1000 leütés

Ahol egy kormány (és főképp a vezetője) azzal a szlogennel vívja a harcát és stilizálja azt nemzeti üggyé, hogy "a haza nem lehet ellenzékben", illetve a politikai ellenzékéről lépten-nyomon megpróbálja bebizonyítani a nemzetellenességét, ott egy nemzet öntudata óhatatlanul fog függeni az adott kormányfő teljesítményétől. És ez a teljesítmény ebben a konkrét esetben legalábbis problematikus.

A magyarok legalább kétharmada gondolja, hogy ez a kormányfő és a vezetése alatt álló politikai kaszt korrupt vagy nagyon korrupt. Ugyanezen magyarok 90%-a szerint meg kell védeni az országot a migrációtól, miközben 2010 óta legalább 200, más számítások szerint 350 ezer ember távozott külföldre egyetemi tanulmányok, tartós munkavégzés, vagy letelepedés céljából, akik közül nagyon kevesen akarnak visszajönni, és még kevesebben jönnek tényleg vissza. A fiatalok harmada-fele nem lát perspektívát maga számára Magyarországon. Mindent összevetve az országhoz és a nemzethez túl sok emberben (trendszerűen kivehetően) már a kudarc és a csalódottság érzése kötődik -- magyarán, amíg a kormányfővel szembeni igényt, hogy "megvédje az országot", az jól teljesíti, a magyarok túl nagy hányada a saját sorsát ezen az országon kívül képzeli el vagy éli meg. Az ország és polgárainak sorsa (perspektivikusan vagy már most) elválik egymástól, a polgárok jelentős hányada leválasztja magáról az országot, ennek "megvédését" a (korrupt, silány) kormányra hagyja, de a saját sorsával nem hajlandó ugyanígy tenni.

Ez egy alapvető törés a tényleges nemzettudatban. Amikor egy polgár kiveszi a saját sorsát a nemzetéből, ez utóbbit rábízza egy olyan cselekvőre (a köztudottan nem szeplőtelen kormányra), amelyre a saját sorsát viszont nem hajlandó, az a reális nemzettudat és a mögötte álló sorsközösség agóniájának újabb fejezetére utal. Amikor ez egyre több emberben kiegészül azzal a -- pl. a fociválogatott kapcsán is tapasztalt -- érzelemmel, hogy amit a kormány nemzeti ügyként propagál, az szükségképpen utálatos, tehát a nemzeti érzelmek -- nem kis részben a fenti első bekezdésben ismertetett kormányfői törekvés eredményeként -- teljesen átpolitizálódnak, akkor a reális és a politikai nemzettudat válsága olyan traumát okozhat a tágabb politikai közösségben, amely ennek -- ha nem is a szétvetésével, de -- további tartós kompetencia-gyengülésével fenyeget. Különösen problémás a helyzet akkor, ha -- mint tudjuk -- a magyar nemzettudat legalább 150 éve válságokon át alakul, a társadalom folyamatos bizalomhiányát és versenyképtelenségét táplálva.

Orbán hozzájárulása ehhez az eleve traumatikus nemzeti élményhez csak az újabb geller, az újabb sikátor a zsákutcában. Ahhoz képest, hogy ez az ember milyen illúziókba ringatta a magyarokat 2010 előtt, és cserébe milyen hatalmat kapott tőlük, ez bizony nagyon gyenge teljesítmény.

Az európai kultúra több forrásból táplálkozik, ezek nagyjából: a hellén-római világ, a zsidó-(reformált)kereszténység, a felvilágosodás, a nacionalizmus, a polgárság (a szabad piac) és a szekuláris szocializmus rendjei. Ez utóbbi hármat ritkán szokták az alaprendek közé sorolni, inkább politikai ideológiáknak tartják, pedig pl. a polgári rend különösségére mi sem mutat rá jobban, mint a hiánya azokban a társadalmakban, amelyeket például a kereszténység, a felvilágosodás, vagy a nacionalizmus ugyan nem hagyott érintetlenül, mégsem tudták létrehozni együttműködésre képes egyének modern, hatékony társadalmait -- ilyen például Magyarország. Hatékony, modern társadalmak Európán belül mind a hat áramlattal a háttérben tudtak csak létrejönni.

Az európai kultúra ennek a hat rendnek az ötvözete, országonként és (ha csak a modernitást nézzük is) korszakonként eltérő hangsúllyal, de semelyik más kontinensen nem reprodukálható tartalommal. Még a hozzánk legközelebb álló Észak-Amerika is jelentősen különbözik e komplex európai tradíciótól (különösen a hellén-római, a nacionalista és a szocialista vetületeiben), hogy ne is beszéljünk a többiről. Ennek fényében különösen felületesnek tűnik Tamás Gáspár Miklós legutóbbi cikkének kijelentése, miszerint a " < kulturalizmus >  és a rasszizmus gondolati szerkezete nagyon hasonló: mindkettő körülírható populációk rögzített, állandó erkölcsi és intellektuális tulajdonságait tételezi föl, ami ellentmond mind a tudománynak, mind a hétköznapi tapasztalatnak". Az idézet szerzője ezzel azt követeli, hogy egy népcsoportnak ne tulajdonítsunk domináns értékjegyeket és kulturális normákat, mert ezzel gyakorlatilag a rasszizmus bűnébe esünk. Tamás Gáspár Miklóstól, aki a fenti hat kulturális mélyáramból szeretné (bár nem teheti) csak a felvilágosodás és a szocializmus áramait megőrzendőnek beállítani, nagyon természetes, hogy a pre- és posztindividuális, illetve a posztmateriális európai hagyományokat nem veszi komolyan. Pedig ezeket kivenni az európai kultúrából legalább olyan hiba, mint nem venni tudomást a belénk ivódott szocialista (egyenlősítő, etatista) jegyekről, vagy éppen ezeket a nacionalizmussal, nota bene a rasszizmussal kombinálva visszajutni a Harmadik Birodalom rögeszméiig.

Mármost felvethető, hogy ha Európa eddig legalább hat kulturális mintát integrált, akkor mi akadályozná meg abban, hogy befogadja az iszlámot? Megmondom: az a tény, hogy az iszlám mind a hat említett, tényleges (még Tamás Gáspár Miklós-i hübrisz kedvéért sem felülírható) kultúrkörrel/renddel szemben áll, következésképp szemben áll azzal a konszenzussal, amely ezeket a rendeket egymás toleranciájára és ilyen-olyan (inkluzív, azaz a másikakból is részesülő) egyensúlyra kötelezi. Mondhatni, engem a terrorizmus kevésbé zavar, mint a tömeges bevándorlás -- az említett okból. A terrorizmus szörnyű, de limitált, kivédhető veszély. A bevándorlás okozta kulturális erózió veszélye, amelynek során Európa feladhatja a ragaszkodását a meghatározó tradícióihoz és identitásához, és a relativizmusba, majd az önfeledésbe menekülne -- félő, egy idő után feltartóztathatatlanná válik. Közös kulturális normák híján előbb-utóbb nem marad más összekötő kapocs közöttünk, mint a gazdasági érdek és az államilag szankcionált jogrend (feltéve, hogy az államok érvényt tudnak szerezni ennek). 

Történeti megközelítésben: mióta a Római Birodalomban államvallás lett a kereszténység, megtértek a germán népek, majd kialakult a keresztény kánon és műveltség, amely inkorporálta az antik hagyományt, az európai kultúra -- civilizáció! -- egyetlen összefüggő folyam, amelyben a tradíciók organikusan épülnek egymásba, egymásban gyökereznek, és minden ezen túlmenő (külső, import) hatás (valójában már kétezer-ötszáz éve) elhanyagolható, legtöbbször egzotikus volt. Az iszlám ebben a közegben idegen kultúra, amely ellen Európa évszázadokon át folyamatosan harcolt, nem véletlenül. Nem csak a keresztényellenességét lehetne ellene vetni, hanem az említett hat tradíciótól való egyöntetű idegenségét (nincs benne polgárosodás, ismeretlen a szekuláris állam, a nacionalizmus, a vallási türelem), és így nem illeszthető össze Európával annak veszélye nélkül, hogy gazdasági és (szerencsés esetben) jogi egységgé züllünk -- ami szerencsétlenség annál is könnyebben bekövetkezhet, hogy a meghatározó tradícióink eleve egyre gyengébbek, egyre kevésbé képesek integrálni.

Megírtam már több mint egy éve: ez időtájt, reálisan nézve, a bevándorlással és a menekülthullámmal szemben csak rossz választásokat tehetünk. Vagy a humánum, vagy a kultúránk ellen vétkezünk (amely kultúra tehát nem egyoldalúan a tolerancia kultúrája, hanem a tolerancia genetikus alapjainak megőrzésére is irányul, mivel a toleranciára való képesség nem a levegőben lebeg, hanem kontextuális, tanult, kulturális). A mérlegelés kényszer és kötelesség. A veszteség előre borítékolva. Tamás Gáspár Miklós azt írja: "Maradjatok otthon [a kvóta-népszavazásról]. Ennyit azért talán megtehettek. Nem nehéz. Jótéteményekért nem könyörög már senki. Csak annyiért könyörgünk: legyetek szívesek, lehetőleg tartózkodjatok a különösen durva és jóvátehetetlen gaztettektől. A többit meglátjuk." A bírálatom ellenére majdnem osztom ezt a végkövetkeztetését. 1. Maradjatok otthon. 2. Tartózkodjatok a gaztettektől. 3. A többit meglátjuk. -- A különbség, hogy a gaztetteket én a (komplex) kultúránkkal szemben is lehetségesnek tartom.

Ha a b. olvasó emlékszik az első Orbán-kormányra, egy elég erős pozitív világképre és mögöttes narratívára emlékezhet Szent Istvánnal és Széchenyivel, a polgári Magyarországgal, a keresztény állammal és az antikommunizmussal a középpontjában. Természetesen nem az az érdekes, hogy Orbán miben hitt akkoriban (vagy most), hanem, hogy milyen közös élményt kínált a szavazóknak. Ez a narratíva aztán szétesett a 2002-es országgyűlési választások közötti két hétben, amikor Orbán a negatív kampányra helyezte a hangsúlyt meglepetésében és kétségbeesésében. Ekkor született a hírhedt "A haza nem lehet ellenzékben!", és két-három másik, az ellenzéket a korábbiaknál is erőteljesebben megbélyegző, a maiaknál egyébként jóval antidemokratikusabb szlogen.

Az akkori narratíva mára elveszítette a pozitív és a negatív oldalának nagy részét is, a narratíva utóbbi, kritikai oldala az ellenzék összeesésével és az európai fejleményekkel párhuzamosan Brüsszelre és a migránsokra irányul, de ami a lényeg, a pozitív oldala a rezsicsökkentés demagógiáját követően csaknem teljesen kimerült. Általában azt lehet látni, hogy "Magyarország megvédésén" túl a Fidesznek nincs mondanivalója a társadalom számára, és főleg nincs olyan, ami egyszerre volna korszakalkotó (ami a kétharmadtól elvárható lenne, és amilyen reményekkel az első Orbán-kormány indult), és olyan, amely akár egy évezredes mítoszra támaszkodik, értelmezési keretet és indentitást ad, összeköti a múltat a jövővel. Ilyen narratíva már csak azért sincs, mert olyan politikai kormányzás (=egyszemélyi voluntarizmus) dominálja egy ideje a hazai politikumot, amelynek a jövőképe homályos, illetve nagyban függ az elérhető európai kompromisszumoktól.  

Nem kell mondanom (illetve rengetegszer elmondtam már), hogy a baloldal eleve esélytelen, amíg nem hoz létre versenyképes mítoszt és narratívát a létezővel szemben, miközben ez a létező is alig létezik -- de persze a baloldal képtelen ilyesmire, nem is lesz belőle semmi még legalább tíz évig, amíg a szem ellát. Pedig egy modernizációs, szilárdan européer és nemzeti, szociálliberális narratívának meg volna itt az esélye, ha sikerülne kontextusba helyezni, de hát... , nem ragozom. Értelem kéne hozzá, akarat és tehetség. Kéne.

A narratívák alkonya mögött a voluntarizmus, a korrupció és Magyarország tétovasága tapintható ki. Most éppen kompország sem vagyunk, hanem egy irányvesztett, lyukas ladik, amelynek sorsa a legkevésbé függ a saját akaratától. Örvényről, süllyedésről nem érdemes beszélni, mert nem látjuk egyelőre a trendeket, és amíg Európában vagyunk, a saját erőnkön felül támaszkodhatunk a sikeresebb nemezetek húzóhatására. Örüljünk, hogy vannak nekünk. Adjunk hálát minden nap, ha lehet kérni.

Az n-edik könyvet olvasom éppen, amelyik súlyos válságban látja a kapitalizmust, és meg akarja váltani az emberiséget a szenvedésektől valamilyen magasröptű cél vagy ideológia nevében. Politikai oldalon pedig olyan emberek is beállnak a nyugati társadalmi rendszer bírálatába, akik maguk odahaza csak a közrablásban és a népbutításban jeleskednek, a sokat hivatkozott erkölcsi világuk pedig a milliárdossá válás, az állami gengszterizmus és a cinizmus metszéspontjába van mozdulatlanul beékelődve.

Felemelkedésük -- az elhibázott kritika tengerében és a kevés megszívlelendő látlelet között -- azonban figyelmeztetés a modernizáció hiányosságaira, konkrétan a címben jelzett hármasság felbomlásának, amely egyedül képes biztosítani a kapitalizmus hatékonyságát és humánus voltát. A klasszikus kapitalizmusnak ez a "szentháromsága" nem véletlenül alakult ki ebben a formában. Közösen veszik az elejét egymás belső integritásvesztésének és aránytévesztésének. Ezek egyensúlya híján -- ami tán sosem létezett, de az erre való törekvés a 20. század nagyobb részében még igen -- a szabad piac eltolódik az oligarchikus, korporatív piacok és az erkölcsi rend intuíciója alapján igazságtalannak mondható jövedelmi különbségek irányába, a liberális demokrácia a korrupt, lobbista, antidemokratikus rendszerek felé, az erkölcsi rend pedig relativizmusba és kultúraellenes konstrukciókba fordul. 

Ilyen körülmények között nem véletlenül jelennek meg a bomlás vámszedői. Az oligarchikus kapitalizmus libertárius hívei azzal áltatnak, hogy a piac minden körülmények között a legigazságosabb és leghatékonyabb társadalmi rendszert hozza létre, és nem szabad korlátozni a fejleményeit, bármennyire is fenyegetik ezek az erkölcsi rend intuícióját (kultúráját) és a liberális demokrácia támogatottságát. Az "illiberális" demokrácia autoritertől fasisztáig érő bajnokai a liberalizmus degenerációjával a populista ajkaikon a libertarianizmus következményeit is meghaladó tőkecentralizációt és oligarchizálódást hoznak, és ha ráadásul az erkölcsi rend helyreállításáról is papolnak, akkor nagy valószínűséggel a legelnyomóbb és legcinikusabb rendszerek létrehozásában is érdekeltek tovább gyengítve a társadalom nagy részének pozícióit. Az erkölcsi rend nevében pedig olyan baloldali radikális és jobboldali tekintélyelvű eszmék és intézmények jutnak túlhatalomhoz, amelyek egyértelműen rombolják a társadalmak regenerációját.

A kapitalizmus terjeszkedése eleve problematikus, hiszen a működőtőke ellátásban felülről lefelé, a munkát illetően alulról felfelé építkezik (elmaradottabb környezetekben először viszonylag kis befektetést igénylő, alacsony hozzáadott értékű munkát kínálva), miközben alul rombol is, tehát a mérlege a társadalom szegényebb harmadában-felében sosem egyértelműen pozitív. Nagy embertömegeket képes kiemelni a szűkebben vett, statisztikai szegénységből, de közben veszteségeket okoz a tradicionális kötelékekben, és olyan azonnali egyenlőtlenségeket teremt, amelyek rombolják az archaikus társadalmak (adott esetben a falusi magyar közeg!) kohézióját és identitását. Ma a modernizációt ráadásul egyre kevésbé az intézményesült piac, mint a technológia hajtja, és ezekre az alacsonyabb vagy közepes hozzáadott értékű munkákra csökkenni fog a kereslet. A piacból csak az áruké marad meg, a munkaerőé szűkül, következésképp a kapitalizmus nyomán sok helyen nem marad több, mint a kisközösségek szétesése és az anómia. Ha ez tetéződik oligarchikus -- a zárt elitnek kedvező -- jogszabályi környezettel, akkor ez kedvező táptalaja lehet demokratikus közegben a szélsőséges pártok és politikai szereplők megjelenésének, nemdemokratikus közegben a véres utcai harcoknak. 

Az egyensúlyi modernizációnak nem kell tartani a fenti hármasság érdekében történő folyamatos beavatkozástól. Minden ezzel ellentétes, csak a tényezők egyikét vagy másikát kitüntető beavatkozás ellenben demagóg, és inkább szenvedést hoz magával. A szóban forgó hármasság konzervatív, óvatos kezelése kellene hogy legyen az iránytűnk, ha hatékony, közben autentikus társadalmi együttélésre számítunk.

Mint minden kérdés -- és következésképp minden válasz -- ebben a témában, úgy a fenti is pontatlan. Európa egy többrétegű, komplex válságban van, amelynek a legnépszerűbb eleme az iszlamista terror -- de ez sem véletlenül a legnépszerűbb. Erre lett ugyanis optimalizálva a komplex válság domináns -- unió-ellenes -- kezelése, és ellen-narratíva híján ez mozgatja meg a legtöbb szenvedélyt.

Holott az utóbbi hetek egymást követő merényleteiből legalábbis sejteni lehetne, hogy nagyobb összehangoltság van az iszlamista terrorban, és a nyomában máris következő polgárháborús bozóttüzekben, mint amire az Iszlám Állam képes lenne, mint ahogy eleve a migrációt is jóval több szereplő váltotta ki, mint az Iszlám Állam közel-keleti rombolása. A legfontosabb szereplő vélhetően az energiaár-válság nyomán kétségbeeső Putyin, aki leszámolt azzal, hogy Ororszországnak érdemes megpróbálnia a globális piaci rendszer részévé válnia, amire nyilvánvalóan nem lenne képes akárcsak egy európai középhatalom súlyával sem. Az orosz titkosszolgálat, propagandagépezet, a csatlósok korrumpálása, a meleg háború eszközeivel folytatott hibrid háború nagyon hamar meg is kezdődött Európában, és mára kiterjedt az USÁ-ra, miközben Európa vezetési válságba, és Putyin érdekeitől nem függetlenül -- Orbánunk tevőleges részvételével, ami a migránsválság utóbbi másfél éves kezelését illeti -- kulturális válságba került.

Európa gazdasági és társadalmi problémái közepette a politikai és kulturális méreg termékeny "demokratikus" talajra hullott, és beindította a mai erjedést a tömegek szintjén. Az iszlamizmus egyfelől csak egy fedősztori, másfelől meg katalizátor ebben a komplex helyzetben, amelyet vélhetően az ISIS-be is beépült orosz szolgálatok manipulálnak, de erre csak közvetett -- illetve az amerikai email-botrányt illetően először közvetlen -- bizonyítékok vannak. Assange és Snowden munkásságának gyümölcseit learatva az elitválság valóban demokráciaválságba kezd fordulni, bizonyos politikai veszteségek ellenére (alább zárójelekben) tehát igaza van Orbánnak, aki -- tetszik, vagy nem tetszik ez a hazai balos radikális véleményformálóknak -- Európa határainak megvédését, az európai hadsereg és titkosszolgálatok melletti (nyilván NATO-ellenes, és ennyiben veszélyes) kiállását, az EU folyamatos -- persze nem föderális -- megerősítését (ami viszont nyilván az unió politikai súlyát csökkenti más nagyhatalmakkal és a tagállamaival szemben) és legújabban a demokrácia-export korlátosságát hangoztatva szisztematikus és igazolható álláspontot foglal el a káoszban. És a polgárok az igazodási pontot keresik, nem az igazságot.

Hogy ő is hozzájárult a káoszhoz, és van kockázat az álláspontjában? Ez így van, de véleményem szerint ez a hozzájárulása elsősorban belpolitikai indíttatású volt, és a két színház (bel- és európai politika) inkoherens kezelése miatt következett be, a kockázat pedig egyelőre ellenőrzött és igazolható. Nem tudom, lehetett volna-e koherensebben kezelni a két politikai arénát, és ugyan ráfogható a taktikájára, hogy beáldozza Magyarországot a saját hatalmi törekvéseinek, de igazság szerint ebben egyelőre nem lehetünk biztosak -- mint ahogy abban sem, hogy mennyiben és meddig tekinthető Putyin pincsijének, azaz mennyire (nem) autonóm a pozíciója. Orbán pozíciójának sikerességéről mindenesetre sokat elárul, hogy a baloldali pártjaink kisebb-nagyobb mértékben, de folyamatosan módosítani kényszerülnek az álláspontjukat bevándorlás-ügyben, és nincs az övével szembeállítható robusztus narratíva még felelősebb értelmiségi körökben sem. Az Orbánnal szembeni utálat egy része (ami a korrupciós és kormányzati teljesítményét illeti) minden bizonnyal jogos, de ha a migrációs politikáját úgy játszotta volna meg, ahogy a balos pártok elvárták volna tőle egy éve, akkor Európa ma jelentősen nagyobb bajban lenne.

Hogy világos legyen az álláspontom mögöttes indoka: számomra az (oroszok, esetleg mások által manipulált) terrorizmushoz fogható probléma maga a bevándorlás is, mert perspektivikusan olyan térre szorítja az európai együttélést (a jogra és gazdaságra, de ezeket is torzítva), amelynek alapján még sosem működtek emberi közösségek (ehhez további szempontok itt). Kultúra, dominánsan közös értékek, patriotizmus, tolerancia (hangsúlyosan nem a PC), vélemény- és szólásszabadság, törvény előtti egyenlőség, egyensúlyi piac híján nemhogy európai egység, de európai béke sem alakulhat ki, és egy ilyen -- alapvetően hiányos, zombi -- projekttel Európa túl vékony jégre kerülne: az interkulturális jogi és gazdasági egység (a legnagyobb közös osztó Európája) végképp szembekerülne a termékeny nemzeti szenvedélyekkel és a szabadság kulturális feltételeivel. Ebben is egyetértek Orbánnal. Hogy ő mennyire őszinte ezekben az ügyekben? Visszakérdezek: mennyire kell, hogy érdekeljen engem ez? Az, amit látok, hogy a diszfunkcionális EU -- jól tükrözve a korábbi minőségét -- gyakorlatilag elsüllyedt, nemzetállamainak sorsától függ, eléggé igazolja a projekt alacsony értékét.

Az európai terrorizmus tehát legfeljebb csak a felszínen iszlamista ügy. Valójában Európa (nem az EU! ez másodlagos) aláásására irányuló nagyhatalmi konfliktus, amelyben minden hatalom -- így Oroszország -- álláspontja is abszolút érthető a maga jogán. Az viszont a legkevésbé sem lesz érthető, ha az európai nemzetek nem tudják megvédeni a közös hazájukat, ennek érdekében nem számolnak le minden illúzióval, ami az Örök Béke-projektet illeti, és nem kezdenek sürgősen hozzá a kivérzésünk megállításához az oroszokkal, az IÁ-val, a belső széthúzással, a belső ellenségekkel, és saját interkulturális fölvilágosító megrögzöttségeikkel szemben. Az igazi ellensége ennek a hallatlanul gazdag, félmilliárdos lélekszámú, de ahogy számos szerző régebb óta mondja, a relativista radikalizmusba fordult Nyugatnak a saját cél- és értékvesztésünk, a humanizmus kulturális kontextusának megvédésére való képtelenség. Nota bene, kétségtelenül demokratikusabbak is vagyunk ma, mint egy vagy két éve, és ez akkor is így van, ha nem szeretjük, ami a demokrácia katlanjából előbugyog.

Orbán természetesen lendületeseket lódított Tusványoson (a legszebb mégiscsak az volt, amikor szembeállította gyermekeink lehetőségeit a nyugati fiatalokéval, de úgy, hogy mind a tíz ujjunkat megnyalhatjuk utána, csoda, hogy nem nálunk perspektíválódik már minden holland és német gyerek), hanem akkor itt van diószeghihorváthnóra szerző a Kettős Mérce blogról, és tovább srófolja a hazudozást, olyan feszesre, hogy csak úgy kapkodjuk a fejünket. Szerző elegánsan "tényként kezelt téveszmének" nevezi a bevándorlás növekedése és a terrorizmus közötti összefüggést, amit szerinte "esetleg korrigálni lehetne, netán elmagyarázni, hogy mi ezzel szemben az igazság, hiszen nem érdeke a kormánynak, hogy felvilágosítsa polgárait arról, hogy ő maga is fals számokat, hamis tényeket sulykolva építi fel plakátkampányait."

Szerzőnek fáj a plakátkampány, amely fáj persze minden jóérzésű (de főleg -ízlésű) magyarnak. Fájdalmát egy ellenadattal kezelgeti, írván, hogy "az olyan, [a Századvégnél] egy-két fokkal nagyobb reputációval rendelkező szervezetek, mint mondjuk a páneurópai bűnüldözési hatóság, az Europol, [az előbbi összefüggésnek] épp az ellenkezőjét állapította meg", és ha az ember megnyitja a linket -- hát szembe is találkozik egy 2014-es (!) adattal, amely szerint Európa bevándorlási képe valóban (majdnem) olyan, mint a ma született bárány a frissen esett hóban. Csakhogy ez félrevezető, rosszabb, hazug demonstráció, nem méltó egy hazug kormányfővel szembeni érveléshez.

Valójában a 2015 tavasza óta akut bevándorlás és a terrorizmus közötti összefüggést legalábbis nem látjuk pontosan. Lehet ilyen, lehet, hogy ez ok-okozati, lehet, hogy csak korreláció, lehet, hogy indirekt (egy, a korábbi bevándorlással együtt értelmezhető csak, vagy kettő, olyan indirekt összefüggéseket takar -- pl. orosz, magyar stb. érdekek akár a bevándorlás kezelésében, akár a manipulálásában, akár a terrorizmus/konfliktusok/destabilizáció irányításában --, amelyekre nincsenek egyelőre a nyilvánosságban kétséget kizáró bizonyítékok), és az is lehet, hogy nincs ilyen összefüggés (ám ez messze a legvalószínűtlenebb), a jövőbe pedig a legkevésbé sem látunk. De 2014-es adattal cáfolni akarni a 2015 óta sűrűsödő problémát minimum nem elegáns, de leginkább hazug, miközben a Kettős Mérce blogot semmi sem akadályozza abban, hogy ugyanígy, vagy egy másik öt sorban jelezze azt, amit én tettem, kicsit differenciáltabban, mint egy óriásplakát -- elvégre nem politikai párt ők, hogy manipulálniuk kelljen a közvéleményt.

A blog eljárása -- és egész szellemisége -- azonban annál is rosszabb, hogy folyamatosan aláhúzza a baloldali közéleti értelmiség képtelenségét arra, hogy koherens világképpel és politikai módszerrel szálljon harcba Orbán ellen. Mindig pontosan odáig jutnak el, mint a jelen esetben: (helyesen) kigúnyolják a kormányfőt ("jó, ha tudjuk: a számok és a tények szerencsére nem tudják összezavarni a miniszterelnököt, ha víziója támad. Most pedig támadt"), de adósak maradnak (a saját nyilvánvaló erkölcsi, intellektuális és politikai kiválóságuk ellenére, amit csak a vak nem lát) egy legalább olyan sikeres "vízióval" mint az Orbáné; adósak maradnak -- ha már a politikai gyakorlat kialakítása nem is a feladatuk -- a politikai knowhow részleteivel, amellyel a gyűlölt ellenfelet ki lehetne szorítani a hatalomból, ha egyébként volna elhivatott ellenzéke. Ilyen körülmények között a lesüllyedés ugyanarra a minőségre, ahol versenyezhetnek Orbánnal (interpretáció és adatok), nem sok jót sejtet arról, hogy mi lenne ez az új baloldali minőség minden más téren, ahol már időtlen idők óta nincsenek versenyben.

A populista demokrácia előretörésének csak apropója az iszlám (kulturális sokk), mögötte ott van az is, hogy a kapitalizmus a gazdasági és politikai elit érdekeinek megfelelő jogszabályi környezetben fokozatosan elveszítette a szabad piacra jellemző mobilitását (az ún. amerikai álom vége), ennek köszönhetően nőnek az egyenlőtlenségek, erősödik az erkölcsi ellenállás az igazságtalan, korrupt, a közcélokat tekintve impotens, oligarchikus intézményrendszerrel szemben, amire a tömegek az állami szerepvállalás iránti tovább erősödő igénnyel válaszolnak, ez azonban csak elmélyíti a problémákat, úgyhogy végül nem látszik, hogy a rezsim alapvető korrekcióra lehetne képes, amivel elveszíti a mai vesztesek perspektivikus lojalitását is. Nő az ellenállás és a polgárháborús riogatás divatja, mígnem divatos lesz a gyakorlata is.

Az események haszonélvezői (a keleti diktátorok, a nyugati szélsőséges pártok és a feltörekvő demagógok) az eseményekkel a saját elgondolásaikat legitimálják, össze-vissza hazudozva stabilitásról, nemzeti érdekekről, jövőről, miközben azért változatlanul a Nyugat pénzén élnek, az országaik értékteremtő ereje csekély, a saját hatalmi cinizmusuk viszont már globális érdekű. A Nyugat-kritikájuk tendenciózus és hamis, a megoldásaik fenyegetést jelentenek -- immár valóban globális méretekben.

A Nyugat megérett a változásra, és a változásnak erős, kompetens kormányoktól kell származnia, amilyen -- jószerivel utolsóként -- a német. Nem csodálkoznék ezért, ha a müncheni merényletnek ilyen körülmények között újra lenne orosz szála, ami végighúzódik Aleppótól a balkáni menekültútvonalon át Kölnig. A német kormánykoalíció megrendítése alapvető célja lehet Putyinnak és az FSZB-nek, aminek az utóbbi száz év legkártékonyabb amerikai elnöke, Obama, ha akarna, se tudna ellentartani. Hirtelen nagyon magányosan lettek Európában az európaiak, miközben a magyarokat megint ellátják Tusványosról egy egész évre szóló programmal. Ez utóbbi most a NATO-val versengő európai és a mindkettővel versengő V4-haderőről szól, arról, hogy az iszlámnál nagyobb ellenség Brüsszel, és Európában mi vagyunk a jövő, Ausztria esetleg csatlakozhat még, de ne siessük el a V4 bővítését (indirekte: Románia pl. ne próbálkozzon).

Őrült beszéd, de van benne rendszer, lehet érvelni mellette, és főleg nincs alternatívája, amíg az első bekezdésben foglalt problémák nemhogy megoldatlanul, de megszólítatlanul maradnak. A szólongatást potens hatalomnak kell megkezdenie, mielőtt a V4-ek egy hirtelen ötlet folytán elkezdenek kiegészülni Moszkvával meg Ankarával, és a tervezett NATO vezetési pont is végképp nemkívánatos entitás lesz magyar földön -- ahogy a NATO-haderő eleve az.

Megvédhető-e -- a populista demokráciától? A migráció seregnyi vetülete közül az egyik legfontosabb, hogy véget vetett annak az automatizmusnak, hogy az elitek és intézményeik nagyjából egységesen állnak szemben a démosszal (populus-szal). Érzékelve a nyugati társadalmakban tapasztalható kulturális és gazdasági elbizonytalanodást gomba módra szaporodnak azok a politikusok, akik az intézményeken és a régi konszenzusokon átnyúlva új szövetséget keresnek (leginkább) a közérzülettel. Ez persze nem csökkenti a nép eddigi kiszolgáltatottságát: nincs annál nagyobb tévedés, mint amikor eluralkodik a közgondolkodásban akár a régi elittel szembeni bosszú, akár "a hatalom visszaszerzése önmagunk felett", akár a kapitalizmus megzabolázásának diadalmas érzése az új vezető szárnyai alatt. A nép relatív kiszolgáltatottságát nem fogja csökkenteni se Trump, se Putyin, se Orbán, sőt... (Szemben a magyar közvélemény többségével azonban én a Brexitet különböző okok miatt szerencsésnek tartom a britek szempontjából, noha ennek is van populista tartalma.)

A liberális demokrácia védelmezőinek régóta először kell szembenézniük azzal a ténnyel, hogy a liberális demokrácia védelemre szorul. Ehhez képest bámulatosan inkompetensek idehaza és a nagyvilágban is. Elég megnézni a hazai plakát-ellenkampányt, amely megmarad a kétfarkúak szellemi színvonalán, de aligha fogja elérni azt a küszöböt, amely egyedüli pozitív kifutása volna: Orbán nevetségessé tételét és a lejáratását. Ha ettől eltekintünk, ez az ellenkampány teljesen üresfejű, mintha valami hollywoodi vígjáték-rendező zsengéje volna, miközben a világ egyre inkább egy horrorfilmbe menne át, de olyanba, amelynek végén a szereplők eséllyel lelépnek a vászonról. A migrációra nem alkalmas válasz az ellenfél kigúnyolása, a probléma lekicsinylése stb., mert a migráció a politikába bekerülvén megszűnik racionális kérdésnek lenni. Egyszerre kellene tudni szenvedélyeket kelteni a "jobboldali" kezelésével szemben és egy pozitív ellenpont érdekében, hogy megfordítható  legyen a téma domináns értelmezése a közvéleményben. De ehhez a baloldalnak nincs tehetsége, még a felismerésig sem jutott el. (Miközben a racionálisnak ható érvei is rém gyengék. A kedvükért: a bevándorlók nemcsak kamionban és robbanóanyaggal a kézben veszélyesek [=terroristák, a baloldali lingóban "őrültek"], hanem az EU-val ellenséges külföldi hatalmak és [khm] bizonyos kollaboráns EU-s kormányok által lángra lobbantható, polgárháborús gyúanyagként is [=disszimiláns tömeg, a baloldali lingóban "EU-s polgárok"]. De túl hosszú lenne ezt kitenni a plakátra, bocs. Ez utolsó észrevétel/kérdés: miért nem tüntet a békés muszlim lakosság százezres nagyságrendben szerte Európában a terrorizmus ellen?)

A magyar (és mellesleg a nemzetközi) liberális-baloldali elit, ideértve a közéleti értelmiséget és a politikai szereplőket, hat éve képtelenek összeállítani a liberális demokrácia melletti hatékony fellépés eszköztárát. A migrációról vallott egy évvel ezelőtti hurráoptimista emberjogi álláspontjuk mára megfakult, és láthatóan nem működik, amint az ideológiai klisék (kb. a Szabadság, Egyenlőség, Testvériség radikális politikai idealizmusa) magyarázatra, differenciálásra és legitimációra szorulnak. A kapitalizmus védelme fel se merül, amely nélkül egyébként a liberalizmus mindenképpen etatizmusba és radikalizmusba fúl. Úgy tűnik, hogy teljes káosz van elméleti és gyakorlati téren is, ami engem -- bevallom őszintén -- meglep. Senki se vállalja annak a felelősségét, hogy nekigyürkőzzék egy koherens doktrína megfogalmazásának -- vajon miért (mármint az általános hozzá nem értésen túl)? Ennek híján egyre fülsiketítőbb a locsogás.

Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell, írta Wittgenstein (a pályája elején legalábbis, a vége felé meg már mindenről beszélt, nem bízta ránk a hallgatást), de lényeg, ami a lényeg: a lényeg a szemnek láthatatlan és a szájnak kimondhatatlan. Isten az, a haza az, a család az (bár ez utóbbinak van fizikuma, de a princípiuma, ami teszi a családot -- a familiáris szeretet -- az megint csak láthatatlan stb.). Túl sok a szó, túl sok a közlés, itt is, másutt is, és csak kerülgetjük a lényeget, közelítjük jó esetben, egyre kisebb koncentrikus körökben, és reméljük, hogy ott van, ahol érezzük. (Támaszunk a hit, remény, szeretet -- a remény, hogy van a hitnek tárgya, ahova a szeretet elvezet, ami -- profán módon -- nem kevesebb, mint az ideális kantiánus magyar kisgazda életvezetési tanácsa felebarátainak.)

Isten, haza, család nem politikai, hanem életprogram -- életminőség, ha tetszik (ha nem). Sosem tudhatjuk, mikor leszünk hívők, és mikor veszítjük el a hitünket (kb. önmagunkat), ezért abszolút bizonytalan az is, mit remélhetünk, és ha szeretünk, szeretünk-e önmagunkon túl is. Nem akarok én egy rossz EP-utánérzést írni, ez egy abszolúte kőkemény politikai poszt (természetesen). A politikumról, ami összeköt és szétválaszt. Ami összeköt, az a bizonytalanságunk (a tolerancia oka, hogy nem tudhatjuk, igazunk van-e) és a tudatlanságunk (a lényeg iránt), és csak remélhetjük, hogy egyre kisebb koncentrikus körökben közelítünk ezek megszűnéséhez. De akkor, hopp, hirtelen közbejön a politika, és bejelenti igényét arra, hogy közölje velünk a lényeget. Ahelyett, hogy tudomásul venné, ami összeköt (a "nagy kérdésekkel" szembeni tudatlanság), szétválaszt azzal, hogy ránk kényszeríti a válaszait.

A politika -- szemben mindazzal, ami a lényeg -- a szavak azonnali használatának (kimondásának és értelmezésének) művészete, ami túlnyomórészt rossz alkotásokat szül. Megerőszakolja azt, amiről csak hallgatni tudhatnánk (Isten, haza, család), és állásfoglalásra kötelez lényegtelen, gyakran nem is létező dolgokról, amit cselekvőképes tudásnak tüntet fel. Így aztán egy ideje ott tartunk, hogy nemcsak helyettesítő tudással áltat, de egyenesen a Tudással -- amire mi más következne, mint az utóbbitól való távolságunk további növekedése. A politika (magyarul szólva) diszfunkcionális a lényeg megismerésében, és azzal, hogy folyamatos izgága megmondásra kényszerít (különben nem lennél jelen az ő hideg szemeiben), abszolút dehumanizál. Ajánlatos elhúzódni tőle, miközben ha így teszünk, teret adunk közülünk a legrosszabbaknak. Ez a -- mit is mondjak hirtelen -- közélet paradoxona.

Milyen lenne az ideális politika? Ami felkészít és enged az Istennel, a hazával és a családdal való szembenézésre (úgy, ahogy ennek a szembenézésnek helye van). Az ideális politika, röviden, szabadságot és emberséget biztosít -- az iskolában felkészít rá, az életben pedig tág teret ad a megélésének. Szóval -- természetesen -- mindannak az ellentéte, ami most van.

A nevezett lap szerint az induló kormánypropaganda -- hogy is szokták mondani divatosan? -- nettó nácizmus. Goebbels legjobb magyar tanítványai, ilyesmi. Határtalan idegengyűlölet, amit "az Index is" megvizsgált (de jellemzően nem vonta le belőle azt az ostoba konklúziót, amit Uj Péter lapja).

Spec. a kiugrasztott plakátszöveg ("A párizsi merényletet bevándorlók követték el") igaz. Persze alkalmas a bevándorlással szembeni szenvedélyek fokozására -- no de, kérdem én, hol a kimívelt liberális álláspont, amit szembe lehetne vele szegezni? Nem mintha a 444.hu-n keresném, ami a liberalizmus koordinátarendszerében az alj és a vég (akolmeleg dekonstrukció, relativizmus, cinizmus, intolerancia, gúny, vihogás): és ha néha szórakoztató is a poszthumán bulvár, ha valaki a lap életvezetési tanácsai alapján akarna élni, az előbb vonuljon el egy lakatlan szigetre, mert úgyis ki fogják utálni minden emberi közösségből. Klikk kell, nem vitás, de hogy csak a klikk számítson, az - lásd feljebb - alj és vég.

A liberalizmus nyomorult hazai állapotában minden egyes ilyen cikk (aka jófejség) csak a nyomort fokozza. Amikor ez egybecseng a két nappal ezelőtti ZSVK-elnök Lauder ostoba és számító szavaival, akkor a politikai kultúrájában, hogy is mondjam, megviselt magyar nép bólint, még egy felest lehajt, és behúzza az ikszet -- oda, ahova a 444.hu gárdája nagyon nem szeretné.

Hányingerem van a történelem reciklikálásától, miközben (a gyengébbek kedvéért) minden PC álláspont figyelmen kívül hagyja azt a kulcsmomentumot, ami különlegessé teszi a muszlim indíttatású (ideológiájú) merényleteket az IRÁ-tól kezdve a magyar férfiak által elkövetett nemi erőszakig MINDENNEL szemben. Konkrétan, hogy -- hihető vagy nem hihető, vicces vagy nem vicces -- a muszlimok merényletei nem kevesebbre, mint a nyugati civilizáció felszámolására irányulnak, egy globálisan népszerű hosszútávú tervbe illeszkednek, amire vonatkozóan a liberális-radikális tábornak is elégséges bizonyíték felhalmozódását (újabb ezer halott, ötezer, százezer?) és az ennek megfelelő polgárháborús helyzet kialakulását nem érdemes megvárni. Emiatt a Fidesz plakátjaival szemben elharapózó mémeket hadd ne kommentáljam.