1000 leütés

Orbán Viktor -- hogy ne menjünk messze -- ugyanaznap képes elmondani, hogy a következő öt év a magyarok hallatlan, sosem tapasztalt megerősödését fogja hozni, mint amikor megjelennek az országot Bulgária (!) mögé soroló versenyképességi (tehát a hosszú távú kilátásainkról szóló) mutatók - nagyjából az előző öt év kormányzati munkáját tükrözve. De ez semmi: fontosabb, hogy a magyarok nagy részének fogalma sincs arról, hogy a kettő együtt nem lehet igaz. Valaki -- ő vagy a versenyképességi adatok -- hazudnak. És nem a versenyképességi mutatók azok, hiszen ezek öt éve konzisztensen romlanak. A magyarokat nem érdekli, hogy a miniszterelnökük alapvető kérdésekben hazudik.

Orbán szerint Trumppal nekünk jobb lesz. Ami ha nem is szándékos hazugság, de legalábbis kétséges állítás. Orbánnak fogalma sincs, mi fog történni Trump elnöksége alatt, legfeljebb reménykedik -- abban mármint, hogy az ő köreit nem fogja zavarni az amerikai külpolitika. Egyvalami azonban nem fog változni, az konkrétan, ami Magyarországot előbb-utóbb romlásba fogja vinni, akár Donald Trump van hatalmon Amerikában, akár Harry Potter: a társadalmi és piaci törvények, amelyek szerint a nagyobb átlagos értékteremtési képesség gazdagabb polgárokat és jobban élhető, szabadabb, biztonságosabb társadalmat teremt, illetve az értékekről nem a kormányok fognak dönteni, hanem az emberek összessége az egymás közötti tranzakciók miriádjában. Márpedig Magyarország értékteremtési képessége folyamatosan esik, mint jeleztem, már Bulgária és Románia is előttünk jár a kollektív képességében.

Trump leginkább egyvalamit tesz november 8-a óta: folyamatosan vonja vissza a tarthatatlan, csak a szavazatok beszedését szolgáló ígéreteit, és nem kell sok idő, hogy belássuk, éppen olyan mainstream politikát fog folytatni a piaccal, a világgal és az amerikai néppel szemben, mint bárki más tenné a helyében -- éppen azért, hogy Amerika -- az objektív lehetőségei szerint -- a világ vezető hatalma maradhasson, ha tud. Amiben adott esetben különbözni fog egy Clintontól, ha van Trumpnak egy kis esze, az az amerikai középosztály visszaerősítésére és a közép szélesítésére irányuló szándék, amely ilyen vagy olyan külgazdasági és költségvetési döntésekben fog megnyilvánulni, remélhetőleg konzisztensen.

Éppen ellentéteként annak, ami Magyarországon évek óta történik: ti. a társadalom megroppantása, alávetése a korrupt kormányzati (miniszterelnöki) szeszélynek, a középosztály kiüresítése és a prosperitásunk reményének beszántása. Akik Trumphoz vagy Orbánhoz ilyen meg olyan illúziót fűznek: hogy vízen járnak és képesek pénzt szülni, azok jókorát fognak csalódni. De hát türelmesek, úgyhogy a csalódás még várat magára. Ahelyett, hogy azt követelnék rajtuk (az előbbin talán sikerrel), hogy fektessenek az oktatásba, az egészségügybe, a szabadság és a kapitalizmus rendjébe -- mert a Questorral, a kaszinókkal és a futballklubokkal szemben ezek azok a területek, ahova közpénzeknek befektetési céllal kell vándorolniuk --, a demagógok hívei nem restek egyaránt becsukni az érzékeiket és az intellektusukat.

Egy konkrét példát nézve Orbán most azt hiszi, hogy a 9%-os társasági adóval (TA) ideömlik majd minden pénz, a Kárpát-medencei adóparadicsomba, és abból hej, de jól fogunk (vagy fog az Orbán-klán) élni. Ez az n-edik magyaros cselvetés, amivel próbálkozik, újra azt sugallva, hogy meg lehet trükközni az ordodoxiát, ki lehet kerülni vele a produktív kormányzást, amihez nem ért, oszt hosszú távon így is jó lesz. Nem lesz az. De eléri, amit mellékesen akar: a társadalom állami függőségének erősítését. Mert ha a költségvetés -- tegyük fel -- öt további GE-egységnyi TA-injekcióval egyensúlyban is tartható még néhány évig (ez a legjobb eset), pótolva a 2020-tól megcsappanó erőforrásokat, attól Magyarországon nem lesz több kreatív munkahely: lesz ellenben több közmunka, alacsonyabb iskolázottság (hiszen a piac szerepe visszaszorul az adó megtermelésében, következésképp a munkaerő foglalkoztatásában, ennek versenyképessége így még kevésbé lesz fontos az államnak), lesz sok öreg, mert a fiatalok elvándorolnak, lesz latin-amerikai típusú komprádor burzsoázia, lesz elképesztő emberi kiszolgáltatottság egy katolikus iskolákkal, börtönökkel, központi munkaerő-irányítással, és mindent átható propagandával uralt szolid neofeudális válságövezetben az EU keleti peremén, annak legszegényebb országában -- ezt a perspektívát kínálja nekünk Orbán, és ezt fogadja készséggel a "nemzeti érzelmű" budai-alföldi-csíkszeredai szavazóbázisa. (Miért ezt? Mert eddig terjed az eladó és a vevő tehetsége is.)

Lefordítva: Orbán a nemzetközi adóelkerülőkre ("-optimalizálókra") támaszkodva erősítheti a magyar nemzet elnyomását. Aki a demagógot támogatja, a nemzetét számolja fel. És lőn.

Az EU-vezetés szerint Castro nem volt diktátor. A brüsszeli Európai Bizottság szóvivője a Bizottság nevében elhatárolódott a svéd Cecilia Malmström kereskedelmi biztostól, aki diktátornak nevezte Kuba elhunyt exvezetőjét. A Bizottság hivatalos álláspontját, úgymond, Jean-Claude Juncker bizottsági elnök képviseli: eszerint Castro sokak számára hős volt, az örökségét pedig a történelem fogja megítélni. A szóvivő hivatkozott Federica Mogherinire az EU külügyi képviselőjére is, aki szerint Fidel Castro „történelmi figura és határozott ember” volt. 

A Juncker-bizottság eddig is az EU történetének alighanem leginkompetensebb vezető testülete volt, most feltette a koronát az erkölcsi mélyrepülésével is, amit a tömeggyilkos és Kubát tönkretevő Castro totálisan átpolitizált megítélésével tanúsít. Juncker és Mogherini ebből a társaságból is kiemelkedik mint évek óta a legrombolóbb vezetők, akiknek történelmi érdemük van az EU erkölcsi és politikai szétzüllesztésében, és gazdasági lobbiszervezetté degradálódásában. Ha nem közeledne hozzánk Putyin mester ölelő karja olyan ütemben, és nem véreztetné ki az országot legalább évi 1-1,5% GDP-arányos veszteséget okozva az orbánista korrupció, a sokkal radikálisabb EU-ellenességnek is ideje volna már ebben az országban -- mert ne feledjük, az EU táplálja az Orbán-rezsimet, miközben a nyugati adófizetők csecsén tartva képtelenné teszi a magyarokat a kádárista gazdasági kiszolgáltatottságból való kilábalásra, ám mindeközben semmilyen erkölcsi és alkotmányos mércét sem tud behajtatni a hazai maffián.

Persze, hogy nem tud, hiszen maga sem ismer ilyet. Egyelőre Trump jobban teljesít.

Bonyolult, még feldolgozásra váró történet áll Trump (elektorokban számolt) győzelme mögött, de az összefüggés a liberális demokrácia stabilitása és a középosztályok ereje (illetve ezek hiánya) között olyasvalami, amit korábbi nyugati válságok is igazoltak már. A legutóbbi pénzügyi válság azonban újra ráirányította a figyelmet arra, amit Trump győzelme most alighanem az egyik legfontosabb társadalomtudományos kérdéssé is emelt: hogy a globalizációnak alapvetően vesztesei a nyugati középosztályok -- és itt elsősorban a tőkeexportőr országokról beszélek, ahonnan a működő tőke előszeretettel települ olcsó távoli országokba, majd adózik kreatívan, ezzel párhuzamosan gyakran gyengül az oktatási és a szociális rendszer is, magyarul kiesik az egy főre jutó értékteremtés (termelékenység) növelésének támogató mechanizmusa. (Tőkeimportőr országokban, mint Magyarország, a -- relatíve gyengébb -- középosztályok legnagyobb ellensége az állami korrupció.)

A tőkeexporttal kitelepülő összeszerelő, szolgáltató, majd egyre inkább a magasabb hozzáadott értékű tevékenységek bedöntötték a nyugati alsó-középosztály és részben a középosztály munkaerő-piacát, míg a tőkeexport nyeresége a felső húsz százaléknál koncentrálódott, amit állami transzferekkel sem sikerült kiegyenlíteni. Az előbbi -- a politikai demokrácia fenntartása szempontjából kritikus -- rétegek csalódtak a rendszerben, és az évek óta halmozódó ellenszenvüket egyfelől az elittel (az egyenlőtlenség növekedésével), másfelől a munkalehetőségeiket az olcsóságukkal tovább szorító bevándorló rétegekkel szemben 2015-től egymás után élik ki a nyugati választásokon.

A globalizáció valóban jót tett a világ szegényeinek, de ez a logika -- amit nyilván leegyszerűsítettem -- komolyan sújtja a nyugati középosztályokat, amelyek így érthetően ölelik kedvükre a nacionalizmust és a demagógokat. A "fehér felsőbbrendűség" erősödő kultuszát könnyű roppant felvilágosultan szidni, de könnyen elfeledkezik arról a tojásfejű keleti parti (vagy európai liberális) értelmiség, hogy az lett volna az igazi érdemük, ha időben felismerik és megakadályozzák ezt a folyamatot -- nem az elszenvedőit nézik le, miután már bekövetkezett.

A következtetés: a globalizáció további erősödése -- a mai kis megbicsaklás ellenére -- ugyan minden bizonnyal elkerülhetetlen, de a globális hasznai csak nagyon lassan egyenlítődnek ki, és amit korábban nem tudtunk egészen pontosan, az mostanra világossá vált: a nyugati középosztályok adott esetben az egész 21. századot relatív elszegényedésként fogják megélni. Örüljünk, ha békében teszik.

Azért, mert a baloldal (= progresszivizmus) egy vágyott állapotból indul ki (kb. szabadság, egyenlőség, testvériség), és ebből bírálja és formálja a valóságot -- ekként pedig nem lehet önkritikus, mert az önmaga feladását jelentené. A progresszivizmus materiális (kommunista) és szimbolikus (újbaloldali) ágára egyformán igaz ez, és a mi szempontunkból -- jóllehet egymás szempontjából nem -- ezért a lényeget tekintve ezek ugyanazok.

A progresszivizmus pedig tanulhatna saját elnevezéséből is -- a progresszió ugyanis mindig kontextuális, egy adott állapothoz képest elért haladást jelenti, és ha már ennyi megértésre képesek lennének a progresszivisták a közjó vagy akárcsak önmaguk érdekében, az már előrelépés lenne. De a progresszivizmust kétszázötven éve nem érdekli a valóság, ezért nem érdekli az önreflexió sem -- ennek megfelelően alkalmasabb lenne rá a konstruktivista elnevezés, amit a politikai filozófiában alkalmaznak is rá, csak hát a politikában ez nem vált bevetté, idegen, bonyolult stb. A konstruktivizmus azt fejezi ki, hogy valakik létrehoznak valamit (nem okvetlenül tények átalakításával, hanem nagyon is inkább álmok, ideologémák, elvek, jövőképek, no meg érdekek vegyítésével), és ezt teszik -- ahogy fentebb jeleztem -- a valóság bírálatának mércéjévé. Ilyen mérce az Örök Béke, az emberekkel szembeni egyenlő bánásmód, az igazságosság, a szabadság (és különösen a dubiózus aufklérista szentháromság, a SZET) stb. -- az adott konstruktivizmus vérmérsékletétől függően.

Az így kapott módszer persze erőszakos a valósággal szemben és diktatórikus, ha hatalomra kerül, hiszen csak diktatórikusan tudja a valóságot annak kulturális nehézkedésével szemben alakítani a vágyott rövid időn belül. Ez a diktatúra a PC-től a totális kommunista rendszerekig számtalan formát ölthet. Ha pedig nem diktatórikus, akkor is kudarcos, kivált, ha az elérendő cél és a valóság között a politikával áthidalhatatlan szakadék tátong.

A progresszió politikai sikerességéhez tehát első lépésben a konstruktivizmustól való távolságtartása, a valóság (a politikai kultúra mélyrétegeinek) ismerete hiányzik. Az egyszerűség kedvéért úgy kéne elgondolni a világot, mint ami számtalan nemzeti, lokális és személyes beidegződésekben él, amelyekhez képest a liberális demokrácia, az egyenlősítés stb. mind (a konstruktivisták szerint szükséges) erőszaktételek, erőszakot fenntartható hatással tenni (kultúrát formálni) azonban különös körültekintést, folyamatos önreflexiót és önmegtartóztatást kívánna. A kultúrák "kimenekítése" az "atavisztikus" szerkezetükből, a szokások és előítéletek hálójából, a félelmek és az autoritás iránti tisztelet reflexeiből, az "otthonosság" nehezen racionalizálható közegeiből, hatásosan és fenntarthatóan felülírni őket a konstrukcióval igen nagy intelligenciát követelő feladat -- és akkor még mindig nem világos, megéri-e.

Röviden: Trump és Orbán stb. helyi lázadások, revolúciók a helyi konstrukciók ellen: visszatérések (legalábbis a retorikában) a természetességhez, az "élethez", a közvetlenhez, az emberi és közösségi tudat (semlegesen szólva) primitívebb, eredetibb értékrendjéhez, amely -- és ezt szegény konstruktivistáink talán nem is tudják megérteni -- ugyanolyan értékrend, mint bármi más. Bírálni csak óvatosan, kellő körültekintéssel lehet. A gőg és a pökhendiség nem vezet sehova, először "le" kell ereszkedni, és elkezdeni a megértés súlyos munkáját. Kellene. De a baloldal/progresszivizmus lejáratta a saját ideáljait a kommunizmustól a liberális demokráciáig, becsapta a saját posszibilis szavazóit, és most még önreflexióra sem képes.

Az orbánizmus illeszkedik a magyar nép kulturális, politikai habitusához, sokak értékelése szerint irracionálisan, de erősíti a magyarokat abban az érzésükben, hogy "otthon" vannak a világban. Nem magyarázom ezt tovább. Miközben az Orbán-rezsim kétségkívül a legkorruptabb és a legkockázatosabb a rendszerváltás óta, láthatóan ez sem zavarja a magyarok döntő részét annyira, hogy helyette egy liberális-modernizációs pályát válasszanak az országnak, olyat meg végképp nem akarnak, amelyet a mai baloldali ellenzék határoz meg. Mindez -- szemben Almási akadémikus tenyérbemászó, irracionális kirohanásával a többségi magyar állásponttal szemben -- méltánylandó.

Mióta csak felmerült a lehetősége annak, hogy a "nép" kezébe vegye, vagy közvetlenül gyakorolja az uralmat maga (és az egyes emberek) fölött, azóta igyekeznek a politikai gondolkodók megtalálni e félelmetes perspektíva -- a tökéletes demokrácia -- korlátozásának lehetőségeit. Már vagy 2500 éve. Minden valamennyire is értelmes gondolkodó tudta és tudja, hogy a nép önkormányzatával kapcsolatos illúzió veszélyével csak két másik vetekszik: az egyenlőség és a társadalmi haladás illúziói.

A demokrácia (népi önkormányzás) korlátozását nem véletlenül találták ki, számos oka van ennek: pl. mert nincs az a mechanizmus, ami megfelelően informálttá tenné a "népet" ahhoz, hogy optimális döntéseket hozzon, és pl. mert a nép nevében nagy biztonsággal olyanok fognak feltűnni a népakarat képviseletében, akik a lehető legnagyobb hatékonysággal tudják manipulálni ugyanazt a népet, vagyis a lehető legkevésbé teszik éppen azt, ami a nép objektív érdekében állna. A médiademokrácia viszonyai között -- az autokratikus államokban meg pláne -- az egész tömegkommunikáció a nép megvezetésére irányul: a megoldandó problémák olyas strukturálására, amelynek a valósághoz van a legkevesebb köze, annál több viszont a nép urainak mindent megelőző vágyához, hogy uralmon maradjanak, és szabadon ellenőrizhessék a társadalom erőforrásait.

A korlátozott (nem-szeretett nevén: liberális) demokrácia a nép közvetlen önkormányzati törekvéseinek leszerelésére, a népet irányító szenvedélyek és a szenvedélyek szárnyán érkező demagógok visszaszorítására jött létre. Az emberi és állampolgári jogok kései, liberális rendszere is elsősorban ezt a (politikai) célt szolgálja, és ennek érdekében - ti. a demokratikus akarat megosztására, hatóerejének korlátozására -- lett kidolgozva "alá" az ember született fenségének és negatív (pre-politikai, ademokratikus, anti-participatórikus) szabadságának nyugati kultúrája (amelynek egyik szülője legalább a keresztény antropológia, és ez utóbbinak -- tudjuk -- eredetileg politikai relevanciája sincs). A jól működő demokrácia lényege a népakarat feltörése: a fékek és egyensúlyok rendszerének, a képviseletnek és a szubszidiaritásnak, az államhatalmi ágak elválasztásának, a részlegesen depolitizált választóközönségnek, de közben a rendszer iránti lojalitásnak a komplex egyensúlya.

Tehát a korlátozott demokrácia -- ami sokkal korábbra nyúlik vissza a liberalizmussal való felülbélyegzésénél --  konkrétan 2500 éves érdeke a jó kormányzásnak, és semmi szégyelleni való nincs abban, ha az ember -- pl. e sorok írója -- együtt az egyenlőséggel és a progresszióval a telivér, népi, önkormányzó demokráciának is esküdt ellenfele (ezért nem tekinti magát jelző nélküli "demokratának" sem). Ami nem egyenlő azzal, hogy ne néznénk közben éppen a népnek az érdekeit. És miért nézzük igen komolyan? Mert fullos demokráciában (=autokráciában) élni rossz. QED. Az emberek döntő többségének rossz, és ennek elkerülése érdekében tudomásul kellene venniük, hogy le kell mondaniuk önmaguk (kvázi) irányításáról. A legjobb politikai rendszer az erényekkel társuló (tkp. arisztokratikus) képviseleti demokrácia, amely középosztályi alapokon áll -- és amit a Nyugat mára képtelenné vált -- a szükséges módon -- halálosan komolyan venni, ezért képtelenné vált megőrizni. Se erényeit, se az alapjait, tehát a rendszert nem.