Mindenki szeretné, ha ez annyira egyszerű volna, de hiába. Mindenki annyira tudni vél mindent, de mégsem tud. Közben, ha Orbánéknak vannak egyértelmű bűneik (mint a korrupció, a politikai rendszer helyettesítése az akaratelvűséggel és a manipulációval, az erkölcsi normák teljes elzüllesztése, a putyinizmussal való -- reméljük, csak pragmatikus -- flörtölés, a nemzet versenyképességének rombolása), vannak legalábbis vitatható állásfoglalásaik is (bevándorlás ügyben, az EU-vezetéssel szemben, a világtársadalmat dédelgető Sorossal kapcsolatban, és bizony a demokrácia minőségének a hazai vevőköréhez való -- cinikus, de találó -- igazításában). Ez utóbbi fél- vagy negyedigazságokat nem szereti megbeszélni az ellenzék, és ha egybeesnek a bűnökkel -- pl. a migráció kormányzati kezelésében, ideértve a kampányt -- akkor az egész hazai politikai diszkusszió többszörösen csődöt mond.

Konzervatívként, aki ráadásul ismerni véli a konzervativizmus történetét is, semmiféle meglepetést nem okoz a többségi demokráciáért és az erős államért való orbáni lelkesedés, téma ez már Amerikában is 60-80 éve; ahogy téma a kemény balliberalizmus- és kommunistaellenesség, méghozzá ugyanazon kalap alatt. Nem magyar sajátosság ez, nem kell hőbörögni, érvelni és tenni kéne ellene annak, aki akar. Azt is látni vélem -- miközben megvan a véleményem pl. Lánczi Andrásról --, hogy Leo Strauss, Voegelin, Willmoor Kendall antiliberalizmusa hogyan nem párosult az Orbán-rezsimben az erények és a kereszténység felemelkedésével, no és a vagyonátrendezés a hazai tulajdonosi polgárság megerősödésével, ami okozhatta Lánczi bizonyos fokú csalódását és "visszavonulását". Persze tudom, vonuljon így mindenki vissza, ha tud, és főleg van képe hozzá. De mikor voltak Magyarországon egyértelműek a politikai erkölcsök? (Nem relativizálnék, de most már késő. J.A.) 

Az Orbán-kormány adekvát méreg, a magyarok igényeihez szabott. A probléma az, hogy míg az egyik radikalizmus (az orbáni) küzd a másikkal (nevezzük sorosinak), addig az igazság mindig az egyik aktuális hullám megtörésében érhető csak tetten, ha egyáltalán. A liberalizmus romlása (kiüresedése, tradícióvesztése) szemben az autokráciák hazug jelenével. A baloldal problémája, hogy nagyon nem neki áll most a zászló, az ellenméregről egyelőre fogalmuk sincs. Nemhogy egyszerű, de semmilyen válaszuk nincs az orbánizmusra. Nekünk, nyugatias konzervatívoknak pedig az örök témánk, hogy melyik pontján fogjuk meg az eróziót, hogy legalább elmondhassuk: így kellett volna élnünk.