A radikális baloldali egyenlőségeszmény a (döntően) anyagi és a (döntően) erkölcsi/elismerési/szimbolikus egyenlőségek között oszcillál már kétszáz éve, de minden esetben abból az ideális állapotból indul ki, amelyben a (közelebbről sosem definiált) egyenlőség tény és hozzá képest a valóság a különböző mértékű és mechanizmusú elnyomások meghaladandó (átmeneti) állapota. Minden egyenlőtlenség e felfogás szerint elnyomás, minden elnyomás pedig hatalmat feltételez, amelyet a birtokosaik valamilyen jog- és politikai rendszerrel legalizálnak. A radikális baloldaliság ezért végeredményben a politikai rendszerért folytatott permanens harc, amely nem érhet nyugvópontra, amíg el nem éri a célját; minden egyéb állapota a megalkuvás vagy az erőgyűjtés fázisa a harcban. Az öntudatos radikális baloldal Marx tanaival összhangban, gondoljunk az Occupy vagy a BLM terminológiájára, nem személyi ambíciókat és személyes függőségeket bírál (azaz nem erkölcsi alapú), hanem rendszerszerűnek állítja be az elnyomást, amelyet éppen emiatt csak "rendszerszinten" lehet orvosolni.

A radikális baloldaliságnak ugyanakkor meghaladhatatlan korlátja a "kapitalista kényszer". Eddig bármilyen szocialista kísérlet próbálkozott -- per definitionem -- az állam gazdasági monopóliumával, annak villámgyorsan beálló szegénység, társadalmi káosz és még nagyobb egyenlőtlenség lett a vége. Az állam "megszerzése" (leánykori nevén a proletárdiktatúra) nem garancia a politikai és a bürokrácia szakszerű működésére (ki őrzi az őrzőket?), ugyanakkor a gazdaság centralizálása -- ha volna is esély "a termelőeszközök társadalmasítására" -- világosan bedönti a vágy + szükséglet alapú cserék rendszerét. A baloldaliság nem tud mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy az erőforrások (tőke, vásárlóerő, munka, javak) leghatékonyabb elosztását a piac végzi, ennek célszerű alternatívája -- a termelőeszközök antropológiai gleichschaltunggal párosuló köztulajdonba vétele -- pedig rettenetes terror melegágya. A piacba és az emberi minőségbe belenyúlni csak nagyon óvatosan, célzottan és korlátosan lehet az összesség anyagi jólétének komoly veszélyeztetése és a társadalmak lerobbanása nélkül. Ezt nevezem én -- a változatosság kedvéért -- "kapitalista kényszernek". A radikális baloldalnak meg kell elégednie valamilyen hibrid megoldással, amely viszont vészesen közeli sodorja az "opportunista" szociáldemokráciához és szakszervezeti mozgalomhoz (tegyük fel, hogy léteznek még ezek): végső soron az újraelosztás és az elismerési/szimbolikus egyenlőség közötti spektrumra korlátozódik a tömegtársadalmi ereje. (Az ennél radikálisabb felfogások megmaradnak a fringe-ek játékszerének.)

A radikális baloldaliságot -- a kapitalista kényszeren túl -- újabb csapás érte azzal, hogy az erkölcsi/szimbolikus térben komoly vetélytársa akadt a "jobboldali" nemzeti/etnicista/identitárius mozgalmak révén, amelyek az utóbbi tíz évben egyenesen állami szintre emelkedtek a nyugati világban. Kettejük versengése és összecsapásai, kiegészülve a globalizáció alsó középosztályokra gyakorolt hatásaival, vészesen szűkítik a liberális demokrácia tartóoszlopait jelentő polgári, liberális demokrata, kapitalista ethosz hátországát. A helyzetet bonyolítja, hogy az erkölcsi/szimbolikus radikalizmus (nemzeti kivételesség és xenofóbia az ún. jobboldalon, a biológizáló politika és a civilizációs revizionizmus a radikális baloldalon) összekapcsolódik az antikapitalista, antiglobalista szociális elégedetlenséggel. Összekeveredve egymást radikalizálják komolyan vehető megoldási javaslatok nélkül. A végső baloldali cél -- a tiszta egyenlőség -- felé tartó csúszós lejtőn nincsenek fogódzók és az egyre radikalizálódó jelszavakhoz egyre inkább lehetetlen fenntartható "rendszerszintű" megoldásokat rendelni. Közben a globális gazdasági társaságok -- egyszerűen a fogyasztási kalkulációk alapján -- megszállják a szélsőbaloldali napirendet és részben beépítik a marketinggyakorlatukba "az utca" követeléseit. Ezzel ugyan az utca szimbolikus győzelmet arat, de csak fogyasztóként; kétséges, hogy akár a materiális egyenlőség, akár a foglalkoztatási/értékteremtői egyenlőség növekszik vele. Hacsak az állam nem siet az utóbbiak védelmére/előmozdítására, a piaci érdekek értelemszerűen továbbra is diktálni fognak az utóbbi ügyekben. Viszont ha az állam komolyan beleavatkozik a piaci megoldásokba pl. a pozitív diszkrimináció, kvóták stb. előírásával, akkor csökkenti a piaci hatékonyságot és felrémlik a tágabban értett szocialista megoldások veszélye.

Mindannak ellenére, amiről idáig szó volt, a politikai rendszereinket joggal éri az a baloldali kritika, hogy nem képesek becsatornázni az objektíve forrásszegény osztályok, rétegek, csoportok céljait, ami óhatatlanul odavezet, hogy ezek időről-időre az utcára viszik az elégedetlenségüket. Az a baloldali kritika, ami ebből -- és nem a "rendszerszintű" elnyomásból -- indul ki, legitim kérdésekert feszeget. Politikai gyakorlatunk a Nyugaton vészesen köze sodródott már az Arisztotelész által oligarchikusnak (a kevesek uralmának) nevezett rendszertípuséhoz, amelyben az információ, a vagyon, a befolyás és a politikai kinevezés egyre szűkebb csoportoknál összpontosul, illetve a "nép" legfőbb vagyontárgya a hangja (vox populi) és/vagy a szavazati joga, amit az enyhe megtévesztés eszközeitől a választási csalásokig és represszóig megpróbálnak kifejteni belőle a versengő oligarchák. Ez semmi esetre sem új felismerés, de egyúttal olyan is, amely sokkal könnyebben megragadható, fűzhető fel rá (az ellenállásra) épkézláb politikai napirend és a végén még szankcionálható is. Az oligarchikus politikával szembeni kiállás értelemszerűen összekapcsolódhat a hagyományos grass root szemlélettel, de nem ugyanaz. A liberális részvételi demokráciára irányuló akarat számol a kapitalizmus realitásaival, de a mainál sokkal magasabb (alkotmányos) falat emel a politikai és a gazdasági hatalomgyakorlás közé. Alapérdeke szerint egyszerre igazságos (kiindulva a nem piacosítható és/vagy intuitív értékek társadalmi hasznából) és hatékony az értékteremtés támogatásában, illetve bemeneti esélyegyenlőséget hoz létre az oktatási, egészségügyi és jogrendszerek abszolút minősége révén.

Az "elnyomottak" felszabadításának kaotikus napirendje lehetetlen és fölösleges küldetés. Az emberiségnek semmilyen szempontból nem ideális állapota a tiszta egyenlőség, és aki ebből indul ki, az biztosan rosszat tesz az emberi életeknek és az élet realitásának. Közösen létrehozott értékeink fair újraosztása -- minimálisan az értékteremtést lehetővé tevő kooperáció stabilitásának biztosítása érdekében (ami talán a legfontosabb közösségi jószág) -- viszont parancsoló szükséglet. Elég ma körbenéznünk ennek a felfogásához.