára. A magyarok nagy része azonban még mindig meg van győződve arról, hogy a kormány védi őket. Épp az ellenkezője történik! (Ráadásul az Orbán egyik barátjához, egy bizonyos Garancsihoz köthető energiakereskedő cégen keresztül a fideszes politikai kaszt kihasználja az állami árszabályozást, és nagyjából zsebre teszi a világpiaci és a kötött lakossági ár közötti különbözetet, röviden, becsapja és kifosztja a magyar állampolgárokat.)

Ma nem a mindenki előtt nyitva álló tanulás és az érdemek révén jut előre az ember, hanem egy teljesen más értékrendszer alapján, amit önkényesen állítottak össze, a hűségre, a vakságra, és egy érdekszövetségben való részvételre építve. Ami az összességnek csak az elszegényedését és erkölcsi szétesését szolgálhatja, szemben a kapitalista piacgazdasággal, ami a koordinációt és a versengő együttműködést.

Még valamit: a rendszer hatásfoka messze nem tökéletes, messze nem hozza létre azt az ideális társadalmat, amely különböző formáiban ott él a különböző fejekben. De éppen mivel ezek az ideális társadalmak különbözőek, meg kell becsülni azt az egyedüli mechanizmust, amely mindenki számára élhető együttműködési keretet tud biztosítani, és ezt kell javítgatni. Ugyanez lehetőséget ad arra, hogy mindenki valóra váltsa önmagát ilyen vagy olyan minőségben. A kollektív eszmények hajszolása ellenben rendre katasztrófába taszította a közösségeket a történelem folyamán. Ezért hát -- az ilyen eszmények mögött lappangó katasztrófák elkerülése érdekében -- szeressük és óvjuk a kapitalizmust! Őszinte és hatékony: a jobbat jutalmazza, az átlagost élni hagyja, és a gyengét folyamatos javulásra -- tanulásra, pályamódosításra -- serkenti. Éppen fordítva tesz, mint az oligarchikus maffiaállam, amely visszaveti az érdemeseket és jutalmazza a korrupt erkölcsöt és gyakorlatot. Még szabad a választás! Polgári Konzervatív Párt www.pkp.hu

"Nekünk kész javaslatainak és válaszaink vannak, de még nincs hozzá tökéletes szervezetünk, a többi párt azonban még a helyes kérdéseket sem találja el." Ühüm. Hát ehhez annyit: a lehető legrosszabb, igazi társadalommérnökség, ha "kész válaszai" vannak egy politikusnak, mielőtt "kimegy a terepre", és még fel se tette a kérdéseit (mert, ugye, ki sem ment, és fel se tette, hiszen sokadszorra tűzi ki: "ha nincs saját médiánk, de akkor ki kell járnunk az emberek közé, (...) aztán a pártot meg kell erősíteni, és ezt a parlamentből nem lehet". Ez a zöldpárt örökzöld programja, miközben a realitás, hogy a Parlamentből legmesszebb a Kossuth téri padokig jutnak, ahol lerogynak, és megbeszélik a "vidékstratégiát". Malícia? Csak egy pici).

De hét-nyolc évvel a megalakulása után, 5% birtokában persze az LMP-nek természetesen nincsen kész válasza semmire. A fiókválaszokon kívül, hogy a korrupció és a hatalommal való visszaélés rossz, fogalmunk sincs, a "zöld" és "antiglobalista" párt mi az ördögöt csinálna a mai anyagi értelemben modern, globalizált, társadalmi kompetenciáit tekintve azonban premodern Magyarországon. A megrekedés a "jobb"- és a "baloldal" között a pártspektrumban egy 20. század végi posztmortem újbalos ideológiával igazi mestermunka volt. Talán tényleg újra kéne gombolni mindent. Ennek fényében a fenti első mondat elég rémisztő. Megjegyzem, ezt az inadekvát stratégiát láttam előre és óvtam tőle az LMP alakuló kongresszusán, amikor ki is léptem a pártból Schiffer válaszát követően -- ha készült jegyzőkönyv, visszakereshető. Ennek ellenére szerintem Szél jobb pártot építhet, mint Schiffer tette, mert jobb karakter -- feltéve, ha egy-két alapvető dolgot valóban újragondol, és mer továbblépni (elsőként úgy bázisdemokratikusan a bázisdemokrácián). A tétemet már megtettem korábban egy MSZP-Jobbik-LMP választási koalícióra, ennek esélyét most megerősödni látom.

Ha valaki elfogultsággal vádol, annak hadd szögezzem le: ha az MSZP-t és Gyurcsányt elvinné az ördög, és ezért azt kérné cserébe, hogy felváltva Schiffert, Szélt és Sallai Benedeket kelljen hallgatnom minden egyes nap az életem végéig, bevállalnám, már csak azért is, mert pontosan tudom, milyen büdös nehéz pártot csinálni a mai Magyarországon, ha nincs posztkomcsi múltad vagy jellemed, és ez tiszteletre méltó.

Magyarország jobboldali pártja, a Polgári Konzervatív Párt, a szabadság, az emberi értékteremtés, és az erős európai nemzet érdekeit képviseli. Mind a három érdekében magas színvonalú iskolarendszerre, a korrupció letörésére, a törvényesség helyreállítására, illetve megerősítésére van szükség. A PKP nem alkuszik ezekben a kérdésekben, mert az unortodoxiát szemfényvesztésnek, a mai magyar közállapotokat botrányosnak, a jövőnket pedig súlyosan fenyegetettnek látja. A Fidesz a magyar polgárság képviselőjéből annak sírásójává vált az utóbbi években, mert olyan környezetet hozott létre az országban, amely egy-két évtizeden belül a versenyképességünk végleges felőrlődéséhez vezet, ahelyett, hogy javítaná, aláássa a magyar polgárság európai anyagi és szellemi státusát, és boldogtalan, konfliktusos hellyé teszi az országunkat. A politikai baloldal non-entity, soha nem válhat a polgárság képviselőjévé, mindig is az államadósság növelésének, az egyenlősdinek, az értékek relativitásának, a kulturális semlegességnek, az antikapitalizmusnak és a posztnemzeti törekvésnek a billegő egyvelege marad.

A PKP havi kb. kétszázezer forintból gazdálkodik, amit túlnyomórészt a tagjai biztosítanak a jövedelmükből. Ehhez képest a párt aurával, programmal, és növekvő szervezettel rendelkezik, terveink szerint egy éven belül elérjük a választókerületek nagy többségét. A legfőbb ellenségünk azonban nem a pénztelenség, hanem a közöny és a lemondás.

A polgárok elfelejtkeztek Széchenyi gesztusairól, amelyekkel sokkal ellenségesebb időkben megteremtette a modernizálódó Magyarország néhány fontos intézményét, elfelejtkeznek számos későbbi magyar áldozatvállalásáról, amellyel a közérdeket támogatták -- és legfőképpen elfelejtkeznek egy tényről: ha mindenki lemond arról, hogy megteremtse magában az összefüggést a magánérdekek és a közérdek között, akkor a közérdek nem fog érvényesülni, illetve ami előáll, az biztosan rombolja majd a magánérdekek túlnyomó részének érvényesülését. Ha én nem teszek az ésszerűség érdekében, és mindenki így gondolkozik, akkor itt nem lesz semmi, ami végül ésszerű volna. Sajnos a dolog természete olyan, hogy ennek a kijelentésnek az egyetlen cáfolata sem történhet meg másként, mint úgy, ha mindenki elkezd cselekedni az ésszerű végcél érdekén, és ehhez konkrétan, az adott célt nézve, egy olyan pártot támogat pénzzel, pártmunkával, a szavazatával, amely ésszerű célokat ésszerű eszközökkel akar megvalósítani. Röviden: másra várni öngyilkos ésszerűtlenség.

A PKP várja a cselekvőket és a támogatókat, akik hozzánk tesznek, javítják és erősítik a pártot! Az eszközt te választod meg -- elvégre ez egy polgári párt. www.pkp.hu

Őszentsége döntően két témával jegyezte el magát uralkodása eddigi időszakában: az antikapitalizmussal és a menekültek és migránsok érdekeivel (míg a papi abúzusok témáját sikerrel a háttérbe szorította). Sokan szeretik azt mondani, hogy ebben a pápa baloldalisága és latin-amerikai háttere nyilvánul meg, ez engem nem annyira érdekel -- ami érdekel, az a pápa tévedése az egyház e világi szerepét illetően. A pápa ugyanis nem látszik észrevenni azt a veszélyt, amit a kereszténység (konkrétan a krisztusi parancsolatok) leválasztása jelent a katolicizmusról (a tradícióról, a misztikumról, és legfőképpen az egyházi hierarchiáról -- azaz az intézményről): nem veszi észre, amit Jeruzsálem leválasztása jelent Rómáról.

A katolicizmus és a kereszténység produktív feszültsége kétezer éves téma, az ősegyházba nyúlik vissza, végig kísérte a szerzetesi mozgalmak, az egyházszakadás, a reformáció és az ellenreformáció, az ultramontanizmus, a legújabb kori zsinatok egymást követő fordulatait, nagy témája az irodalomnak, a művészeteknek, a politikának stb. Egy összefüggés mindenesetre tagadhatatlan: amíg az egyház befolyásos volt a világban, addig világi szervezőerővel rendelkezett, amely legalább annyira volt politikai-igazgatási és gazdasági szervezőerő, mint spirituális. Az egyház spirituális befolyásának csökkenése és e világi szervezeti hatalmának hanyatlása szoros összefüggésben állnak egymással, aligha lehet megmondani, melyik volt fontosabb a kereszténység hatásának visszaszorulásában.

Amikor Ferenc pápa a kapitalizmust erkölcsi, hitbeli és szociális alapon bírálja, közben keblére öleli a migránsokat, és ugyanerre szólítja fel az államokat, két olyan szervező erőről (a kapitalizmusról és a nemzetállamokról) mond kritikát, amelyek legyőzték a globális krisztusi szereteterkölcsöt a társadalomszervezésben.

Ferenc erőtlen bírálata egy dolog. Ennél is fontosabb azonban, hogy a pápa nem tűnik észrevenni, miért az: ahhoz ugyanis, hogy a katolikus egyháznak újra ne csak szava, hanem hatóereje is lehessen spirituális kérdésekben (az emberek lelkében); hogy moralizálás helyett újra erkölcsi igazodási pont legyen, ahhoz újra e világi (politikai, gazdasági) szervezőerővé -- hatalommá -- kellene válnia, és kifejezetten nem volna szabad feloldódnia (most éppen) a szekuláris baloldali véleményközösségben mint annak szakrális nyúlványa. Mert félreértés ne essék, az emberek igénye nem csökkent a lelkük megszervezése iránt, nem csökkent a transzcendencia iránt (bizonyíték erre a sok szédelgő tan, amit a keblükre ölelnek), a világ nem vesztette el az igényt a spiritualitás iránt, csak a katolikus egyház nem tudja ezt számunkra versenyképesen megadni. Az emberek sokkal hajlamosabbak hinni a láthatatlanban, ha azt látható, potens szervezet képviseli, amely elvár, követel, feltételeket támaszt, és szervezi a világot. Isten nem halt meg, csak sok kis torz formára esett szét, mert a nagy tradíciók mögötti szervezeti rend (legelébb is a római egyház intézményrendszere és immanens kultúrája) esett szét. A lélek mögül eltűntek az izmok, mire a lélek is kétségbe esett, és már magában sem hisz.

Krisztus mondhatta, hogy az ő országa nem e világból való.  Az egyház azonban nemcsak ebben a világban van, de legalább félig ebből is való (« Corpus Christi Mysticum » intendit Ecclesiam Christi terrestrem). Ha nem tud szervezni, életeket megkötni, hierarchiát ajánlani a mai szervezőerők (a kapitalizmus és a nemzetállamok) mellett, illetve ezt az ambícióját már fel is adta, és csak moralizál, akkor nem remélheti, hogy valaha is vissza tudja szerezni az emberek számára a hitet. De ehhez a döntéshez Ferenc nem a megfelelő karakter. Ez egy akkora döntés, amelyet a katolikus egyház 1965-re a II. Vatikáni Zsinattal ad acta tett, és azóta sem hajlandó szembenézni vele. Ötven éve csak nyafog.

Egy kis politikai iránymeghatározó. A baloldalt elsősorban a javak elosztásának mikéntje érdekli, a jobboldalt elsősorban a javak létrehozásának mikéntje, a Fideszt elsősorban a javak ellopásának mikéntje.

A baloldali pártokhoz tartozik a Jobbik is (nemzeti-keleties baloldal), míg összesen két jobboldali párt van ma Magyarországon, a PKP és a MoMa. (Nyilván, mi az előbbit autentikusabbnak gondoljuk.)

A jobboldal a minél magasabb értékteremtés érdekében szabályozná az elosztást (oda oszt, ahol nagyobb megtérülés várható hosszabb távon, tkp. befektet, ezért tartja nagyon fontosnak az oktatást, ami a legfontosabb hosszú távú társadalmi beruházás, majd az egyenletesen növekvő megtérülésből oszt vissza a megtérülés további növelése érdekében: röviden, az emberi képességek kibontakoztatásában érdekelt), a baloldal a minél nagyobb azonnali fogyasztás érdekében szabályozza az elosztást (ezért gyakran eladósítja az államokat, és az állami képességek kibontakoztatásában érdekelt, végcél a nemzeti vagy nemzetközi szocializmus, pl. Jobbik vagy MSZP, az odavezető úton egy kis korrupcióval).

A Fidesz semmi mást nem csinál, mint rombolja a társadalom értékteremtő erejét, a csökkenő erőforrások jelentős részét ellopja, ezzel csökkenti az újraosztható javak halmazát is. Se nem jobb-, se nem baloldali, hanem egy pártrendszeren kívül álló élősködő politikai vállalkozás, amit jól mutat a politikai karrierje a radikális liberalizmustól a nemzeti radikalizmusig.

Tehát a baloldal: Jobbik (nemzeti-keleties látószög), PMEgyüttDKMSZPMunkáspártLMP (posztnemzeti, nemzetközi látószög).

Tehát a jobboldal: PKP és (kis megalkuvással, amit a bizonytalan szövetségi politikája és Bokros Lajos múltjának egyes részletei indokolnak) a MoMa. Lehetne ezt még a progresszív-konzervatív tengely mentén bonyolítani, de nincs sok értelme. Ha ezt valaki tudja, nagyjából mindent tud a magyar politikáról. www.pkp.hu