1000 leütés

A mai állás szerint az Egyesült Királyság szűk többséggel az EU-ból való távozás mellett szavazott. Sajnálatosan, de érthetően. 

Egy intoleráns magyar "liberális" véleménye szerint győztek azok, akik híján vannak az ismereteknek és az iskolázottságnak - továbbá "az idegengyűlölet hódító útra lépett". Ez persze csak az intoleráns magyar "liberális" (= radikális progresszív) szent együgyűségének megnyilvánulása a szokványosan agresszív hangfekvésben, de a többiek talán elgondolkodhatnak: miért várjuk el a bolsoveri nyugdíjastól, hogy perfekt legyen az EU 30-50 éves rózsaszínű perspektívája ügyében, miközben a legszívesebben a 30-50 évvel ezelőtti UK-ban élne? Miért várjuk el a liverpooli McDonald's konyhásától, hogy lelkesedjen a City érveiért, miközben az órabérét kelet-európai és szír bevándorlók szorongatják? Ha belegondolunk, csak az őrültektől várhatnánk el ezt. És ők jellemzően nem azok.

A brit átlagválasztó -- a magyarral szemben -- éppenséggel nemcsak jól informált, hanem több százéves termékeny politikai reflexek között él, pontosan tudja meddig, és mikor ne tovább. A választóvonal pedig az, amitől már végképp nem érti az establishment érveit (azon már rég túl van, hogy ezek az érvek egyeznének az élettapasztalatával). Ehhez ért el most. Ez a választó alapvetően konzervatív: szeretné belátni, mi folyik körülötte. De az EU és a brit állam utóbbi évtizedei (legalább Tony Blair árulása óta) folyamatos agresszió volt az átlagember érzései és értékrendje ellen, legfeljebb makroalapon kozmetikázva. Sajnálom az exitet, de az ostoba politika az ostoba politika. Most fizetjük majd a kamatait. A tanulság (szarkasztikusan): amíg le nem számolunk a demokratikus illúziókkal és intézményrendszerrel, addig a politika úgy teszi jól, ha demokratikus: minimum reflektív, alkalmazkodó, ismeri a társadalom keresztmetszetét.

Mármost jó válasz-e a Brexitre a "több EU-t, több föderalizmust" automatizmusa? Nem az. Nem akarom eltagadni a kérdés bonyolultságát, és azt, hogy igen szerteágazó posztot kellene írnom (amire nem is volnék képes) ahhoz, hogy bármiféle megalapozott elvárással lehessek. De nem hiszem, hogy olyan szempontok jönnének elő, amelyek módosítanák a véleményem, hogy az EU-nak nem többnek, hanem legelőször is hatékonynak, másodsorban demokratikusnak, harmadsorban evolutívnak kell lenni (az emészthetőség végett). A nagyobb hatalom egy olyan képtelenül alacsony színvonalon működő szervezetben és gyenge értékrendszerben, mint a mostani Unió, nyilvánvalóan mélyülő európai válságokhoz vezetne.  

A Brexit talán megteremti az alkalmat az Unió újragondolásához, és ezt talán nem szúrjuk el. Reméljük, a további kataklizma elmarad, amíg erre sok kerül.

Nem vagyok focirajongó, nagyjából harminc éve az első meccsek, amelyeket végignézek (nem véletlenül), a válogatott mostani összecsapásai, fogalmam sincs, Storckot hol mennyiért jegyzik edzőként, elképzelésem sincs arról, mi fán terem a passzsáv, de néhány dolgot tudok cserébe.

Egy háromszériás sikert sem adnak ingyen. A mögött koncepció, felkészülés, ésszerűség és pontos kivitelezés van. Más klubokból jövő, eltérően szocializált embereket egy közös cél érdekében pályára küldeni a siker reális reményével professzionális munkát kíván meccsek előtt, alatt és után. Oka van annak, hogy ezt a professzionalizmust nem magyar kapitány alatt érték el egyébként magyar emberek, akik azonban maguk is jórészt nyugati klubok "rezsimjei" alatt élnek (ideértve Dárdait is). Amit most ünneplünk, az nem a köznapi magyar készségek, hanem azok meghaladása. A köznapi készségeinket nem túl pontosan, de valamit értve írta le éppen Storck -- ezeken kellett felülkerekednie.

Amin neki felül kellett kerekednie -- amit én ezen a blogon a társadalmi kompetenciák hiányának, legalábbis töredezettségének nevezek, és oka a társadalmi versenyképtelenségünknek --, azon kéne a futballnál sokkal fontosabb, életbevágó területen, a politikánkban is túllépni. A fociboldogságunk felhőtlen, viszont figyelmeztet a politikánk társadalomellenességére, sikerellenességére, romlottságára és kilátástalanságára -- a magyar foci megelőző negyven évére. Orbán kint van a meccsen, talán magának is tulajdonítja (ahogy neki is sokan) a diadal egy részét, pedig a lényeg éppen az, hogy a focisiker az Orbán Magyarországa elleni lázadás. Erről megbizonyosodni elég, ha összevetjük az esti körúti jeleneteket (a boldogságot) a rendszeresen mért, állandósult képpel, amely egyébként minket a világ egyik legboldogtalanabb népének mutat.

Persze, hogy el lehet vonatkoztatni a politikától a foci feletti örömben. Jól is tesszük, ha így teszünk. De nem lehet elvonatkoztatni a foci -- és bármi: üzlet, tanulás, politika, háború és más versengő életformák -- eredményességének alapjától: az átlátható, mérhető, inspirált, szisztematikus, kitartó munkától, amely jó stratégián, hajlékony taktikai húzásokon, az eredmények reális értékelésén, majd a közös ünneplésen alapul. Amint látjuk most a válogatott szereplése kapcsán. De nyilvánvalóan nem láthatjuk a politikában. A foci célja a győzelem, ahogy egy jó politikáé is. De a győzelmet máshogy mérik: a hatékony politikában talán leginkább a közjó gyarapodásával, a korrupt, diszfunkcionális magyar politikában ellenben a foci felívelésével -- írom azoknak, akik a válogatott szereplését a magyar politika sikerének tartják, és ezzel összetévesztik pl. egy miniszterelnök feladatát az MLSZ-elnökével vagy a szövetségi kapitányéval. A magyar politika a saját területén ma éppen olyan kudarcos, mint a focink volt a múlt évtizedekben, mert ugyanazon képességhiánytól szenved.

Ha minimum egy Bernd Storck politikai alteregója irányítaná az országunkat a maga professzionalizmusával -- más országban élnénk, mint a felcsúti lelátó jelképezte orbáni magyar ország. És miért ne akarhatnánk a (persze, csendes) boldogságot a köznapi életünkben is? Miért elégszünk meg a futó benyomásával egy futball EB kapcsán? Polgári Konzervatív Párt. www.pkp.hu

A nacionalizmus a 19. század első kétharmadában modernizáló célú volt, az egy területen élő politikai közösség tömörítését akarta elérni az országok versenyképességének ("hatalmának", szuverenitásának, gazdasági erejének, és társadalmi produktivitásának) emelése érdekében, lásd a reformkori nagyjaink munkásságát. A politikai közösség ebben az időben döntően a nemességre és a polgárságra terjedt ki, de a tömegdemokráciák kialakulásával a modernizáció kezdeti célja fokozatosan átadta a helyét a tömegek feletti kontrollnak, a nacionalizmus elvesztette a közösségi érdekét, miközben egyre kollektivistább erkölcsi elvárásokat támasztott, mígnem a fasizmusok előretörésével a súlypontja látványosan egy szűk ideologikus érdek és vezető réteg kiszolgálására helyeződött át. Ugyanekkorra az ésszerűség és a pozitív közjó helyett -- éppen a tömegek ellenőrzésének minél nagyobb hatékonysága érdekében -- a szenvedélyek és az ellenségkeresés lettek a fő mozgatói, az intézményközpontúság helyett pedig az akarat a politikai rendezőelve. Magyarországon tovább súlyosbította ezt a változást Trianon traumája, majd a nacionalizmus etnicista, rasszista fordulata, és legborzasztóbb eredménye, a magyar zsidók Holokausztja.

A nacionalizmus, mióta csak letért az ésszerű modernizációs útról, döntően nemzetellenessé vált -- ma is az. A feladat a visszahelyezése a 19. derekának értékteremtő logikájába, amely természetesen a korábbitól eltérő stratégiát és tartalmat feltételez. Egy konzervatív vélemény sosem lehet nemzetellenes, viszont úgy teszi jól, ha tömegnemzet- és nacionalizmus-kritikus. Mivel a nacionalizmusok tömegdemokráciákra jellemző látószöge alapvetően manipulatív, érzelmi, és ellenőrzési célú, a konzervativizmusnak le kell tudnia válnia erről akár azon az áron is, hogy ezzel elveszíti a tömegek (lumpenek, proletárok, sőt a polgárok egy részének) támogatását is -- ami remélhetően visszaszerezhető akár a tömegnacionalizmus kudarcosságának folyamatos beláttatásával, akár a saját koncepciójának lassú előretörésével.

A modernizációs nacionalizmus felfogása szerint a nemzet kihagyhatatlan és pótolhatatlan egysége a társadalmi modernizációnak, mivel jó ideig még ez marad az emberi együttélés legfontosabb politikai viszonyítási pontja, és a modernizációval járó folyamatos kihívásokat és veszteségeket a nemzeti identitás megőrzésével és erősítésével lehet a legjobban ellensúlyozni. Ez akkor is a helyes út, ha nemzetek feletti politikai egységben élve akár gyorsabb modernizáció és magasabb értékteremtési képesség hozható is létre (habár én ezt se hiszem). Semmi sem igazolja ebben a pillanatban, hogy egy föderális Európa sikeresebb alakul lehetne, mint egy gondosan kiépített és hatékonyan vezetett konföderális, lazább egység.

A modernizációnak természetesen jogállamra és törvényességre, hatékony államszervezetre, fejlett oktatással elérendő társadalmi képességekre, az értékteremtés empatikus, a piaci értékrenden túlmutató puha felfogására, a társadalom integrációjára, a méltányosság konszenzusos felfogására és erős autonómiákra van szüksége -- röviden, a szabadság intézményrendszerére és kultúrájára. A nacionalizmus mint a nemzeti érdek ideológiája nem mehet a személyes érdekek egyensúlyának rovására, de korlátozhatja a személyes érdekek pusztán piaci összecsapását, elsősorban azzal, hogy a nagyobb közösségi értékteremtés jegyében oda irányíthat plusz forrásokat, ahol magasabb marginális haszon és/vagy nagyobb érték jön létre. Az iskolarendszerbe a nyugdíjak helyett, ma még teljesen kisemmizett településekre a nagyvállalati adókedvezmények helyett, ugyanakkor nagyvállalatok letelepülési támogatásának céljára egyes versenyképtelen KKV-kba öntött pénzek helyett, főleg ha a nagyvállalat itt hozza létre a beszállítási láncát stb. 

A nemzeti modernizáció remélhetőleg a jövő magyar nacionalizmusa. A legnagyobb veszély, amely leselkedik rá, az, hogy az a régi manipulatív, szenvedélyalapú nacionalizmushoz képest egyelőre kisebb érzelmi vonzerővel rendelkezik. Ez utóbbit még meg kell találni hozzá, ez most a legnagyobb kihívás vele szemben (egyelőre még) elméleti szinten is. (Kép: progressziv.blog.hu)

Az életünk egy ideje a Facebookon zajlik. Ennek ellenére a FB úgy gyűjt korlátlanul adatokat rólunk, hogy ezt semmi sem szabályozza a saját (hiányos) adatgyűjtési szabályain (privacy) és az ezeket is magába foglaló felhasználói szerződéseken túl. A adatgyűjtés a FB személyre szabott algoritmusában összegződik, amely egyfelől befolyásolja a hírfolyamunk és az elénk kerülő hirdetések összetételét, másrészt ellenőrizetlen mennyiségű adatot ad át rólunk a hirdetőknek és talán másoknak különféle konfigurációban. Külön kérdés, hogy az egész mechanizmus nyereségoldalának adóztathatósága elenyésző, tehát ez sem hoz nagyobb átláthatóságot a rendszerbe. Ugyanakkor aki a FB-ból kimarad, ez lemarad. Kevesen tehetik meg a modern világban, hogy ne legyenek részei ennek a virtuális közösségnek. Innen a hatalma is.

A FB eldönthetné az amerikai választást, ha akarná, szólt a napokban egy másik hír -- különösen, ha egyébként szoros eredmény lenne várható. Az élet áttevődése a virtualitásba -- vannak olyanok szép számmal, akiknél ez szó szerint így van, mivel az életük jóval nagyobb hányadát töltik a képernyők előtt, mint a realitásban -- olyan előnyt biztosít Zuckerbergnek és cégének (tegyük hozzá, a Google-lel versengve) az emberi élet befolyásolásában, amely lassan az emberi elme robotizálásának (algoritmizálásának) kérdéseit is felveti, és ez utóbbi -- a tudás digitalizálása után a tudásallokáció programozása -- nem véletlenül olvad fokozatosan össze a kibernetikával és a 4.0-ás ipari forradalommal. A robotizáció legalább annyira zajlik (már egy ideje) a humánumon belül, mint a technológia világában.

Ezen közben a demokrácia intézményeinek se kollektív értelmük, se indíttatásuk nincs az új fejlemények feltartóztatására, szabályozására stb., ehelyett azzal vannak elfoglalva, hogy a még megfogható tevékenységeket megadóztassák, illetve maguk is ott rombolják a magánélet szentségét, ahol érik. A humánum folyamatosan hátrál a korporációk és az államok kettős nyomása alatt, amelyek működési elve egyaránt a vágykeltés és a kontroll dinamikája, amit ezek úgy próbálnak bagatellizálni, hogy a nem látható boldog végkifejlet felé való haladásként (progresszió) mutatják be, amellyel szemben az aggodalom ostoba és maradi. Pedig világos, hogy míg a szabadság valóban egyenlőbbé válik ebben a rendszerben, ez az egyenlőség egyúttal erősebb ellenőrzés alá esik és lefele nivellál, magyarán a szabadságunkat adjuk az egyenlőségért cserébe (kivéve, hogy közben -- és ez a lényegi hazugság -- az egyenlőségpártiak szabadságnak akarják eladni az egyenlőséget, azaz, a szabadság tényleges csorbulását.)

A tömegízlés nyilván nem alkalmas az ilyen kérdések megítélésére, a tömegdemokrácia default (alap-) állapota nem a lázadás, hanem a kiszolgáltatottság. Az ellenőrzési mechanizmus tökéletesedésével az emberi szabadság megszervezetté és előállítottá válik, mindössze nincs se kultúránk, se tudásunk a veszteség érzékeléséhez. A szabadságot valakik legyártják -- már rég nem egyszerűen szabályozzák vagy rombolják. A szabadság gyártmány, nem képesség, jog, vagy kiindulópont. A FB-kal mindenképpen új kor köszöntött be abban az értelemben, hogy eddig egy gazdasági-társadalmi rendszer bonyolult mechanizmusai szabályozták a szabadságot viszonylag személytelenül, (persze különböző súlyú) akaratok összeadódása révén -- mostanra viszont egyre világosabban megkülönböztethetők azok a szereplők, akiknek az akaratán aránytalanul több múlik, mint bármi máson. És az összeesküvésben nincs semmi titkos, vagy legalábbis semmi, amivel ne lehetne számolni. Számolnak is: ezért van kínai meg orosz FB. És aki nem látja, hogy ezek az autoriter rendszerek azért számolnak vele, mert hatalom, az - attól tartok -- nem érti a szabadságok (irányításának) mai mechanizmusait.

Amikor néhány hónapja lemondtam a Polgári Konzervatív Párt vezetéséről azért tettem, mert fel akartam szabadítani a gondolkodást és cselekvést egy olyan pártban, amelynek a vezetése eleve jobban illene 30-as, fiatal 40-es felnőttek kezeibe (én 50 felé közeledem), ráadásul tudtam, hogy a pártépítésben a választókerületi munka ideje jött el, amelynek koordinációjára nem lennék alkalmas. Azóta kiderült, hogy bizonyos szempontból -- ami az új politikai tehetségek gyors kiemelkedését és a párt dinamizálását illeti -- túl optimista voltam, más tekintetben viszont az idő igazolta a döntésemet, és sokkal precízebb aprómunka vette kezdetét a pártban, ennek részeként pedig felgyorsult (alig észrevehetőről lassúra) a választókerületi terjeszkedés.

A párt új vezetése -- helyesen -- felvállalja annak a terhét, hogy rétegpárt vagyunk, és se nem tudunk, se nem akarunk kielégíteni tömeges illúziókat. A polgárok pártja vagyunk -- röviden azoké, akik eltartják az országot szellemiekben és az adóikkal, többet tesznek be a közösbe, mint kivesznek onnan, idetartozónak tekintjük tehát az alulfizetett szellemi, pl. tanár, foglalkozásúakat is. A Fidesszel szemben nem akarjuk -- gyakorlatilag folyamatos hazudozás árán -- megszólítani az értékteremtésre nem hajlandó lumpeneket, se a (társadalom által eltartott) proletárokat, se természetesen az élősködő politikai bűnözőket. Az egykulcsos adó fenntartásával azt szimbolizáljuk, hogy egy társadalom nem teszi jól, ha kötelező szolidaritás révén (ami eleve fából vaskarika) bünteti a méltányos körülmények között (!)  nagyobb értékteremtésre képes individuumokat -- más kérdés, hogy mivel méltányos körülmények nincsenek, addig, amíg nem közelítünk ezekhez (tehát nem lesz esélye mindenkinek hozzájutni közel egyenlő színvonalú oktatási és kulturálódási lehetőségekhez, amíg a törvény nem vonatkozik mindenkire egyformán stb.), addig fenn kell tartanunk a kötelező szolidaritás egynémely intézményét -- de ezt az adórendszeren kívülre telepítve. 

A PKP vállalja a kollektivista-nacionalista oldallal szemben a személyes szabadság és felelősség, valamint a nemzeti pluralizmus és az alkotmányos patriotizmus nem etnicista látószögét; a progresszivista (ballib) oldallal szemben az életformák közötti értékelvű különbségtételt, a progresszivizmusra jellemző államelvű semlegességgel és egyenlősítéssel szemben a közösségi intoleranciákat és a társadalmi értékrend legitimitását, és szorgalmazzuk a mindennek megfelelő intézményes differenciálást (a zsidó-keresztény-liberális nyugati civilizáció minden eszközzel történő védelmének elsődleges szempontján túl); továbbá mindkét (alapvetően szocialista) megrögzöttséggel szemben hirdetjük a szabadpiaci kapitalizmus és a minél hatékonyabb, modernizáló állam koncepcióját.

Meg vagyunk győződve arról, hogyha nem nagyjából ebben a keretrendszerben mozog az ország, elszegényedés, folyamatos ideológiai belharc, és civilizációs sokkok várnak rá. Ebből is látszik, hogy konzervatívnak lenni nem egyszerű, amikor mindkét oldal ideológiai gleichschaltolással haladna előre a céljai felé, a kettő együttműködése pedig (vagy a relativizáló-homogenizáló egyenlőség, vagy az etatista társadalom, illetve ezek egymás általi erősödése révén) elkerülhetetlenül fasizmushoz vezet. Míg a konzervativizmus alapprincípiuma az élet (ahogy éljük), az ellenfeleié a mások élete (ahogy akarom, hogy éljék). A PKP kisebbségben van, nehezen jut előre, az útja jobbról és balról is szakadékkal szegélyezett, de mindent összevetve egy hálás projekt. Személyes értelemben erkölcsileg felemelő, társadalmilag pedig hasznos -- és mit lehetne ennél többet kérni az élettől? A végén le szeretném szögezni, hogy az aktuális Fidesz-rezsim és "demokratikus" ellenzékének dominanciája éppen addig marad fenn, amíg egyre több ember nem látja be: 1. Lehet ennél sokkal jobb. 2. Nem kerül sokba tenni érte. www.pkp.hu

Modern nyugati civilizációnk kétségkívül legnagyobb fordulópontja az I. világháború, amely végett vetett a liberalizmus korának, és utat nyitott a száz éve tartó szocialista-államelvű rezsimeknek. Az I. világháborúban született meg a tömegmozgósítás mai eszköze, a centralizált állam, amely felváltotta a feudális decentralizált igazgatás és a liberalizmus vegyes rendszereit. Óriási jelentősége van annak a civilizáció és a szabadság szempontjából, hogy a hadigazdaság (tágabban a hadviselésre megszervezett társadalom) fennmaradt a háborún túl, majd a II. világháborún túl is, és az államok ma még annál is nagyobbak és hatékonyabban szervezik az emberi életet, mint a háborúkban tették.

A klasszikus liberálisok és konzervatívok nem véletlenül kongatták meg a vészharangot először 1944-45-ben, amely akkor már -- a nácik vereségének fényében -- inkább szólt a szocialista tervgazdálkodás nyugati elharapózásának. Hiába kongatták, a helyzet tovább romlott: az állami centralizáció és újraeolosztás, az egyenlőség, a progresszió, a technicizálódás, a globalizmus csapásai alatt kiüresedtek vagy válságba kerültek az ún. közvetítő vagy köztes intézmények, amelyek az emberek életet az állam alatti térben összehangolták. Ami egykor (a feudalizmusban) sűrű hálója volt az emberek mindennapjait szabályozó normáknak és kapcsolatoknak, az mára jórészt csak az államra vonatkoztatva működik, elveszítette az autonómiáját, és vele csökkent a plurális szabadságok rendje.

Nem véletlen, hogy az ún. francia újjobboldal (ami az újbaloldalhoz hasonlóan az 1960-as évek végétől ered) egyfajta modernizált (futurista pán-európai) feudalizmusban ragadja meg a konzervativizmus lényegét, aminek esélye volna visszaadni az emberi szabadságok heterogén rendjét az állam visszanyesése és a közösségek megerősítése után. Mint minden plurális hierarchia, ez is sokkal hatékonyabb lehetne, lényegesen nagyobb szabadságot és erkölcsi autonómiát biztosíthatna a polgároknak, de persze sokkal inkább elvárná tőlük a meritokratikus szemléletet, mint a mostani, a  progresszivista nanny state-től a fasiszta rendpártiságig terjedő rezsimek. Érdemes megfontolni: száz éve a folyamatos hadigazdasági állapotot visszatérően ugyanannak a két erőnek a megújuló egymásra találása élteti -- ezek az egyenlősítő progresszivizmus újabbnál újabb formái és az antihumanizmusok. Az előbbiek folyamatosan, egyre mélyebben marják a heterogén szabadságok és a közösségek szövetét, mire -- az autonómiájukat vesztett intézményektől -- az emberi élet megszervezése egyre kizárólagosabban az állam felé tolódik, amely mesterséges (ideologikus: gazdasági, "faji") törésvonalakat hoz létre vagy létező (pl. etnicista, erkölcsi, világnézeti) konfliktusokat erősít fel a szervezés és az ellenőrzés érdekében különféle antihumanizmusok formájában, és így tovább, ciklikusan ismétlődve.

A neofeudalizmus preferált államának legnagyobb értéke a törvénykezés (tehát a törvények betartatása), a versenysemlegesség biztosítása, az oktatás, és esetleg a magaskultúra támogatása lehetne. Más minden alacsonyabb közösségi szinten, autonómiák mentén, egyéni erkölcsi döntések alapján történne, ennek megfelelően minimális adóelvonás, viszont nulla korrupció (forrásvesztés) mellett. Valaminek kétségkívül történnie kell a mai világunkkal, hogy az erkölcsi -- de a jogállami -- belátásoktól is elszakadt egyensúlytalan piac uralmának, az általa generált jövedelmi igazságtalanságnak, és az emberi életvilágok agresszív, progresszivista gleichschaltolásának véget vethessünk, de ezt ne az állam kontraproduktív tovább hízlalásával kíséreljük meg, viszont még azelőtt tegyük, hogy -- az antihumanizmusok és az egyenlőségi ideák megújuló támadásai nyomán, amelyek ma is, minden nap rombolják a társadalmak immunrendszerét, illetve a megmaradt liberalizmus bukásában érdekelt versenyképtelen rendszerek, mint a putyini és az orbáni rezsim szorgos munkálkodása nyomán -- ránk nem borul megint a fasizmusok hosszú, sötét árnyéka. A liberalizmus nem képes fenntartani a saját életfeltételeit -- ezt legalább 1914 óta tudjuk. A kérdés csak az, meddig teszünk úgy, hogy mégis.

Az eszméknek következményeik vannak, áll egy múlt század derekán alkotó amerikai konzervatív szerző könyvének címében -- ahogy az eszmék hiányának is, teszem én hozzá. A sokszor joggal bírált fideszes think tank elvégezte a házi feladatot az első Orbán-kormány bukása után, és jelentőset módosított a már korábban is létező politikai filozófiáján: ami attól még politikai filozófia, hogy van a tömegek etetésére szolgáló ideológiai rétege is, és mögötte a politikai kaszt meg lop és a hatalmát stabilizálja. (Röviden, az ideológiai - a nyilvánosságnak szóló - réteg a Tellér Gyula munkásságából kinőtt antiprogresszivista [korábban antikommunista]-nacionalista populizmus, a tágabb alapvetés pedig a Machiavelli és Hobbes ihlette Carl Schmitt náci teoretikustól, egy másik csatornán az amerikai antikommunista konzervativizmus és a mccartyzmus által is táplált, a francia újjobboldalon át az Alexander Dugin újfasiszta orosz ideológusig terjedő, Lánczi és G. Fodor szintetizálta szuverenista reálpolitikai doktrína, amelyet egy még távolról sem befejezett konkrét hatalmi berendezkedés kísér és igazol.) De se ilyen, se másmilyen politikai filozófiája nincs a hazai ballib (progresszív) tábornak. Hagyományos ideológusai, mint pl. Kis János, doktrinérek, szárazak és érdektelenek a politikacsinálók szemében, és maguk sem aspirálják a politikai gyakorlat alapjául szolgáló filozófia vagy politikaelmélet elkészítését, vélhetően képtelenek is lennének ilyesmire.

A progresszív oldal szellemi kiüresedése érezhető, tapintható a balos pártok minden egyes megnyilatkozásán. A teljesen inkoherens, üres, csigahéjszerű nyilatkozatok egyetlen visszatérő eleme a reaktív, unalmas anti-orbánizmus. A hazai progresszivizmus, amely valaha robusztus elméletek és mai összevetésben súlyos gondolkodók otthona volt, mára teljesen eljelentéktelenedett, szellemi csúcsa jellemzően egy-két közepes minőségű hazai blog. Felkent értelmisége megfáradt, nemhogy az 1990-es évtized pezsgése halt el benne, de a múlt évtized derekának pártpolitikai célú teoretizálása is.

A progresszivizmus enerváltsága már az önreflexiót sem teszi lehetővé: az anti-orbánizmusa elfedi előle Orbán igazságát is, konkrétan, hogy a liberalizmus Európában és Észak-Amerikában a legjobb úton halad afelé, hogy felszámolja saját kulturális kontextusát, és jelentősen járult hozzá a Nyugat tétovaságához, a liberális demokráciák megrendüléséhez. Ez az igazság ráadásul nem is Orbán igazsága, hanem visszamegy legalább a II. világháborút követő időszakig, amelynek konzervatív gondolkodói (némi joggal) a progresszivizmus nyakába varrták az állam és az egyének közötti valaha sűrű társadalmi szövet felszámolását, és ennek indirekt következményeként a fasizmusok felemelkedését. Ezzel összefüggően a migráció kezelésében az egy évvel ezelőtti agresszív emberjogi populizmustól a progresszivizmus mára a teljes némaságig jutott, de azt változatlanul képtelen felfogni, miért teszi próbára a migráció annak a kultúrának a maradékát, amelyet ő az eddigi félrekezelés után még tovább akarna terhelni idegen etnikumok és szokások tömegével. Ezt azon az alapon, hogyha valami nem vált be idáig, annál jobban kell erőltetni, mert majd kiforrja magát -- különben mi lenne az elvont, univerzális eszméinkkel, ugye?

Mindezt annak ellenére, hogy az egyre elharapózó egyenlőség-narratíva mára a koraszülött, demokráciadeficites szuperállam elleni közös utálatra, a gazdasági érdekekre, ezeken túl meg valamiféle halvány reményre (hogy ez mégsem marad mindig így) redukálta az európai kohéziót azzal, hogy szabadjára eresztette a csak a politikai korrektség által szabályozott erkölcsi relativizmust, az igazságosság közös koncepciójára még véletlenül sem számító amorális hatalomgyakorlást, illetve a piaci verseny rosszul értelmezett felfogása nyomán beáldozta a törvényességet a korporatív lobbiknak. 

De a mai magyar progresszivizmusnak (vagy annak tetszhalott maradékának) a legkényelmesebb nem tudomást venni semmiről, ami az ellenfelei részéről ebben a kiélezett politikai helyzetben elhangzik -- amivel azonban csak újabb bizonyítékát adja a szellemi nyomorúságának. Nemcsak saját doktrínára képtelen, amellyel önálló, vonzó politikai napirendet hozhatna létre, de a kritikát sem tudja értékelni: elválasztani benne az ocsút a búzától. És így akarna választásokat nyerni.

Nemcsak nem fog, de nem is érdemelné meg.  

Putyinista (idehaza orbánista) berkekben egyre nagyobb lángra kapó -- mert egyre nagyobb fáklyákkal gyújtogatott -- tévhit, hogy a nyugatias társadalomszervezésnek, főként a "keresztényellenes individualizmusnak" (végre) befellegzett, és eljött az igaz nemzeti rend ideje (amely persze rendre eljön elsősorban gyengén fejlett polgári társadalmakban). Az ilyen rend, ha megvalósul, a legnagyobb eséllyel nyomort és csalódást szabadít a korábban oly lelkes népekre, és így lesz most is, ha ezen az úton haladunk tovább, és nem tanulunk villámgyorsan az orbánizmus eddigi nyilvánvaló eredményeiből: a precedens nélküli korrupcióból és a társadalmi reprodukció alapjainak megrendüléséből.

Társadalom- és gazdaságpszichológusok körében jól megalapozott ténynek számít, hogy az individualista (=együttműködésre képes és kész autonóm erkölcsi alanyok által dominált) társadalmak sikeresebbek, fenntarthatóbbak, innovatívabbak, gazdagabbak, békésebbek, mint a kollektív hitekre alapozó és ezeket kikényszerítő közösségek. Ez a tény tükröződik vissza a társadalmak fejlődéstörténetében, a nyugati civilizáció versenyképességében, és a kollektivista (szocialista, nacionalista, autoriter) rendszerek visszatérő kudarcaiban, fejlődési képességük végességében, torzulásaiban, és végül a felbomlásukban. 

A rend (most éppen) orbáni víziója teljes félreértés, a gyakorlatától óv minden rendelkezésre álló elméleti ismeret és tapasztalat. Ez persze nem mond ellent annak, hogy egy kudarcos nemzet többsége választhatja ezt, hiszen miért tudnák a túlnyomórészt hozzá nem értő választók, hogy milyen közösségi döntés szolgálja a javukat? Akiket gyurcsányozással és migránsozással el lehet téríteni a saját érdekeik felismerésétől, azoknak még sok kollektivizmust (szegénységet, szenvedést) kell megtapasztalniuk az immunrendszerük megerősödéséig. Ezzel együtt a nemzeti létünk objektív kulturális és szociológiai tudás terméke. Bűnösök csak azok, akik a maguk javára használják ki a társadalom minőségét.

Az individualizmus (ami még egyszer: nem azonos az egoizmussal, mert együttműködési képességet és készséget tételez fel) erkölcsi fölénye a kollektivista demagógiával szemben, hogy minden embert felelősnek nyilvánít a saját sorsáért, akiket nem ment fel a jó és a rossz választásának terhe alól egy kollektív, központi akaratnak való engedelmesség (ideértve a korrupció elfogadását), azt eredményezi, hogy az emberek nem tehetnek meg bármit egymás kárára, következésképp optimális egyensúly alakul ki az emberi kapcsolatokban, ami egyszerre hatékony és a lehető leghumánusabb. Ez -- szemben a primitív propagandával -- nem zárja ki a nemzeti érzelmek, a szolidaritás és a közös értékek fenntartásának lehetőségét, de ezeket nem fordítja szembe a társadalmi reprodukció egyéb szempontjaival egy szűk oligarchikus-állami érdek szerint.

Ha olyan minőségű emberektől, mint Orbán, Kövér, Bayer vagy a Századvég fizetett propagandistái, elhisszük, hogy meg tudják állapítani, miben áll a nemzet kulturális lényege, és milyen állapotában kell a nemzetet megtartani (a globalizációval és Brüsszel ármányaival szemben) ahhoz, hogy autentikus legyen, akkor semmit sem adunk magunkra -- amellett, hogy semmit nem is értünk egy társadalmi közösség működéséből. Akik ez utóbbi módon gondolkodnak, és hozzájutnak egyszer, tegyék fel a kérdést a nevezetteknek: MI HÁT AZ A LÉNYEG, amit őriznünk kell? Meg fognak lepődni: a nevezetteknek fogalmuk sem lesz. Az apró szemek zavartan fognak pislogni, a bajszok lekonyulnak ,a tokák rétegekbe rendeződnek, az agyak segítségért kiáltanak. Ilyen lényeg ugyanis nincs. Az ÉLET a lényeg -- és az élet érdekében az alkalmazkodás. És optimálisan csak szabad emberek közösségei tudnak alkalmazkodni. Egy szabad társadalomban mindig fenn fog maradni a múltból és a hagyományokból éppen elég ahhoz, hogy önmagunk (a nemzet) felismerhetően ugyanaz legyünk. Nincs szükségünk fizetett bérrettegőkre (sic!, you know, package) ahhoz, hogy az élet élni tudjon és a magyar nemzet fennmaradjon.

A centralizált rend ideája rendszeresen a legkevésbé hatékony és a legembertelenebb rendszereket hozza létre, mert a vélt előnye helyett, hogy összehozza az embereket az "igazi értékek" közös nevezőjén, agresszív fazonírozásba fog az emberek körében, amelynek a reális eredménye csakis a terror lehet. Liberális nem vagyok, de az emberi szabadságot a társadalmi reprodukció (az emberi élet -- a legfontosabb konzervatív érdek) alapjának tartom a fentebb említettek miatt. Amit értékes életnek tartok, az is ebből következik, és annál nagyobb esélyünk van rá, minél alkalmasabb módon sikerül a múltat a jövővel összekötnünk. Ehhez azonban a szabadságon túl tágas és magas színvonalú oktatási rendszerre és erős, plurális kulturális közegre van szükség az ország minden pontján -- hogy okuk legyen ragaszkodni a magyaroknak a saját mindenkori identitásukhoz. Mindarra szükség van más szóval, amit az apró szemek, nagy bajszok és enyves kezek kormányzata ma szisztematikusan tönkretesz. Szóval, finoman szólva, hagyjatok békén, de nagyon gyorsan, idióták. Polgári Konzervatív Párt www.pkp.hu

Most már hivatalos. Ennek az embernek (Varga M.) fogalma sincs a szakmájáról: „látványos erősödésre van szükség (sic!) a második fél évben” (sic!) - nyilatkozza. Őszre (sic!) gazdaságélénkítő intézkedéscsomagot (sic!) ígér, aminek célja „elkerülni az autógyártás és az uniós források kizárólagos hatását, vagy éppen kitettségét [legalább végre megtudtuk, hogy tényleg van ilyen "kitettség", na de hogy ezt semmi perc alatt "el lehet kerülni", Teremtőnk!]”. Arról, hogy Orbán Viktor ennél jóval nagyobb, 5 százalék körüli növekedést szeretne (sic!), azt mondta: egyetért azzal (sic!), hogy magasabb növekedés kell (sic!), „szeretnénk még a mi életünkben elérni az átlagos uniós életszínvonalat” (sic!). Bolondok, sarlatánok, demagógok és professzionális bűnözők uralják a magyar politikát. Még nem döntöttem el, hova soroljam a gazdasági minisztert.

Miután egy-két nappal ezelőtt kiderült, hogy a magyar állam hirtelen nem tekinti feladatának minél jobb életszínvonal biztosítását minden magyarnak (miután éveken át tódították az unortodoxia csodáját és táplálták a hozzá nem értők körében Európa motorjának illúzióját), ellenben előtérbe helyezi a rendet (szoros összefüggésben azzal, hogy bandaháborúk törtek ki a magyar uralkodó rétegen belül a források újraosztásáért); ugyanekkor a Standard & Poors úgy döntött, nem minősíti fel a magyar államadósságot; kétségbeesett lépésekkel ide-oda csapkodnak, kizárólag a jövőre vonatkozó ígéreteket téve (márpedig volt-e valamikor, hogy ez a kormány betartotta egyetlen ígéretét is?) az egészségügy végleges válságának elkerülése érdekében, az oktatási rendszerben eldöntött totális államosításra újabb tanártüntetések a válasz (és a rutinszerű államtitkári szintű hazugság arról, hogy a pedagógusok követeléseinek nagy részét már kielégítették) -- ezek után már nem lehet csodálkozni azon sem, hogy egy gazdasági miniszter június közepén (!) meglepődik az Európában tök utolsó I. negyedéves GDP-adatok kapcsán, az viszont már kifejezetten a politikába ojtott kupleráj képzetét kelti, hogy utána olyan ellenszert hirdet meg (kvázi gonorrheára promiszkuitást), ami utoljára -- a szakszerűségét tekintve -- egy járási párttitkárnak juthatott volna eszébe a negyven évvel ezelőtti Magyarországon, és a főnöke mégsem rúgja ki sur place. A lényeg: politikai akarat és hűség (még) van, és ezért semmilyen arcvesztés és az értelmetlen, viszont annál károsabb locsogás sem kár.

Nem tudni, mikor bukik meg. Ha a jelenleg parlamenti ellenzéken múlik, még sokáig nem. Az a természetesség azonban, amellyel megroppantotta a nemzettel kapcsolatos romantikus illúzióinkat, intő jel kell, hogy legyen arra, mennyi mindent kell bepótolnunk és újragondolnunk. Amit látunk, mégsem különleges: egy demagóg populista a megtévesztett, hiányos politikai műveltségű választói réteggel összefogva bedarálja a civilizáció politikai intézményrendszerét és kulturális normáit. Ehhez talál magának amorális, színvonaltalan firkászokat és "véleményformálókat", a szabadpiacon eladhatatlan "tehetséggel" bíró oligarchákat, és kihasználja a nyugati civilizációt aktuális érő kihívásokat, sokkot.

Nem tehetjük meg, hogy miközben az ország kisebbsége tehetetlenül vergődik a populizmust és demagógiát követelő többség rossz döntéseinek következtében, összeroskadunk, és nem kezdünk el gondolkodni a holnaputánon, amikor újra kell alkotni a nemzetünket irányító normarendszert, politikai, gazdasági és kulturális alapvetéseket. Konzervatívként nem hiszem, hogy forradalmi változásra esélyünk nyílhat, vagy egyáltalán üdvös volna ilyen. Azt viszont hiszem, hogy a jelenlegi társadalmi képességek hűvös felmérése után olyan útitervet kell lefektetnünk, amely reális végigkövethető, alkalomadtán módosítható, és a többség számára barátságosnak tűnik.

Ennek az útitervnek szembe kell helyezkednie a nemzet önsorsrontó hagyományaival, le kell számolnia a Nyugatot, a kapitalizmust, a szabadságot, a sokrétű autonómiák rendjét, és a magaskultúrát övező utálattal, de mindenekelőtt le kell számolnia a nacionalizmus, a szocializmusok és a rájuk rakodó demagóg populizmusok vonzásával. Nincs olyan forgatókönyv, amelyben ez utóbbiak egy nemzet javára válnának. Magyarország máig húzódó 20. századi agóniája minden egyes fordulatával azt bizonyítja, hogy ez egy mérgező koktél, amely garanciája az elszegényedésnek, az acsarkodásnak, a kultúra- és civilizációvesztésnek, adott esetben a tömeggyilkos rezsimeknek.

Orbánt túl kell élni akkor is -- ha bár próbáljuk -- politikailag egyelőre nem legyőzhető. Mert ha végre egyszer eltakarodnak ő és a haverjai, olyan utat kell választani magabiztosan és egyértelműen, amely egy hurokkal nem vezet 20-30 év múlva egy újabb orbánhoz. Miközben az első választásunknak természetesen a politikai harcnak kell lennie, nem olyan nagy baj, ha nem a mostani ellenzék jut hatalomra a nemzet mostani állapotában. Bár magam is tettem a célért az utóbbi években, fel-felidéződik bennem az a -- megírt -- igazság, amely egyre hihetőbb is, ahogy múlik az idő: nagyon mélyre kell zuhannunk a magunk erejéből, nem ráfogva semmilyen külső hatalomra a kudarcunkat, hogy beismerjük a nemzetünk előtt álló fordulat kényszerét. Katarzis kell, és jönni fog. De közben készülniük kell a keveseknek a katarzis utáni csendre. Polgári Konzervatív Párt www.pkp.hu