Az eszméknek következményeik vannak, áll egy múlt század derekán alkotó amerikai konzervatív szerző könyvének címében -- ahogy az eszmék hiányának is, teszem én hozzá. A sokszor joggal bírált fideszes think tank elvégezte a házi feladatot az első Orbán-kormány bukása után, és jelentőset módosított a már korábban is létező politikai filozófiáján: ami attól még politikai filozófia, hogy van a tömegek etetésére szolgáló ideológiai rétege is, és mögötte a politikai kaszt meg lop és a hatalmát stabilizálja. (Röviden, az ideológiai - a nyilvánosságnak szóló - réteg a Tellér Gyula munkásságából kinőtt antiprogresszivista [korábban antikommunista]-nacionalista populizmus, a tágabb alapvetés pedig a Machiavelli és Hobbes ihlette Carl Schmitt náci teoretikustól, egy másik csatornán az amerikai antikommunista konzervativizmus és a mccartyzmus által is táplált, a francia újjobboldalon át az Alexander Dugin újfasiszta orosz ideológusig terjedő, Lánczi és G. Fodor szintetizálta szuverenista reálpolitikai doktrína, amelyet egy még távolról sem befejezett konkrét hatalmi berendezkedés kísér és igazol.) De se ilyen, se másmilyen politikai filozófiája nincs a hazai ballib (progresszív) tábornak. Hagyományos ideológusai, mint pl. Kis János, doktrinérek, szárazak és érdektelenek a politikacsinálók szemében, és maguk sem aspirálják a politikai gyakorlat alapjául szolgáló filozófia vagy politikaelmélet elkészítését, vélhetően képtelenek is lennének ilyesmire.
A progresszív oldal szellemi kiüresedése érezhető, tapintható a balos pártok minden egyes megnyilatkozásán. A teljesen inkoherens, üres, csigahéjszerű nyilatkozatok egyetlen visszatérő eleme a reaktív, unalmas anti-orbánizmus. A hazai progresszivizmus, amely valaha robusztus elméletek és mai összevetésben súlyos gondolkodók otthona volt, mára teljesen eljelentéktelenedett, szellemi csúcsa jellemzően egy-két közepes minőségű hazai blog. Felkent értelmisége megfáradt, nemhogy az 1990-es évtized pezsgése halt el benne, de a múlt évtized derekának pártpolitikai célú teoretizálása is.
A progresszivizmus enerváltsága már az önreflexiót sem teszi lehetővé: az anti-orbánizmusa elfedi előle Orbán igazságát is, konkrétan, hogy a liberalizmus Európában és Észak-Amerikában a legjobb úton halad afelé, hogy felszámolja saját kulturális kontextusát, és jelentősen járult hozzá a Nyugat tétovaságához, a liberális demokráciák megrendüléséhez. Ez az igazság ráadásul nem is Orbán igazsága, hanem visszamegy legalább a II. világháborút követő időszakig, amelynek konzervatív gondolkodói (némi joggal) a progresszivizmus nyakába varrták az állam és az egyének közötti valaha sűrű társadalmi szövet felszámolását, és ennek indirekt következményeként a fasizmusok felemelkedését. Ezzel összefüggően a migráció kezelésében az egy évvel ezelőtti agresszív emberjogi populizmustól a progresszivizmus mára a teljes némaságig jutott, de azt változatlanul képtelen felfogni, miért teszi próbára a migráció annak a kultúrának a maradékát, amelyet ő az eddigi félrekezelés után még tovább akarna terhelni idegen etnikumok és szokások tömegével. Ezt azon az alapon, hogyha valami nem vált be idáig, annál jobban kell erőltetni, mert majd kiforrja magát -- különben mi lenne az elvont, univerzális eszméinkkel, ugye?
Mindezt annak ellenére, hogy az egyre elharapózó egyenlőség-narratíva mára a koraszülött, demokráciadeficites szuperállam elleni közös utálatra, a gazdasági érdekekre, ezeken túl meg valamiféle halvány reményre (hogy ez mégsem marad mindig így) redukálta az európai kohéziót azzal, hogy szabadjára eresztette a csak a politikai korrektség által szabályozott erkölcsi relativizmust, az igazságosság közös koncepciójára még véletlenül sem számító amorális hatalomgyakorlást, illetve a piaci verseny rosszul értelmezett felfogása nyomán beáldozta a törvényességet a korporatív lobbiknak.
De a mai magyar progresszivizmusnak (vagy annak tetszhalott maradékának) a legkényelmesebb nem tudomást venni semmiről, ami az ellenfelei részéről ebben a kiélezett politikai helyzetben elhangzik -- amivel azonban csak újabb bizonyítékát adja a szellemi nyomorúságának. Nemcsak saját doktrínára képtelen, amellyel önálló, vonzó politikai napirendet hozhatna létre, de a kritikát sem tudja értékelni: elválasztani benne az ocsút a búzától. És így akarna választásokat nyerni.
Nemcsak nem fog, de nem is érdemelné meg.
