1000 leütés

A "zuglói modell" az a hatalmi állapot, amelyben két -- a felszínen -- kiegyensúlyozottnak tűnő erő egy önmagában jelentéktelen erejű vezetőt emel a (formális) csúcspozícióba, hogy legitim módon folytathassák a háttérben egyebek mellett a fosztogatást. A helyzetet az is bonyolítja, hogy a két egyezkedő fél közül az egyik valójában fogja a másikat, de a választók megtévesztésére ezt jobb mindkettőnek titokban tartania.

Ez a "zuglói modell" ismétlődik ugyanannak a vezetőnek -- Karácsony Gergelynek -- a pajzsra emelésével az országgyűlési választásokon, nagyobb tétekkel. A lényeg -- a pártok (a Fidesz és a nagyobb balos pártok: MSZP, DK és LMP) viszonya, a miniszterelnök-jelölt alkalmassága a neki kiszemelt szerepre, illetve a választók megtévesztése -- ugyanúgy működik. Ha eltekintünk egy pillanatra a Fidesz-MSZP + DK + LMP szimbiózis egyre többször, más-más aspektusból feldolgozott történetétől, tényleg komolyan gondolhatja bárki, hogy az MSZP megengedte volna, Karácsony maga állítsa össze -- civilekből! -- az árnyékkormányát (ami mellesleg műfaji tévedés, árnyékkormányokat nem a választások idején szoktak felállítani), ha egy percig is komolyan vennék a párt tényleges irányítói (párton belül és a Fideszben), hogy az MSZP nyerni akar?! Engedtessék meg nekem, hogy az évek óta tartó balos (választói) önfélrevezetés feletti aggályomnak n+1-edszer is hangot adjak! Az MSZP egyszerűen túl akar élni és Orbán azt akarja, hogy túléljen, ez a közös misszió. (Momentán az a fő problémájuk, hogy a kettős lista megemelt küszöbe miatt nem biztos, hogy sikerül neki.) Karácsony jelenléte ebben pedig egyszerűen a "zuglói modellben" elfoglalt helye nagyobban.

A Fidesznek az az érdeke, hogy a Jobbik mellett az említett három nagyobb pártnak lehetőleg mindegyike, de legalább kettő bejusson a parlamentbe, hogy folytatódjék a pártrendszer egyszerre befagyott és töredezett állapota. Ez történt idáig, ez a cél most is, és valószínűleg ez fog történni április 8-a után. A koordináció állapota, a pártvezetők retorikája, egyes naivabb pártvezetők kihullása és/vagy a helyzetre való időnkénti rácsodálkozása mind ezt igazolják. Karácsony háromnaponta megismétlődő radikális irgum-burgumai (ma pl. hogy a "kormány menjen át ügyvezetőbe" -- de ki várt többet Karácsony szuverén tehetségétől?!) nem oszt nem szoroz. Hódmezővásárhely után a pártpreferenciák semmit nem változtak -- miért változtak volna, hiszen a pártok részt sem vettek a választásban, Márki-Zay szerencséjére Gyurcsány stb. gyakorlatilag csöndben maradt, a választás nem pártpolitikai jellegű volt. Az ellenzék helyét egy ideje látványosan a sajtó tölti be. Magyarországon nincsenek ellenzéki pártok. Centrális erőtér és a választók kétoldali manipulációja van. Ideje végre ezt tudomásul venni és április 9-től elkezdeni gondolkodni az akkori parlamenten kívül. Amit már 2012 után meg kellett volna tennünk.

Igaz, ami igaz. Az értékek vonatkozásában semleges állam és a liberális demokrácia szükségszerűen a liberális eszméket juttatja dominanciához egy társadalomban azzal, hogy a konfliktusban álló eszmék között a versenyt (harcot) toleranciával és az eszmék közötti legnagyobb közös osztó megtalálásával igyekszik moderálni. A tolerancia és a legnagyobb közös osztó (átfedő konszenzus) pedig maguk is liberális találmányok: a pluralizmusnak és az értékrelativizmusnak kedveznek. Nincs erkölcsi igazság, legfeljebb érzelmek; a jog nem juttathat érvényre semmilyen "kemény" ideológiát vagy értékrendet (ami versenytársa lehetne a liberalizmusnak), az állam számára és a törvény előtt egyaránt fontos az, aki egy közösség tradícióját táplálja, mint az, aki bomlasztja; a nyilvánosságban praktikusan az az eszme győz, amelyik mögé nagyobb vásárlóerőt lehet állítani, semelyik közösség nem élvez kitüntetett védelmet, viszont -- ahogy a liberalizmus szükségszerűen átadja a helyét a progresszivizmusnak -- az "elnyomott" közösségek és "hátrányt szenvedő" értékek pozitív diszkriminációban részesülnek. Ez viszont egybeesik a piaci gondolkodással, amely minden fogyasztót meg akarván szólítani és minden létformát árucikké óhajtván tenni, szintén a kisebbségek erkölcsi felemelésében és értékeik piacosításában érdekelt.

Ezzel a nézettel száll harcba Putyin, Orbán és néhány más keleti autokrata sok tekintetben hasonló premisszák alapján. Ha a liberális demokrácia automatikusan a liberális-progresszív rendet juttatja hatalomhoz, akkor leplezetlenül egy értékrend és ellenhatalom szolgálatába kell állítani az államot: ez az illiberalizmus. Ha a piac egy bizonyos viselkedésformának -- és ezen keresztül a liberalizmusnak -- kedvez, akkor szembe kell fordulni a piaci logikával (benne olyan eltérő intézményekkel, mint a meritokráciával, a globális társaságokkal, a szupranacionális politikai képződményekkel), meg kell erősíteni akár piacellenes eszközökkel egy új "nemzeti" uralkodó réteget, le kell törni az autonómiára ácsingózó civil társadalmat, állami redisztribúcióval kell menedzselni a baráti és ellenséges csoportok közötti erőviszonyokat stb.

Az illiberális állam azonban improduktív. Míg a piaci logikát nem sikerül globálisan mindörökre felszámolni (ennek az esélye annyi, mint a Föld köré szervezni a Nap mozgását), az illiberális állam az erőforrásait a piacról fogja beszerezni, ezért érdeke azt üzemképes állapotban tartani. Ettől kezdve az állam túlélése azon fog múlni, hogy hatékonyabban tudja-e -- immár -- szolgálni a piacot, pontosabban, hogy a piaca működése és az állami redisztribúció közös társadalmi hatékonysága fel tudja-e venni a versenyt a liberális közegével (úgy-ahogy szabad piac + úgy-ahogy liberális államok). A válasz egyértelmű "nem".

A történelem és a logika is elégségesen bizonyítják, hogy az illiberális (túlközpontosított-fosztogató-pazarló) államok -- egy bizonyos gazdasági fejlettségen túl -- nem tudják hatékonyan szolgálni az értékteremtés, a csere és az újratermelés (a piac) érdekeit, ezért csak idő kérdése, hogy meddig maradnak fenn. Miközben Orbánnak nincs exit stratégiája (ezért veszélyes az uralma), a kényszerű exitje csak idő kérdése. Putyin retorikájából világosan látszik, a Nyugattal való egész kétségbeesett küzdelme egy elfogadható modus vivendi kivívására irányul, kisebb léptékben ez lehet Orbán optimális célja is, akár Putyinnal csomagban. Addig az egész stratégiája összefoglalható a hatalmon maradásban, a személyes pozícióerősítésének és a társadalmi romlás lassításának kettős céljában.

Ebben a folyamatban vannak -- vagy legalább erre számít -- ütőkártyái: pl. Magyarországnak az "etnikai homogenitásból" származó vélt előnye, amely a szerte propagált és Putyin által is növelni igyekezett "nyugati káosszal" szemben modellként szolgálhatna a globalizáció megállításában és -- Magyarországot illetően -- a szoft versenyképességünk növelésében. De ez olyan -- ahogy a művelt szerb mondja, "long game" --, és különösen az a negyedik ipari forradalom, a szabadkereskedelem stb. globalizációs nyomása közepette, hogy erre alapozni a nemzeti versenyképességet -- ami egyébként romlik -- rosszabb, mint kalandorság. Az megtörténhet, hogy a jövőben a virtuális világ dominanciája és az internetes ipari és magánéleti kontroll úgy megerősödik, hogy a liberalizmus hagyományos értékei végleg megrendülnek, mert egyszerűen kilúgozódnak a társadalmi logikából. De hogy az így felülkerekedő piaci logika az etnicista, nemzeti, centrifugális erőket részesítse előnyben: ennek gyakorlatilag semmi esélye. Ha valami, akkor a progresszivista autokráciák uralma következik majd, amely a relativizmus után a homogenizációt (akár a kiborgok jogait is ideértve) fogja előnybe részesíteni, mert ezt követeli a technológiai és a piaci hatékonyság. Ekkorra -- ha szeretjük ezt a jövőt, ha nem -- Putyin és Orbán harca egy fölösleges, meglehet annál károsabb vargabetűként lesz feljegyezve a krónikákban. Károsak voltak, mert hátráltatták nemzeteik versenyképességét és alkalmazkodását a domináns trendekhez, amikor ezeknek akár arra is esélyük lett volna még, hogy ténylegesen befolyásolni tudják a trendeket, és ezzel átmentették volna kultúrájukat a globalizációba, tartósan szavatolva a produktív túlélésüket.

A (nemzeti) együttműködés tanult képesség, amely a modern nyugati civilizációban a domináns individuális és kisközösségi értékek-plusz-érdekek együttállására vezethető vissza. Az együttműködés tehát nem más, mint egyénileg motivált komplex érték- és érdekalapú cselekvések egybejátszása, amely közösségi normákban rögzült és politikai intézményeket is életre hívott. Az itt egymás mellé tett fogalmakat (motiváció, értékek, képesség, normák stb.) egyenként is könyvtárnyi irodalom tárgyalja, ezért természetesen se felfedezni, se kielégítően megmagyarázni nem akarok semmit. Röviden jelezni kívántam, hogy ha az egyéni és kisközösségi normáink nem támogatják a közösségi együttműködést, akkor abból nem lesz produktív nemzet.

És hát Magyarországon nyilván nem támogatják. Dominás viselkedési mintánkat, az egyéni és kisközösségi egoizmust (amely döntően túlélési beidegződésekből származik egy folyamatosan szűkösségben és fenyegetettségben élő, ezért bizalmatlan társadalomban, és nem tévesztendő össze az együttműködésre nemcsak képes, de ezt kereső individualizmussal) a kollektívum etnicizmusa egészíti ki, amely a nacionalizmusnak a legprimitívebb, a homogén etnikum fikciójára épülő ága. Magyarán az egyetlen tartósan kiváltható közösségi cselekvési forma, amely a zárt érdekű, atomi túlélést felülírhatja, az az etnikum túlélése: ám jellemzően az egyén túlélési esélyeit és versenyképességét rombolva! Ezért érdeke a legcinikusabb politikának mindkettőre, de végső soron az etnikumot fenyegető (halálos) veszélyekre apellálni, illetve ilyeneket kelteni vagy előidézni.

Az egoizmus és az etnicizmus halálos ölelése -- és az ezek gyökerében lévő közös reflex, a túlélés -- azért alakulhatott ki (pontosabban azért maradhatott fenn a primitív közösségi léten túl), mert eltévedtünk a modernizációban: nem alakult ki a deszakralizált intézményeknek a komplexebb hálója (közösségi jogrend és a törvény előtti egyenlőség, a politikum autonóm -- az államszervezet helyett a közösségi cselekvésben értelmet nyerő -- műfaja, a piaci viselkedés és a széles körű kapitalizáció, a plurális normarend), amely a közös cselekvést -- az egoizmus helyett -- a kooperatív normákban megalapozó individualizációban, a nemzetet -- az etnicizmus helyett -- a kulturális és a politikai együttműködésben alapozta volna meg.

Hozzáteszem, ezek a gondolatok sem teljesen idegenek már az átlagosnál reflektívebb olvasónak. Azt a tanulságot viszont kevesen hajlandók levonni, hogy nincs ebből menekvés kellően mély politikai reflexió nélkül, sőt még ezzel együtt is nagyon sokáig tartana. A naiv politikai szemlélők (közöttük sok értelmiségi) azt hiszik, hogy a nemzeti inkompetenciának ezek a mélyre nyúló gyökerei (kb. a maga idejében elvégzett modernizálódás hiánya) egyszerűen felülírhatók politikai "összefogással" meg az ezzel csereszabatos vágyálmokkal. Szimptomatikus, ahogy valójában mindenki azt hiszi, "lehet más a politika" ebben az országban, mert ha egyet is értenek a feljebb leírtakkal, elhessegetik ennek a súlyos következményeit. Így az értelmiség nemcsak megtakarítja a reflexiót a nemzeti gyakorlat mélyrétegeivel kapcsolatban, amelyek elvezetnének egy sokkal termékenyebb modernizációs stratégiához a már megváltozott globális körülmények között, de azzal áltatja a műveletlenebb közönséget, hogy az újratermelődő inkompetenciákat zárójelbe lehet tenni "összefogással" meg egy kis jó akarattal. Münchausen ehhez képest egy szigorú szkeptikus volt.

Nem véletlenül nem ér semmit a mai ellenzék: mert nincs ellenszere a Fidesz által képviselt -- egoista + etnicista -- "nemzeti" hagyománnyal szemben, ezért az egész tudása kimerül a választások előtti szavazatszámlálásban, illetve néha -- ahogy ez esetben a Fidesz is -- meglepődik azon, hogy a megbízhatóan csordogáló etnicizmussal szemben felszínre törhetnek destruktív érzelmek (mint Vásárhelyen), a "destruktívot" úgy értve, hogy nincs mögöttük semmilyen építő politikai nézetrendszer vagy normaközösség. De az etnicizmussal szemben nem véletlenül csak sérelmi érzelmeknek van helye: mert semmilyen más politikai tudás nem szerveződhetett meg Magyarországon a múltban, ahova most visszanyúlhatnánk, illetve az ellenzék semmi olyasmivel nem szolgál, amire építhetnénk. (Az ellenzéki cselekvés a "nemzeti" látószög ellenében szinte kizárólag tiltakozó-sérelmi jellegű Magyarországon, aminek értelemszerűen hagyománya van. Az ellenzék nem tud mozgósítani egy jövőkép vagy alternatív normaközösség mellett.)

Az egész nemzeti-közösségi voltunk egy üres halmaz: nem létezik (ily módon, az etnikumon túl). Ezért könnyű azt az érzetet keltenie az etnicista jobboldalnak, hogy az ellenzék a nemzet életére tör, amiben igaza is van, ha nincs más nemzetképünk, mint a homogén etnikumé. A magyar nemzet politikai értelemben nem létezik, a kulturális identitása pedig biztosabban érzi magát az etnicista (biologizáló) vetületében. Alapvető készséghiányokkal nem néz szembe a tisztelt politikai közvélemény. Politikánkban vak vezeti a világtalant.

Orbán Viktor a maga módján racionálisan -- a politikai erkölccsel viszont teljes ellentétben -- vállalkozássá konvertálta a kormányzati hivatalát. A racionalitása azonban messzebb lát, mint amit az egyszeri ellenzéki gondol, mert benne lehet a világ középtávú jövőjével kapcsolatos, szerintem helytálló várakozása, hogy ti. a hatalomkoncentráció egyre nagyobb iramban fog nőni körülöttünk: a kormányzati hatalom erősödése és a liberális demokráciák meggyöngülése összefügg a gazdasági hatalomnak az internet egyre meghatározóbb ipari/szolgáltatói felhasználása révén bekövetkező koncentrációjával és a társadalmi kiszolgáltatottság visszafordíthatatlannak tűnő növekedésével. Azaz, lehet mondani cinikusan, mindenki abból csináljon pénzt még idejében, amiből tud -- Orbán esetében a hatalma felhasználásával mások pénzéből sajátot --, hogy biztosítsa a szerettei túlélését.

A digitalizációval kapcsolatos változások mértékét egyelőre csak azok látják, akik közvetlenül benne vannak a folyamatban: ennek eredményeként a világot irányító gazdasági elit folyamatosan egyre erősebb és a fogyasztásra optimalizált, algoritmizált életbe kényszerített tömeg egyre szélesebb lesz, a politikai fékek és egyensúlyok hatékonysága egyre jobban visszaszorul és érdektelenné válik a valamikori liberális kultúra. Nem ismerek olyan elemzést, amely szerint a tudásiparban és a technológiában bekövetkező változások a liberális demokráciák erősödésével járnának. Ellenkezőleg, a világ egyre meritokratikusabb, oligarchikusabb és manipulatívabb lesz. Aki idejében nem biztosítja a maga és a családja helyét az elitben (gondolhatja éppen Orbán is), az talán generációkra elveszíti ezt a lehetőséget.

Az orbáni korrupciós rendszer keltette növekvő felháborodás ugyanakkor olyan témákban is a kormányzat ellen hergeli az embereket, amelyekben legalább a vitának helye volna. Ilyen elsősorban a migráció. Sok helyen kifejeztem már, hogy migrációellenes vagyok, pontosabban a korlátozott, célzott, személyekre lebontott elbírálás híve, de ez is csak akkor, ha készen áll már egy nemzet -- jelesül Magyarország -- integrációs stratégiája. Ilyen persze nincs, mert a mai kormány csak a bűnözők importjában érdekelt, nem foglalkozik a kényszerek, mint a várható migrációs nyomás, kezelésének jövőre vonatkozó mérlegelésével. A napokban Lázár arcpirító, manipulatív bécsi bejelentkezésén évődhetett a politikai érzékenyek rétege, illetve röhöghetett az, aki pontosan ismeri Bécs "élhetetlenségét". Ennek ellenére ahogy a jelentősen fejlettebb Bécs nem lehet minta a lassan Balkánba vesző Budapestnek, úgy nem is kell annak lennie. (És arról megbizonyosodni, hogy nem kellenek migránsok ahhoz, hogy Budapest szegényedjen és leszakadjon a szomszédos fővárosokhoz képest, hanem bőven elegen vagyunk ehhez a feladathoz, színmagyarok, ahhoz elég kimenni az utcára.)

A migránsok befogadása nem lehet cél, nincs olyan norma, amely bárkit vagy bármilyen közösséget konklúzívan erre kötelezne -- csakhogy mivel nincs erről vita, ezért csak az ideologikus binaritásban teheti le bárki a voksot. Mivel Orbánnak és tettestársainak nincsen országképe (megkérdezte már egy fideszes publicista is tőlük, hogy ugyan már, Uraim, miféle országot szeretnének maguk itt látni tíz meg húsz év múlva, amelynek realitása is van -- és sürgősen tegyük félre a látványosan eszét vesztett Matolcsy újabb tenyérjóslatait?!), ezért az ellenzékiek részéről természetes reakció, hogy bármi, amit Orbán mond és tesz, a szemétdombra való. Ha a korrupció, akkor a migráció kezelése is. Ha a migráció aljas kezelése, akkor a migráció alternatív, türelmes kezelése is. Hiba. Mert ha lenne ilyen narratívája az ellenzéknek, akkor a migráció aljas kezelése se találna olyan szoros fogást a magyar társadalmon és rögtön a korrupció sem volna a kisebbik rossz alapján igazolható a népesség túl nagy része szemében.

A nemzet történeti képződmény, folyamatosan alakult ki -- ha a magyar nemzetet nézzük -- már a honfoglalást megelőző évszázadoktól. A Szent István-kori nemzet csak nyomokban hasonlított a maira, tele volt egymástól idegen etnikumokkal akár ha a honfoglalókat, akár ha az itt talált más kultúrájú népeket nézzük; és szemben a modern nemzettel, törzsi és a törzseken belül nemzetségi, családi és gazdasági alapon szerveződött. A mai értelemben vett nemzet nem létezett se politikai, se kulturális értelemben, sőt a magyar nyelv honfoglalás kori szerepéről sincsenek pontos ismereteink (az azonban biztos, hogy a magas kultúra előbb volt latin nyelvű és egyházias-univerzalista, mint magyar és népi-nemzeti, illetve a német civilizációnak közben folyamatos befolyása volt az uralkodó rétegekre, azaz semmiféle autochton fejlődésről nem volt szó már ekkor sem). A középkori magyar társadalom olyan mértékig volt plurális (egymást keresztbemetsző társadalomszervezési logikák helye), hogy az ma elképzelhetetlen.

Mit akarok ezzel nyilvánvalóvá tenni? Azt, hogy a magyar nemzet se a fejlődése során (amelyből megannyi fázist és hatást lehetne még ismertetni), se a nemzet mai értelmezésének elnyerése pillanatában (a XIX. század elejétől) nem volt homogén. Az, hogy a mai értelemben vett nemzetről (kulturális és politikai közösségről) egyáltalán beszélni lehet, a nemzetet képező nép kényszerű belátásának terméke azzal kapcsolatban, hogy a (nép) megmaradása, fejlődése és versenyképessége nem szavatolható más módon a feudalizmus után, a modernizáció korában, mint a közösségi együttműködés új szervezeti rendjében. A nemzet -- röviden -- a nép önfenntartásának aktuálisan legalkalmasabb keretévé vált az akkori Európában, benne Magyarországon. Ez a keret változik most meg, amit a nemzet esszencialista (öröktől vett lényegként kezelő) felfogása nem tud megemészteni, és ami még rosszabb: ezért erre nép- és közösségellenes politikát fűz.

Nem, a magyar nemzet -- főleg ennek mai, ismét etnicista, a miniszterelnök száján pedig rasszista fordulatot vevő kiadása -- nem szükségszerűen a legalkalmasabb fejlődési kerete a magyar népnek. Arról, hogy mennyiben az, vagy nem az, késhegyig menő, ám termékeny vitákat kellene folytatni a nyilvánosságban ahelyett, hogy mint ma, az ostobaság tengerárja lepje el a témát és vele a magyarok önreflexiójának megmaradt soványka talaját. Ami ma magyar politika címén folyik -- ahelyett, hogy közös ügyeink megbeszélésének platformja lenne --, az megbocsáthatatlanul terméketlen. Ebben a terméketlenségben a mélypontot annak a Fidesz-kormánynak az utóbbi nyolc évében értük el, amelynek éppen -- ha valóban jobboldali lenne -- a legnagyobb gondot kellene fordítania a nép kulturálisan önazonos beilleszkedésére a nemzetek közösségébe. (Mégis mit gondolnak, mi az ördög, ha nem ez folyik itt Szent István óta, amelyben az etnikai "homogenitásnak" pont annyi szerepe volt, mint Tiborcz István tehetségének a milliárdossá válásában?! A miheztartás végett: az etnikai homogenitás igénye éppenséggel a magyar Korona országainak - a magyar birodalomnak - a szétesését eredményezte, a nemzet etnikai programjához kizárólag kudarcok fűződnek, és most újra ezt az irányt vesszük fel, ami kizárja a produktív együttműködést Európa más országaival, hosszabb távon a régióban és már a saját eltérő kulturális csoportjaink között is -- vö. etnicista jobb versus cigányság, baloldal, kulturális modernség --, azaz a nemzet mai domináns koncepciója éppen a nemzet eredeti küldetése, a nép megmaradása és a versenyképességének megszervezése ellen hat!)

Röviden, éppenséggel szembe kellene nézni a nemzet funkciójával kétszáz évvel a mai fogalmának megszületése után, és újra kellene gondolni a nép, a magyar kultúra és a versenyképességünk felépítésének stratégiáit. De erre ez a teljesen más érdekű társaság nyilván nem képes.

Ellenségünk az ENSZ, Orbán cigányozik, migránsok betelepítésével fenyegetőznek magyar lakásokba, pedzegetik a kárpátaljai helyzetet, de látványosan Putyin szekerét tolják vele... mi kell még ahhoz, hogy látszódjék, a kormánypártnak semmi produktív mondanivalója nincsen (mivel semmi produktívra nem képes)? De nem kell aggódnia, megmenti az ellenzék, amelynek 2014-hez hajszálra hasonlóan 1. egyetlen pártja sem képes épkézláb független narratívára, nemhogy közösen egyeztetett országképpel kampányolni, 2. láthatóan politikai analfabétákból áll, akik egyszerűen nem érzik, hogy kell a politikai térben hatékonyan viselkedni, 3. minden lehetőségük meglenne a hódmezővásárhelyi tanulságokon tovább építkezni , de ilyesmi eszükbe sem jut. A helyzet semmit nem változott a két hónappal ezelőttihez képest: az ellenzék kulcsszereplőinek több érdeke fűződik az ellenzéki léthez a NER-ben, mint a célzott érdekű, az egyéb nagyszerű elgondolásaikat, a saját hatalmas politikai értéküket és feddhetetlen jelenüket egy időre zárójelbe tévő (ja, ilyenek nincsenek) közös kormányzáshoz. (Jelzem, a fókuszált érdekű kormányzás nem csak a kormányzásnak tenne jót, hanem azon szavazók választási kedvének is, akik -- mint én -- nem szívesen adnának biankó csekket ezeknek a pártoknak még a mai tragikus körülmények között se. Nekem biztosan segítene, ha tudnám, mire korlátozzák magukat.)

Most, amikor az ország rombolása ún. jobboldali címkével zajlik, illetve nem egy exkomcsi újságíró, egykor daliás munkásőr, tisztességtelenségben megőszült ügynök vagy ifjú karrierista odáig megy, hogy a konzervativizmussal azonosítsa magát, talán nem felesleges sűrű határzárral elkeríteni magunkat a politikai manipulációnak ettől a szeletétől és szólni egy-két szót a pedigrénk védelmében.

Konzervatívnak lenni -- kézenfekvően -- azt jelenti, megőrizni valamit a valóságból. A konzervativizmus régóta létező, bevált, elismert életmódokat, gyakorlatot, választott értékeket véd az eróziótól és a pusztulástól -- olyan gyakorlatokat, amelyek az adott (konzervatív) ember sajátjai. Szeretném kérni az olvasót, barátkozzon ezzel a mondattal, mert benne van minden, ami tárgyunkat az etnicista, etatista, civilizálatlan, agresszív, beavatkozó, adott esetben merőben fiktív ideológiáktól -- egyáltalán bármilyen ideológiától -- megkülönbözteti. Egyfelől a konzervatív ember a régóta létező, az idő múlásával kitüntetett, bevált, tekintély övezte, intézményesült értékeket és gyakorlatokat védi, ezeket -- és nem a meghaladásukat -- tekinti az első reflexének. Másfelől ezek a gyakorlatok az őket védő sajátjai, nem másoké: a megőrzésüknek az adott individuum életének gazdagítása, értelemmel való felruházása, megkülönböztetése miatt van jelentősége; következésképp a védelmük még véletlenül sem jár mások életének átalakításával, elrendezésével, megtörésével. Ebből a két okból ellentmondás konzervatív kommunistáról beszélni (hiszen a kommunizmus sehol sem vált be és kivétel nélkül a mások életének "elrendezéséről" szól), alapvetően ugyanez miatt oximoron konzervatív szocialistáról beszélni -- vagy konzervatív nacionalistáról (amely egy fikció illetéktelen számonkérése mások életén).

A konzervatív az említett okok miatt csaknem kivétel nélkül individualista: (esetleges, nem kötelező, vagy változó hevületű) kereszténységében, hazaszeretetében és a családjában is. Ezeket a saját élete -- és nem valamiféle társadalmi program vagy politikai ideológia -- szempontjából tartja értékesnek, felelőssége tárgyának, érdekeltségének. A saját személye iránti felelősségét viszi beléjük.

A hazáját szerető konzervatívot undorítja a proli nacionalizmus és a tömeg kultusza akkor is, ha mélységes sajnálatára érti a szavukat. Jól tudja, hogy a patriotizmussal szemben a nacionalizmus különböző verzióit a tömeg manipulálására találta ki a kor, de amit XIX. századi önmaga emberbaráti lelkülettel, talán túlzott türelemmel és beletörődéssel fogadott, azt a XX. századtól a politikai bűnözők fegyvertárába valónak tartja -- ezért azt sem tekinti véletlennek, hogy a nacionalizmus az idők folyamán fogadott testvérévé vált a kleptokráciának és a politikai erőszaknak.

A konzervatív, ha keresztény, akkor bensőségesen és szégyellősen az, nem rajongóan; a hitét privát ügynek tartja, nem vallásnak, amely mint ilyen nem Bayer Zsolt tollára, Boross Péter ajkára és Balog Zoltán hivatali asztalára való. Isten látja lelkét, messzire elkerüli azt a templomot, ahol ilyenek állnak sorba áldozásért vagy úrvacsoráért, mert -- bár a kultusz közösségét, ezért az Isten közösségi tiszteletét fontosnak tartja -- nem dolga nyilvános bűnök templomban való látványos eltitkolásának tanúja lenni, a csőcselékkel és az erkölcsi alvilággal semmilyen fórumon egy levegőt szívni. Ezt a terhet csak az Úr tudja elviselni, akinek hálát ad ezért is.

A konzervatív ember önmaga maximumát adja a családjának, mert felelősséggel tartozik érte; önmagát a családjáért is műveli. A gyerekeit a példáján és nem a példája feletti szemhunyás alapján neveli. Akinek hűséget esküdött, azt a maga részének tekinti; akit a világra segített, azért ugyanolyan felelősséggel tartozik annak felnövekedéséig, mint önmagáért. A felelősséget a magáénak tartja, nem az államénak, és ugyanezért áll a szabad piac és a korlátozott demokrácia pártján is. (Talán érthető ebből, hogy a konzervatív nem is toleráns abban az értelemben, ahogy a progresszívok hirdetik magukról, de még úgy sem, ahogy egykor a klasszikus liberális felfogásban állt. A konzervativizmus mások hiteivel és értékrendjével -- well, delúzióival -- szemben többnyire érdektelen.)

Mindezek miatt ha egy konzervatívnak -- fordítsuk le az eddigieket egy konkrétumra -- a migrációról kell ítélkeznie, akkor egyszerre gondol a migránsokra viszolygással, ami a sikertelen kultúrák szerencsétlen szubjektumainak kijár, szánalommal, ami a szenvedő embernek jár, és örömmel, ami az esti teakor vár rá. Ezt a hármat teszi aztán rendbe úgy, hogy abból lehet bármi. A kapujának vaspánttal való megerősítése és a határon való tea- és takaróosztogatás is. De egyik döntéséhez sincs köze az állami, nacionalista, keretlegényi, nota bene a progresszív morálnak.

A konzervativizmus tehát a magunk által kidolgozott (nem odahazudott) erkölcsi kiválóság, az intézményes autoritás és az individualizmus bonyolult kevercse. Az olvasmányai Arisztotelésztől Esterházyig ívelnek, a nyilvánosság sok itt felsorolható magyar fórumának gondos elkerülésével. Röviden, a konzervativizmus nem a szolgák műfaja. Kár ezért a NER publikumának -- pusztán e pedigréje miatt -- megpróbálni magára applikálnia. A feladat nehezebb ennél, hovatovább inkompatibilis. (Jobboldalisággal nagyobb sikerrel próbálkozhatnának, ami tömegkultusz, de ez már egy másik cikk témája lehetne.)

Röviden azt, hogy megszerezze a mandátumok kb. 20%-át. Kormányt alakítani biztosan nem fog. (Egész egyszerűen a baloldal szavazatszerző képessége az, ami reménytelenül gyenge. Új szavazókat nem tudott megmozdítani 2008/9 óta. Abban a valószínűtlen esetben, ha a Fidesz elveszítené, mondjuk, a szavazói 15%-át, mert sikeresen kampányol az ellenzék az elkövetkező hónapban, ezek nagyobb része a Jobbikhoz menne vagy otthon maradna.) Ennek nem elsősorban az az oka, hogy a balos ellenzék 1. tehetségtelen, 2. megosztott, 3. néhány kulcsfigurája a Fidesznek játszik. Hanem az, hogy nyolc év után sem veszi észre, hogy nincs -- bakker! bakker! NINCS -- benne semmi vonzó azoknak, akik nem von Haus aus tartoznak hozzá. Hogyan válhatna vonzóbbá?  Ha lenne narratívája, víziója, összeszedett stratégiája. TGM szerint a parlamentarizmus kreténség, mert semmi lényegileg különbözőt nem tud produkálni a Fidesztől. Szerintem ebben neki elvileg nincs igaza, a gyakorlat pedig csak azért támasztja alá a véleményét, mert nincs akcióképes baloldali politikai identitás. Magyarán nem a parlamentarizmus a probléma, hanem a baloldal; az a tény, hogy megközelítően sincs olyan potens világképe, mint az etnicizmus.

Nagyon igazuk van azoknak, akik szerint a hazai baloldal -- amelynek a baloldaliságához persze komoly kétségek fűzhetők, de kétségtelenül nem etnicista, tehát ennyiben a felvilágosodás alapján áll, ami elég ahhoz, hogy ma baloldalinak legyen mondható -- égető problémája, hogy az Orbán-vezette átfogó támadás közben nem nézett szembe elfogulatlanul és definitíven a Gyurcsány-kormányzással. Ebben van valami. De ez is csak azért lehet, amiért a Gy-kormányzás megtörténhetett: mert a baloldalnak nincsen identitásszerűsége az antiorbánizmuson túl. És mivel nincs identitásszerűsége más (identitása egyáltalán nincs), ezért nem tud vonzó jövőképet sem adni (hiszen az, hogy nem-Orbán, még nem jövőkép). A baloldali szavazók által választható pártok kritikus tömegükben szellemi és erkölcsi roncsok, de mint ilyenek, nem veszik komolyan, hogy erkölcsi és szellemi roncsok. Óriási hiba. Ha Orbán nem tudja magát áthazudni a magyar nirvánába, amit Vásárhely megmutatott, ők sem fogják tudni. A demokrácia érdekes dolog. Mindig megüt, amikor néha megvillan az igazsága. Engem kivált megüt, aki abszolút antipopulista vagyok. Néha -- ekkor -- azonban hálás vagyok a népnek és rövid időre el is szégyellem magam. MZP győzelme ilyen alkalom volt. Ami nem mellesleg azért történhetett meg, mert a baloldali pártok nem voltak ott.

Nos, a baloldal tehát semmire sem fog menni a Jobbik nélkül. Az egyetlen oka annak, hogy tamáskodik vele kapcsolatban, az otthonról hozott beidegződések. Mivel az én beidegződéseim egyformán szólnak a balos pártok és a Jobbik ellen, csak nehezen tudom átérezni a problémájukat (átlátni persze inkább). Nekik nincs erkölcsi rendjük, a Jobbik meg rasszista (amit ugyan megpróbál egy ideje ad acta helyzeni, ami mégiscsak valami). Egyiknek sem lehet oka büszkeségre. Melyik a jobb? Fogalmam sincs. Van okuk nem összefogni ez alapján? Semmi, hacsak nem a részleges politikai haszonszerzés. Megnyugtatom mind a kettőt, ezen a szinten bárki összefoghat bárkivel, egyik sem süllyedhet már sokkal mélyebbre. Abban az esetben pedig, ha közös ellenfelük konkrétan a nemzet ellensége, lehet érvelni amellett, hogy az összefogásuk (brrr) éppenséggel kötelesség.

Tegnapról mára kiderült, hogy nem Soros áll a migráció, Brüsszel, a magyar ellenzék, a civilszervezetek, úgy általában minden, ami nem fideszes (plusz a metafizikai Rossz mint olyan) mögött. Pedig, haj, ez volt a Fidesz alapvetése az utóbbi két évben. Pontosabban nem alapvetése volt, hanem -- fideszes szemmel -- az igazság maga, amely megmutatkozása pillanatában rendet teremtett kusza világunkban és leleplezte a Magyarország ellen irányuló globális összeesküvést. A Fidesz vezetése szerint mától, február 27-étől, azonban már nem ez az igazság. Kész, vége, ennyi volt.

Halljuk, "lejjebb kell csavarni a sorosozást", mert a magyar nép "ennél intelligensebb". Hanem ezt mi, kívülállók, nem értjük. Én, kívülálló, már reggel óta ezen gondolkozom, és amennyi fejfájást ez okozott nekem, ahhoz képest junior filozófus koromban Descartes Meditációi múló rosszullét volt. Hogyan van az, hogy az igazság egyik napról a másikra elmúlik, csak mert közben Hódmezővásárhelyen veszített az orbánizmus? Mi köze a kettőnek egymáshoz? Hogy jön egy olyan pimf, nulla, csaknem értelmezhetetlenül jelentéktelen esemény, mint egy kisvárosi időközi (polgármester! -- majdnem hogy pedellus-!) választás az igazsághoz?!

Végül arra jutottam -- pedig, Isten az atyám, próbáltam minden más megoldást --, hogy mégsem az igazság volt ez. Remeg a kezem, amikor leírom ezt. Hanem természetesen egy orbitális nagy átverés. Nem akarom túlírni ezt a szatírát a Fidesz-szavazókról, nagy részükön nem lehet számon kérni az igazság tudását, a kisebb részük pedig egyébként sem hitt ilyesmiben, csak ment az árral kritikátlanul vagy jól keresett vele. Hát, van egy rossz hírem az előzőeknek és egy jó hírem az utóbbiaknak. A rossz hír, hogy az ENSZ és Ukrajna -- a kormány egész Európában páratlan eredményeinek társaságában -- néhány napon belül átveszi Soros szerepét a szavazók hülyítésében és minden mehet tovább a régiben: lesz ellenség, lesz vezér, lesz győzelem. A jó hírem az utóbbiaknak pedig ugyanez. Folytatódhat a sunnyogás és a tolvajlás -- most legalábbis még azt hiszik. De amint egyszer már megírtuk itt, a magyar nép elleni intergalaktikus összeesküvésen túl már nem lesz front, és ide is hamar eljutunk abban az észbontó tempóban, ahogy a vezér és a társtolvajok pörgetik a propagandát. És akkor majd ott állnak végre pőrén a gazemberek (ellenség nélkül, mert máshoz nem értenek), véget ér a Hosszú Menetelés, a megvezetett hívek meg elkezdhetik megkeresni az új narratívájukat az elmúlt +8 évről ("igazából tudtam", "már akkor ellenálltam", "belülről bomlasztottam" stb.), amelynek fogalmazását a vásárhelyi eredmények megismerése után -- biztosan tudom -- néhányan már el is kezdték. Nem azt mondom, hogy ez már idén bekövetkezik, de minél később, annál rosszabb lesz mindenkinek.

Nehéz elképzelnem olyan forgatókönyvet, amely jobban undorítana, mint a balos-jobbikos szivárványkoalíció országos méretekben. Egyet sikerült: a Fidesz további kormányzása.