A politikai rendszerek, mióta világ a világ, a "nép" ellenőrzéséről szólnak. Ebben a legfontosabb eszköz a "nép" (modern körülmények között a minél több választó) meggyúrása egy politikai (ellenőrző)rendszer legitimálása és egy politikai réteg megválasztása érdekében. Amíg az ideológiák hatékonyan szólnak a néphez, addig a hatalom ezen túl is felhasználható sok mindenre (jóra és rosszra), de a nép feletti ellenőrzést -- mindent megelőzően -- biztosítani kell. A nép ellenőrzése (vezetése, pacifikálása) -- ha tetszik, ha nem -- a legfontosabb közjó, ha ugyanis erre nem lenne képes a politika, folyamatosan mindenki háborúzna mindenkivel, káosz lenne. Ez a politika realista felfogása, az elsődleges törvény, amit ismerni kell a politikával kapcsolatban. Van a politikának számos "idealista" felfogása (pl. hogy a politika célja az emberi jogok, az emberi önmegvalósítás, a lehető legjobb erkölcsi világrend, az igazságosság, a béke stb. biztosítása, vagy éppenséggel "a nép szolgálata"), de ezek rendre már ideológia konstrukciók, és a céljuk semmi más, mint a hatékonyabb ellenőrzés, miközben elhallgatják a létezésük valódi okát. A politikai verseny: ellenőrző ideológiák és gyakorlatok versenye. A választók szempontjából a releváns kérdés pedig: hogyan (milyen másodlagos, akcidentális eredménnyel) akarunk ellenőrizve lenni?

A nép ellenőrzése, a 2008-9-es pénzügyi válság utózöngéiből és a liberális világrend megrendüléséből is láthatóan akkor lehetne hatékony, ha egy adott közeg (ország, kontinens, a világ) meglehetősen egységes lenne szociális és kulturális tekintetben, de csak annyira, hogy ez erősítse az egyének hozzájárulását a közösségi értékteremtéshez. A nagy kulturális vagy szociális széttartás, vagy a szélsőséges individualizmus és elidegenedés mind a politikai (ellenőrző)rendszer lerohadásához, szisztematikus elégedetlenséghez és frusztrációhoz, anómiához vezet.

A nép ellenőrzésének politikai álláspontjai ott térnek el, hogy az egyének, a szociális és a kulturális közösségek háromszögében hova helyezik a hangsúlyt. A baloldal tipikusan erősebb szociális kohézióban gondolkodik az egyéni önmegvalósítás és a kulturális közösségek kárára, a jobboldal a kulturális közösségek egységére teszi a hangsúlyt, a liberálisok az egyének közötti semleges, jogállami és piaci koordinációra. Ezek aztán egymást bírálják, Így lesz pl. a liberalizmusból homogenizáló, nemzetellenes gazdasági érdekszövetség és háttérhatalom, miközben a kulturális kollektivizmus vagy a szociális nivellálás hátulütőiről semmit sem hallunk.

Semmi meglepő nincs abban, hogy a Fidesz -- annak a politikai ideológiának hála, amelybe az utóbbi években belelavírozta magát -- a homogén kulturális közösség révén akarja ellenőrizni a népet, a baloldal (kevésbé hatékonyan politizálva) a szociális nivellálás felé lépkedve, ezért ezek ketten erős államot feltételeznek, a liberálisok (ha lennének idehaza) pedig a kiterjedt emberi szabadságban, a kis államban, és a spontán piaci koordinációban utaznának, amelynek érdekében visszavágnák az állami funkciókat. (A nyugatos konzervatívok, mint a PKP, a nem doktrinér -- készség alapú -- szabadság, a közepesen erős kulturális közösség, és a modernizációs célú, de csökkenő erejű és többrétegű gazdasági-szociális közösség hívei, amely értelemszerűen limitált feladatokat ad az államnak.)

A nép vezetésének (azaz az elsődleges közjónak a) szempontjából mindegy, hogy egy politikus hisz-e az ideológiájában (meggyőződésem, hogy Orbán nem hisz a sajátjában), mert a nép döntő hányadát ez se nem érdekli, se nem tudja kideríteni, hogy a politikusok hányadán állnak a nyilvános meggyőződéseikkel. Csak az adott közjófelfogás hatékonysága számít, az viszont nem tekinthető hatékonynak, amely erős (pl. kulturális vagy szociális) kollektivizmussal (erős kóddal) aláássa egy nemzet reprodukcióját -- mint látjuk a mai fideszes rezsim esetében.Ezzel azt is állítom, hogy teljesen mindegy a lényeg szempontjából, hogy egy politikus jobbos, balos, vagy liberális ideológia mentén gondolkodik, egyedül egy közösség ellenőrzésének a hatékonysága számít, amely viszont erodálódik, ha az adott ideológiát nem képviselik célszerűen és megfontoltan. Ráadásul minden ideológiának megvan az apálya és a dagálya, kis módosulásokkal (ami a három vezető kódrendszert illeti) állandóan követik és korrigálják egymást, mindegyikre szükség van. Az, hogy ki milyen ideológiát vall egy politikai spektrumban, csak a választót érdekli. Egy politikus akkor jó politikus, ha az általa kifejtett ellenőrzés hatékonysága számít neki, az (ideológiai, politikai) eszközök másodlagosak.

A politika tehát mindenképpen machiavellista (a hatalom megszerzésére és megtartására irányul: a logikája a hatalom/nem-hatalom, a fideszes ideológusok szerint egyenesen a barát/ellenség bináris kódjára épül) -- machiavellistának (azaz hatalom-orientáltnak) kell lennie, ha cselekvő helyzetbe akar kerülni. Ennek ellenkezőjét hirdetni maga is ideológia, konkrétan a politikai Ördög leleplezésének (egyfajta idealizmusnak a politikai) ideológiája. A legnagyobb probléma a politika hatékonyságát illetően mégsem a machiavellizmus be nem ismerése, hanem a machiavellizmus hiánya (ha egy ún. politikus nem akar hatalomra jutni, mert személyesen kényelmesebb neki a kiegyezés az ellenzéki léttel, ahogy erre számtalan jel mutat a mai ellenzéki oldalon). Ez utóbbi a politika valódi korrupciója.

A törésvonal Magyarországon nem a közjó és a hatalom hívei között húzódik, hanem a sikeres és a sikertelen machiavellizmus hívei között. Más kérdés, hogy a sikeres machiavellizmus most közjó-ellenes, azaz instabil --  mivel nem képes gondoskodni a politikai közösség reprodukciójáról, a sajátját (a kódját és ennek hatékony működését) is rombolja. Viszont lehetséges, sőt értelemszerűen kívánatos az a politika, amely -- noha, ahogy magyarázom, a természeténél fogva machiavellista -- a közjót szolgálja.