1000 leütés

A berlini merénylet az oroszok és a kontinens autokratikus lator kormányzatainak érdekében állt -- hogy  a KGB szervezte-e be a muszlimot, aki elkövette, és a KGB lőtte/lövette-e le a saját ankarai nagykövetüket a terelés és a "terrorizmus" elleni háború kiszélesítésének megalapozására, az elég plauzibilis, noha -- még sokáig -- nem lesz bizonyítható. És hát lehet, hogy nem így történt -- adja az Isten! Adja az Isten, hogy "csak" iszlamista merénylet legyen a tegnapi.

Az előző forgatókönyv mindenesetre úgy folytatódna, hogy a Merkel elleni koncentrált orosz támadások, a német választások manipulálása evidenciává válik a nyugati titkosszolgálatoknak is, talán (közvetett) bizonyítékok is alá fogják támasztani ezt -- de mégsem tehetnek semmit. Az Egyesült Államok politikai átrendeződése védtelenül hagyta Európát egy nukleáris hatalom terrorista, cyber, sőt adott esetben a Baltikum-elleni hagyományos fegyverekkel vívott háborúja esetére. A feszültség tervszerű eszkalációjában nem lesz olyan pillanat, amikor Európa egységesen és elrettentő hatással tudna beavatkozni, amíg Putyin sorban ássa alá és "szedi le" a nyugati centrista kormányzatokat. A NATO nem fogja vállalni a kockázatot, nem is lesz hozzá politikai egység. Az EU-nak nincs más választása, mint dermedten figyelni, gyakorlatilag belenyugodva egy új "Jalta" foganatosításába. Az oroszoknak nem céljuk az európai háború, de céljuk a befolyásuk jelentős, visszafordíthatatlan növelése, ennek érdekében az európai destabilizáció további erősítése, majd egy új alapokon nyugvó status quo kialakítása.

A párt ereje egyre inkább a politikai verseny korlátozásából származik, amit ők a demokrácia erősödéseként méltatnak, de hát ilyen erővel persze a SZK(b)P és a Szovjetúnió tandemében jött létre eddig a legerősebb demokrácia (érdeklődésünket most arra az időszakra szűkítve, amikor nagyjából mindenkinek választójoga volt). A Fidesz a folyamatos, erősödő versenyszűkítés ellenére csak az összes szavazó plusz-mínusz 25%-ának bírja a rokonszenvét, miközben a pártot nem választók aránya az 50%--ot nyaldossa, ami a legjobb akarattal sem nevezhető az Orbán-kreatúra iránti osztatlan elismerésnek. A Fidesz valóban azon az úton van, hogy a hatalma fenntartását kizárólag egy átfogó demokrácia-ellenes hadműveletnek köszönhesse: a pártrendszeren belüli ellenfelei megvásárlásának vagy hitelességük aláásásának, az állami fékek és egyensúlyok felszámolásának, az ezen kívüli civilek, disszenterek, ellenvélemények nyilvánosságból való kiszorításának (azaz a nyilvánosság intézményei feletti uralomnak), továbbá a tágabb populáció szemérmetlen manipulálásának és az erőforrásaitól való megfosztásának. Mármost aki tud, az érveljen a jelenségek ilyen olvasata ellen, kíváncsi vagyok (egy bizonyos színvonal felett). De aki nem tud, az árulja el, miféle perverz felfogása ez a demokráciának, és mitől járulna ez hozzá a közjóhoz?

Hangsúlyozom, a pőre demokráciáról van szó, még csak nem is a liberális demokráciáról. A demokrácia minimuma, hogy a társadalomnak hatalma van az állam mint saját eszköze felett. Kérdezem a rajongókat, hol ez a hatalom? Miben áll, hogyan vethető latba, mik az eszközei? Miben különbözik ez a népnek egy egypárti rendszerben "élvezett" hatalmától? (Amire persze nem az a válasz, hogy "vinnyogtok, bolsik?", mert akinek egy csöpp esze van, és sikerrel eljutott az általános iskola nyolcadik osztályáig, már tudhatja, hogy bárkiből bolsi lehet egy (kvázi) náci rendszerben, ahogy bárkiből náci egy bolsi rendszerben, mate.)

A Fidesz gyengesége a szűkebben vett demokrácia üzemeltetésére nyilvánvalóan a jó kormányzásra való akarat hiányából, az erkölcsi züllöttségből és a liberális demokrácia általános válságából fakad, amennyiben nem jelent vonzerőt az ilyen parazita rendszerekkel szemben. Az Orbán-rezsim az etnicista demagógia és a (politikai) versenykorlátozás dinamikájában mozog: amikor az első témakészlete már éppen kimerülne, és megindulna a támogatottság eróziója, akkor nemcsak az ellenségképeken erősítenek egyet, de erősödik a jogfosztás és a versenykorlátozás is, amellyel egy-két évig megint stabilizálható a szavazóbázis. Csakhogy e logika akkor működhetne vég nélkül, ha az etnicista demagógia témái és ellenségképei vég nélkül radikalizálhatók lennének, miközben a jogfosztás még eladható a demokrácia erősítéseként. Egyik sincs így, ezért a kettős logika is felbomlóban van.

A Fidesz helyzete instabillá vált, a pályaíve a végéhez közeledik, mert kifogyott a tartaléka e logikának, és az ország erősödő forráshiánya miatt a logika nem stabilizálható rajta kívüli eszközökkel (jóléti intézkedésekkel) sem: Magyarország leszakadt a regionális növekedésben, miközben a hosszú távú versenyképessége is erodálódik, magyarán már egy ideje zsákutcában halad. (Széljobbos gúny szerint "már hat éve ebben halad" és "minden évben háromszor megbukik": a vicc az, hogy tényleg. Csakhogy a fenti logika eddig működött, ami kelthette azt a látszatot a rajongókban, hogy a rezsim majd ki csattan az egészségtől.)

A versenyképesség hiánya azt jelenti, hogy még a Kínából vagy akárhonnan -- az Orbánék álmai szerint bekövetkező globális kereskedelmi háború hozományaként -- majd idetelepülő amerikai és európai tőke, a 9%-os adókulccsal itt termő vállalatok stb. sem számíthatnak értékes magyar munkaerőre: a legtöbb, ami elérhető ebben a forgatókönyvben, az a foglalkoztatottság középtávú javulása, az egy főre jutó értékteremtés (GDP) növekedése azonban nem lesz elég a versenyképes gazdaságoktól való lemaradás csökkentésére, tehát az ország elszegényedése folytatódik. De még ez a forgatókönyv sem fog bejönni, mert a Negyedik Ipari Forradalom (alias robotizáció) nem teszi szükségessé az alacsony hozzáadott értékű munkák idehurcolását. A termelés helyének megválasztásában a döntő szempont a következő időszakban -- az esetleges protekcionista fordulat ellenére is -- részint a felvevőpiac közelsége, részint a magasan fejlett technológiákat kiszolgáló magas színvonalú (tervező, mérnöki, menedzsment) munkaerő lesz. És ez egyáltalán nem kedvez az oktatási, egészségügyi és jogrendszerét tönkretenni engedő magyar társadalomnak, amely ennek következében nem lesz egyrészt rászorítva, másrészt ösztönözve a megújulásra -- a piacról kieső munkaerejének regenerálására -- sem. Ellenkezőleg, azt várhatjuk, hogy némi adóparadicsomi költségvetési bevételtöbblettel a közmunka finanszírozása erősödik csak, miközben csökkenni fog a produktív piaci munkaerőlétszám.

A Fidesz most gyenge, de nála is gyengébb a társadalom, amely képtelen egyelőre az ellenállásra, és a Fidesznek semmilyen más néven nevezhető stratégiája nincs is, minthogy a társadalom mindig gyengébb maradjon a pártokráciával szemben, bármilyen gyenge legyen ez utóbbi. A róka fogta csuka helyzetében Magyarország romlása feltartóztathatatlan a ma belátható pályán, illetve a kitörés erről csak egy előre nem látható ponton következhet be, amelynek gyors sűrűsödése és összeállása elsöpri a rezsimet. Amint az sem látható, hogy szerepelhet-e Orbánék horizontján egy hagyományos eszközökkel vívott európai háború is, amely természetesen egy időre kivezetne a most vázolt logikából --  ám ezt csak az országnak még nagyobb kárára. Orbánéktól jót tehát ne reméljetek, nem azt a politikai logikát képviselik, amely bármikor jóra fordulhat.

Kevés a a polgárokhoz meg a középosztályhoz szólni, ezek pártjává válni, hanem azokhoz is kell, akik ezek közé akarnak tartozni. Éspedig a dolgozókról beszélek (mivel munkásosztály nincs, nem így fogalmazok, de fogalmazhatnék), akiknek egy jól működő kapitalizmus munkahelyet, létbiztonságot és méltóságot hoz, és mivel ezeknek nincs képviseletük, nyugodtan össze lehet kötni a munka, a piac és a tulajdon lehetőségeit egy kapitalista programban. Én nem is nagyon helyeznék mást egy Orbánnal rivalizáló narratíva középpontjába, Ez bőven eléggé megkülönböztet egy jobboldali pártot, szól a baloldali (szoci & Co.-ban csalódott) kétkezi dolgozó rétegekhez, a fehérgalléros alkalmazottakhoz és a KKV tulajdonosokhoz. A jobbközép programnak priméren gazdasági programnak kell lennie, nem kell közvetlenül foglalkozni a szimbolikus kérdésekkel, és a kapitalizmushoz fűződő általános érdeket kell hangsúlyoznia egy autonóm (állami gyámság alól kikerülő) társadalomban, ebben találhat keretet magának egy a maitól teljesen eltérő társadalmi vízió és politikai logika.

Ez az elgondolás egy megkülönböztető értékstratégiát takar -- csak nem a szokványos szimbolikus értékekkel az élén, amelyeket a Fidesz hatékonyan ural. Újrakeretez, felülírja a mai uralkodó politikai narratívát, és ez a lényeg. Nem reaktív. Azzal, hogy gazdasági érveléssel megtámogatja a legfontosabb hiányzó láncszemét a magyar modernizációnak: a kapitalizmusban való egyetértést, és ezt úgy teszi, hogy teljesen máshogy keretezi a szemben álló táborokat is (értékteremtés vs. NER), megteremti egy új politikai súlypont létrehozásának lehetőségét -- éppen a hagyományos szimbolikus politizálás és narratíva felülírásával. Ez kulcsfontosságú, mert ha nem történik meg a hatékony újrakeretezés, a víziód nem lehet vonzó, és meghalsz, mielőtt kilépnél a színre, mert csak alkalmazkodni fogsz továbbra is a mások (a NER) játékához.

Amit most Orbán hadovál a középosztály 2017-es lázadásáról (ami valójában a propagandával áthatott állami osztozkodás lesz egy erkölcsileg szétesett, ezért kiutat kereső szavazóbázis megtartására), az nem versenyképes már azzal az új -- jótékony -- polgári populizmussal, amit itt javaslok. Orbánt már nem a középosztály tartja a felszínen, hanem a titkosszolgálatok és a velük egyeztetett ideológiai és PR-agresszió. Az csak egy újabb hiba, ha bárki azt hiszi, és ezzel eleve leteszi a fegyvert Orbán előtt, hogy Trump győzelme jótékony változást hoz majd a parazitizmus és a társadalom kivéreztetésének globális megítélésében, és ez erősíti majd Magyarország -- mint a parazita és a társadalmat kivéreztető uralkodó réteg korlátlan működési terepének -- helyzetét. A tőkeszegény és kiszolgáltatott Magyarország nem erősödni, hanem gyengülni fog a várt protekcionista és antiglobalista fordulattal. A parazita réteg persze egy darabig még erősödhet, de aki még mindig nem tudja a két érdeket -- az Orbán-klánét és az országét -- megkülönböztetni egymástól, az meg is érdemli a sorsát.

Mindeközben csodálkozom, hogy a Jobbiknak még nem jutott eszébe a szociális (népi) modernizáció (polgári populizmus), hanem folyamatosan a Fidesszel versenyez a nacionalista narratívában. Ők tudják, miért, pedig sokkal hatékonyabbak lehetnének az általam felvázolt módon.

Fontos: (1) értékek, (2) narratíva, (3) pontos stratégia, (4) hatásos, konzisztens politikai jelenlét (fizikai és online), (5) hiteles személyiségek, (6) pénz és (7) vonzó arculat mind kellenek -- egymással koherenciában és egymást erősítve -- a sikeres politikához, ezek közül akár egyik is hiányzik, összedől a politikai implementáció. (Jelzem, a baloldalon ebből semmi sincs -- racionálisan nézve teljesen reménytelenek, és ha a Jobbikon a fenti miatt, a magukat fölöttébb racionálisnak gondoló baloldali véleményformálókon azon csodálkozom, hogy ezt részint nem látják, részint képtelenek levonni belőle a megfelelő következtetést: így folyamatosan veszíteni fognak még harminc éven át.) 

Narratívát viszont nem a célcsoportra kell írni (gondolok itt egy jobbközép párt esetében a polgárságra és a létező középosztályra), mert olyan pontos narratívát nem tudsz, ami őket találja el, és ha tudnál is, a célcsoport nem foga leválasztani a narratívádat a domináns demagóg (néppárti, ez esetben fideszes) narratíva hasonló vetületeiről, ezért csak egy töredékét fogod tudni behozni a célcsoportodnak. Azaz minél fókuszáltabb a narratívád, mert ez szolgálja az értékkatalógusodat, annál korlátosabb hit lesz azzal kapcsolatban, hogy domináns narratívává válhat, ami csökkenti annak az esélyét, hogy a fő célcsoportod átpozícionálja magát a te politikád mögé: nem fogja ugyanis kockáztatni, hogy egyedül maradjon és veszítsen. Ezért kell a mai domináns narratívát 1) felülkeretezni - ez az, ami egyik pártnak sem sikerült eddig a Fidesszel szemben, és erre teszek én javaslatot -, 2) az új kereten belül poentírozni a célcsoportra, de biztosítani a célcsoportot arról, hogy másnak is érdeke a változás.

E két jellemzője miatt a Fidesz-ellenes jobboldalnak nyugodtan lehet egy populista és a egy polgári pártja is, ha egyetlen párt nem képes felvállalni az elgondolás mindkét -- polgári és polgárosító -- vetületét. A Fidesz komplex célja viszont, hogy egyfelől a polgári-populista (népi konzervatív, vagy polgárosító) program címzettjeit deprivációs és az eddigieknél is inkább államfüggő pályára állítsa, másfelől a polgári címzettjeinek pedig megújult ajánlatot adjon további anyagi és erkölcsi korrupcióra, társutasságra, és közben autonómiájának további beáldozására. Ezzel szemben a magyar nemzetnek az az érdeke, hogy az előbbiek ne csússzanak át végleg a nacionalista demagógia oldalára (akkor végképp elszabadulna itt az őrület), az utóbbiak pedig ne mondjanak le a közjó, a közerkölcs és a versenyképes ország lehetőségének visszaállításáról.

A polgárosító program címzettjei döntően a mai munkások, alsó- és középszintű vezetők, alkalmazottak, akiknek ugyanúgy érdekük a haza piaci kapitalizmus sikere, mint a KKV-k tulajdonosainak, ami pedig a polgári programot illeti, ez nyilvánvalóan az autonómia és a szabadság ajánlatát hordozza. A kettős cél miatt a modernizáció nem mehet végbe az állam aktív, ám hatékony, korlátozott közbenjárása nélkül. Ennek kétszintű, szélesebb értékteremtő rétegnek az érdekei ma élesen szembemennek a Fidesz oligarchikus államának gyakorlatával, de szembe mennek az osztályharcos baloldali hiedelmekkel is, miszerint -- különösen az alsó-középrétegek -- szükségszerűen kapitalizmus-ellenesek lennének.

Szüksége van arra az egész országnak, hogy végre más logika szerint szemlélje a társadalmi konfliktusokat és igényeket. A legfontosabb mai konfliktus a fideszes parazita réteg és a társadalmi értékteremtésre képes milliók között állnak fenn, és a polgárság jelenleg még nem tudja eldönteni, hova álljon, mert nem kapta meg a Fideszénél jobb ajánlatot. A politikumnak is végre ezt a logikát kell követnie. A társadalom (szellemi, fizikai és erkölcsi) java a NER-rel (Fidesz, szocik stb.) szemben. A modernizáció a deprivációval szemben. A reális jövő az irracionális múlttal szemben. Ez a javaslatom. Még sok részlet tartozik a narratívának ehhez a teljességéhez, nem beszélve minden politikai komponenséről, de mindennel nyilván nem foglalkozhatok itt. A Fidesz megrekedt, kiábrándítóan gyenge a gondolatisága, a hatalmi szervezete üres csigaház, a vezetői naponta rettegéssel kelnek és fekszenek -- meg lehet őket verni. De mindenekelőtt hinni kell ebben.

A Fidesz felfelé ívelő szakaszának már vége, a stagnálásban pedig elég erős rések keletkeztek már a párt stratégiai képességeiben. Nem lenne túl nehéz megverni, ha valakinek lenne kedve megszervezni egy exponenciális erőforrás bázist, amely viszonylag alacsony szinten indul (pénzben, emberekben, nyilvánosságban), és az alábbi stratégiai kivonat és további, itt nem közölt részletei mentén kellő munka befektetésével szépen haladna előre az építkezésben.

A Fidesz leváltására csak jobbközép bázisról kerülhet sor. De dinamizálásra képes -- tehát a szorosabb bázisán túltekintő -- narratíva nélkül nem megy. Az tehát nem lehet elég, ha a mostani "kiábrándult" polgárokat sikerül megszólítani, de már a "megszólításukkal" szemben is szkeptikus vagyok, ha ezek nem érzik, hogy átfogó dinamikát tudunk beindítani, amelyben biztossá válik a helyük. Ha nem éreznek így, akkor nem kockáztatnak azzal, hogy más pártra szavaznak, nemhogy azzal, hogy a nyilvánosságban támogassák azt. Ezért kell megfelelően dinamikus narratívát, majd a narratívával az új kontextus reális reményét megadni nekik. Még egyszer, mert tudom, hogy ezeket nem egyszerű megérteni: a polgárság csak akkor érezheti stabilnak a helyzetét egy posszibilis rezsimváltásban, ha az új dinamika az egész társadalmat mozgásba lendíti, és ebben a tágabb szövetségi rendszerben reális esély van a mai leosztás áttörésére, és ez hozza el a polgárság új társadalmi pozícióját, ebben válhat reálissá az autonóm szereplőként való stabilizálódása.

Hogy miként lehetséges ez, az sem ördöngösség. De nem írom le itt, mert eddig is túl sokat írtam, és csak elsikkad. Azon túl, amit tettem már eleget az érdekében, nem érdekel a magyar nép sorsa, de ha valakit igen, akinek pénze és az enyémnél potenciálisan nagyobb nyilvánossága van, az írjon nekem, majd eldöntöm, találkozom-e vele. Pontosabban, eldönti a PKP, amelynek tagja vagyok, és amelynek feladata a politizálás. Ezzel itt leginkább csak azt akartam röviden tudatni a blogot olvasó választópolgárral, hogy senki máson, mint a rendkívül béna ellenzéken múlik az, hogy az ország itt tart. Orbán csak teszi a dolgát, ami a hatalmon maradását szolgálja, de hogy teheti ezt, az csakis az "ellenzéken" múlik. Amely -- két-három képviselőjét leszámítva -- kiszáradt, ostoba, korrupt, gyáva, munkátlan és gondolattalan.

Ma Romániában választások vannak, és ezt megelőzően az ebben az irányban is egyre aktívabb magyar miniszterelnökünk félreérthetetlenné tette: nemcsak a helyi magyarságnak, de a magyar államnak is érdeke, hogy minél erősebb legyen az RMDSZ politikai befolyása (itt és itt). Ennek érdekében -- jó politikusként -- hajlandó volt dobni a többször megvezetett Tőkés Lászlót is, és takarékra állítani a korábban éppen az RMDSZ-szel szemben létrehozott helyi magyar bábpártokat. Ez azonban csak az egyik fele a játéknak. Orbán még ezeknél a -- tisztán román belpolitikai -- fejleményeknél is fontosabbnak tarthatja, hogy a magyar részvétellel képződő -- kapaszkodjunk meg, amerikai-brit-francia-orosz-török-japán -- világpolitikai tengely révén jelentősen erősödjön a magyar állam -- éppen korábban Tőkés által követelt "védhatalmi" -- befolyása a romániai magyarság, közvetetten pedig Románia fölött!

A meglehetősen radikális hangsúlyeltolódások mögött nyilvánvalóan a változó világpolitika áll. A várható orosz-amerikai geostratégiai egyezkedésben Románia meggyengülhet, a magyar etnikum pedig erős ütőkártya lehet az EU és Románia további gyengítésében, illetve az etnicista logika erősödésében. Az így kiélezett viszony a 2018-as választások hangulatfokozó drogja lesz a Fidesz mellett, de hosszabb távon elvezethet a magyarság legalább egy részének területi autonómiájához Romániában és talán Kárpátalján.

A most még nagyon kockázatosnak tűnő stratégia megvalósítása -- ahogy a magyar külpolitika egyik fókuszává Románia válik -- várhatóan felgyorsulhat az előttünk álló hónapok során, és semmi kétségem afelől, hogy a jelei egyre nyilvánvalóbbak lesznek azok számára is, akik most még nem látnak semmit. Biztos vagyok benne, hogy ebben egyformán fog szerepet kapni a helyi magyar tőke (OTP, Mol, helyi magyar vállalkozók), a magyar állam közvetlen támogatásai az RMDSZ-nek és a helyi közösségeknek, az orosz típusú propaganda és dezinformáció erősödése az országban stb. A mai világunkból öt év múlva kevesebb maradhat, mint gondolnánk.

Amikor nevet választottunk a Polgári Konzervatív Pártnak, úgy véltük, lehet támogatottsága a hazai középosztály és a polgárság körében az államtól legalább mentalitásában független, kapitalizmust hirdető, a nemzeti kompetenciáinkat modernizáló vágyó politikai erőnek. Most már látszik, túlságosan előre szaladtunk ezzel. A hazai középosztály nem tudta megvédeni -- döntően a liberális demokráciában összpontosuló -- intézményeit a Fidesztől, a jórészt magasabb státusú polgárság, a társadalmi "elit", pedig ahelyett, hogy az autonómiáját erősítette volna az állammal szemben, és védte volna a versenyt, a piacot, és a szellemi függetlenségét, elfogadta Orbán halálos ölelését -- részesévé vált a perverz állami redisztribúciónak, nem tiltakozik a demagóg nacionalizmus és az alsóbb rétegeknek a politikai társadalomból való kirekesztése ellen.

Ezek tények, nem vádak. A "jobb" ajánlatot megfontolták, és elfogadták. Se a polgárság, amely a definíciója szerint leginkább az autonómiára való igénnyel és az ennek megfelelő életformára való törekvéssel azonosítható, se a szociológiai státussal megragadható középosztály, amelybe a polgárság alul belenyúlik, nem voltak elég erősek se lélekben, se szellemben, se anyagiakban az állam támogatásnak álcázott frontális támadásának elhárítására, ami nem csoda. Az lett volna csoda a magyar történelem és a rendszerváltás "eredményeinek" ismeretében, ha képesnek bizonyulnak erre.

A Fidesz várhatóan tartani fogja ennek a -- felső három jövedelmi tizedet -- felölelő társadalmi csoportnak a legnagyobb részét az eddig bevált eszközökkel, miközben a középosztály nagyobb része folyamatosan csúszik lefelé. Mégis, ez utóbbiak azok a rétegek, ahol az ellenállásnak, éppen a fokozatos kisemmizésük okán, lehet -- akár jelentős -- tartaléka. A Fidesz célja, hogy ezeket deprivációs pályára állítsa, illetve egyre erősebb függésbe taszítsa az államtól. A magyar nemzetnek pedig az az érdeke, hogy ezek ne csússzanak át végképp a nacionalista demagógia oldalára, ami csakis a társadalmi-jövedelmi helyzetük javításával érhető el.

A jobboldali centrista programnak tehát vissza kell lépnie egyet. A létező polgárság képviseletére való igény helyett a jövőbeni polgárság képviseletét és a középosztály feltöltését kell szolgálnia: a polgári hangsúlyt le kell váltania a modern népi hangsúlyra, értve ezalatt, hogy azokat kell döntően képviselnie -- a létező polgárság távlati érdekeit is szolgálva -- akik be akarnak lépni a középosztályba, illetve polgárrá akarnak válni.

Ezek döntően a mai munkások, alsó- és középszintű vezetők, alkalmazottak, akiknek ugyanúgy érdekük a haza piaci kapitalizmus sikere, mint a KKV-k tulajdonosainak. Ennek a szélesebb értékteremtő rétegnek az érdekei ma élesen szembemennek a Fidesz oligarchikus államának gyakorlatával, de szembe a baloldali hiedelmekkel is, miszerint kapitalizmus-ellenesek lennének. Nem azok, mert tudják, hogy a kenyerük múlik rajta, és nem azok, mert piaci cégekben dolgozva tudják, hogy az nem ördögtől való.

A modern népi konzervativizmus egyszerre szolgálja a dolgozók, a KKV-tulajdonosok és a polgári szellem érdekeit, és ezek számára a méltányos adórendszerrel támogatott piacban találja meg a közös intézményrendszert. Aki ismeri a hazai KKV- szektort, pontosan tudja, hogy a dolgozók és a tulajdonosok között jóval több érdekegyezőség, mint -ellentét van. A kiszámíthatóan működő vállalati rendszer mindenkinek érdeke, aki (az állami basáskodással szemben) autonómiára, önbecsülésre és kiszámítható megélhetésre vágyik. Mindegyik említett rétegnek a kooperatív-versengő piaci körülmények között van a legnagyobb esélye az értékteremtésre és a leghatékonyabb érvényesülésre. A dolgozói, munkás- és alkalmazotti pozícióból ugyanakkor egyszerre lehet perspektívát látni a versenyképességgel együtt erősödő bérnövekedésben és a részvény- és vállalati résztulajdonossá, majd önálló tulajdonossá válásban. Erősíteni kell a magyar gazdaságnak nemcsak a tőkevonzó képességét, de a saját vállalkozói szektorát és vállalkozói mentalitását is, és mindezek hátterében az oktatási rendszerünket és az állami hatékonyságot. Ez mindösszesen áll a legtöbb kései modernizációs sikertörténet hátterében szerte a világon, de az olyan polgári társadalmak válságok utáni újjászületése mögött is, mint a német.

Szüksége van arra az egész országnak, hogy végre más logika szerint szemlélje a társadalmi konfliktusokat és igényeket. A legfontosabb mai konfliktus a fideszes parazita réteg és a társadalmi értékteremtésre képes milliók között állnak fenn, és a polgárság jelenleg még nem tudja eldönteni, hova álljon. A politikumnak is végre ezt a logikát kell követnie. A társadalom (szellemi, fizikai és erkölcsi) java a NER-rel (Fidesz, szocik stb.) szemben. A modernizáció a deprivációval szemben. A reális jövő az irracionális múlttal szemben. Ez a javaslatom. 

Javaslom, vessünk véget a szimbolikus politizálásnak. A potens ellenzéknek új narratívát és új politikai logikát kell hoznia, amire az elmondottak alkalmasak. Aztán harminc év múlva újra zászlónkra lehet tűzni a par excellence polgári konzervativizmust. Amikor lesz a nevén nevezhető polgárság.

Lassan minden internetező ismeri a kis Alex (internetes) történetét, amelynek nyomán -- és mindegy, hogy éppen karácsony van-e, vagy sem -- dicséretes felbuzdulás tapasztalható a kisfiú és családjának megsegítésére. Bruckner Zoltán, egy brókercég vezetője azóta egy közhasznú egyesületet alapítását is elhatározta, ezzel jelezve, hogy az egyszeri segítség -- mint ahogy a 444.hu cikkéből is látszik -- nem elég, sőt felforgatja egy nagyobb közösség, az adott falu, életét. De természetesen Bruckner kezdeményezése sem lesz önmagában elég ahhoz, hogy a szerte az országban élő szegényeket segítse az emberhez méltó élet minimumának megteremtésében. Több millió emberről, és egyre többről van szó.

Az ún. strukturális szegénységet, amelynek lényege érthető magyarázat nélkül is, nem tudja megszüntetni a konzervatívoknak kedves részvét és egyéni kezdeményezés. A Bruckner-féle kezdeményezések lényege, hogy észrevesszük magunk körül a segítségre szoruló embereket, és a saját felelősségünk érzetéből, szánalomból, emberbaráti kötelességből segítünk, ki-ki a maga tehetségéhez mérten, ami kulcsfontosságú gesztus, ha nem akarunk teljesen elidegenedni embertársainktól és önmagunktól. Mintha Magyarországon (legalábbis az ismert vagyonosok közül) túl kevés ember tenné ezt, de hát nincsenek megbízható adatok erre vonatkozóan, tehát ez inkább csak sanda feltételezés: annyi bizonyos, hogy a híresen gazdagok között messze több közpénz talál gazdára -- kvázi a szegények kárára --, mint amennyi adomány indul útnak. Ami botrány. Még akkor is, ha ez a közpénz magánzsebeken át termőre fordul -- ami viszont csak jó szándékú, sőt inkább balga feltételezés.

Az említett strukturális szegénységet az államnak kellene kezelnie (cinikusoknak pontosítok: csökkentenie), de a mi államunk oligarchikus, korrupt, diszfunkcionális állam, amelynek nem célja a középosztály alulról történő szélesítése, ennek érdekében az oktatási rendszer és a piac megerősítése, minél több ember produktív bekapcsolása az értékteremtésbe. Ehelyett a legjobb esetben is újabb és újabb embertömegeket tart közmunkás-státusban, tart megalázott helyzetben a kitörés minden perspektívája nélkül, és vet oda neki koncokat, hol Erzsébet-utalvány, hol (hazug) rezsicsökkentés formájában. Levet ad, miközben lefölözi a húst a saját szűkebb támogatói rétegének, illetve a politikusi-gazdasági oligarchia magáncéljaira. De ez untig ismert. Ami szintén nem igényel túl nagy fantáziát: semmi sem fog megváltozni ebben a tekintetben, illetve a szegénység érthetően csak mélyülni fog, ha minden marad ebben a kerékvágásban. A szegények szélesedő tömegei az egyenlőtlenség növekedése mellett egyre inkább a brucknerek és társaik jó szívére fognak szorulni, mert a felső 30-40%, amelyik változó mértékben megtehetné, nem foglalkozik a problémák gyökereinek kezelésével: legelső sorban is az állami kleptokrácia és parazitizmus elleni harccal. Elérzékenyülés és más semmi.

A szegénység kezelése nem egyszerűen piaci probléma. Noha a strukturális szegénység megszüntetése nem történhet máshogy, mint a piaci értékteremtésbe bekapcsolt embertömegek szélesítésével, ezt a munkát az államnak kell koordinálnia, az államnak és az önkormányzatoknak kell felkészíteniük őket oktatáson, a szociális ellátás és az adózás kiegyensúlyozott, megbízható, és ösztönző rendszerén keresztül a lehető legmagasabb szintű munkavégzésre. Ez sok esetben nem lesz túl magas szint, de mégis emberhez méltó életet biztosíthatna ezeknek a honfitársainknak a maguk jogán, egyfelől megadva nekik az önbecsülésük visszaszerzésének lehetőségét, másfelől - új normák, képességek, új kontextus kialakítása mellett -- elvárva tőlük azt, hogy éljenek ezzel a lehetőséggel.

Ezt a világot létre kell hoznunk magunk körül, hogy az alexek és mindenki, akik nem is kerülnek az internet nyilvánossága elé, valóban a nemzet tagjainak érezhessék magukat, illetve ki lehessen őket menekíteni a nacionalista demagógia öleléséből. És miután megtörtént ez, ami évtizedekre szólóan egy koncentrált, a polgárai iránt lojális állam segítségét igényli (tehát 180 fokos fordulatot a mai korrupt, dilettáns, bűnöző rendszerhez képest), lehet majd elkezdeni beszélni arról, hogy hányan maradnak ki végleg a munkából, és hányak számára kell mekkora állami létminimumot biztosítani (nem feltétel nélküli alapjövedelem, hanem) rendszeres szolidaritási juttatás formájában. (Nem feledve, hogy az átmenet még több pénzbe fog kerülni, mint a végcél fenntartható finanszírozása.)

Ha nem is látványosan, de súlyos kérdés, amikor mindennek keletje van a világban, csak a konzervatív politikának nem. Orrunk előtt zajlik a kor kívánalmaihoz képest egyre képzetlenebb középkorú (fehér) férfiak lázadása a fejlett világban Ausztriától az Egyesült Államokig (Magyarország nem tartozik ide, itt nem jelent létező gazdasági és kulturális fenyegetést ezekre semmi az ország általános versenyképtelenségén túl, itt preventív demagógia folyik aktuálisan nem létező ellenségekkel szemben), ám ez  lázadás minden, csak nem konzervatív.

Mi is hát a konzervatív? Négy éve írom ezt a blogot és nagyon helyesen sosem akartam még igazából definiálni azt, amit a jellegéből adódóan nem lehet, mivel nem ideológiáról beszélünk, hanem egy emberi beállítottságból következő (szkeptikus) politikai gyakorlatról. A beállítottság lényege azonban jól megfogható, kb. ez: ami nem romlott el, azt ne javítsd meg (if it ain't broke, don't fix it). Nekem pl. van egy hatvanéves órám, ami ritkán szervizelve is jól működik, és egyre értékesebb a szememben azért mert régi és jól működik (bónusz: nem néz ki olyan visszataszítóan sem, mint az újabb gyártmányok). Kb. ebből következik a politikával szembeni összes elvárásom is: mivel nincs folyamatos vágyakozásom az újra (egy új órára, iPhoneX-re, ha van iPhoneX-2) csak azért, mert új, magyarán nem sikerül felkelteni a vágyaimat egy alapvetően vágykeltés alapján működő (tehát nem a reális igényekre kalibrált) piacon, azaz nem uralnak a politikai szenvedélyek sem a hasonló elvek alapján működő politikai piacon, politikai értelemben is javíthatatlanul korszerűtlen vagyok: nem hatnak rám a politikusi ígéretek és víziók, a nagy szavak, a tömeg hullámzó szenvedélye, az államtól vágyott jobb élet reménye, a demokrácia eszménye, a közjó definíciói és hazugságai. A konzervatív politikai gyakorlat a politikai szenvedélyek ellensége, következésképp nem lehet "demokrata" sem. Ha valami, akkor funkcionális.

Mármost ez igaz a konzervativizmus egész történetére, amely nagyjából bő kétszáz évre nyúlik vissza, és a hagyományos oka a forradalmiság, a baloldaliság, a demokrácia, a progresszió elleni tiltakozásra ugyanez: ha valami (a természeti törvény erkölcsi igazságai, a döntések szabadságának és felelősségének harmóniája, a vegyesen születési és meritokratikus társadalmi hierarchia, a hagyományok, a jó ízlés, a piaci kontraktusok világa stb.) nem romlott el, minek megjavítani, kivált úgy megjavítani, hogy a javítók nem garantálják a javulást (a legtöbbjükre illik emiatt a demagóg jelző). Minél progresszívabbak és előremutatóbbak (tehát minél radikálisabbak) ezek a "javítások", annál kevésbé garantálják, viszont annál hosszabb időre szeretnek tervezni.

A konzervatív politika a mindenkori status quo alapján áll, fontolva halad (nem tévesztendő össze tehát a reakcióval, ami egy meghaladott állapot és élősködő gyakorlat visszaállításáért küzd), és innen tekint (szkeptikusan) a nagy politikai egyéniségek nagy vízióira és programjaira Napóleontól Orbán Viktorig. A szkepszis (kételkedés, gyanú, távolságtartás) tehát egy módszer, és ilyen értelemben módszer a konzervatív politika. Ebből következik a (minél súlyosabb) személyiség tisztelete, a köztes intézményekhez (családhoz, klubokhoz, cégekhez, egyházközségekhez, településhez, egyesületekhez, hagyományokhoz és szokásokhoz, ismerős emberekhez) való ragaszkodás, a szabad piac és a kontrollált kis állam melletti elkötelezettség, a demokráciába való (ma már) szükséges beletörődés -- szemben a magasztalásával, de szemben az autokráciákkal is, amelyek hajlamosak magát az életet fenyegetni. Minél sűrűbb hálót fonnak (szövetet szőnek) a minél kisebb intézmények egymás közé, annál kisebb bajt tudnak egyenként okozni a szenvedélyek keltésével, és élükön a nagy megváltók a nagy terveikkel. (A demokráciához hasonlóan kétes értékű asszociáció a konzervatív szemében a nemzet, amely megőrizte a liberális progresszió jegyeit, és máig akkor érzi jól magát, ha minden intézményi hálót, hierarchiát és ellensúlyt kiirt maga körül. A nemzet ezért kedvenc terepe az autokraták társadalomirányítási gyakorlatának: hatalmas szenvedélyeket képes kiváltani nép és vezére közvetlen kapcsolatában, és közben gátlástalanul -- erkölcsi igénnyel! -- korlátozza a józan, kiegyensúlyozott, többszörösen beágyazott élet lehetőségét. A nemzet a nép egyenlőséggel kapcsolatos illúziójának -- ezért az elesettek mindennapos hálájának -- legpotensebb forrása. Manipulációs lehetőség a köbön modern fogalmának születésétől fogva. Minden, csak nem konzervatív intézmény, ahogy természetesen a nacionalista érzületben sincsen önmagában semmi konzervatív. "Konzervatívvá" csak a társadalmi inkompetenciák nemzethalállá stilizálása teszi, lásd a magyar reformkort és poszt-reformkort, a Horthy-korszakot, vagy a mai botrányos "jobboldali" politikai kultúrát.)

A konzervatív beállítottság alapvetően apolitikussá tesz. Valódi konzervatív politikusok azért vannak kevesen, mert ösztönszerűen irtóznak a tömegek vezetésétől és a társadalmi méretű igazgatástól -- nagyon könnyű ugyanis ezekkel sok embernek hatalmas károkat okozni, míg a jót igazolni csaknem lehetetlen. Ha a konzervatívat a liberálissal vetjük össze, az utóbbi szabadságfogalma sokkal aktivistább: egyenlő szabadságot szeretne kivívni mindenkinek az egyenlő méltóság nevében (ha baloldali liberális), vagy mert (a jobboldali liberális szerint) ez hozza el a hatékonyságot. A liberális a negatív (valamitől való) szabadságból épít programot magának, ezért esik folyton bele a pozitív (valamire való) szabadság baloldali képesség-maximalizáló programjába (receptszerű erkölcsi egyenlőség, esélyegyenlőség, egyenlő jogok a nyilvánosságban, létminimum, fairness, nyitottság, politikai korrektség és pozitív diszkrimináció, vallások és kultúrák békés egymás mellett élése, Gleichschaltung, egyéb ízléstelen miegymás). A konzervatív ellenben megragadja a negatív szabadság lehetőségét (itt érintkezik a liberálissal), de egy hátraarccal: arra használja, hogy a másoktól való függetlenségben a saját személyiségével foglalkozzon (nem a másokéval), ennek érdekében viszont meg kell teremtenie a függetlenségét is, tehát pártolja a liberális demokráciát, a "liberális"-ra téve a hangsúlyt, és a piaci szférát mint a megélhetés forrását -- így végső soron jobban járul hozzá a társadalmi hatékonysághoz (versenyképességhez) is, mint a nagy állammal is békében lévő konstruktivista baloldali liberális, vagy a materializmust normává emelő piaci dogmatikus jobboldali liberális. Míg bármelyik liberális számára az (egyenlő) személyek társadalma, a konzervatív számára a saját (súlyos) személyisége a feladat: a konzervatív mindig (mérsékelten kooperatív) individualista. (A demokráciában és a nacionalizmusban pedig személy és személyiség egyaránt kiirtandók. A magamfajta nem tudja megállni felhőtlen -- mert az országról való képét erősítő -- kacagás nélkül, amikor a magyar "konzervatívok" bolsevik érvekkel építik a nacionalista demagógia korrupt rendszerét -- ez olyan szép így együtt.)

Még egyszer: a konzervatív politika alapja a konzervatív vonzalom a régiség és a működőképesség optimális egyensúlyához. Ez a konzervatív politikával aképpen kvadrál, hogy a modernizációt organikusan képzeli (szemben megint a progresszívok lelkesültségével a külföldi -- nagyrészt akontextuális -- eszmék és példák iránt). Mi először megnézzük, mi van, aztán azt, hogy mit érdemes (indokolt, belátható eredménnyel) megtenni, végül ehhez gyűjtünk magunk köré koalíciót, ha már úgy döntöttünk -- eléggé el nem ítélhetően --, hogy politizálni akarunk. Meggyőződésem, hogy jobb politikát, mint konzervatívat nem érdemes csinálni. Példa: ha "elzavartuk" Orbánt (he-he), az utolsó, amit a konzervatív akar, a radikális alkotmányozás, 500 napos "helyreállítás", a széles körű számonkérés, az indulatok továbbhabzása. Ha nem képes elfogadni az ellenzéki közvélemény, hogy "Orbán táborának" Orbán után is igénye marad a nacionalizmus és a demagógia adta biztonságra, amit csak lassú fejlődés árán tudhat leküzdeni az ország, akkor csak el fogja mélyíteni a válságot. 

A címben feltett kérdésre a válaszom tehát ez: nagyon is. Mindig az. A valóságért a demagógia ellen.

A politikai korrektség olyan fegyver, amelyet a progresszivisták az egyenlőség legpotensebb eszközeként forgattak, de végül önmagukat sikerült lekardozniuk vele. Politikai korrektségnek azt az eredetileg kommunista iróniát nevezzük, miszerint vannak a tények, de van a politika is (a Párt), és csak egyedül ez utóbbi fényében szabad a tényeket értelmezni. Azaz lehet, hogy van igazság, de a Párt érdeke felülírja ezt: politikailag korrektnek lenni egyenlő a Párt igazságának, a legfőbb Igazságnak a képviseletével.

Miután a kommunizmus eszménye (a gyakorlata által lejáratva) kimúlt, a gyökerében lévő egyenlőség-eszme szilánkokra esett, és egy-egy darab beékelődött a progresszivista elméletekbe: ha már senki nem is hisz a "mindenkitől a tudása szerint, mindenkinek a szükségletei szerint" forradalmi narratívájában, egyes darabjai az egyenlőségnek megőrződtek a nemi egyenlőség (anti-szexizmus), a "fajok" egyenlősége (anti-rasszizmus), az esélyegyenlőség, a vagyoni és jövedelmi egyenlőség (antikapitalizmus), az erkölcsi egyenlőség (minden ember azonos erkölcsi képességekkel rendelkező lény, de döntéseiben a körülményeinek foglya, azért a társadalom felelőssége a döntéseiben legalább akkora, mint a saját felelőssége, így a rossz döntésekért kirovott büntetés helyett végső soron a társadalmi felszabadítás vezethet sikerre a nevelésben), a kultúrák egyenlősége, az értékek egyenlősége (relativizmus) és az identitások egyenlőségének formájában, amelyek -- illetve mindösszesen az egyenlőség -- konstrukciói máig a baloldali-progresszív politikai programjának lényegét alkotják.

Mindezt nevezik -- most már gúnyosan -- az ellenfeleik politikai korrektségnek, amennyiben a progresszivisták az ideális konstrukciók nevében folyamatosan felül akarják írni a valóságot (amit velük szemben a jobboldal tűnik képviselni), és ehhez egy erős (politikai, közéleti) kritikai nyelvet alakítottak ki, amely lefüleli a "szexizmusnak", "rasszizmusnak", "fehér szupremáciának", "kulturális sovinizmusnak", "megbélyegzésnek" minden jelét. Amit annál is könnyebben tesznek meg, hogy ezeket a fogalmakat és a jeleiket maguk formálták meg, illetve formálják máig a nyilvánosságban, majd "rájuk bukkannak" és azonosítják őket a konzervatívok és jobboldaliak nyelvében, erkölcsi és kulturális fogalomkészletében, érveiben, gyakorlatában. A progresszivista attitűdnek fontos elemei a bárhol tapasztalható "erő" feletti szégyen, a hierarchia, a tradíciók, a privilégiumok és az előítéletek automatikus megvetése, a "természet" hatályon kívül helyezése, a valósággal szembeni folyamatos, kíméletlen kritika, tkp. az élet mint önmegváltási program erkölcsi kódrendszere alapján.

Mármost a probléma (számukra) akkor ütött be, amikor az általános egyenlősítés, nyelvi és kulturális Gleichschaltung, az identitáspolitika és a valósággal szembeni folyamatos kritika révén egyrészt eljutottak a szólásszabadsággal való leszámolásig és a "biztonságos terekig" (az ellenfeleiknek nem lehet bármi mondani se, nemhogy akár a jog határain belül bármit tenni), másrészt leszámoltak magával az igazságra való törekvéssel, ami minden tudományos diskurzus feltétele (ez a posztmodern állapot lényege). Ha pedig lemondunk az igazságról, és minden csak a szenvedélyek, érdekek, limitált kulturális élmények és kondicionáltság kifejeződéseként értékelhető, akkor eljön az igazság után állapot (post-truth) ideje -- és éppen ez a régóta alakuló állapot, amelybe az utóbbi években beférkőzött az agresszív nacionalista propaganda, amely látványosan nem tart igényt az igazságra, kizárólag az identitásokra és vélelmekre épít a politikai támogatásszerzésben, viszont mivel a gazdasági és társadalmi változások révén ma vonzóbb, ezért ez a propaganda képes a saját térfelükön verni a progresszivistákat. A post-truthban ötvöződik az identitások büszkesége a vélelmek biztonságával -- de nem lehetne ma a legfontosabb jobboldali kulturális fegyver a Nyugaton, ha a politikai korrektség nem ágyazott volna meg neki. A post-truth és a politikai korrektség ugyanannak az érmének a két oldala, és ami ma történik, az nem kizárólag jobboldali-antiprogresszivista fordulat, hanem a modernitással (az igazságra való törekvéssel és a liberális demokrácia kulturális, nyelvi, gazdasági és társadalmi kontextusával) való korábbi progresszivista szembehelyezkedés -- a rendszerkritika, a kapitalizmuskritika és a klasszikus liberalizmus '60-as évek óta tartó posztmarxista, New Leftist eredetű kritikájának -- beteljesítése.

A magyar külügyminiszter megtiltotta a magyar diplomatáknak, hogy bármilyen módon köszöntsék a román államot az ország nemzeti ünnepén, amely -- mint tudjuk -- Erdélynek a régi Romániával való de facto egyesítésének állít emléket, tehát kvázi Trianont és Magyarország szétszakadását ünnepli (a magyar nacionalista hangfekvésben). 

Szijjártó gesztusa elég durva diplomáciai döntés, ugyanakkor arról a nehezen áthidalható szakadékról árulkodik, ami egyfelől Trianon értékelése és a magyar nemzeti önkép, másfelől egy 21. századi európai állam ideális értékrendszere között tátong. Mindjárt rögzítem, én se a magyar nemzeti önképet, se az "ideális értékrendszert" nem osztom, és ebben a cikkben csak arra akarok rávilágítani, hogy tulajdonképpen mennyire nem tudunk, mi magyarok (oké, tradicionalista magyarok) mit kezdeni a saját politikai hagyományainkkal. Trianon mint sérelmi hagyomány máig a legerősebb negatív összetartó erő a magyarok jelentős hányadában (mai) határon innen és túl, az ország legerősebb politikai hagyománya és nemzeti identitásunk fokmérője: és ha belegondolunk, hogy ez így lehet, az egy nagyon kudarcos nemzetről árulkodik. Mielőtt a jobboldali érzelmű olvasónak rögtön a fejébe tolulna a vér ezt olvasva, azért tegye fel magában a kérdést, szíve szerint, de még inkább az agya szerint hogyan orvosolná a "Trianon" - kérdést?

És mivel várhatóan itt két válasz érkezne (fegyverrel, akkor pedig nekünk annyi, és sehogy, nincs ötlete), akkor meg lépjen tovább még eggyel, és kérdezze meg: akkor meg mi az ördögnek tápláljuk magunkban ezt a sérelmet, főleg úgy -- és ez a lényeg --, hogy közben képtelenek vagyunk alternatív identitást keresni magunknak, amely felnőhetne a Trianon-sérelem mellett, akárcsak azért, hogy segítse azt produktívan elviselni. (Arról már nem is beszélek, hogy végre szert tehetnénk egy olyan nemzeti identitásra, amely nem szolgálja a belső bal-jobb törésvonal fenntartását Kis-Magyarországon.) A veszteségben való őrlődés ellenben December 1. és Trianon legnagyobb átka, az ország utóbbi száz évének improduktív, önkínzó beidegződése, amin egy jó kormányzás megpróbálna túlvezetni, nem még mélyebben hajszolna bele, mintha bármilyen értelme lehetne ennek.

Meggyőződésem szerint Szijjártó mind emiatt sem döntött jól, bőven elég lett volna -- világosan érzékeltetve, hogy ez nekünk nem ünnep -- az elvártnál alacsonyabb szinten képviselni minden román követségi fogadáson a magyar államot, és természetesen nem megjelenni miniszterelnökként szállodai fogadáson vagy újra megnyitni a Nemzeti Színházat az alkalomnak. De a magyar kormányzat persze abból akar táplálkozni, ami a legerősebb fegyvere: a nacionalista, etnicista, xenofób harag szításából, ezért is tették közhírré a döntésüket. November 8-a óta kivált azt hiszik, nekik áll a zászló. Valóban a magyar kormánynak áll. A magyar nemzetnek azonban nem. Mi mindannyian csak isszuk a levét annak a kormányzásnak, amelyet a felettünk gyakorolt, ha tetszik, trianoni propaganda levakarhatatlanná tesz magunkról. Mint írtam már nagyon sokszor: a magyar nemzet legnagyobb ellensége a magyar sérelmi nacionalizmus, ami taccsra teszi a magyar nemzettudatot és a nemzeti modernizáció érdekében való összefogás lehetőségét. Félreértés ne essék, a magyar nemzeti tudatban Trianon emlékének is helye van, de nem úgy, hogy annak hipertrófikus átpolitizálása -- kiirtva minden más nemzeti identitás lehetőségét -- szétmarja a reális nemzetet. Alternatívaként ajánlom a magyar állam céljainak pontos megfogalmazását a kisebbségi magyarsággal kapcsolatban (jellemzően ilyen világos célok sincsenek, hiszen a kormányzat célja a vérgőzős szenvedélyek táplálása, nem a racionális megoldáskeresés!), pl. a területi autonómiát, illetve ennek szisztematikus képviseletét a diplomáciában és a nyilvánosságban. A területi autonómia sokkal reálisabb cél, mint Erdély "visszafoglalása", ugyebár. A trianonozás mégis közvetetten ez utóbbi mellett teszi le a garast, tehát teljesen terméketlen.

Tehát a konkrét román ünnep esetében az alacsony szintű diplomáciai képviselet lett volna a megoldás -- elküldhették volna minden fővárosban a másodtitkárt, ez még jó poén is lett volna, de ilyesmihez persze nincs eszük. Hacsak -- a migrációs ügy kezeléséhez hasonlóan -- most is el nem kezdtek valamit felépíteni, aminek még nem látjuk a végét: konkrétan 2018-ra egy jó kis román-magyar feszültséget. És ami még messzebb mutathat: egy lehetséges moszkvai döntésre Erdély (egy része) ügyében?