Mi is van hát Magyarországgal? Van egy inkompetens kormány, amelyben a miniszterelnök a szűk keresztmetszet, aki nem lát az orránál tovább (amely kifejezés arra utal, hogy nem lát túl a maga horizontján), nem látja az ország következő harminc évét, legfeljebb a következő harminc hetét. Az ország jövőjét mindenekelőtt a társadalmi versenyképtelensége fogja meghatározni az elkövetkező évtizedekben (a globalizáció félperifériájáról való kiesés a gyenge hozzáadott érték-képessége miatt, elöregedés, elvándorlás, népességfogyás, a szövetségi rendszerünk átalakulása a kárunkra, a nemzet közös céljai iránti belső lojalitás csökkenése, az élősködő stratégiák elszaporodása, a politikai rendszer tartós válsága, elszegényedés). Ez nem ijesztgetés, ezek jószerivel már tények, amelyek hatását legfeljebb csillapítani lehet. Ezt a versenyképtelenséget választotta az ország népe az erős kormányzati manipuláció árnyékában, csak hogy kielégülhessen az illuzórikus biztonság-igénye, ami konkrétan kétféle, a kapitalista logikától és az idegen kultúráktól való távolságtartást jelenti. (Ez az az igény, amelyben a magyarok 70-80%-a egyetért, ami jóval meghaladja a pártok összességének támogatását.)

Orbán bizony a legprofibb (szelektív) populista, pontosan kihasználja a nép biztonság-igényét, de éppen ezért nem lesz soha helye a magyar államférfiak amúgy is ritkán lakott csarnokában. Egy államférfi ugyanis arról ismerszik meg, hogy meghallgatja és ismeri a népét (nem csak a választóit), ám óvatos mozdulatokkal először kihozza belőle a legjobbakat, majd szükséges új horizontokat tár fel előtte. Orbán a hatalma állandósítása érdekében csak a populista fejezetig jutott el, nem tudja akként használni ezt, hogy elvégezze az igazi nagyságot igénylő feladatot, hogy bonyolult pszichés közegben megnyissa az utat a társadalmi versenyképesség tartós növekedése előtt.

A biztonság-igény kielégítése ráadásul az objektív félelmeken túl megalapozatlan félelmek generálásával és az ezekre adott (szükségképpen hazug) reakciókkal zajlik. A migráció, Brüsszel és a Sorossal fémjelzett "nyílt társadalom" mind szokatlan elvárásokat is támasztanak a magyaroknak, de a szándékos, rosszindulatú eltorzításuk csak a biztonság illuzórikus oldalát erősíti, nem okosabbá és felkészültebbé, hanem rászedetté és kiszolgáltatottá tesz minket, ez utóbbi azért, mert majd egyszerre fognak ránk szabadulni az elhazudott hatások és a realitás a saját képességeinkkel kapcsolatban.

Ami Sorost illeti, írtam többször az utóbbi időben, hogy a "nyílt társadalom" elég elúzív eszményét károsnak tartom doktrínává emelni, részint mert meggondolatlanná tesz a hagyományok és szokások értékével kapcsolatban akár a szabadság tekintetében is, és fenyegetheti a demokráciát a hatalmak elválasztására szűkítve azt (demokrácia helyett republikanizmus), részint mert a fogalom radikális képviselete, amely nemzetállam-ellenes, egy idő után radikális ellenválaszt vált ki (amint látjuk) a szélsőjobbos, etnicista populizmustól. De -- talán meglepő az olvasók nagy részének is -- hogyha Sorosnak fel is róható egy és más mindebben, azt is világossá teszi (Előadások a CEU-n, 2010), hogy a piaci fundamentalizmus (a libertarianizmus, friedmanizmus) a politikai tekintetben amorális felfogásával rombolta a jó kormányzáshoz és a demokráciához szükséges közerkölcsöket, és nagyban hozzájárult pl. az amerikai politikai rendszer gyengüléséhez is, tehát Soros politikai globalista, és morális megfontolásokból az, nem gazdasági globalista, ami utóbbit kényszerítő valóságként éli meg mint amellyel szemben a globális kormányzásnak ellensúlyt kell teremteni, ellenkező esetben folyamatos gazdasági és politikai válságokkal fogunk szembenézni. De pontosan azért vált ki ennyire dühödt reakciókat a másik oldalon, mert bizony alternatív erkölcsi-politikai programja van, amit kár lenne tagadni.

Én nem tartom se koherensnek, se produktívnak Soros globális programját, de megpróbálom megérteni, és semmi esetre sem látom benne azt az ördögöt, aminek Orbánék megfestik. Sorost ebben az országban valódi tényezővé (jelenséggé) Orbán avatta. Az utóbbinak az a fixációja, hogy igenek és nemek irányítják a világot, egy háborúban két ellenfél van, nem lehet filozopterkedni, állást kell foglalni, és térfelet kell választani. Emiatt is -- meg Orbán eredendő kisebbrendűségi komplexusa miatt -- olyan ostoba a magyar külpolitika is, hogy ha nem is feltűnően, de lassú lépésekben kiejti Magyarországot a számunkra létfontosságú partneri közegből, amelyben pl. kis államiságuk ellenére Ausztria, Észtország, Hollandia, Szlovénia olyan simán be tudnak tagozódni a fejlettségük különböző fokán is, de folyamatosan mutatva a modernizációs igényüket, amely mellett a makacsuk kitartásuk nem engedi őket eltolni az egyenrangú nemzetek asztala mellől (ami nem azonos az EU-ban felállított asztallal, hanem annál jóval fontosabb). A mi kormányunk ostoba, konfliktusos stratégiája ellenben pontosan a modern nemzetek asztalát teszi elérhetetlenné számunkra, még ha az EU-szalonra céloz is -- mesterlövészt játszik, aki még a kiszemelt vadakat sem tudja megkülönböztetni egymástól.

Magyarország nem tudja már kiszolgálni (létrehozni még kevésbé) a létfontosságú tőkét, több tízezer nem is túl magasan képzett munkáskéz hiányzik az országból, nem beszélve a valóban nagy hozzáadott értékre képes szellemi hátországról, miközben a kormány közpénzen közmunkára szorítja az országot, rombolja az oktatás és a politikai intézményrendszer minőségét (miközben nincs olyan út, amelyen ezeket megkerülve lehet sikeres nemzetet építeni), elutasítja a szelektív bevándorlást is, miközben fogy a népességünk: azaz Orbánnak nincs stratégiája az ország versenyképes építésére, a kormányzása minősíthetetlenül gyenge, miközben a politikája agresszív. Évtizedekig fogjuk nyögni ezt az embert azután is, hogy már sikerült megszabadulni tőle. De még ez utóbbi is messze. Elhúzódó alkony és éjszaka vár ránk, mert nincs olyan (jó) populizmus a láthatáron, ami fel tudná venni a versenyt az országrombolással.