1000 leütés

Mi is van hát Magyarországgal? Van egy inkompetens kormány, amelyben a miniszterelnök a szűk keresztmetszet, aki nem lát az orránál tovább (amely kifejezés arra utal, hogy nem lát túl a maga horizontján), nem látja az ország következő harminc évét, legfeljebb a következő harminc hetét. Az ország jövőjét mindenekelőtt a társadalmi versenyképtelensége fogja meghatározni az elkövetkező évtizedekben (a globalizáció félperifériájáról való kiesés a gyenge hozzáadott érték-képessége miatt, elöregedés, elvándorlás, népességfogyás, a szövetségi rendszerünk átalakulása a kárunkra, a nemzet közös céljai iránti belső lojalitás csökkenése, az élősködő stratégiák elszaporodása, a politikai rendszer tartós válsága, elszegényedés). Ez nem ijesztgetés, ezek jószerivel már tények, amelyek hatását legfeljebb csillapítani lehet. Ezt a versenyképtelenséget választotta az ország népe az erős kormányzati manipuláció árnyékában, csak hogy kielégülhessen az illuzórikus biztonság-igénye, ami konkrétan kétféle, a kapitalista logikától és az idegen kultúráktól való távolságtartást jelenti. (Ez az az igény, amelyben a magyarok 70-80%-a egyetért, ami jóval meghaladja a pártok összességének támogatását.)

Orbán bizony a legprofibb (szelektív) populista, pontosan kihasználja a nép biztonság-igényét, de éppen ezért nem lesz soha helye a magyar államférfiak amúgy is ritkán lakott csarnokában. Egy államférfi ugyanis arról ismerszik meg, hogy meghallgatja és ismeri a népét (nem csak a választóit), ám óvatos mozdulatokkal először kihozza belőle a legjobbakat, majd szükséges új horizontokat tár fel előtte. Orbán a hatalma állandósítása érdekében csak a populista fejezetig jutott el, nem tudja akként használni ezt, hogy elvégezze az igazi nagyságot igénylő feladatot, hogy bonyolult pszichés közegben megnyissa az utat a társadalmi versenyképesség tartós növekedése előtt.

A biztonság-igény kielégítése ráadásul az objektív félelmeken túl megalapozatlan félelmek generálásával és az ezekre adott (szükségképpen hazug) reakciókkal zajlik. A migráció, Brüsszel és a Sorossal fémjelzett "nyílt társadalom" mind szokatlan elvárásokat is támasztanak a magyaroknak, de a szándékos, rosszindulatú eltorzításuk csak a biztonság illuzórikus oldalát erősíti, nem okosabbá és felkészültebbé, hanem rászedetté és kiszolgáltatottá tesz minket, ez utóbbi azért, mert majd egyszerre fognak ránk szabadulni az elhazudott hatások és a realitás a saját képességeinkkel kapcsolatban.

Ami Sorost illeti, írtam többször az utóbbi időben, hogy a "nyílt társadalom" elég elúzív eszményét károsnak tartom doktrínává emelni, részint mert meggondolatlanná tesz a hagyományok és szokások értékével kapcsolatban akár a szabadság tekintetében is, és fenyegetheti a demokráciát a hatalmak elválasztására szűkítve azt (demokrácia helyett republikanizmus), részint mert a fogalom radikális képviselete, amely nemzetállam-ellenes, egy idő után radikális ellenválaszt vált ki (amint látjuk) a szélsőjobbos, etnicista populizmustól. De -- talán meglepő az olvasók nagy részének is -- hogyha Sorosnak fel is róható egy és más mindebben, azt is világossá teszi (Előadások a CEU-n, 2010), hogy a piaci fundamentalizmus (a libertarianizmus, friedmanizmus) a politikai tekintetben amorális felfogásával rombolta a jó kormányzáshoz és a demokráciához szükséges közerkölcsöket, és nagyban hozzájárult pl. az amerikai politikai rendszer gyengüléséhez is, tehát Soros politikai globalista, és morális megfontolásokból az, nem gazdasági globalista, ami utóbbit kényszerítő valóságként éli meg mint amellyel szemben a globális kormányzásnak ellensúlyt kell teremteni, ellenkező esetben folyamatos gazdasági és politikai válságokkal fogunk szembenézni. De pontosan azért vált ki ennyire dühödt reakciókat a másik oldalon, mert bizony alternatív erkölcsi-politikai programja van, amit kár lenne tagadni.

Én nem tartom se koherensnek, se produktívnak Soros globális programját, de megpróbálom megérteni, és semmi esetre sem látom benne azt az ördögöt, aminek Orbánék megfestik. Sorost ebben az országban valódi tényezővé (jelenséggé) Orbán avatta. Az utóbbinak az a fixációja, hogy igenek és nemek irányítják a világot, egy háborúban két ellenfél van, nem lehet filozopterkedni, állást kell foglalni, és térfelet kell választani. Emiatt is -- meg Orbán eredendő kisebbrendűségi komplexusa miatt -- olyan ostoba a magyar külpolitika is, hogy ha nem is feltűnően, de lassú lépésekben kiejti Magyarországot a számunkra létfontosságú partneri közegből, amelyben pl. kis államiságuk ellenére Ausztria, Észtország, Hollandia, Szlovénia olyan simán be tudnak tagozódni a fejlettségük különböző fokán is, de folyamatosan mutatva a modernizációs igényüket, amely mellett a makacsuk kitartásuk nem engedi őket eltolni az egyenrangú nemzetek asztala mellől (ami nem azonos az EU-ban felállított asztallal, hanem annál jóval fontosabb). A mi kormányunk ostoba, konfliktusos stratégiája ellenben pontosan a modern nemzetek asztalát teszi elérhetetlenné számunkra, még ha az EU-szalonra céloz is -- mesterlövészt játszik, aki még a kiszemelt vadakat sem tudja megkülönböztetni egymástól.

Magyarország nem tudja már kiszolgálni (létrehozni még kevésbé) a létfontosságú tőkét, több tízezer nem is túl magasan képzett munkáskéz hiányzik az országból, nem beszélve a valóban nagy hozzáadott értékre képes szellemi hátországról, miközben a kormány közpénzen közmunkára szorítja az országot, rombolja az oktatás és a politikai intézményrendszer minőségét (miközben nincs olyan út, amelyen ezeket megkerülve lehet sikeres nemzetet építeni), elutasítja a szelektív bevándorlást is, miközben fogy a népességünk: azaz Orbánnak nincs stratégiája az ország versenyképes építésére, a kormányzása minősíthetetlenül gyenge, miközben a politikája agresszív. Évtizedekig fogjuk nyögni ezt az embert azután is, hogy már sikerült megszabadulni tőle. De még ez utóbbi is messze. Elhúzódó alkony és éjszaka vár ránk, mert nincs olyan (jó) populizmus a láthatáron, ami fel tudná venni a versenyt az országrombolással.

De jó volna, ha igaz volna, amit jó Kukorelly barátunk ír (és én értelmezem), hogy akkor kérem, vissza lehet adni mindent, ami közéleti és magyarság-teljesítményért járt, mert most, hogy mindenki már az árokparton, meztelenül, hitehagyottan, önmagunkban csalódva (dettó Bayer), hagytuk ott egymást, világos kell hogy legyen: nem érdemlünk meg semmit. Ez, amit itt összehoztunk, szeretteim az Úrban, ez egy nagy semmi, a büdös nagy nulla, sőt annál is kevesebb. > „Én arra szavaznék, ha mindenki aki még él közülük vissza adná" (betű szerinti részlet egy Fb-kommentárból): tekintettel tehát arra, hogy még élek közülük, tekintettel a nyomásra, amit a gyomromban érzek, tekintettel az egészre, ami itt megy, vissza adom. < Hát ja. (Az én kiemelésem volt.)

Persze, a szintén kitűnő Kaltenbach, ha jól értem az intencióját, nem ezért adta vissza, se nem a többiek (legnagyobb része), sőt -- de változhat, érhet a hermeneutikai környezet (Babarczy volt ebben a legígéretesebb), dolgozhatnánk végre önmagunk Eleven Emlékművén (helyrajzi szám: Szabadság tér), hogy előbb-utóbb csak-csak kiérdemeljük az életünket, és legyen ebből mű, ahelyett, hogy nem tudunk "mit kezdeni azzal, ami van, ezzel a szánalmas, tragikus/komikus katyvasszal. Hiszti pro és kontra, kétosztat, engesztelhetetlen ellendiskurzusok, megbeszéletlen közös ügyek, kibetonozott árok, kopog lenn a sok plecsni. Ha nem kezdünk valamit, rámegy a haza. Senki nem ördög, mindenkiben van ördögi – javaslom, magunkon kezdjük: magunkból az ördögűzést." Írja K-elly. Annak is örülnék, hogy folytassam ezt a belterjes kiszólósdit, hogy Rényi, Homoki meg a többiek, akik számítanak nekem, végre tudnának az EE szellemében kommentálni egy közéleti eseményt, nemcsak off-hand, szekértáborosdisan, hanem előremutatóan, mívesen, elvtársak. Mint aki tudja, mit beszél. 

Persze hazabeszélek. Hazabeszéd. A kontinentális konzervatív mája hízik, ha a nemzet összeborul. Rájönni arra, hogy több van, ami összeköt, mint ami... stb. A nemzeti szellem tiltott csemegéje, bizonyítandó, hogy vagyunk -- nagyon régóta először, végre már. A nemzet, amelyik önmagán edződik, önmagával néz farkasszemet, végre leveti az államot, amely kétségkívül a csigahéja, méhe, inkubátora, ilyesmi, de egyben a manipulátora és tönkretevője is. A nemzet, amint okos, érző emberek egyeteme (kifelé lódul, befelé alkot). Ilyesmi.

(Persze egzisztencia, lakhatás, hatalom, pénz. proletariátus, robotizáció, individualizmus, mészároslőrinc. Majd' elfelejtettem, bocs.)

Jaj, hát az úgy van, hogy maga ez a kifejezés értelmezésre szorul, hiába tesz úgy, mintha evidencia volna. És mert értelmezésre szorul, ezért olyanok fogják a legnagyobb eséllyel meghatározni a jelentését (meghatározni, hogy mi evidens), akiknek a legnagyobb a szavuk és a legtöbb érdekük fűződik a kifejezés karrierjéhez, akik konkrétan ugyanazok, mint akik ma a legtöbb progresszív civilszervezetet tudják kiállítani (konkrétan a legtöbb plakát ellenében). Egy társadalom azonban -- hiába az ez irányú propaganda és tervek -- nem lehet "nyílt" vagy "nyitott": még a legnyitottabb társadalmakat is össze kell hogy tartsa valami (közérdek, közjó, valamiféle anyagi jog, intézményes rend, kultúra, szokások, bizalom -- márpedig ezek minden ízükben állásfoglalásokat és komplex, organikus, mi több, emberi tudást tartalmaznak, potenciálisan a radikális "nyitottság" ellenében, de a mindenkori optimális működést biztosítva). A nyitottság követelése általában egyféle elképzelt rend és kultúra szellemében hangzik el, mások kritikájaként, amelyek nem eléggé "progresszívak" (kitüntetetten ilyennek minősülnek a nemzetek, a hagyományok, az "előítéletek", a parochializmus, a lokalitások, a zárt erkölcsi világok). A nyitottság politikai jelszó, nem az igazság kérdése. A "nyílt társadalom" egy bizonyos -- a szubverziót a konstrukcióval ötvöző -- ellenőrzési forma egy bizonyos elit kezében.

A liberális filozófiai és közéleti hiedelmekkel ellentétben nincsen legjobb társadalmi berendezkedés, ami felé haladni kéne (progresszió), mert ami nyereség az egyik oldalon (a nyitottságban), az veszteség a másikon (értékekben, sorsokban, lehetőségekben, kultúrában). Ami egyfajta mérce szerint haladásnak, más mérce szerint veszteségnek hat (pluralizmus, multikulti vs. otthonosság, kiszámítható erkölcsi rend). A tárgyalt értelemben kevésbé progresszív eszmék is azért létezhetnek és erősödhetnek meg időről időre, mert átlagosan értelmes (!) emberek értéket látnak bennük. A nyitottság és a nyitottság-ellenesség ízlés, kultúra, érdek kérdése, nem erkölcsé vagy értelemé.

A "nyílt társadalom" evidenciája is csak valamiféle "toleranciáról" árulkodik -- a toleranciáról értékek egy bizonyos konstruált skálája iránt, de nem más iránt. Akik "nem szeretik" a muszlimokat, azok minősülhetnek rasszistának a hivatásos, fekete öves toleránsok körében, de aki nem hülye, az már úgy engedi el ezt a szót a füle mellett, mint a karcagi bakter a berlini gyorsot. Az egész egyetlen politikai harc, amelyben vannak ütőkártyák, van lassú folyamata az intézményesülésnek, és vannak (kevesen) könnyel és vérrel kivívott tanulságok az emberiség múltjából. A "nyílt társadalom" speciel nem tanulsága semminek, hanem egy radikális újbalos politikai projekt, amelyet még senki sem próbált ki, fogalmuk sincs a propagandistáinak, hogy mi lép a nyitottság nevében felszámolandó társadalmi kötelékek helyébe (illetve dehogy is nem: mindössze egy hatalmas állam, a gazdasági érdekek és mellesleg a felvilágosulatlan többség utcai harcai -- elég nyitottnak hangzik?), viszont a felé való engesztelhetetlen törekvés megteremti a maga trumpjait, orbánjait és lepenjeit. Semmi baj, ez utóbbiak is elmúlnak, miközben az előbbiek is újraszületnek. Fontolva haladunk pulzálva erősödő és gyengülő szélsőségek között, amelyek sakkban tartják egymást, miközben a többség ide-oda csapódik. Hogy "sors" lenne-e a "nyílt társadalom"? Attól tartok, igen. Abban a formában, ami a vége: oligarchikus globális elit és utcai harcok (az FNÁ-ért). A "nyílt társadalom" egy bizonyos ellenőrzési forma egy bizonyos elit kezében. Pace Popper.

Óriási élmény! Váradi Júlia beszélget a Klubrádióban -- mit beszélget! lelkendezik!! -- a Kádár-korszakról a valamikori demokratikusellenzéki (!) Kozák Gyulával. Ma este, ahogy hallgatom őket, amint előbb szemérmesen, majd mintegy megkönnyebbülve, végül hangos lelkesedéssel, egyesült erővel mosdatják, relativizálják, dicsérik fel és vágyják vissza a kádárizmust, hirtelen összeállt, amit eddig is tudtam valahol (mechanikusan, darabjaiban), de nem ilyen élményszerűen, hogy a Horthy-Kádár-Orbán szcénák mindössze kikristályosodásai ugyanannak a gazdára váró magyar értelmiségi/politikai léleknek, amely légmentesen illeszkedik az alsóbb (depolitizált, non-elit) rétegek mindennapi korrupciójához. Kádár és Orbán végtelenből jövő és oda tartó társasága csak két különböző szalon előkelőségei ugyanabból a házból, a terek legfeljebb néha átrendezve, de az idő az örök visszatérésé... Az a búgó játékosság és a visszamenőleges megértés, nota bene, romantikus vágyódás a diktatúra iránt, amit ma este éppen az egyik szalonban tapasztaltam (amelyik szalon -- a kádárista -- persze öntudatosan "hány" az orbánistától, és viszont, noha a díszes társaságtól nem idegen az átjárás sem), na ez a Nagy Kontinuitás, ez a Magyar Tradíció, ami ellen nem lehet...  A mi adekvát politikai rendszerünk a szétkorrumpált, slampos, "elég szabad" diktatúra, ahol a kevesek uralkodnak, az igazodó józanak megtalálják a számításukat és/vagy a fülledt komfortjukat, a hülyék és a pechesek pedig meghalnak -- innen jöttünk, ide tartunk, mindig ezen dolgozunk. Hajh, ez megérte, köszönöm, Júlia, drága. Ha valaki még egyszer kiejti a száján a "rendszerváltás" szót...

(A mai élményem a '89-eshez fogható. Akkor a cselekvés, utólag a megértés. És közte az illúzió, ostobaság. Drága Hegel! És ezért még az enyhe manírosságot is érdemes vállalni. Röviden, a belátható időben reménytelen az egész.)

Mindenki szeretné, ha ez annyira egyszerű volna, de hiába. Mindenki annyira tudni vél mindent, de mégsem tud. Közben, ha Orbánéknak vannak egyértelmű bűneik (mint a korrupció, a politikai rendszer helyettesítése az akaratelvűséggel és a manipulációval, az erkölcsi normák teljes elzüllesztése, a putyinizmussal való -- reméljük, csak pragmatikus -- flörtölés, a nemzet versenyképességének rombolása), vannak legalábbis vitatható állásfoglalásaik is (bevándorlás ügyben, az EU-vezetéssel szemben, a világtársadalmat dédelgető Sorossal kapcsolatban, és bizony a demokrácia minőségének a hazai vevőköréhez való -- cinikus, de találó -- igazításában). Ez utóbbi fél- vagy negyedigazságokat nem szereti megbeszélni az ellenzék, és ha egybeesnek a bűnökkel -- pl. a migráció kormányzati kezelésében, ideértve a kampányt -- akkor az egész hazai politikai diszkusszió többszörösen csődöt mond.

Konzervatívként, aki ráadásul ismerni véli a konzervativizmus történetét is, semmiféle meglepetést nem okoz a többségi demokráciáért és az erős államért való orbáni lelkesedés, téma ez már Amerikában is 60-80 éve; ahogy téma a kemény balliberalizmus- és kommunistaellenesség, méghozzá ugyanazon kalap alatt. Nem magyar sajátosság ez, nem kell hőbörögni, érvelni és tenni kéne ellene annak, aki akar. Azt is látni vélem -- miközben megvan a véleményem pl. Lánczi Andrásról --, hogy Leo Strauss, Voegelin, Willmoor Kendall antiliberalizmusa hogyan nem párosult az Orbán-rezsimben az erények és a kereszténység felemelkedésével, no és a vagyonátrendezés a hazai tulajdonosi polgárság megerősödésével, ami okozhatta Lánczi bizonyos fokú csalódását és "visszavonulását". Persze tudom, vonuljon így mindenki vissza, ha tud, és főleg van képe hozzá. De mikor voltak Magyarországon egyértelműek a politikai erkölcsök? (Nem relativizálnék, de most már késő. J.A.) 

Az Orbán-kormány adekvát méreg, a magyarok igényeihez szabott. A probléma az, hogy míg az egyik radikalizmus (az orbáni) küzd a másikkal (nevezzük sorosinak), addig az igazság mindig az egyik aktuális hullám megtörésében érhető csak tetten, ha egyáltalán. A liberalizmus romlása (kiüresedése, tradícióvesztése) szemben az autokráciák hazug jelenével. A baloldal problémája, hogy nagyon nem neki áll most a zászló, az ellenméregről egyelőre fogalmuk sincs. Nemhogy egyszerű, de semmilyen válaszuk nincs az orbánizmusra. Nekünk, nyugatias konzervatívoknak pedig az örök témánk, hogy melyik pontján fogjuk meg az eróziót, hogy legalább elmondhassuk: így kellett volna élnünk.

Orbán helyesen mondta (ha nem is fogalmazott pontosan, ezért hadd korrigáljam): vérzivataros időkben a magyar nép sikervágyát mindig az olimpiai érmekkel törekedtek csillapítani az utóbbi száz év döntően diktatórikus vezetői. A társadalmunk sikertelenségét kompenzáló fikció a "sportnemzetről" abba a legártatlanabb szférába csúsztatta az önkiteljesítést, amelytől a legkevésbé kellett tartaniuk a politikai vezetőknek, a sportsikerek hajszolása visszatérően jó eszköznek tűnik a társadalom manipulációjára. Ebbe a narratívába illeszkedik Orbán is, akinek ráadásul az egész kormányzása a hadiállapot jegyében zajlik, amelynek a sport, íme, a "pozitív" (támadó) frontja, a migráció, Brüsszel és Soros a "negatív" (védekező) frontja, de egyként a manipulációt szolgálják a valós társadalmi teljesítményről való beszéd helyett. (Közben ez az egész stílus nemcsak baljós, de vicces is a jelen esetben, amikor a sportolóink talán a Pekinget követő legsikertelenebb olimpiát abszolválták, ejnye.)

Megírták már mások is, sikeres nemzeteknek nincs kitüntetett szükségletük olimpiai babérokra. Önmagukkal békében élő társadalmak a sikereket döntően másképp mérik: egy Porsche 911 gyártásmérnökeinek (nem pedig az összeszerelőinek) és ellátási láncának teljesítményével, a svájci vasúti rendszer (ideértve a jegyfoglalási rendszertől a mozdonyokon, a szerelvényeken és a villamosításon keresztül az alagutakig és az állomásokig mindent) komplex minőségével, egy német kisváros templomtéri piacának 800 éves polgári tradícióival, a finn iskolarendszer folyamatos fejlődésével, a dél-koreai életszínvonal emelkedésének utóbbi harminc évével, az egyetemek autonómiájával, az igazságszolgáltatási rendszerbe vetett hittel, és ha már a sportról is szó van, inkább a tömegsport, mint a versenysport erejével -- illetve mindösszesen azzal, ahogy ez egyetlen társadalmi rendszerré áll össze, amelynek tengelyében az értékteremtés áll. Ami a legfontosabb: mindez a valóság jegyében zajlik. Az említett dolgokat a névértékükön kezelik, ahogy a politikát és a helyi állami vezetőket is, mindegyiknek megvan a funkciója, illeszkednek egy tágabb társadalmi rendbe és identitásba, amelyről folyamatos, értelmes diszkusszió zajlik a NZZ, a Welt, a NYTimes, a Le Monde, a New York Review of Books hasábjain, a gondolatok bekerülnek a nyilvánosság áramába, és találkozva a tradíciókkal és a legjobb gyakorlatokkal mindig a valósághoz igazítják a tömegek percepcióját. Röviden: nem hazudnak maguknak, következőleg nem engedik meg ezt a politikusaiknak sem.

Erről a robusztus értékteremtő rendszerről felcsúti stílusban véleményt alkotni (miközben a magunk szerény, ám annál parlagibb eszközeivel megpróbáljuk azt -- meglehetősen nevetségesen -- aláásni), közben idehaza teljesen vakvágányra vezetni a Nyugatra nagy többségében legfeljebb turistaként látogató népünket olyan butaság és felelőtlenség, amely egy miniszterelnök és kormánya kapcsán felveti a hazaárulás erkölcsi bűnét is. Magyarország ezzel a politikai garnitúrával sosem lesz versenyképes, önmagával békében lévő, önmagát reálisan látó és önmagán dolgozó ország.

A Fidesz-paradigma jó a magyarok egy részének. Ebben nincsen semmi kivetnivaló. Ezek a honfitársaink vonzódnak az etnicista nacionalizmus és a nem túl erős vezérkultusz elegyéhez, szeretik a médiából azonnal elérhető, lelkesítő nagy szavakat, de nincs se kedvük, se idejük kibogozni a valóságot. Az értékrendjükben nincs kitüntetett helye a pluralizmusnak, nem tulajdonítanak túl nagy fontosságot a nyugati polgári-liberális intézményrendszernek, és nem hiszik, hogy Magyarországnak nyugatos, globalizált országnak kellene lennie ahhoz, hogy ők (esetleg a többség) megtalálják a számításukat benne, ezért -- elfogadható áldozatként -- elviselik a látványos korrupciót is mint az összetartozás jegyét. Ennek a tábornak van radikális és mérsékelt oldala is, de az átfogó értékrendjük talán ez. Az övékével szemben nincs alternatív politikai hitvilága ennek az országnak. Ezért nincs potens ellenzéke sem.

Az ország sorsa most leginkább azok kezében van, akikben igény volna egy más -- az előbbivel feltehetőleg ellentétes -- paradigmára, de nem tudják, pontosan mi lenne az. Ezek azt is egyre világosabban látják, hogy az ellenzék szellemi és politikai tehetségéből nem futja, és ebből a garnitúrából sosem fogja futni másra, de nem érzik felelősségüknek az aktív részvételt az új paradigmáért folyó munkában, nemhogy politikai, de szellemi téren sem. Ez viszont baj. Ezt annak ellenére nem teszik, hogy ellenzéki létükben érzékelhetően a senki földjén mozognak, de jellemzően őket sem érdekli annyira az ország, hogy a komfortzónájukból kilépve nekifogjanak annak a kritikus tömegnek a megszervezéséhez, amely optimális életkeretet tudna biztosítani egy új politikai paradigmának. Valójában -- ahogy már többször megírtam -- senkinek (és itt főleg a közéleti értelmiségre gondolok) sem elég rossz még ahhoz, hogy ne érezné veszteségnek a kollektív cselekvésre fordított energiát. Vagyis, klasszikusokat idézve, még lehet a régi módon élni, még nem csak a láncaikat veszíthetik. 

A teljesen új politikai alternatíva azt jelenti, hogy eldobjuk a régi kliséket, régi ellenségképeket, és ahogy a Fidesz-paradigma leszámolt a liberális demokráciával, úgy -- egy másik értelemben -- az új alternatívának is le kell számolnia vele, egyszerűen, mert a régihez való visszatérés ugyan gondolatilag lehetséges, de politikai stratégiában nem. Az új alternatíva titkos művelőinek fel kell adniuk a liberális demokráciát mint politikai jelszót, és legalábbis újra kell csomagolniuk a tartalmát. Aki ennél kevesebbre törekszik, az ott fogja végezni, mint a mai balos ellenzék, a szomorú, vizes síkon. Hogy röviden érzékeltessem, mire gondolok: a fordulat jöhet egy új országképből, amely állhat a technológia és a humánum összekapcsolásában, jöhet egy új értékteremtési rendszerből, egy újra definiált nemzeti élményből -- és ezeket mind értelemszerűen teljesen új arcoknak kell képviselni, akiknek a célja egyszerre a mai kormány és a mai ellenzék elleni harc, miközben a pozitív jövőképük világos, nem hagyják magukat visszahúzni a mai rettenetes miliőbe, hanem büszkén kivonulnak belőle -- miközben visszavezetik az országot a jobbik énjéhez, a Széchenyitől fogva lappangó modernizáló szellemi tradicionalizmushoz (szellemi, mert politikai vagy kulturális téren alig létezett, tradicionalizmus pedig annyiban, hogy figyelembe veszi a nép és a nemzet gondolkodását, megrögzöttségeit, létező készségeit, miközben az összesség képességeit az egyénekre támaszkodva összhangba hozza a modernség követelményeivel, egy versenyképes nemzet érdekében). Ebben ugyanúgy megvan a helye az Asbóthoknak, a Szekfűnek, mint a Bibóknak és a Gyurgyákoknak, sorolhatnám. A modernizáló szellemi tradicionalizmus választása lehetőséget ad a bal- és jobboldali ellentétek meghaladására, de az egész eddigi gondolatmenetemből ez a legkevésbé fontos. Az ideológiai címke beszűkíti a gondolkodást, és ez legyen az utolsó, amit el akarok élni. A lényeg, úgy hiszem, enélkül is világos.

Lázár szerint nem demokrata az, aki az október 2-ai népszavazástól való távolmaradásra buzdít -- az esztétikum kedvéért gyorsan hadd jegyezzem meg: mondta ezt azon a napon, midőn a rezsim nevében állami kitüntetésben részesítette a rendszerváltás történetének alighanem legmocskosabb szájú és tollú újságíróját. Ó, és miért ne lenne demokrata az ilyen, kérdezhetnénk vissza. Miért ne lenne demokrata az, aki úgy dönt, hogy egy -- bármilyen, nemcsak a szóban forgó aljas -- kérdésre nem hajlandó válaszolni. Dehogynem az. A népszavazástól való távolmaradás ugyanolyan demokratikus aktus, mint a szavazás; a kérdésnek jó eséllyel ugyanolyan átgondolása előzi meg, mint a szavazást; és éppenséggel ha valaki nem demokrata, akkor az a magas rangú politikus nem az, aki -- miután a pártja már a magyarságukból korábban kitagadta az ellenzéket -- most a demokraták táborából is száműzné azokat, akik nem a kormány forgatókönyve szerint játszanak.

És éppen erről van szó. A kormány forgatókönyve nagyon egyszerű: ha elmegy a jogosultak legalább fele szavazni, akkor nagyjából biztosra vehető, hogy nemcsak érvényes, de eredményes is lesz a népszavazás, hiszen a "nem"-ek olyan nyilvánvaló többségben vannak a társadalomban -- köszönhetően a sok tízmilliárdot felemésztő orbánista propagandának, amely a népünk alapvető ösztöneit értelemmel ellensúlyozhatatlan módon feltüzelte. Na és persze annak a kormányzatnak a képviselője papol demokráciáról, amelyik a nyugatra szakadt magyarok szavazati jogát praktikusan megvonta, mert a gyakorlását más magyarokéval szemben összemérhetetlenül megnehezítette. Nem arról van tehát szó, hogy ennek a népnek a közössége alkalmat kapott volna arra, hogy megvitassa a bevándorlás és az EU-s tagságunkból következő olykor nehéz döntések ügyét -- ez volna ugyanis a valamire való demokrácia --, hanem ellenkezőleg: a demokráciáról papoló kormány egyfelől agymosásnak veti alá -- közpénzen! -- a médiájának csaknem egyoldalúan kiszolgáltatott magyarokat, másrészt megtagadja a szavazás lehetőségét azoktól, akikről feltételezhető, hogy mást is hallanak a (nagy-britanniai, németországi stb.) sajtóban, mint a hazai magyarok idegen nyelven nem olvasó nagy része.

A kormány forgatókönyvének legnagyobb ellenfele ilyen körülmények között nem az ellenzék aktivitása, hanem az ellenzék csöndje. Ebbe a félelembe illeszkedik az ellenzéket folyamatosan provokáló kormányzati és fideszes hangnem. A részvétel legnagyobb ellensége ugyanis a másik tábor önmegadása; az, hogy ha nem "harcolnak", nem lesz kit legyőzni a "csatában", nem lesz lehetőség Soros, Brüsszel és az ellenzék magyarellenes összefogásának demonstrálására stb., és ez esetben -- kellő háborús hangulat híján -- a kormányoldali szavazók is kisebb létszámban mennek el, és adott esetben beáll az érvénytelenség, amelynek a súlyát Lázár már most megkezdte kisebbíteni. Nem latolgatom azt, hogy mire kellene Orbánnak a nagyarányú siker: kell-e ez az európai népszavazási hullám elindításához Putyin és őszerinte, kell-e ez az EU-s tagságunkkal kapcsolatos hazai bizonytalanság fokozásához, kell-e ez a kétsebességes Európáról folyó majdani tárgyalásokon a kormányzati pozíció erősítéséhez, vagy kell-e egyszerűen csak az október 23-i megemlékezés Brüsszel-ellenes szabadságharccá stilizálásához. Ezek egyelőre spekulációk. Egy biztos: az ellenzék most úgy tudja a legjobban elérni a népszavazás érvénytelenségét (tegyük fel jó szándékkal, hogy ez a célja), hogy csöndben marad, nem szól egy árva szót sem, ignorálja a népszavazást, mintha nem is lenne. Végre egyszerre erényt kovácsol a szokásos inkompetenciájából: nem csinál semmit.

Nemrég érkezett a hír, hogy az Adidas az amerikai Atlantába telepíti a teljesen robotizált cipőgyárát. Ezentúl nem fog óránként két dollárt fizetni távol-keleti munkaerőért, hanem oda viszi a gyárát, ahol a kereslet és a robottechnika továbbfejlesztésének legalkalmasabb helye van, amelyek -- nem véletlenül -- egybeesnek. Ez a Nyugat. A kezdeti hatalmas beruházás, amire csak nagy tőkeerejű cég képes, természetesen meg fog térülni.

Tőke, felvevőpiac, technológia -- és a tulajdon biztonsága: a jövő beruházásainak kizárólagos mozgatói. A munkaerő ára egyre kevésbé fog számítani, mert egyre kevesebb munkaerő kell, így ez nem lesz szempont a beruházások helyének megválasztásában. Ebből az is következik, hogy azok a társadalmak fognak közép- és hosszútávon jól járni, amelyeket a tőke alkalmas technológiai és felvevőpiacnak ítél. Ezek főleg a nyugati és a nyugati logika szerint -- nagy hozzáadott értékre épülő, erős oktatási rendszer és alacsony korrupció mellett, kiszámítható jogi környezetben, viszonylag nagy vásárlóerővel -- működő keleti társadalmak. De az emlegetett robotizáció és az ún. Internet of Things (a technológiák internet alapú összekapcsolása) csak a ma ismert csúcsa az ipari értékteremtésnek -- előtte is vannak még eljárások, amelyekre azonban ugyanúgy az jellemző, hogy minél több és fejlettebb képességet egyesítenek, annál nagyobb értéket teremtenek, az összességük pedig meghatározza egy nemzet versenyképességét.

Magyarország nagyon rosszul áll e logika szerint, és a lemaradásunkat az elmúlt tíz év vélhetően megpecsételte. A világban egyre agresszívabbá váló orosz és török autokráciák felfogását követve -- jól értve, hogy egyre inkább kiszorulunk a globális versenyből -- az Orbán-rezsim feladta az ország gazdagításának kötelességét, és kizárólag a hatalma megtartására koncentrál, azt remélve, hogy a bel- és külpolitikai manipulációiból még mindig jól jöhet ki. Nem fog. Közben minden évével egyelőre megszámolhatatlan évet veszítünk -- megszámolhatatlant, mert a lemaradás tényét igen, a gyorsaságát egyelőre nem látjuk. Ahogy gyorsul a negyedik ipari forradalom és terjed hatása, úgy fogja büntetni azokat a társadalmakat, amelyek nem készülnek fel tudásban, technológiában, készségekben arra, hogy vagy nagy nyereséget generálni képes működő tőkét exportáljanak, vagy ilyen tőkét vonzzanak, így kellő GDP-t termelve később el tudják tartani az inaktív rétegeket. Magyarország magától ma is képtelen erre (a GDP-nk 10%-a közvetlenül külföldi forrásból származik), és egyre inkább azzá válik, ahogy elértéktelenedik az -- európai mércével -- olcsó munkaereje és az amúgy is romló kiszolgáló tudása. A lecsúszásunk folyamatos a régión belül. Orbánék az EU-t rombolva Magyarország egyetlen maradék vonzerejét, a geopolitikai pozícióját is folyamatosan fenyegetik.

A magyarok 99%-ának fogalma sincs arról, hogy milyen pozícióba tolják az országukat azzal, hogy hagyják magukat a jelenlegi bűnös rezsim által megvezettetni -- migránsokra uszulni, hazug narratívákba bonyolódni, jogot sérteni, a közpénzt elherdálni, a Nyugat ellen szabadságharcolni, a kapitalizmust ócsárolni. Ami itt folyik, az a pénzéből kifogyott narkós egyik utolsó utazása, mielőtt végleg utolérné a várható sorsa.

A magyar liberalizmus, ez a speciális rétegélmény, a francia forradalmi ideológia (Szabadság, Egyenlőség, Testvériség) és a bolsevizmusból történő kiábrándulás közös gyermeke, minden ízében doktriner hitvilág, doktriner alapítókkal, doktriner érvrendszerrel. Jelszavak és konstrukciók mentén képzelve el a világot gyökeresen más, mint az angolszász liberalizmus tapasztalati kultúrája, ez utóbbiból nézve gyakorlatilag felismerhetetlen -- olyan radikális eszmeköteg, amely éppenséggel mindig az adott (bármilyen, esetünkben magyar) kultúrával szemben határozza meg magát, amelyet az említett radikális embertannal akar felváltani. Csakhogy mivel kilépne mindenből, ami tapasztalati úton igazolható és még belátható (hiszen enélkül a radikális embertannak kompromisszumokat kellene kötnie), nem lehet érvelni vele szemben semmilyen kultúrából. A retrográd "van" és a felszabadító "legyen" között nem ismer átmenetet, nem érv vele szemben, hogy egy nép, egy közösség, bizonyos embercsoportok hogyan élnek, ha az nem igazolható a radikális antropológia szemszögéből.

A Szabadság, az Egyenlőség és a Testvériség ideológiája lesújt minden kultúrára, a homogenizálás nem kedvez semmilyen különösségnek, nem állhat meg vele szemben semmi, ami személyes tapasztalat, előítélet, igazolhatatlan vélemény, nem beszélve arról, ha ezek egy nemzeti kultúrával, néphittel, hagyománnyal, kollektivista, netán irracionális érzülettel a háttérben akarnának érvelni -- vagy éppen nem hajlandók érvelni -- egy érték, norma, tulajdonképpen az Élet mellett.

A magyar liberálisoknak (helyesebben radikális idealistáknak) nincs reális kultúrájuk idehaza, ezért jószerivel el sem tudják képzelni, hogy lehetséges robusztus kultúra, amely önmagában vett, megőrzendő érték, noha nem radikális emberjogi; illetve, hogy lehetséges kultúra, amely összeférhetetlen más kultúrákkal, hiszen éppen ettől más. Úgy vélik, minden kultúrának el kell tudnia viselni csorbulás nélkül a más kultúrákkal való érintkezést, jobb esetben a közös (radikális) antropológiában való megegyezést. Ilyen találkozásként képzelik el az iszlámét az európai civilizációval, és általában Európát a parttalan pluralizmus hazájának gondolják, ami természetesen sosem volt.

Minden tapasztalattal szemben, amely arra mutat, hogy az iszlám nem integrálható, makacsul ismétlik, hogy az -- hiszen amit ők integrációnak neveznek, az a kultúráknak a radikális antropológiában való egymásra találása. Az sem érdekli őket, hogy a radikális antropológiából egyik fél sem kér, és semmi esélyük az érvényesítésére. Európa tradícióinak egymásba játszása sokkal bonyolultabb tudást hozott létre a kontinens népei között, mint a baloldali jelszavak sora, és kultúránk toleranciájának határait pontosan kijelölik azok a kulturális tények, amelyek ezt a toleranciát éltetik, így az alapvető etikai normák ("ne tégy olyat mással, amit magadnak nem kívánnál"), a hellenizmus kiválóság-képe, a római jog, az integrált keresztény hagyomány, a szabad piac és a polgári fejlődés, a felvilágosodás, a nacionalizmusok, a szocializmus -- illetve ezek évszázadokon át kialakult egymásba játszása, amiben egyszerűen nincs helye a az iszlámnak egyfelől, a radikális antropológiai tolerancia hegemóniájának másfelől. Az intézményeinket ugyanis csak a kulturális alapélmények megőrzése árán lehet működtetni -- ezek híján nincs Európa.

A magyar liberálisok azonban -- összefüggésben az eddig magyarázott koncepciójukkal -- inkább megfeledkeznének ennek a kultúrának a működéséről, minthogy lemondjanak a radikális antropológiájuk érvényesítéséről -- most éppen ebben a konkrét konfliktusban. A legnagyobb probléma azonban, ahogy nem reflektálnak se általában a saját gondolkodásmódjukra, se a saját eseti érdekeikre. Mert egy dolog nem szeretni Orbánt, és egy teljességgel más dolog támogatni egy öngyilkos ügyet, amellyel azt gondolják, Orbánon ütnek, de valójában azt az európai világot gyengítik, amelynek hosszabb távon nagyobb ellenfele a muszlimok tömege, mint az átmeneti Orbán. Orbán kibillentésére találhatnának egy hatékonyabb és kevésbé ártalmas módszert -- de ez még várat magára, ugyebár.