A magyar külügyminiszter megtiltotta a magyar diplomatáknak, hogy bármilyen módon köszöntsék a román államot az ország nemzeti ünnepén, amely -- mint tudjuk -- Erdélynek a régi Romániával való de facto egyesítésének állít emléket, tehát kvázi Trianont és Magyarország szétszakadását ünnepli (a magyar nacionalista hangfekvésben). 

Szijjártó gesztusa elég durva diplomáciai döntés, ugyanakkor arról a nehezen áthidalható szakadékról árulkodik, ami egyfelől Trianon értékelése és a magyar nemzeti önkép, másfelől egy 21. századi európai állam ideális értékrendszere között tátong. Mindjárt rögzítem, én se a magyar nemzeti önképet, se az "ideális értékrendszert" nem osztom, és ebben a cikkben csak arra akarok rávilágítani, hogy tulajdonképpen mennyire nem tudunk, mi magyarok (oké, tradicionalista magyarok) mit kezdeni a saját politikai hagyományainkkal. Trianon mint sérelmi hagyomány máig a legerősebb negatív összetartó erő a magyarok jelentős hányadában (mai) határon innen és túl, az ország legerősebb politikai hagyománya és nemzeti identitásunk fokmérője: és ha belegondolunk, hogy ez így lehet, az egy nagyon kudarcos nemzetről árulkodik. Mielőtt a jobboldali érzelmű olvasónak rögtön a fejébe tolulna a vér ezt olvasva, azért tegye fel magában a kérdést, szíve szerint, de még inkább az agya szerint hogyan orvosolná a "Trianon" - kérdést?

És mivel várhatóan itt két válasz érkezne (fegyverrel, akkor pedig nekünk annyi, és sehogy, nincs ötlete), akkor meg lépjen tovább még eggyel, és kérdezze meg: akkor meg mi az ördögnek tápláljuk magunkban ezt a sérelmet, főleg úgy -- és ez a lényeg --, hogy közben képtelenek vagyunk alternatív identitást keresni magunknak, amely felnőhetne a Trianon-sérelem mellett, akárcsak azért, hogy segítse azt produktívan elviselni. (Arról már nem is beszélek, hogy végre szert tehetnénk egy olyan nemzeti identitásra, amely nem szolgálja a belső bal-jobb törésvonal fenntartását Kis-Magyarországon.) A veszteségben való őrlődés ellenben December 1. és Trianon legnagyobb átka, az ország utóbbi száz évének improduktív, önkínzó beidegződése, amin egy jó kormányzás megpróbálna túlvezetni, nem még mélyebben hajszolna bele, mintha bármilyen értelme lehetne ennek.

Meggyőződésem szerint Szijjártó mind emiatt sem döntött jól, bőven elég lett volna -- világosan érzékeltetve, hogy ez nekünk nem ünnep -- az elvártnál alacsonyabb szinten képviselni minden román követségi fogadáson a magyar államot, és természetesen nem megjelenni miniszterelnökként szállodai fogadáson vagy újra megnyitni a Nemzeti Színházat az alkalomnak. De a magyar kormányzat persze abból akar táplálkozni, ami a legerősebb fegyvere: a nacionalista, etnicista, xenofób harag szításából, ezért is tették közhírré a döntésüket. November 8-a óta kivált azt hiszik, nekik áll a zászló. Valóban a magyar kormánynak áll. A magyar nemzetnek azonban nem. Mi mindannyian csak isszuk a levét annak a kormányzásnak, amelyet a felettünk gyakorolt, ha tetszik, trianoni propaganda levakarhatatlanná tesz magunkról. Mint írtam már nagyon sokszor: a magyar nemzet legnagyobb ellensége a magyar sérelmi nacionalizmus, ami taccsra teszi a magyar nemzettudatot és a nemzeti modernizáció érdekében való összefogás lehetőségét. Félreértés ne essék, a magyar nemzeti tudatban Trianon emlékének is helye van, de nem úgy, hogy annak hipertrófikus átpolitizálása -- kiirtva minden más nemzeti identitás lehetőségét -- szétmarja a reális nemzetet. Alternatívaként ajánlom a magyar állam céljainak pontos megfogalmazását a kisebbségi magyarsággal kapcsolatban (jellemzően ilyen világos célok sincsenek, hiszen a kormányzat célja a vérgőzős szenvedélyek táplálása, nem a racionális megoldáskeresés!), pl. a területi autonómiát, illetve ennek szisztematikus képviseletét a diplomáciában és a nyilvánosságban. A területi autonómia sokkal reálisabb cél, mint Erdély "visszafoglalása", ugyebár. A trianonozás mégis közvetetten ez utóbbi mellett teszi le a garast, tehát teljesen terméketlen.

Tehát a konkrét román ünnep esetében az alacsony szintű diplomáciai képviselet lett volna a megoldás -- elküldhették volna minden fővárosban a másodtitkárt, ez még jó poén is lett volna, de ilyesmihez persze nincs eszük. Hacsak -- a migrációs ügy kezeléséhez hasonlóan -- most is el nem kezdtek valamit felépíteni, aminek még nem látjuk a végét: konkrétan 2018-ra egy jó kis román-magyar feszültséget. És ami még messzebb mutathat: egy lehetséges moszkvai döntésre Erdély (egy része) ügyében?