1000 leütés

A gimnázium mai fogalma fokozatosan jött létre a 16. századtól kezdve, hivatása a görög és a római műveltségre támaszkodva a humánumra (emberi kiválóságra) nevelni. Az Európa szerte liceumnak vagy pedagogiumnak is nevezett iskolatípus célja a négy antik erény (igazságosság, bátorság, bölcsesség és mértékletesség) és a legtöbbször hozzájuk társuló három keresztény erény (hit, remény, szeretet) szellemével átitatni a legfogékonyabb korban lévő (11/13 - 18 év közötti) gyerekeket, és mellesleg praktikus tudásban részesíteni, illetve felkészíteni őket az egyetemre. A gimnázium erényes embereket akart nevelni, ez volt az első és legfontosabb célja.

A gimnázium az iskolarendszer legfontosabb intézménye volt (és maradt máig), pontosan a gyerekekre gyakorolt hatása miatt, ezért nagyon nem volt mindegy sosem, hogy milyen színvonalon, és főleg milyen szellemben végezte a feladatát. Elitképző volt, de ez az elit valóban emberi elitnek indult, nem társadalmi "elitnek" (Rogán, Habony, Vajnáné). A gimnáziumban a humán tudományok domináltak, pontosabban ezek adták a nevelés és az oktatás keretét -- egyszerűen, mert a humán tudományok közvetítik azt az emberi értékrendet, amely értelmet ad a többi diszciplínának. Ha az emberi értékek és a humánum megalapozása elesik, akkor a tudományok csak az eszköz,  méghozzá a céltalan eszköz szerepét ölthetik, amelynek felhasználását semmi sem akadályozza akár emberellenes célokra is.

A "kompetenciaalapú" oktatás a humánum leáldozásának és instrumentalizálásának hű tükre. A globális versenyben való helytállás a liberális felfogás szerint megköveteli az "avítt" pedagógiai eszmék felszámolását, pontosabban igazolják azt, ami már régen megtörtént a kommunizmusban. Ne feledjük, hogy a "magoltatás" az eötvösi-klebelsbergi iskolarendszerben csak az értékközvetítést és a nevelést kiszolgáló szelete volt a pedagógiának -- az már a kommunista diktatúra idején következett be, hogy a humán műveltségnek az erényekre támaszkodó rendjét kihúzták ez alól, és döntötték ezzel azonnal romba a 400 éves gimnázium-eszményt. Az pedig a 90-es évek terméke, hogy a tananyagot olyan mértékben duzzasztották fel, hogy a gimnáziumban azóta is gyakorlatilag kizárólag tananyag-átadás zajlik, a gyerekek erkölcsi formálása nemhogy nem cél, de egyenesen ellenjavallt -- ilyen irányú tanári felhatalmazás híján. Hogy jönnek ugyanis a tanárok ahhoz, hogy "neveljék" -- pláne valamilyen szellemben -- a gyerekeket.

A liberális kompetencia-központúság és a hagyományos lexikális beállítottság kettősségében vergődve a gimnázium már alig valamiben hasonlít akár csak a száz évvel ezelőtti önmagához, feladata az akkori missziójára: az erényes élet megalapozására -- nem illetékessége már a szabadság és a felelősség célszerű elsajátíttatása, a honpolgári és közösségi értékteremtésre való képesség elültetése, a társadalom vezetéséhez szükséges reflexek kialakítása. Ugyanakkor az is szomorú tanulsága a 20. századi magyar történelemnek, hogy az itt említett feladatok végül is mindig elvégezetlenek maradtak. A híresebbnél híresebb gimnáziumokban (Patak, Pápa, Debrecen, Pannonhalma, Piaristák, Fasor, Toldy, Fazekas stb.) száz meg száz éven át olyan diákok maturáltak, akik nem tudták feltartóztatni az ország hanyatlását, sőt sok esetben szerzőik és okaik voltak ennek, ami a legtragikusabban az 1914-től máig tartó periódusban mutatkozik meg. A magyar gimnázium válsága már a születése pillanatában megkezdődött, mert sosem ért vele össze a magyar elit kívánatos minősége -- cinikus módon a gimnázium mint intézmény és a közéleti elitünk mai állapota viszont a valaha tapasztalt legpontosabb módon tükrözik egymást: mind a kettő szomorú mélységben lévén.

Orbán centrális erőtere azt jelenti, hogy egy személyesen tőle és a korrupciót szétterítő rendszerétől függ a kormányzás egésze (ideértve a hivatalos ellenzéket is). Az alkotmányos-intézményes és személyi függőség hálózatát csak a magyar nép döntheti meg azt követően, hogy nagy többségének átlagos életszínvonala jelentősen csökken (ez elkezdődött: az ún. szociális kérdés), vagy azt látva, hogy a gyermekek jövője elenyészik és a családok szétszakadnak (ez is elkezdődött: az ún. család-kérdés). Amikor tehát -- a kettőt együtt értve -- a társadalmi reprodukció nemcsak stratégiai problémává válik (elkezdődött), hanem társadalmi jelenségből társadalmi méretű személyes élmény is lesz, akkor a nacionalizmus jelentette hamis illúziók meg fognak roggyanni -- de ennek semmi köze nem lesz a NER részét képező ellenzékhez. 

Az ellenzéknek nem sikerült bizonyítania, hogy bármiféle hozzáadott értéke lehetne egy rezsimváltásban. A Jobbik -- az utóbbi másfél év középpárti taktikája ellenére -- Magyarország nyugati jövőjének legfőbb ellensége, amellett, hogy (részint emiatt) semmiféle gazdasági, társadalompolitikai, vagy kulturális vonzerővel nem bírhat egy átlagosnál intelligensebb szavazó számára. A baloldal eközben -- szoros összefüggésben a NER szolgálatában kimerülő erkölcsi horizontjával -- valójában nem létezik. Baloldali politikai gondolkodás (amellyel választást lehetne nyerni) nem létezik Magyarországon (hisztérikus intellektuelek és tiszavirág életű témák vannak), nem létezik győzni képes vízió és politikai stratégia, nincsenek hiteles emberek stb. -- már-már klisészerű, ám naponta visszaigazolt megállapítások. A legfontosabb tanulság a régi gárda visszaszüremkedésének hónapjaiban, hogy ez nem is fog változni. Egyik ellenzéki csoport sem kormányzóképes, viszont esetleges, akár koalíciós hatalomra kerülésük elnyújtaná a politikai rendszerünk agóniáját és elmélyítené a társadalmi válságot.

Nem mintha a Fidesz szorosan véve kormányzóképes volna. Orbán problémája ebben a közegben nem hatalompolitikai probléma, mert a hatalom megtartásához jól ért, hanem kormányzási probléma. Az ellenfeleit simán lenyúlja, lenyeli, leveri, mert ha "illiberizálja' is a demokráciát, azok szellemileg, politikailag, erkölcsileg is gyengék a liberalizmus megvédéséhez. Annál aggasztóbb viszont a kormányzás minősége. A korrupció primér hatalompolitikai eszköz, de kormányzati fordulatot elérni az értékteremtés jegyében -- nota bene, a hatalmon maradás érdekében -- olyan képesség, hogy a kettő szemmel láthatóan meghaladja Orbán erejét. Az oktatáspolitikai, gazdaságpolitikai, szociális és egészségügyi döntéseknek egyszerűen nincs kifutásuk: nemcsak koncepciótlanok, hanem ostobák olyan értelemben, hogy folyamatosan aláássák a cikk elején említett társadalmi reprodukciót. Ezért eleinte csak egyéni exit stratégiákra ösztönöznek, de később társadalmi ellenállásba fognak torkollni, és ez nem olyasmi, ami ebben a trendben megúszható. Eljön. A hatalompolitika része, hogy az államot korrumpálják, meggyengítik, privát célok szolgálatába állítják, ami az államot egyre diszfunkcionálisabbá teszi, miközben a makacs kormányzati inkompetencia miatt is az államnak egyre inkább az erőszakossága domborodik ki. Ennek nagyon csúnya vége lehet, ami semmi esetre sem szolgálja a rezsim hosszabb távú érdekeit sem.

Mindent összevetve a politikai rendszer kormányzóképessége nagyon gyenge. Nem látok politikai lehetőséget -- sem a hatalom megragadásában, sem a kormányzásban -- arra, hogy az ellenzék ezen változtatni tudna, illetve biztos vagyok abban, hogy előbb fog a legközvetlenebb demokrácia (az utca) kivívni bármilyen fordulatot, mint -- a félvak házi macskák éhenkórász csapata.

Először volt az athéni, majd a római polgárok egyenlősége a törvény előtt, majd az emberek egyenlősége Isten előtt, korunkhoz közelítve az erkölcsi egyenlőség (Kant), az állampolgári egyenlőség, a szociális egyenlősítés, a homogén jogok folyamatos terjeszkedése, majd mára az identitások egyenlősége, és az emberi értékválasztások védelme a bírálatoktól. Közben az egyenlőségnek érvényt szerzendő (kénytelenül) növekedett az állam, hiszen ami természetest vagy születéskorit meg kell változtatni, ahhoz kényszerrel kell élni a "privilegizáltakkal" és javaikkal szemben, és minél több a kompenzálandó egyenlőtlenség, annál szélesebb az állami felhatalmazás. A probléma a mai uralkodó (progresszivista) állammal röviden az, hogy NEM a szabadság a célja, hanem az egyenlőség. Pedig társadalmat lehetne szervezni a szabadságra (a szabadság köré) is, ami minden szempontból alkalmasabb államot hozna létre.

Ezzel szemben az egyenlőség és az állam párhuzamos növekedése a szabadságok folyamatos újjászervezését és újraosztását, végeredményben pedig a csökkenését eredményezi. Az adottságok egyre szélesebb körét vonják kompenzálás alá -- előbb a törvény, majd a materiális javak, legutóbb a képességeknek és az identitásoknak tulajdonított értékek körében --, ám ez az államtól való függőség fokozatos növekedését vonja magával. Az egyenlősítés helyett a többségnek kellemesebben hangzó társadalmi progresszió lett a kulcsszó, amely mindenütt igazságtalanságot szagol, ahol nincs egyenlőség.

A társadalomszervezés leplezetlenül az egyenlőség nevében zajlik ugyan, ám egyenlőtlenségek mindig maradnak, és mindig lesznek olyanok, akik méltánytalanul igazságtalan helyzetben érzik magukat emiatt. Ma még (vagy ismét) igazságtalanságnak tűnnek a vagyoni és jövedelmi egyenlőtlenségek, a nemi (gender) egyenlőtlenségek, a vallások és kultúrák közötti különbségtétel, és általában problematikusak az értékítéletek és ítélkezés. A progresszívok mennyországa, az emberek teljes és általános egyenlősége még távol (távol a homogén Ember), de a "haladás" iránya világos.

Közben azonban a progresszívok elkövetik azt a hibát, hogy veszélybe sodorják annak a kultúrkörnek (jelen esetben a Nyugatnak) az intézményes rendjét, amelyben egyáltalán értelmezhetők a céljaik -- konkrétan támadják a liberális demokrácia állammal versengő intézményeit: a szokásokat, a kiválóságot, a vallást, a hierarchiát, a gazdasági szabadságot stb. Támadják jellemzően a historikumot és az intézmények kontextualitását. Ám azok, akik az individualizmusnak nem hajlandók látni a keresztény gyökereit, a liberalizmusnak a személyes erkölcsi kiválósággal való kapcsolatát, a szabadságnak az antietatista, illetve gazdasági összetevőit, és mindent összevetve a szabadság heterogén politikai (nem pedig homogén antropológiai) természetét, azoknak nehéz elmagyarázni az észak-atlanti kultúra egyedülálló közösségi értelmét. Akik az emberi egyenlőség feltevése nyomán csak ideológiai vagy doktriner jelszavakban és jogokban tudják megragadni a liberális demokrácia lényegét, és a szabadság vs. egyenlőség kérdése nem okoz nekik gondot, azoktól bajosan lehet elvárni, hogy mérlegeljék a civilizációnkban újra és újra előálló kényszerű választásokat -- mert az ilyeneknek az egyetlen érvényes tudása az ismeretlen jövőre irányul, amelyben a haladásnak el kell vezetnie az Ember Örök Békéjéhez, amelyben minden születés hibás, minden érdem gyanús, és minden ítélet közösségellenes. Így válik a szabadság hibás jelzőjéből (hogy egyenlő) a szabadság fosztóképzője. (Bródytól -- korunk legnagyobb hatású progresszivista filozófusától -- sok tévképzetre tehetettünk szert az utóbbi 40 évben, az egyik legutóbbi, hogy "szabadnak születtél." De nyilván sokan elhitték neki ezt, hiszen mi másért éreznék magukat jól a mai -- infantilis -- állapotukban.)

A szabadság csak egy tradíción belül értelmezhető. Nem létezik tradíciók között. Aki szerint a muszlim bevándorlás emberjogi kérdés vagy a tolerancia kérdése, miközben az iszlám nem ismeri se az emberi jogokat, se a toleranciát, és integrálódni sem hajlandó, az valamit nagyon nem ért a nyugati szabadság létrejöttéből. A muszlimok bevándorlása a legjobb esetben is a szabadságon kívüli, ha tetszik, akulturális kérdés, amelyben lehet értelmezési keret a kölcsönös gazdasági érdek, vagy a törvénytisztelet, vagy az államon belüli kulturális pluralizmus, de a kérdéskörnek ezt a minősítését akkor fel kell vállalni. Ha a progresszívok szerint a nyugati kultúra, szokások, egyenlőtlenségek, intézmények megérettek a bomlásra, akkor ideje elkezdeniük gondoskodni arról, hogy a "maradék" normáknak milyen legitimációt kívánnak biztosítani. Mi lesz ezentúl a szabadság, a jogok, a tolerancia stb. generikus hordozója? Ha már itt tartunk: mi lesz az egyenlőségé? (Elmondom, nem lehet más, mint a Nagy Testvér Állama. Ez történik ugyanis, ha egy kultúrkört tönkretesznek a saját tagjai, akik jelen esetben nem tudták elviselni, hogy ne áldozzák fel a politikai szabadságot a morális egyenlőség oltárán.)   

A Churchillnek tulajdonított mondás szerint a demokrácia a legrosszabb államforma, kivéve az összes többit. Ez az -- egyébként kétezer-ötszáz éves belátáson alapuló -- politikai norma egy másikkal együtt adja a politikai szabadság modern konzervatív foglalatát: ez a másik pedig a klasszikus skót-angol-amerikai alapvetés, miszerint az individualizmus tiszteletén alapuló (liberális) intézményrendszer azért támogatandó, mert ez adja a legkisebb lehetőséget arra, hogy a (természetüknél fogva) rossz emberek kárt okozzanak egymásnak. A politikai szabadságunk alapja ebben a felfogásban az antropológiai pesszimizmus: az ember rossz, bűnös, a hagyományok és Isten segítségére szorul értelmi és erkölcsi képességeiben, a politikai hatalom koncentrációja pedig ellentétes az érdekeivel (anti-autoritarianizmus).

Ez a modern (liberális) konzervatív -- tkp. brit -- politikai világkép élesen elüt a kontinentális szabadság-hagyománytól, amely (a rendkívül kártékony, a humánumot deszakralizáló) Kant nyomán az ideologikus "emberi méltóságot" tette meg a politikai szabadság forrásának, illetve Rousseau nyomán az embert eredendően jónak és politikailag megválthatónak gondolva előkészítette a talajt egyfelől a "rendszerkritikai" gondolkodás, másfelől az egyenlőségelvű diktatúrák előtt, amelyek az így vagy úgy felfogott emberi eszménynek akarnak érvényt szerezni a társadalomban. Míg a naturalista brit hagyomány pesszimista az emberrel kapcsolatban, és a politikai szabadságot az emberi károkozás lokalizálása és minimalizálása érdekében a hatalom korlátozásával és szétaprózásával támogatja, addig a kontinentális szabadságfogalom magasztos, folyamatosan a lényeget felmutatni akaró ideologikus emberképébe belefér a "szabadságra" való kényszerítés (vö. a progresszivizmus romantikája, végén a "szocialista  embertípussal"), belefér az emberi esetlegességek és személyes különbözőségek kollektív akarattal való felszámolása (antinaturalizmus) -- a szabadság politikája híján a szabadság metafizikája. A brit politikai szabadságfogalom eredendően feudális-jobboldali-naturalista, a kontinentális aufklérista-baloldali-konstruktivista. A brit szokásjogi-tradicionalista, a kontinentális állami-ideologikus. A brit az érzelmek és az érvelő belátás egyensúlyán, a kontinentális triumfáló (ész)elveken alapul. Nem annyira a szabadságok aktuális tartalma vagy kiterjedése, mint ez a szemléletbeli kettősség választja el egymástól a konzervatívok és a progresszívok szabadságértelmezését, röviden: a pesszimista és az optimista emberkép, a van (intézményei) és a legyen (kikényszerítése) közötti különbség, és az ezeknek megfelelő politikai vs. ideologikus érvelés.

A kontinensen sosem értették a brit politikai szabadságfogalmat (hogy az nem az [ön]megvalósítás, hanem az önvédelem eszköze), ezért nem értik a vegyesállami, ugyanakkor (minimum) deista amerikai alkotmányosságot sem (politika és erkölcs eltérő illetékességét), a britek viszont mára szemmel láthatóan áldozatul estek a demokrácia népszuverenista tévképzetének, amit elősegített a jobboldali szabadságfogalom utóbbi húsz évnyi erodálódása és elmoralizálása is (elég ehhez a Konzervatív Párt Cameron alatti balra tolódását megfigyelni). A brit politikai kultúra az utóbbi húsz évben egyre többet veszített magából, és egyre többet vett át a populista-egyenlőségelvű kontinentális késztetésekből, ami egyenesen vezetett a Brexithez -- ez a Brexit tehát egy lényegileg rossz változás indikációja, mégis lehetőség egyúttal a korlátozott, képviseleti demokrácia és a liberális szabadság visszavételére is, miközben mi a kontinensen a nacionalista és a föderatív kollektivizmusok között őrlődünk majd. Tehát Churchillnek igaza van bár, mégis a demokrácia korrupciója ebben az esetben az észhez térést is segítheti, ami a szabadság visszavételében juthat kifejezésre. Ehhez azonban merni kell fellépni egyrészt a beszüremkedett kontinentális hagyományok, másrészt a multikulturalizmus politikailag korrekt kezelésével szemben, amely az eltérő politikai világképeknek engedve idáig rombolta a szabadság britanniai hagyományát.

Egy ideális világban minden ember a saját maga felfogta szabadsága teljességét meg tudja élni -- de ilyen világ nem intézményesíthető, mert a szabadságok összeütközése a bővülésükkel párhuzamosan egyre gyakoribb. Ettől kezdve megjelennek a közjó (szintén ütköző) koncepciói, és velük a politikai hatalomra való törekvés, amivel egy adott közjó-felfogást érvényesíteni lehet, de amelyek óhatatlanul korlátozzák a szabadságok ilyen vagy olyan formáit, meggyőződéseket, életmódokat. (A szabadság történeti karrierje persze nem így alakult, fogjuk fel ezt egy enyhén rousseau-ista, akár locke-iánus logikai rekonstrukciónak, ami itt most megteszi.)

A tipikus konzervatív közjófelfogás szerint a nemzeti kultúra súlyponti hagyományának kell a szabadságok szabályozását elvégezni -- és ebben van valami, illetve a látszat ellenére nem lehetetlen ezt a nézetet koherensen képviselni. A tipikus progresszivista felfogás szerint a nemzeti kultúra plurális, a cél a nyitott társadalom és a szabadságok szabad evolúciója, aminek semmiféle -- egyébként is parciális -- kulturális kánon nem vethet gátat, ilyesmi nem is lehetne legitim a humánum modern felfogásának keretei között. A legfőbb jó a szabadság és a tolerancia, míg a konzervatívok szerint ez a jó a kultúra és a szabadságok rendje. (Most nem foglalkozom a szélsőjobbal és a vallásos jobboldallal, amelyek politikán kívüli, korlátozottan argumentálható meggyőződéseknek rendelik alá a politikum szabályozását.)

A konzervatívok között is szélsőségesen eltérő álláspontok lehetnek a Pride, illetve az LMBTstb. kultúra kapcsán, amelyekről már írtam eleget ezen a blogon. Most csak annyit, hogy a konzervativizmus legfőbb igazsága kétszáz éve, hogy az ideológia öl, butít és nyomorba dönt (benne a progresszivista ideológia is), és a koherens, óvatos, józan gyakorlat a helyes politika mércéje. Ahelyett, hogy a doktriner jogkiterjesztésre helyeznénk a hangsúlyt az LMBTstb. honfitársainkhoz való hozzáállásban, azokat a jogukat kell tudomásul venni, amely jogok eleve összekötnek -- itt -- minden magyar állampolgárt, azaz a véleménynyilvánításhoz, a gyülekezéshez, és az emberi méltósághoz való jogunkat. Ha ők ezekkel jogszerűen élve maguk felé tudják fordítani a közvéleményt, és ez a fordulat egyre inkább elfogadó lesz (aminek látjuk jeleit a mostani Pride kapcsán), akkor előbb-utóbb elkezdhetünk beszélni a jogkiterjesztésről olyan területeken (döntően a családjogban), ahol az ilyen kultúrájú honfitársaink egyelőre hátrányt szenvednek. Magyarul, az elfogadásért folytatott harcnak meg kell előznie a tolerancia és a jogkiterjesztés társadalmi kötelezettségét. Ez utóbbiak absztrakt formájukban hagyományos progresszivista csatakiáltások, a konzervatívok ellenben szeretik először megokolni maguknak, hogy mit miért toleráljanak, mit nyernek, és mit veszítenek ezzel.

A nemzeti kultúra alakul. A súlypontja is változik. Jól néznénk ki, ha az ötszáz, vagy akár csak az ötven évvel ezelőtti kulturális meggyőződések között élnénk, amihez az is hozzátartozik, hogy a vallási, nem argumentálható politikai alapvetések is folyamatosan változó súllyal vannak jelen a társadalomban. A konzervatív ember megengedheti magának, hogy folyamatos mérlegelés mellett, amelyből nem zárhatók ki a szenvedélyek és az előítéletek sem, így vagy úgy vélekedjen (én pl az enyhén korlátozó és az elfogadó álláspont között oszcillálok az LMBTstb. kultúra különféle aspektusaiban), de egy konzervatív politikusnak haladnia kell a korral, ha nem is kell az élére állnia. Az avant-garde és az arrière-garde között az egyéni belátás alapján állunk azon a gyakorlati alapon, hogy jobb vége lehet annak, aminek a hatását viszonylag pontosan érzékeljük, tehát haladjunk kis lépésekben, folyamatos korrekció mellett, a tágabb közösség legnagyobb hasznára.

Látom a tömeget az Andrássy-n, és látom a kimutatásokat, amely szerint a magyarokat egyre kevésbé zavarja a Pride (azaz a konzervatívok tömegei is értelemszerűen toleránsabbakká válnak). A konzervatív itt szembesül a demokráciával és a közvélemény alakulásával, amelyekkel kapcsolatban személyesen kell eldöntenie, alkalmazkodik-e hozzájuk (a nemzeti vagy populista konzervatívok így tesznek), vagy a konzervativizmusa (transzcdendens vagy tradicionális) érték-, esetleg (piaci vagy alkotmányos) intézményi konzervatív irányt vesz. Mind a három teljesen legitim választás. A konzervatív nem szükségszerűen homofób, ahogy nem is szükségszerűen toleráns vagy homofil. A politikai szükségszerűségekkel való dobálózást meghagyja az ideológusoknak, és maga inkább az ízlésére és a belátására hagyatkozik. A konzervativizmus temperamentum és gyakorlat a politikában is, a személyiség ötvözése a politikai felelősségbe.

Az egész kicsit orwelli bukéja nem véletlen, csak még azt nem tudjuk, hol van Óceánia.

Azt viszont régóta lehet tudni, hogy Oroszország versenyképtelen gazdaság, és a belepumpált nyugati működő tőke hatását könnyedén felülírja a korrupt államigazgatás, a putyini autokrácia és a népesség korlátozott kulturális lehetőségei a versengő piacgazdaságba való beilleszkedésre. Putyin nyilván régóta küzd azzal a dilemmával, hogy még jobban integrálja-e államát egy nyugati logika és dominancia alapján működő világgazdaságba, amelyben országának a belátható száz évben kiszolgáló és összeszerelő szerep jut, és ez esetben egyre nehezebb eladni befelé az orosz nagyság álmát, vagy kitör az említett logikából, és afféle lator államként, hibrid katonai-titkosszolgálati-propaganda képességei birtokában -- a gazdaságival szemben -- egy átfogó politikai-hatalmi logikát próbál meghonosítani a nyugati-orosz viszonyban.

Legalább két-három éve, a hagyományos energiahordozók árának és stratégiai jelentőségének hirtelen esése óta világos, hogy az utóbbi mellett döntött, és idáig nagyon sikeresen teszi, amit tesz. Megszerezve a hasonló célokkal rendelkező magyar kormány támogatását, amelynek vezetője 2002-ben letett az ország polgárosításáról, és a maga módján ugyancsak lator államként viselkedik az EU-n belül; támogatva a szélsőséges, az EU föderalizációját ellenző nyugati pártokat; ösztönözve, majd a szövetségeseivel együtt manipulálva a migránshullámot és annak értelmezését; végül -- illetve ezekkel párhuzamosan -- meleg háborúkkal tesztelve a nyugati inkompetenciát Putyin sikeresen verekedte magát abba a helyzetbe, hogy mostanra komoly veszély legyen az EU felbomlása, illetve a mára egyre jobban kiéleződő belső megosztottságának hála újra legitim kérdéssé váljon a régebben bedobott közös gazdasági tér és politikai enyhülés az EU és Oroszország között. 

Putyin célja az atlantizmussal szembeni eurázisiai unió, amely újabb lökést kaphat azzal, ha Trumpot elnökké választják novemberben. Addig is világos, hogy a moszkvai propaganda igyekszik tovább élezni az EU-n belüli, és immár különösen az EU és a NATO közötti viszonyt, amelyhez jó partnerre lelt német kormányszinten is. Amerika nemzetközi kapcsolatainak fokozatos áthelyeződésével a csendes-óceáni térségbe opcióként merül fel az észak-csendes óceáni és az eurázsiai szövetségi rendszer versenye, Kínával mint különálló entitással, ami ez utóbbinak is hagyományos (egyébként ésszerű és jól menedzselt) célja.

Rövidesen eldől, hogy a Brexit után a EU-magországok az észak-atlanti térséget vagy Oroszországot választják-e. Ha az előbbit, akkor az EU tovább fog bomlani, és a keleti perifériája orosz befolyás alá kerül, és Eurázsia politikai határai a Lajtánál húzódnak majd, kvázi visszaáll a "jaltai" állapot, néhány problematikus zárvánnyal, mint Románia, esetleg Lengyelország. Semmiképpen sem nézünk problémamentes időszak elé, az ugyanakkor világos, hogy Oroszország már nem engedi ki kezéből a kelet-EU régiót, mert nem engedheti meg magának, hogy egy vele szemben szankciókkal élő, domináns gazdasági logika újra stabilizálódni tudjon Európában. Egy biztos, az oroszoknak innen már csak nyerni lehet, a kérdés az, hogy mekkorát. Illetve még egy biztos: Magyarország az EU-kívül szegényebb és még szomorúbb ország lesz, mert vezetői hatalmi játszmákban jeleskednek, de kormányozni nem tudnak, és ez csak fokozódni fog, ahogy nő a távolság köztünk és az EU átlaga között.

Gyors egymásutánban a miniszterelnök közölte, hogy nem lesz népszavazás EU-tagság ügyben, ami nyugodtan jelentheti, ugye, hogy majd a parlament fogja megszavazni a kilépést, ugyanakkor azt is leszögezte, hogy az EU nem Brüsszel, Európa pedig még kevésbé az, hanem az a 27-28 tagállam, amelynek vissza kell szereznie a döntés jogát Európa jövőjéről; utóbb pedig Lázár János közölte a hangsúlyozottan szubjektív véleményét, hogy ő bizony utólag elhibázottnak tartja a 2004-es csatlakozásunkat, és a maga részéről lehet, hogy a kilépésre szavazna, ha lenne ilyen kérdés a jövőben. 

Lázár "szubjektív" véleményének hangoztatásával minden bizonnyal megkezdődött a közvélemény tesztelése és felkészítése arra az eshetőségre, ha az eddiginél sokkal lazább EU helyett az EU magországai összefognak egy szorosan föderáció érdekében, és választás elé állítják Magyarországot. Ekkor Magyarország ugyanis ki fog lépni az EU-ból. Ugyanakkor a játék része, hogy a föderalizációt nagyobb kockázat elé állítsák a perifériák leválásával, tehát -- amennyire érzékelem -- Orbán a laza EU-ra optimalizál, amelyből továbbra is források érkeznek Magyarországra, a vámunió fennmarad, és a magyar munkaerő sem özönlik haza közelebbről is kénytelenül megszemlélendő az unortodoxia csodáját, amely számára leginkább a közmunkát tartogatja.

Számíthatunk arra, hogy a közeli hónapokban a Brexit meg fogja terhelni a magországok és a perifériák, ezen belül pedig különösen Magyarország viszonyát, és a háttérben a segítőkész orosz dezinformációval és Brüsszel további aláásásával az EU komoly próbatétel elé fog nézni. A végső cél orosz-magyar oldalon természetesen a Berlin-Moszkva tengely mentén létrehozandó eurázsiai unió (maga Merkel is célzott már erre), amelyhez komoly lökést adhat Trump elnökké választása, és az atlanti kapcsolatrendszer meggyengülése.

Well, minimum érdekes, adott esetben vészterhes fél év elé nézünk, de a mai uniós vezetési válságban lehet, hogy csak a fenti szcenárióval kerülhető el az eddig vívott taktikai, illetve a migránsok és a titkosszolgálatok felhasználásával vívott proxy háború fegyveres konfliktussá növekedése.

Amikor a magyar baloldaliság mainstreamje szövetségre lépett az ex-marxisták által összetákolt úgynevezett liberalizmussal (Demokratikus Charta, 1992), létrehozva a ma az MSZP-től a DK-n át a PM-ig terjedő progresszivizmust, se a teoretikusabb, se a politikusabb résztvevőinek nem volt fogalma arról, hogy milyen elveket és értékrendet tekintenek közösnek, illetve hogyha volt is valamilyen homályos aufklérista gondolat a háttérben, miként szerezzenek ennek érvényt. Az eredmény: 2010, majd 2014. Megrendítő látni, hogy a magyar progresszivizmus valójában mennyire üres, jelentés nélküli fogalommá züllött az utóbbi 25 évben. Egyet lehet tudni róla: amikor sikeres volt, azt mindig a szociális demagógiának köszönhette, de egyébként leginkább relativista, szubjektivista, miközben a felvilágosító modernizációs szándékaiból csak az intellektuális gőgje maradt fenn. A Brexit utáni értékelések fényében -- amennyiben a legtöbb bírálat a közvetlen demokráciával szemben éppen erről az oldalról érkezett -- azt se nagyon lehet mondani róla, hogy demokratikus lenne.

A magyar progresszivizmus egyetlen politikai kudarc, a politikai hatóereje 1994 óta folyamatosan csökken, és nem látni semmilyen szándékot, tehetséget, erőt a folyamat megfordítására. A progresszivizmus intellektuális és erkölcsi ereje elhanyagolható, pedig annyi egyetemi tanár vallja, mint égen a csillag, politikai szervezőereje folyamatos leszállóágban van, és legfőképp a saját tanakodó irányzatainak és korrupt politikusainak a rabja.

A magyar progresszivizmusnak nincs világképe, nincs erkölcsi rendje, amelyet megalkuvásmentesen képviselne -- csak érdekei vannak, amelyek a legjobb esetben is középszerű vezetőit visszatérően közelebb viszik az "újnyilas" (TGM) kormányzó erőkhöz, mint saját remélt szavazóbázisukhoz. A progresszívok csodálkoznak azon, hogy Magyarországon a politikai machiavellizmus az úr, pedig értékek és az objektív igazságba vetett hit nélkül, ami rájuk kiváltképp jellemző, a machiavellizmus az egyetlen potens politikai gyakorlat -- erre ezt is ellopták tőlük.

Magyarországon az utóbbi években -- amikor a legnagyobb szükség lett volna rá -- megszűnt az ideológiai munka a baloldalon. A relativizmus és a szubjektivizmus, ami kilúgozta az eszményeket és az objektív igazságba vetett hitet a posztmodernizált közegből, megöl minden súlyosabb gondolatot és szenvedélyt, amellyel inspirálni lehetne a választókat. A Nyugat problémáihoz nem tudnak hozzászólni, mert miközben elvetik a szocializmust, nem merik a szájukra venni a kapitalizmust sem, emberjogi kérdésekben teljesen elbizonytalanodtak a migráns-kérdésre adott első válaszaikra történt kulturális visszacsapások után (amiből látszik, hogy közük sincs valójában ahhoz, mennyire fontos egy ország politikai kultúrája az írott malaszttal szemben), de idáig sem kell elmenni: egyszerűen már az igénye se merül fel annak, hogy kitörjenek a Facebook-színvonalú fecsegésből és a pártok antiorbánista lózungjaiból.

A progresszvizmus úgy akarna hatalomra jutni, hogy maga sem tudja, mit kezdene az országgal. Kötőanyagot nem tud, karakteres policy-elképzelései nincsenek, hiányzik soraiból a leadership minimuma -- és közben csodálkoznak, hogy az ország valós kétharmada nacionalista, Fidesz- vagy Jobbik-hívő. Azt hiszem, mégiscsak bölcs dolog ez a demokrácia, hogy az ilyen semmittevőket nem engedi a hatalom közelébe.

"Aki ezentúl a „Liget-projekt” védelmezőjévé vagy mentegetőjévé szegődik, az a szélsőjobboldali hatalomnak és újnyilas zsoldosainak is a szövetségese. Nem fogunk többé méltányolni egyrészt-másrészt érveket. Urbanisták, ökológusok, mázolók, művészettörténészek, közhivatalnokok, építészek, kertészek, pallérok és ácsok: lépjetek ki ebből még ma! Törvénytisztelő rendőrök: ne engedelmeskedjetek! Budapestiek: tüntessetek! Pártok, szakszervezetek, mozgalmak, jogvédő csoportok: tiltakozzatok! Értelmiségiek: ordítsatok!" -- írja a vezető baloldali hisztérikus egy olyan utcai jelenet nyomán, amely százával, ennél sokkal súlyosabbak pedig tucatjával fordulnak elő a Nyugat bármelyik nagyvárosában egy valamennyire is érdekes utcai tüntetés során, ahol a rendőrök végzik nagyjából a dolgukat -- nota bene, egy minimum apró csihipuhit bármelyik rendes tüntető el is akar érni. Nem tudom, mit várt el TGM vagy bármelyik Liget-védő szimpatizáns, de nyilvánvalóan csalódtak. A rendőrség érvényt szerez a jog előírásainak, ennyi. Sajnálom Mécs Imre megsérült kezét, nyilvánvalóan baljós emlékeket ébreszt egy fiatalember elmegyógyintézeti megfigyelése (elzárása), de erre csak az olyan naiv, improduktív ellenzékiség válaszolhat TGM pamfletjének színvonalán, mint a magyar. Ilyen is lesz az eredmény: senkit nem fog érdekelni. Az urbanisták nem fognak ebből (miből?) kilépni, a budapestiek nem fognak tüntetni, a pártok nem fognak tiltakozni úgy, hogy értelme is legyen, az értelmiségeik nem fognak ordítani, legfeljebb nyomnak egy lájkot.

Én lájkot sem nyomok, mert módfelett elegem van az ellenzéki inkompetenciából, a megmondóemberek rinyálásából, a harmadrangú "ügyek", mint a Liget, fantáziátlanságából és amatőr kezeléséből, a hisztérikusok, a politikai sarlatánok és a hivatásos erkölcstelenek keringőjéből, amelyben mindig valaki vezeti a táncot, a többiek a személyes ágendájuk szerint csatlakoznak vagy nem, közben egymást gáncsolják és röhögik, és mindehhez a társadalom tapsát és együttműködését várják. Hervasztó.

A ligeti cucc senkit nem érdekelne, ha nem ez volna az Orbán-rezsim elleni "harcnak" -- a szakmai és civil szempontokon túl -- az aktuális frontvonala, és nem képzelnének bele valami átütő igazságot, amelynek kimondásával alkalmasint megrendíteni akarják a korrupt autokráciát. Közlöm, nincs ilyen igazság ebben, a korrupt autokráciát nem rendítik meg. Ezzel nem. Nekem pl. az is halálosan mindegy, átépítik-e a Ligetet vagy sem (jó, tudom, hogy emiatt mától újnyilas-társutas vagyok), szerintem átépítve akár még jobb is lehet, és ha nem, hát akkor legalább más lesz; és a mozgalom, amely azt hiszi, hogy ez egy fontos kérdés, eleve eltéveszti a házszámot. Nem az. Ezer embernek az, vagy ötezernek, ehhez képest százan rengetik a Közlekedési Múzeum körüli kordont. Nemcsak az a helyzet, hogy maga a mozgalom is inkompetenciától szenved, és nem képes több éves rákészülés után több embert megmozgatni (mert képtelen érdekessé és relevánssá válni, elmagyarázni és megszervezni magát: világossá tenni, mit miért akar -- tényleg a lepukkant, koszos Ligetet prezerválni, ennyi, vagy ezen keresztül a korrupcióra, esetleg a demokrácia erodálódására rámutatni, de ha ezt, akkor ugyan már, vésse a szívünkbe, miért fontos a demokrácia stb.); sokkal égetőbb probléma ennél, hogy a hisztérikusoknak, a sarlatánoknak és az erkölcsteleneknek, na jó, és az érzékeny lelkű felnőtteknek, akik számára az ügy országos politikai kérdés, nincsen közös ügyük a társadalommal, amely relevánssá tehetné őket egyetlen csoportként. A faölelők, a gábrielesek, a népszavaztatók stb. privát monomániái (mondom kényszerű öniróniával is) nem állnak össze rendszerellenzékiséggé, mert mindegyik megköti a maga kis kompromisszumait Orbánnal, pedig -- aki benne van, pontosan tudja -- az összes megmozdulást kb. ugyanaz a háromszáz ember mozgatja, és ugyanaz a néhány ezer megy el rá válogatott felállásban -- beleértve a NER erkölcstelen hivatalos ellenzéki figuráit.

Do we have a case? - kérdezi a művelt amerikai (leginkább). Magyarul: mi a francért csináljuk, amit csinálunk. Mi a narratíva? Mi a vízió? Mivel akarunk vonzóvá válni? De első lépésben: semmiképpen se rohadjunk le az első issue-bokorban, ha tényleg a rezsimen akarunk akkora lyukat ütni, hogy az elsüllyedjen. Először nem "Olgához" vagy Bolgár úrhoz kéne betörni az aktuális negyedkész termékkel, hékáim, hanem megtalálni egymás számát a telefonotokban, és minél többeket összekürtölni, akik képesek elviselni egymás társaságát legalább a legalapvetőbb kérdések megbeszélésének erejéig. Adok egy tippet: az ügyünk a szabad piac és a jogállam. Ezeket kéne vonzóvá tenni, nem a fákat. Egy füst alatt van egy rossz hírem is: ha ezeket nem tudjuk, az összes: fű, fa, bokor, identitás, jólét, Európa, jövő usw. megy a levesbe.

1. Igazságtalanság, hogy a globális vagyon kb. felét a népesség 1%-a birtokolja. Nem az. Micsoda hát? Egyenlőtlenség. Az egyenlőtlenség azonban nem igazságtalanság. Mármost ezen túlmenően hogy érdemes elképzelni azt az 50%-nyi vagyont? Mint amin szivarozó kövér tőkések ülnek? Nem. Ez a vagyon túlnyomó részében működő vagyon, ami további embermilliárdoknak munkát és megélhetést ad. Értelemszerűen egy nagyon gazdag ember sem tud annyival többet elfogyasztani, mint egy szegény ember (ráadásul a fogyasztásával is munkát teremt), hogy az 50% akár az egy milliomod részének elfogyasztása komolyan felmerülhessen, sőt nem is érdemes ezt Kajmán-szigeteki számlán sem tartani... sőt, ha abból indulok ki, hogy az ennek működtetése nyomán keletkező nyereséget adóparadicsomokba mentik, akkor sincs igazam, mert ennek egyszerűen semmi értelme nem volna -- ellenben a nyereség nagy részét is valamilyen befektetésekbe forgatják, tehát visszakerül a rendszerbe. Szóval a kevés ember sok vagyona bizony működő vagyon, ha tetszik, ha nem, sőt továbbmegyek: annak a bizonyítéka, hogy a vagyon jobb helyen van kevesebb kézben a közjó szempontjából is. Ugyanis mivel döntően a piacon jött létre, kompetenciafölényt tükröz -- az 1% kompetenciafölényét a maradékkal szemben. Az egyenlőbb állapot ezzel szemben nem szül nagyobb hatékonyságot, mert adott esetben kisebb tudás felhalmozását engedi csak meg, illetve az egyenlőség folyamatos biztosítása (lásd, ideális kommunizmus), mindig egy terrorista, de minimum szabadság- és hatékonyságkorlátozó állam működésének eredménye. Tehát a piaci jellegű vagyoni koncentráció (szemben például a NER-rel) igazságos, mert alapvetően igazságos, nyitott környezetben jött létre, hatékonyan működik, és mások jólétéhez is hozzájárul.

2. Egy másik tévhit, hogy a kapitalizmus csak egy másik umbulda. Ellenkezőleg: a kapitalizmus egyetlen alapvető működési elve a verseny. Technológiák, a tudás, a szervezetek, az üzleti kultúrák, országok versenye. Közben sok a koordináció, és van benne lobbizás, korrupció és bűnözés is. De a kapitalizmus hatékonyságának alapja a verseny, és a döntések 99%-a reális képességek nyitott versenyében születik. A német gazdaság ereje reális erő. Tapasztalt vállalati tanácsadóként az ember pontosan tudja, mire számíthat, ha egy átlag német céggel, egy átlag angol céggel, egy átlag olasz céggel, vagy egy átlag magyar céggel dolgozik. Ott, a gyár padlóján és az irodákban lemérhető a nemzeti képességek sorrendje. Kb. ez a sorrend, ahogy írtam. Ez tény, ez realitás, ami ellen lehet cirkuszolni, de jobb volna -- magyarként, a fenti sorrend ismeretében -- tenni ellene. Ehhez kapcsolódik, hogy a kapitalizmus feletti moralizálás (eltűnik az erkölcs, eltűnnek a szoros faluközösségek stb.) sem nagyon okos. A világ változik, a legnagyobbat azonban akkor változik, ha valakik időről-időre a fejükbe veszik, hogy jó volna erkölcsössé tenni emberek tízmillióit, és ezt megpróbálják megvalósítani. A köztes változások viszont elkerülhetetlenek, és azok minél jobban lehetővé teszik az emberek nagy részének értékteremtő önmegvalósítását, annál kevésbé sajnálatosak (vagy annál inkább igazolhatók). És a szabadpiaci kapitalizmus ebből a szempontból is a legjobban igazolható rendszer. 

3. Egy további tévhit, amit zérus összegű játszmának nevezünk. Népi bölcsesség, hogy a szomszéd plusz két tehenét én is kaphattam volna, mert jobban megérdemlem (egyenlőbb helyzetet eredményezne, neki az eredeti három, és már nekem is három, ami jobb -- nem jobb, lásd fent: a szomszéd plusz két tehene ugyanis alaphelyzetben nem az égből ereszkedett alá, hanem a szomszéd okosabb és szorgalmasabb gazdálkodásának haszna, tehát nemcsak nem érdemlem meg őket, de kifejezetten rossz helyen lesznek nálam). Ugyanígy, ha Bill Gates vagyonát felosztanák Afrikában, a közbölcsesség szerint mindenkinek jobb lenne, de az afrikaiaknak biztos. Nem lenne jobb, mert átmeneti fogyasztási növekedés árán szétvernének egy több évtizedes hatékony értékteremtő közeget (Microsoft stb.), amelynek hiánya a cég értékének többszörösével vetné vissza a világgazdaságot. Miért? Mert a versenyképes, reproduktív globális tudás nem helyettesíthető napi 10 dolláros fogyasztási centrumok millióival. A zérus összegű játszmával szembeni érvek két végpontja: (mikroszinten) nem jönnének létre önkéntes megállapodások, ha mindkét (vagy több) fél nem gondolná, hogy nyer rajtuk; (makroszinten) a világgazdaság sem bővülne folyamatosan, ha az össznyereség nem nőne. Ezzel eleve elesik a "te nyereséged az én károm" szemlélete. Más kérdés, hogy a világgazdaság bővülése mögött viszont versengő tudás van, tehát ebbe beszállni valóban nem mindenki képes. Irigykedni és igazságtalanságról panaszkodni viszont mindenki képes.

4. Végül az utolsó magyaros tévhitünk, hogy van királyi út a jóléthez. Nincs. Kapitalizmus vagy szegénység. Ahogy a globális kapitalizmus az utóbbi ötven évben embermilliárdokat emelt ki a nyomorból, úgy a hiánya is képes pillanatok alatt nyomorba taszítani -- néhány millió magyar meg se kottyan neki.