A (nemzeti) együttműködés tanult képesség, amely a modern nyugati civilizációban a domináns individuális és kisközösségi értékek-plusz-érdekek együttállására vezethető vissza. Az együttműködés tehát nem más, mint egyénileg motivált komplex érték- és érdekalapú cselekvések egybejátszása, amely közösségi normákban rögzült és politikai intézményeket is életre hívott. Az itt egymás mellé tett fogalmakat (motiváció, értékek, képesség, normák stb.) egyenként is könyvtárnyi irodalom tárgyalja, ezért természetesen se felfedezni, se kielégítően megmagyarázni nem akarok semmit. Röviden jelezni kívántam, hogy ha az egyéni és kisközösségi normáink nem támogatják a közösségi együttműködést, akkor abból nem lesz produktív nemzet.

És hát Magyarországon nyilván nem támogatják. Dominás viselkedési mintánkat, az egyéni és kisközösségi egoizmust (amely döntően túlélési beidegződésekből származik egy folyamatosan szűkösségben és fenyegetettségben élő, ezért bizalmatlan társadalomban, és nem tévesztendő össze az együttműködésre nemcsak képes, de ezt kereső individualizmussal) a kollektívum etnicizmusa egészíti ki, amely a nacionalizmusnak a legprimitívebb, a homogén etnikum fikciójára épülő ága. Magyarán az egyetlen tartósan kiváltható közösségi cselekvési forma, amely a zárt érdekű, atomi túlélést felülírhatja, az az etnikum túlélése: ám jellemzően az egyén túlélési esélyeit és versenyképességét rombolva! Ezért érdeke a legcinikusabb politikának mindkettőre, de végső soron az etnikumot fenyegető (halálos) veszélyekre apellálni, illetve ilyeneket kelteni vagy előidézni.

Az egoizmus és az etnicizmus halálos ölelése -- és az ezek gyökerében lévő közös reflex, a túlélés -- azért alakulhatott ki (pontosabban azért maradhatott fenn a primitív közösségi léten túl), mert eltévedtünk a modernizációban: nem alakult ki a deszakralizált intézményeknek a komplexebb hálója (közösségi jogrend és a törvény előtti egyenlőség, a politikum autonóm -- az államszervezet helyett a közösségi cselekvésben értelmet nyerő -- műfaja, a piaci viselkedés és a széles körű kapitalizáció, a plurális normarend), amely a közös cselekvést -- az egoizmus helyett -- a kooperatív normákban megalapozó individualizációban, a nemzetet -- az etnicizmus helyett -- a kulturális és a politikai együttműködésben alapozta volna meg.

Hozzáteszem, ezek a gondolatok sem teljesen idegenek már az átlagosnál reflektívebb olvasónak. Azt a tanulságot viszont kevesen hajlandók levonni, hogy nincs ebből menekvés kellően mély politikai reflexió nélkül, sőt még ezzel együtt is nagyon sokáig tartana. A naiv politikai szemlélők (közöttük sok értelmiségi) azt hiszik, hogy a nemzeti inkompetenciának ezek a mélyre nyúló gyökerei (kb. a maga idejében elvégzett modernizálódás hiánya) egyszerűen felülírhatók politikai "összefogással" meg az ezzel csereszabatos vágyálmokkal. Szimptomatikus, ahogy valójában mindenki azt hiszi, "lehet más a politika" ebben az országban, mert ha egyet is értenek a feljebb leírtakkal, elhessegetik ennek a súlyos következményeit. Így az értelmiség nemcsak megtakarítja a reflexiót a nemzeti gyakorlat mélyrétegeivel kapcsolatban, amelyek elvezetnének egy sokkal termékenyebb modernizációs stratégiához a már megváltozott globális körülmények között, de azzal áltatja a műveletlenebb közönséget, hogy az újratermelődő inkompetenciákat zárójelbe lehet tenni "összefogással" meg egy kis jó akarattal. Münchausen ehhez képest egy szigorú szkeptikus volt.

Nem véletlenül nem ér semmit a mai ellenzék: mert nincs ellenszere a Fidesz által képviselt -- egoista + etnicista -- "nemzeti" hagyománnyal szemben, ezért az egész tudása kimerül a választások előtti szavazatszámlálásban, illetve néha -- ahogy ez esetben a Fidesz is -- meglepődik azon, hogy a megbízhatóan csordogáló etnicizmussal szemben felszínre törhetnek destruktív érzelmek (mint Vásárhelyen), a "destruktívot" úgy értve, hogy nincs mögöttük semmilyen építő politikai nézetrendszer vagy normaközösség. De az etnicizmussal szemben nem véletlenül csak sérelmi érzelmeknek van helye: mert semmilyen más politikai tudás nem szerveződhetett meg Magyarországon a múltban, ahova most visszanyúlhatnánk, illetve az ellenzék semmi olyasmivel nem szolgál, amire építhetnénk. (Az ellenzéki cselekvés a "nemzeti" látószög ellenében szinte kizárólag tiltakozó-sérelmi jellegű Magyarországon, aminek értelemszerűen hagyománya van. Az ellenzék nem tud mozgósítani egy jövőkép vagy alternatív normaközösség mellett.)

Az egész nemzeti-közösségi voltunk egy üres halmaz: nem létezik (ily módon, az etnikumon túl). Ezért könnyű azt az érzetet keltenie az etnicista jobboldalnak, hogy az ellenzék a nemzet életére tör, amiben igaza is van, ha nincs más nemzetképünk, mint a homogén etnikumé. A magyar nemzet politikai értelemben nem létezik, a kulturális identitása pedig biztosabban érzi magát az etnicista (biologizáló) vetületében. Alapvető készséghiányokkal nem néz szembe a tisztelt politikai közvélemény. Politikánkban vak vezeti a világtalant.