A magyar liberális-progresszív elitnek az a vékony része, amelyik egyáltalán tudomásul veszi, nem tud mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy újra nyitottá vált a történelem. Gondolok itt Fukuyama korábbi (most már nyilvánvalóan hibásnak bizonyult) jóslatára, amely szerint a kommunista rendszer bukásával a liberális paradigma végleges győzelmet aratott a Földön, és elkövetkezett a "történelem vége" -- nos, nemhogy nem következett el, de a liberális paradigma jelentős erózión megy át már a nyugati civilizációban is, és vészesen fogynak mellőle azok az érvek, amelyek a tömegek számára relevánssá vagy hitelessé tennék. Orbán Viktor "politikai" kormányzása a liberális paradigma összeomlásának hazai bizonyítéka, de nem látni egyelőre, hogy a liberálisok felkészültek lennének arra, hogy szűk értelmiségi vitakörökön túl is meg tudják védeni az eszméiket.
Amikor Lánczit szörnyülködve idézik (hogy a korrupció a politika lényege), nem egészen értik, hogy ez a lényeg a hatalom és a hatalomnak a megtartása, és a korrupció ennek egyszerre eszköze és bizonyítéka. Magyarán (legalább átmenetileg) vége van annak a korszaknak, amely a liberális alkotmányossághoz vagy konszenzushoz való alkalmazkodást a politika előfeltételének tekintette. Ez a liberális erőtér (amelynek része volt egyfajta etika, gazdasági logika, és nemzetközi kapcsolatrendszer) kénytelen volt átadni a helyét egy nem annyira új politikafelfogásnak (hiszen, mint minden, ez is "a görögöktől" fogva létezik, majd Machiavellin, Nietzschén, a fasizmusokon, legutóbb pedig a francia újjobboldal és a putyinizmus szűrőjén jutott el a Századvégig), amely a(nta)gonisztikus, voluntarista, és szuverén -- ezek alatt értve kb., hogy a politikai princípiumot mindenek felett állónak tekinti a kormányzásban. A végcél ideálisan Orbán egyszemélyi szuverénné emelése, aki így -- Carl Schmitt, a Harmadik Birodalom jogtudósának meghatározása szerint -- rendkívüli állapotot hirdethet ki, ha akar (azaz felfüggesztheti a jogrendet). Tudjuk, ennek az alkotmányozási háttere is alakul már.
Ez a harcmodor, amelynek természetesen fontos része -- mint minden reálpolitikának -- a tömegek ellenőrzése, teljesen új a hazai liberális-progresszív értelmiségnek, olyannyira új, hogy fasisztáznak, maffiáznak, diktátoroznak (ami rendben van idáig, de az nincs rendben, hogy) közben viszont lemaradnak a megértés, saját érveik akcióképes újragondolásának, és az ellentámadásnak a momentumáról. A harcteret az ellenfél leporolta, felvonultatta seregeit, leverte a liberálisokat --, és ők csak addig jutottak hat éve alatt, hogy rosszallják a játékszabályokat, és mélyen meg vannak győződve az ellenfél gonoszságáról (amely, hangsúlyozom, csak a saját -- vert -- paradigmájukon belül értelmezhető jelző). Nem erre mondják a digitális kultúrában, hogy "laughing out loud"? Kevésbé szarkasztikusan, a liberalizmus nagy bajban van, mert az alkotmányos rendje már nem tekinthető adottságnak, a nacionalista és a szociális demagógiához nincs érkezése, a kapitalista modernizáció nyelvét pedig (Magyarországon) utoljára a 19. században beszélte. Így aztán marad a reaktív, nem túl meggyőző sopánkodás emberjogi és európai témákban, de az apály ezekben sem kedvez neki. Most kellene felmutatni, khm, a szellemi tartalékokat!