1000 leütés

Ha lenne hiteles, őszinte, végiggondolt politikai alternatívája a liberalizmusnak -- nem csak a mai kelet-európai Ersatz nácizmus, amelyben az állampolgárok 90%-ának hülyítése és verejtéke árán emelkedik ki 10%-nyi oligarcha, ezen belül 1%-nyi plutokrata --, az is hamar tönkremenne és megbukna a gyakorlatban. Ez nem azt jelenti, hogy a liberalizmus ne volna hosszan és alaposan bírálható, magam is megteszem visszatérően ezen a blogon, de ami sokkal fontosabb, megteszi ezt a világ, amikor a liberalizmus értékrendjét válságba küldi és a liberális demokráciák intézményrendszerét megkérdőjelezi a liberalizmus szülőföldjén, a Nyugaton. De ez mind nem számít. A liberalizmust az az alapképessége, hogy a piaccal és a jogállammal a középpontjában az elképzelhető összes társadalmi rendszer közül a legnagyobb hatékonysággal hozza létre és elégíti ki az emberi szükségleteket, minden válságból előbb-utóbb újra életre hívja és újrastabilizálja.

Az emberiség sok egyensúlyi rendszerrel próbálkozott a múltban, de a technológiai fejlődés és a népességrobbanás bizonyos szintje után -- nagyjából a XIX. századi első felében koncentrálódó klasszikus ipari forradalommal -- végleg eldőlt, hogy a leghatékonyabb társadalmak alapvetően liberálisok lesznek és maradnak. Ezen nem azt kell érteni, hogy a szabadságjogokat akkurátusan be fogják tartani mindenhol vagy mindenkinek azonosan szabad hozzájutása lesz a tőkekoncentráció platformjaihoz (a.k.a. piac), de azt igen, hogy az emberi szükségletek és erőforrások maximális piacosítása minden társadalom erejének alapfeltétele marad. Minél több -- potenciális! - szükséglet marad kielégítetlen és minél kevesebb erőforrás kifejlesztetlen, annál nagyobb veszteség ér egy társadalmat, amely így annál nagyobb eséllyel válik más társadalmak (termékeinek és szolgáltatásainak) vevőjévé és jó esetben beszállítójává -- mindent összevetve pedig alárendeltjévé.

Nincs olyan alternatív együttélési modell, amely expanzióra képes rezervátumot képezhetne ezzel a logikával szemben -- egyszerűen, mert az emberiség szükségleteinek koordinációjában a rekonstruált archaikus erkölcs (a reakciósok adu ásza) csak elenyésző jelentőséggel bír. Az emberek nemhogy nem zárt, de még csak nem is lexikai sorrendbe szedett erkölcsi normák alapján alakítják ki az együttélés szabályait, hanem éppenséggel folyamatos normaszegésben, tradeoffokban és alternatívák között, úgyhogy végső soron az erkölcs szerepe a hatékony egyensúlyi állapotokban -- szükségletekben és kielégítésükben -- nem túl jelentős. Ami egykor -- némi jóindulattal -- definiálta a társadalmi rendszereket, a transzcendensen szankcionált erkölcsi rend, az mára teljesen jócskán visszaesett a jelentőségében. A rendszerek jóval bonyolultabbá váltak és az erkölcsinek nevezhető normáknak jóval kisebb a szerepük bennük.

Az erkölccsel szemben viszont a technológia jelentősége feltartóztathatatlanul nő a szükségletek és a kielégítésüket szolgáló erőforrások egyre magasabb szinten (értékkel) történő találkoztatásában. Kétszáz éve a liberalizmus tágabb intézményrendszere (erkölcse, politikai rendje, piaca) adja ennek a növekedésnek a keretét, és ezen belül az archaikus, zárt erkölcsi világok versenyképtelenek. Ma már elmondható, hogy elvileg és logikailag lehetetlen, hogy a liberalizmusnál vagy az ehhez közelítő nyílt rendszereknél alkalmasabb formája jöjjön létre az emberi együttműködésnek, vagyis a szükségletek és kielégítésük módszerében. Jöhetnek bizonytalanságok, visszaesések, háborúk -- amelyeket a liberalizmus ellenségei megfelelő ujjongás mellett n+1-edszer a Nyugat stb. visszafordíthatatlan válságaként élnek meg --, de az alaplogika ugyanaz marad. Ilyen körülmények között az ennek és intézményi rendjének korlátozására és hiteltelenítésére épülő illiberalizmussal, etnicizmussal és populizmusokkal házalni -- miközben legalább hasonlóan termékeny alternatívát (érthetően) nem kapunk -- törvényszerűen az adott társadalom lemaradását eredményezi.

Nem azt mondom -- konzervatívként --, hogy ne kelljen mindent megtennünk azért, hogy a fejlődés emberi léptékkel megérthető és átélhető, az életünk pedig a lehetőségek szerint otthonos maradjon. De abban reménykedni, hogy itt valami radikális fordulatot lehet elérni bármi nevében (amely bármi a reakció mai színvonalán leginkább a semmi, mert ostoba és üres), csak szemfényvesztés, de ami még rosszabb: aljasság. A 90% teljes lenézése és kifosztása. Quod erat demonstrandum.

Itt van például egy bizonyos Trombitás Kristóf. A legutóbbi írását Bayer Zsolt egyenesen úgy ajánlja az olvasók figyelmébe, mint ettől a pillanattól a krédójukat. Kiskátét. Egy, kétségtelenül ideje volt már ennek a krédónak, nyolc, tizenhat, harminc év után. Furcsa, hogy ennek hiányában, vakon és süketen, és mégis magabiztosan voltak eddig ennyire magyarok. Kettő, az írás nem káté, se kicsi, se nagy. A káté "tanító írás, mely kérdés-felelet formájában foglalja össze mondandóját". Trombitás ugyan tanítani éppen szándékozhat (mindjárt meglátjuk), de az írása nem kérdések és feleletek alapján strukturálódik. Nem baj, Bayernek nem kell műveltebbnek lennie, mint egy átlagos szellemi keretlegénynek. Legfeljebb azokat lehet sajnálni, akik rá támaszkodnak e cudar világ megértésében.

Nos, Trombitásnak kétségkívül igaza van abban, hogy az ún. baloldali gondolkodás válságban van. Amiből viszont nem következik, hogy az ún. jobboldal valamennyivel is fényesebben világol. Lássuk rögtön szerzőnk példáján, hogy miért. Először is, Trombitás úgy kódolja -- igen kényelmesen -- az ellenfelét "baloldalként", hogy annak csak politikai jelentése lehet, konkrétan: a "Fidesz ellenfelei, leszámítva talán a Jobbikot". Trombitásnak értelemszerűen fogalma sincs a baloldali gondolkodás cseppet is igényesebb megnyilvánulásairól, netán historikumáról; ha lenne, és valóban az igazság végére akarna járni, akkor könyveket írna erről, valószínűleg inkább idegen nyelven, és egyetemen tanítaná, megint csak -- ha magasabb színvonalon űzi, akkor -- nyugati egyetemen. Nem pedig flekkpénzen írogatna a Mandinernek, tolvaj rezsim kiutalta közpénzen (vö. kik a Mandiner tulajdonosai és honnan származik a lap bevétele). Szerzőnk fejében ellenben  a magyar baloldali gondolkodás így néz ki: "a progresszió piros térdzoknis, Budapest legjobb aluljárós vietnami büféit kutató élcsapata". Nos, ilyen színvonalon csak kelet-európai, minden lélegzetükkel bizonyítani akaró rezsimszolgák írnak. Csak a rezsimek változnak, a hangütés és a színvonal a tájon, állami zsoldban -- örök.

Vagy ellenkezőleg, valami nagy gondolat megszületésének lennénk tanúi, ami fölöslegessé teszi a könyvekbe fektetett éveket és a kutatómunkát? Hiszen szerzőnk Antallt leszegényezi (egyre fokozva az izgalmat, hogy vajon miből épült az a nyaktörő trombitási magaslat, amelyről ezt megteheti?), a 2006 előtti Fidesz szerinte azok között volt, akik "meghunyászkodtak, a legkisebb intésre is csendben maradtak, tudták, hol a helyük és csak a legminimálisabb térben mertek mozogni" és csak "véletlenül" tettek olyat, ami "Trockijtől jobbra értelmezhető". Nos, tegyük fel, Trombitásnak van fogalma arról, ki volt Trockij, ez az egész érdekes értékelése Orbán több mint huszonöt évének. Vajon mi szükség rá? Az izgalom nőttön nő. Az biztos, hogy szerző nem szíveli az ún. baloldali értelmiséget, de megér ez annyit, hogy a "konzervatív alapvetések" elárulásával vádolja meg a 2006 előtti egész jobboldalt? Itt nyilván a konzervativizmus olyan mély értelmezésével állunk szemben, amely -- és itt Bayer lelkesedése is bevillan -- új renddel kecsegtet az eszméink átláthatatlan raktárában. Fojtott izgalommal várjuk, mi lesz ez, hogy néz ez ki.

Nyilván nem ez az: "a baloldal megalkotta a saját szája íze szerint fűszerezett jobboldalt és jaj volt annak, aki háborgatta a status quót", hiszen ez egy nagyon ócska, újabb kiadásában is harmincéves toposz, mások mellett Csurka István is használta már a rendszerváltás környékén. A toposz kibontása a következő: a balos szellemi terroristák "úgyszólván minden – saját magát legalábbis annak tartó – konzervatívval elhitették, hogy a konzervativizmus mérsékelt. Óriási hazugság.". Itt olvasó egy picit gondban van, mert szerző nem ad támpontokat, mit értsünk "mérsékelt" alatt, ami a konzervativizmus (így, mint olyan) nem. Burke mérsékelt volt, ezért balos? Vagy társutas? (Hiszen szerző ezt a három világrészt ismeri.) Leo Strauss, Russell Kirk? Disraeli, Bismarck, Hindenburg, Bethlen, Adenauer, Thatcher, Reagan, Kohl konzervatív volt vagy balos? Esetleg társutas? Mussolini, Horthy, Pinochet, Putyin, Trump, Erdoğan konzervatívok? Hiszen nyilván nem mérsékeltek pályájuk minden kanyarulatában. Mettől ez, meddig az? Alkalmas terep vajon egy publicisztika, hogy ilyen súlyú kérdésekben szerzőnek egyáltalán eszébe jusson kimondani a végső szót? Más: mennyire reális azt képzelni, hogy Margaret Thatcherrel, Bethen Istvánnal és ifj. George Bush-sal elhitették a balosok, hogy a konzervativizmus csak mérsékelt lehet, így balos csapdában vergődve szenvedték végig a mandátumukat? Kérem, mindenkinek jobb lesz azzal, ha lezárhatom ezt a kérdést úgy, hogy szerzőnk ökörségeket beszél.

Sajnos itt sorakozik eztán számos, a legjobb szándékkal is érthetetlen mondat. "Visszatérve az eredeti felvetéshez, ami a legpregnánsabb változás a mindennapjainkban, az a folyamatos és kéretlen pszichoanalízis." Bízzon bennem az olvasó, vagy ha nem bízik, hát nézze meg szerzőnk cikkét: az ezt követően sorba szedett szavak semmilyen fényt nem vetnek erre a mondatra. Hogy jön ide a pszichoanalízis (valamiképpen a gondolkodás szinonimájaként) és miben áll a miféle változás pregnáns volta, amely a pszichoanalízis tárgya lesz -- rejtély. Az többé-kevésbé világos, hogy szerzőnk kárörvendően észrevételezi, hogy mintha a baloldal nem tudna mit kezdeni azzal, hogy a jobboldal -- állítólag --  "egyszerűen csak" a véleményét mondja és annak szellemében beszél és cselekszik. Hát, én nem tudom. Szóval az az igazság, hogy még a "baloldal" sem annyira primitív, mint amilyennek Trombitás a "jobboldalt" beállítja, ami miatt mellesleg egy konzervatívnak csak vérezhet a szíve. (Mármint vérezne, ha érdekelné, amit Trombitás összeírogat, de most ezt szerepet vettem fel, ugye, tehát vérzik.) Eddig nagyon úgy tűnik, hogy szerzőnk szerint annál jobboldalibb (ráadásul, make no mistake, annál konzervatívabb) valaki, minél primitívebb. Ami a szívén, az a száján, szent együgyűség, csak tiszta forrásból, rousseau-i szelíd vadember stb. Nem kell ezért szerzőt megróni, az útkereső konzervatívok jellemző félreértése ez.

Viszont itt érdemes volna megállni egy keresetlen szóra. "Minekutána a balos sajtó élharcos csapata az elmúlt nyolc évben abban érdekelt, hogy bárkit, aki nem határozza meg önmagát váteszként a fennálló rendszerrel szemben, minimum idióta haszonlesőnek vagy júdáspénzre áhítozó kollaboránsnak állítsa be, világos, hogy az ebben a dimenzióban ragadt emberek is hasonlóan fognak megítélni." Tisztázzuk, Trombitás telekürtölheti a baráti felületeket hirtelen rekvirált ismeretekkel, de a másikról írt, majd jókedvvel szétrombolt karikatúra nem feledtetheti azt, amiért a kormánnyal ellenszenvezők 99,9%-a valójában ellenszenvezik a kormánnyal. Ennek semmi köze szerzőnk és elvbarátai írásművészetéhez, sokkal több az Orbán-kormány vezette pusztító hadjárathoz, amely az országban és az ország ellen zajlik. Trombitás úrnak a legnagyobb problémája a saját életműve építése közben leginkább az kéne legyen, hogy az életmű -- eddig legalábbis -- érdektelen (sokkal többet ebben a mederben maradva nem is fog elérni annál, minthogy én a miheztartás kedvéért most írok róla); a konzervativizmusa konkrétan senkit sem érdekel, és senki nem foglalkozik azzal, hogy őt azért állítása be kollaboránsnak, mert -- úgymond -- konzervatív. Azért állíthatja be annak (ha bárki foglalkozna vele), mert egy olyan rezsim szekerét tolja -- félkézzel vagy két kézzel, nekem mindegy --, amelyik rombolja az országot, és Trombitás száz flekken sem tudná megmagyarázni, hogy a rombolás csak baloldali szemfényvesztésben tűnik annak. Nem mellesleg kár azon szipognia az általa is belakott holdudvar által elköltött ezer meg ezer milliárd forint szélein ülve, hogy bárki júdáspénzeket vél látni megcsillanni az asztalfiókjában. A jelen írásban bírált cikkének az lett volna talán a legnagyobb erénye, ha elhiteti az olvasóval: tudás és elhivatottság vezeti a tollát, nem pedig a rezsimhez fűződő érdeke. De sajnos ez az írás olyan gyatra, hogy az előbbieket kizárja.

Szerzőnk erről a magaslatról sajnálkozik azon, hogy a sogenannt baloldal érvei "ad hominem-vádaskodásra és a reductio ad hitlerumra" korlátozódnak, amelyekre így "egy ideig szórakoztató rámutatni, majd cáfolni azokat, de az értékes eszmecserére való sansz lényegében már akkor lehetetlenné válik, amikor a programozott bekattanás hangos csattanását követően adott ismerősünkre nézünk." Hát, gratulálok ehhez a példaszerű rendszerhűséghez. Ha valaki komolyan el tudja hitetni magával nemcsak azt, hogy a "baloldal" -- olyan, amilyen, de azért a reprezentáltnál három nagyságrenddel komolyabb -- érvei nem szalonképesek a jobboldali emelkedettségből kitekintve, hanem egyáltalán, hogy az Orbán-rezsim bármiféle érvekre kíváncsi (konkrétan, elárulom, Trombitáséra sem kíváncsi, mindössze megalkuszik azzal a ténnyel, hogy lehetnek még a rendszernek hívei, akik kíváncsiak), és -- ellenkezőleg -- a rezsim nem éppen abban érdekelt, hogy az érvelés és diszkusszió minden nyilvános csatornáját bezárja -- nos, tartok tőle, ez már szerzőnk színvonalán is a szekértolás szimpla, de annál régebbi hagyományának tudatos vállalását vetíti elénk.

Végül azonban megtudjuk, szerzőnk szerint miben is áll a sokat referált konzervativizmus, amely nem mérsékelt (?), és amelyből kinézve a 2006 előtti Orbán is csak egy csicska (vagy más csicskája, mint most). Egyszerűen, ám annál megejtőbben abban, hogy a férfi az férfi, a nő meg nő. Már a Biblia szerint is. Továbbá, hogy "nem vagyunk egyenlőek és nem részesülünk egyenlően tehetségből, javakból, lehetőségekből. Aki pedig meg sem próbálja saját, esetleg kevesebb lehetőségét kiaknázni, hanem mástól vár segítségét, az az Úrnak sem tetsző cselekedet." Mondja ezt a közpénzen eltartott Trombitás szerző. Az Úrra hivatkozva. Hát na, bátor. Mit ne mondjak, tényleg bátor. "Mi ilyen koncepciókban hiszünk, a transzcendentális meghatározottság adja meg mindennapjaink gerincét és szavaink hitelét" -- amire az ember a vérmérsékletétől függően felröhög, a fogát csikorgatja vagy megkeresi a citromfű tartalmú idegnyugtatóját. Én azonban inkább csak jelzem, hogy a "transzcendentális" a kantiánus filozófia egyik kulcsszava (nem untatnék most a magyarázatával), hacsak nem a tibeti meditációé, és amit szerző feltehetően írni akart, az a "transzcendens". Amit pedig ért rajta, a II. világháború utáni amerikai déli konzervativizmus, majd az újjobboldal, ma pedig a szerte-szana termő tradicionalista-identitárius mozgalmak alapvetésének része. Többnyire, ha nem is mindig. Szerzőnk maga azonban nem vet semmilyen alapot, csak fölmér, szemrevételez a maga erkölcse és intellektusa szerint.

De teljesen mindegy. Bayerral nem véletlenül találnak egymásra, és ahol egymásra találnak, a civilizációs apróságok -- szavak, a sokszor lejátszott viták és tanulságaik -- nem számítanak. Itt, Hunniában, ugyanis csak a nagy löttyös indulattal kiböffentett megfellebbezhetetlen "igazságok" számítanak (vö. újszülötteknek a vicc), mint ez: "Abban a világban ugyanis, amit mi normálisnak látunk, a férfiasság eléréséhez, a belső tisztaság megvalósításához, az önmagában létezéshez két út vezetett: az akció és a kontempláció útja, a harcosé és az aszkétáé (vö.: Evola: Feminizmus és heroikus tradíció). Előbbit a tiszta tett határozta meg, utóbbit a teljes, férfias odaadás."

Biztos, ami biztos, Trombitás nem választott ezek között: tettlegesen, teljesen és férfiasan is odaadta magát. A rezsimnek. Hogy komoly hittel-e, az vitatható. De hogy minimális kritikai érzékkel sem, az biztos. Eltekintve ugyanis a saját szinkretista, mitologikus, ezoterikus hajlamának erényeitől és hibáitól meglepő lenne, ha szerző komolyan hinné, hogy a rezsimnek, amelynek a pénzén ír (és talán él is), bármi köze van az ő szellemi, erkölcsi és spirituális vágyaihoz. Hogy valamennyire is érdekli az, hogy ilyen dolgoknak érvényt szerezzen. Hozzáteszem hála Istennek: az erkölcs és a hit ugyanis kivált nem olyasmik, amiket ki lehet kényszeríteni. Arról tartok, Trombitás eltévesztette az ellenfelét: ez nem a baloldal, hanem a józan ész.

Amit a civilizációk életciklusairól gondol, és amelyek mulandósága ellenében a tradicionalizmus egy önkényes -- az összes korai civilizáció, a "hősi korok", vélt közös jegyeit felvonultató -- verzióját választja, az maga is egy antimodernista mitológia, amelynek érvényességet tulajdonítani semmivel sem kevésbé értékválasztás, mint baloldalinak vagy nyugatias konzervatívnak lenni. Magyarán, a civilizációs mesével igazolni egy tradíció konstrukcióját kétszeres csalás: se a mese nem igazolható, se a tradíció nem létezett soha. Pusztán azáltal, hogy kettős konstrukcióval van dolgunk, olyan messze kerültünk a konzervativizmustól, amilyen messze csak lehet. Hát, így esett a nagy kaland. Mellesleg illogikus is szerző részéről a nagy civilizációk morfológiájával példálózni, mert ilyen alapon legalábbis a Nyugat iszlám általi elfoglalását pártolja: ti. ezzel jöhetne el a "degenerált" európai civilizációt felváltó új, hősi kor. A civilizációkon belül ugyanis nincs visszafordulás. A "kezdeti, szellemi, heroikus és tradicionális Kulturhoz" sajnos új kezdet is kell. Nem vagyok benne biztos, hogy szerző ezt akarja. Akkor meg mire való ez az egész? Szerző semmit nem tesz annak érdekében, hogy az értékválasztását koherensen megindokolja, pláne megalapozza. Egy-egy citátum Evolától és Spenglertől semmire sem elég. Így aztán ott tartunk, ahol a part szakad: ő és barátai azon a parton, mások a másikon, sokan pedig valahol úszkálnak, búvárkodnak, csónakáznak. Ezt hívják pluralizmusnak, ha tetszik, modern európaiságnak. Üdvözöljük szerzőt 2018-ban a Nyugaton, ahol neki is megvan a helye.

(Félve kockáztatom meg: ezek szerint még sincs meg a krédó? Mehet tovább a kormányzati rombolás megváltó gondolatok nélkül?)

Karácsony Gergely miniszterelnök-jelölt olyat tett az MSZP-kongresszuson elmondott beszédében, mint azelőtt egy ellenzéki politikus sem a 2009-es Orbán óta: narratívát kezdett felvázolni. Jobb később, mint soha. Karácsony szociális demokráciáról, a "nagytőke" visszaszorításáról, egyenlőségről kezdett el beszélni, ami merőben szokatlan gesztus Magyarországon egy ún. demokratikus-baloldali párt képviseletében. Ő megtette. Baloldali unortodoxia. Jól tette? Jól.

Azt mondta: "A szociális demokrácia azt jelenti, hogy szakítunk azzal a három évtizedes modellel, amikor a gazdaság növekedését arra akartuk alapozni, hogy idecsalogatjuk Magyarországra a külföldi tőkét. Az elmúlt nyolc évben a Fidesz sokkal messzebb ment el, mint bárki más ebben a filozófiában. Bármit is mondanak a multikról, kétszer annyi egyedi támogatást adtak nekik, mint bárki korábban. Szándékosan szétverték a szakszervezeteket, szándékosan lenyomták a béreket, szándékosan szétverték a munkavállalói jogokat, szándékosan szétverték az oktatást, hogy (sic!) tálcán kínálják a külföldi tőkének a magyar munkavállalókat. Letérdepeltették őket a nagytőke előtt. (ováció) Ezen fogunk változtatni, és egy olyan Magyarországot építünk, ahol nem a tőke kiszolgálása, hanem az emberi tőkébe való beruházás lesz a jövő záloga."

Nem az a lényeg itt és most, hogy Karácsony baloldalisága kb. annyira manipulatív, mint Orbán etnicizmusa (=nemzeti szocializmusa) és semmivel sem visz közelebb az igazsághoz (ahhoz ti. hogy mitől lesz végre jó országunk). Hanem annak a belátása a részéről, hogy senkit sem érdekel az igazság 1. a politikában, 2. a magyar politikában pedig különösen nem. Karácsony megtette, hogy zárójelbe tudta tenni értelmiségi léte maradványait és úgy döntött, politikus lesz. Ez azonnal elhozta számára a felismerést, hogy a nemzeti szocialista retorikát egy polgárosulatlan, a centrum tulajdonosi erejét nélkülöző országban csak a kommunista retorika győzheti le,  amelynek elengedhetetlen része a dimitrovi fasizmus-értelmezés - preventív - felelevenítése (,,a finánctőke legreakciósabb, legagresszívabb, legsovinisztább csoportjainak nyílt terrorisztikus diktatúrája”).

Karácsony úgy tesz (nem gondolnám, hogy hiszi is), mintha Orbán azért számolt volna le a liberális demokráciával, hogy utat nyisson a "nagytőkének". Miközben értelmiségi szemüvegen át nézve jószerivel felmenti Orbánt a végső felelősség alól (amely a "nagytőkéé"), átlagválasztói szempontból olyan ellenséget mutat fel, amely ellen akár sikeresen lehet mozgósítani. Ezen keresztül eljuthatunk oda, hogy egy ellenzéki pártnak -- ráadásul adekvát módon -- végre nem Orbán szabja meg a napirendjét.

A történelem menetét, nemzetek és birodalmak felemelkedését és eltűnését hosszabb távon egyetlen tényező dönti el: a technológiai fejlettségük. Az ezt lehetővé tevő közösségi tanulás, mozgósítóerő és forráshatékonyság pedig meghatározza, hogy kié lesz a domináns technológia: szinte kivétel nélkül az aktuálisan hatékonyabb politikai alakulatoké. Ez történt a kőkortól a vaskorba való átmenet különböző fázisaiban, a kapitalizáció és a tőkekoncentráció, és ezzel összefüggésben az ipari forradalmak idején, ez történt az atombomba ledobásához vezető fejlesztési folyamatban és ez történik most, amikor a digitális technológia és a mesterséges intelligencia révén egyes - többnyire eleve tőkeerős - országok növelni fogják az előnyüket a szegényebb, gyengébb országokkal szemben. Például Magyarországgal szemben.

A magyar nemzet jövőjét nem az etnikai homogenitása fogja eldönteni, hanem a technológiai fejlettsége, a globális technológiai változásokhoz való szuverén hozzájárulása és a közösségi ereje. A kormányzati propaganda azzal áltatja a hozzá nem értő embereket (a szavazók többségét), hogy a magyar nemzet erős (ami sajátos összekeverése a magyar kormányzat magyar nemzettel szembeni és a nemzet objektív erejének). Valójában a magyar nemzet egyre gyengébb, mert úgy döntött a Fidesz-kormány uralomban tartásával, hogy az eleve hiányos közösségi kompetenciáit, piacát, tőkéjét és tudását visszafejleszti. Ahelyett, hogy szembenézne a hiányosságaival, tragikus módon fátyolba vonja azokat maga előtt és hagyja a képességeit tovább sorvadni.

Ha a magyar nép -- amely önmagában apró (próbáljuk elgondolni, a teljes hazai lakosságnál már 50-60 darab nagyobb lélekszámú város, ún. megacity van a világban) -- rövidesen csak vevője lehet a fejlett technológiának, és ha a vevők körében is kis lélekszámú és gyenge, akkor óhatatlanul kiszolgáltatottá válik a világot irányító folyamatoknak, tehát a szuverenitása legföljebb a politikai propagandában érvényesülhet -- de itt is már csak egy darabig. Orbán azt hiszi, hogy az országot a kétségbeesés szülte orosz geopolitikai célokhoz láncolva bármit is tud változtatni a vert helyzetünkön. Téved. De ami még rosszabb: lehet, hogy ezen a vert helyzeten egyáltalán nem akar már változtatni, mindössze egyet akar: a maga javát. 

Etnikai homogenitással házalni egyébként súlyos történelmi ismerethiányokat elárulva, a honfoglalás korát idealizálni a negyedik ipari forradalom, a platformok összekapcsolásának, a genetika és az IT összeolvadása és a kiborgok korának nyitányán -- eleve, azt hinni, hogy egy nemzet bármilyen módon boldogulhat egyedül, nota bene ellenségek és opponáló folyamatok gyűrűjében -- oly mértékű (dimenzionális) tévedés, amelynek súlyára a magyarok többsége csak akkor fog rádöbbenni, amikor nem lesz már a kezében jószerivel semmi abból, ami ezt az országot valójában meg fogja határozni: tőke, technológia és szellemi irányítás. Akkor majd meglátjuk, milyen lesz -- nem a szuverenitás, hanem annak a tényleges hiánya.

Míg mi itt többségünkben megtaláltuk a világ magyarázó elveként Sorost, Brüsszelt, a migránsokat és általában magyar etnicista tudat univerzális koordináta-rendszerét, addig napról napra nő a lemaradásunk a versenyképes technológiák és iparágak abszorpciójában, nem beszélve ezek élvonaláról. Míg a rettenetes orbánista korrupcióra megnyugtató válasznak fogadjuk el a maffia politikai szóvivőinek primitív trollkodását az életünkben és nem lázadunk a magyarok mélységes megalázása ellen, addig a gyerekeink egyetlen lehetősége a civilizált életre az emigráció marad -- és aki felismeri ezt, az el is megy. Naponta követik egymást a hírek a harmadik világot -- pontosabban ennek a törzsi szintjén élő térségeit-- közelgető egészségügyi rendszerről, az orosz vidékét idéző falusi szegénységről, a politikai hazudozás és durvaság újabb nemzet- és erkölcsromboló fordulatairól, a kilátástalan kormányzati politikáról, amely trükkök és manipulációk ezrein keresztül tartja sakkban a választók relatív többségét. Mikor unja már meg ez a többség is?!

Aki egy kicsit is közelebb van a világban zajló valós fejleményekhez és a helyi értékén tudja kezelni a magyar rögvalóságot, az okkal aggódik a jövőnk elvesztegetése miatt. Őrült, felfoghatatlan ütemben gyorsulnak a negyedik ipari forradalomhoz köthető változások nem csak a legnyereségesebb kutatási-fejlesztési és innovációs környezetekben, a legversengőbb automatizálási és mobilitási iparágakban, hanem -- egyre inkább érzékelhetően -- az emberek mindennapi életében is a közlekedéstől a kiskereskedelmi platformokig. A még mindig összeszerelő -- illetve nyugati tőkén is legfeljebb ezzel exportképes -- Magyarország ostoba, cinikus urai azzal áltatják az ignoráns többséget, hogy mi diktáljuk a tempót, a V4-ek (vagy mi az ördög) "Európa gazdasági hajtómotorja" -- ami konkrétan nettó hazugság, blöff, kegyetlen tréfa, ahogy tetszik.

Magyarország konkrétan az EU egyik legelmaradottabb gazdasága, de nem ez a legfőbb baj, hanem az, hogy a trendek a legrosszabbak: GDP/GNI -- azaz hozzáadott érték -- növelésben, iparszerkezetben, a nemzeti tulajdon jövedelemtermelő képességében (a szolgáltatói szektor magyar kézben lévő része alighanem a legelmaradottabb a nyugati világban!), innovatív tudásban, K+F-ben és ennek alkalmazásaiban, szociális kompetenciákban, a politikai intézményrendszer minőségében stb. Ezek nem vuduszavak, hanem a lemaradásunk valós tényezői. Az ország átállítása az új típusú tudásra és képzési formákra nemhogy nem váltható ki az etnicista porhintéssel, de ha megtörténne, minden évben csökkenő produktivitással történhetne már csak, mert lassan elfogynak a helyek a jövő munkamegosztásának jövedelmező pozícióiban, és minden, amit a felzárkózás és az abszorpció -- azaz az ilyen pozíciók arányos részének elfoglalása -- érdekében tennénk, már most megkésett. Már csak az a kérdés, a kései alkalmazkodás vagy a végső lemaradás lesz a sorsunk: és ha ezek, akkor -- gyökeres ellentétben azzal, amit az etnicista propaganda állít -- az idegen tőkének való fokozódó kiszolgáltatottság. Ha ezek sem, akkor elfogy a tőke is.

Számtalan statisztika és tanulmány lát erről napvilágot folyamatosan, de ezeket lesöprik a hamisan beállított, egyébként is irreleváns makroadatokkal, amelyek maguk is fogyatkozóban vannak már, de még kitartanak a - nem szakmai - középintelligencia megtévesztésében. Elképesztő felelőtlenség, nemzetrablás és bitangság viszik a prímet a szomorú, szegény Magyarországon. A trend megfordítása koncentrált, kitartó, önmagában is innovatív munkát kívánna. Nem érzékelem ennek a kulturális, társadalmi, politikai forrásait. Hosszú távra értelemszerűen nem láthatok, de 20-30 évre a relatív (az élvonalhoz mért) folyamatos lemaradásunk borítékolható.

Olvasom Békés Márton tanulmányát a Mandineren, amely -- jellemzően franciás-esztétizáló neomarxista szerzőkre támaszkodva -- elevenít fel bizonyos ismert gondolatokat, amelyekkel arra jut, hogy a kapitalizmusnak nincsen alternatívája a társadalmak szervezésében. Remélem, Békésnek a Mandineren a többi rettenet között (Trombitás, Szalma, miegymás) kiemelkedő szövegeit a portál többi szerzője is elolvassa -- és aztán megmaradnak a sorosozásnál, amiért fizetik őket. Békés a a kapitalizmus kritikájában ugyanis eljut a fasizmus lehetőségére - mint a kivonulás leghathatósabb formájára -- való rákérdezés lehetőségéig azon az alapon, hogy a kapitalizmus bekebelezi és árucikké teszi a saját ellenfeleit is, ezért az egyetlen módja a fékentartásának, hogy " egy egész világot kell megtagadni, vagy inkább lemerülni alája ahhoz, hogy a vele szembeni ellenállás ne lehessen árucikk". Kérdezi: "a gefährliches Leben (NietzsCHE) és a > hősies élet < volna a fogyasztás egyhangú unalmának végső elutasítása" úgy is mint "erőszak- és ifjúságkultusz, heroizmus, bajtársiasság, önfeláldozás"?

Szeretném jelezni, hogy a fasizmussal való barátkozás a (totális) kapitalizmuskritikából nő ki, tehát nem véletlen Békés Márton esetében -- ellentétben a nácizmussal, amely a nacionalista extremitásokban tenyészik. (A Mandineren az utóbbira nagyobb a vevőközönség éppen a kapitalizmuskritikához mért szellemi igénytelensége okán. A trollok többsége is náci vagy proto-náci, nem pedig antikapitalista fasiszta. Nekem -- büszkén mondom -- van egy-két igényes fasiszta trollom itt a saját blogomon.) A kapitalizmuskritika -- látványosan pedig ennek esztétizáló ága -- értelmiségi kiváltság, ami jól megfigyelhető a terméketlenségén, de ennél jóval többet is "adott" nekünk. A totális kapitalizmuskritika egyenesen az embert számolja fel, amennyiben levezeti a totális árucikk voltát, ezzel elvesz tőle mindent, amivel az antikvitás, a kereszténység és a klasszikus-humanista felvilágosodás (pl. Kant) előtte felruházta. A totális kapitalizmuskritika a legdeprimálóbb ága az emberi gondolkodásnak, ezért is van kevés deprimálóbb szöveghalom a francia posztmodernnél és ennek társutasainál. Békés ezekhez sorakozik fel és jut nem meglepően ugyanarra a következtetésre. Ennek az egésznek mondanom sem kell -- de mégis mondom a felület miatt, ahol közölve van -- semmi köze a konzervativizmushoz és alig valami a jobboldalhoz, amelynek éppen elég rossz szelleme van a maga jogán is.

Mármost -- igen röviden -- az értelmiségi szórakozás a kapitalizmus totalizálásával, amitől heveny undorom van, egy konstruált, sehol sem létezett emberkép és antropológia nevében igyekszik aláásni a civilizációnkat, miközben jócskán félreértelmezi a kapitalizmus által ránk kényszerített veszteséget. A spektákulum társadalmaként vagy egyéb blikkfangos módon kárhoztatott koordinációs mechanizmus semmivel sem veti vissza jobban se az emberi öntudatot, se a szabadságot a társadalom azon rétegeiben, amelyek (így majdnem az összes) alávetettek voltak a korábbi zárt tradíciókon belül is. A latin trado, tradere (átadni) igéből képződnek jellemző módon az angol tradition (tradíció, hagyomány) és a trade (kereskedni, kereskedelem) szavak is éppen arra utalva, ahogy a világunk az emberek közötti kapcsolatokat elkezdte másképp értelmezni: zárt, (lefelé) adott ismeretek (tradíció, hagyomány) helyett az átadott, kicserélt ismeretek, javak (a kereskedelem) lettek a társadalomszervezés elsősleges hordozói, és a megváltozott mechanizmus ugyan megváltoztatta a közösségi életmódokat, a közösségek logikáját és horizontját, de a változó közösségeken belül  a rendezőelvek mindig -- megengedem -- totálisak voltak. Pontosabban mindig volt egy olyan szintje a koordinációnak, amit totálisként lehetett értelmezni.

A kapitalizmus semmivel sem totálisabb, mint egy XIII. századi faluközösség, vagy ami azt illeti, a Németh László regényeiben leírt magyar paraszti világ. Nem ragozom ezt tovább, mert messzire vezetne. Azt akarom csak mondani, hogy a populációk nagy részét helytől és időtől függetlenül a változó totalitásoknak való kiszolgáltatottság jellemzi. Az sem változott soha, hogy csak a társadalmak felső néhány százalékának volt nagyobb irányító képessége és autonómiája a logikákkal szemben. Ami jóvá vagy rosszá tesz egy társadalmat, hogy ezt a néhány százalékot mennyivel sikerül növelnie, mennyire sikerül pluralizálnia és értelmessé tennie az emberi életet, ezt viszont nem lehet totális rendszerkritikával elérni, mert az a bírált rendszerrel szemben -- amelynek a totalitásához mindig fűzhető kétség -- valóban totális (legalább kritikai, de olykor-olykor gyakorlati) konstrukciót eredményez. A rendszer totális elméleti elutasítása (elegáns) nihilizmushoz és (gyakorlati) fasizmushoz vezet, ami viszont - nem kell mondani - megerősíti az alávetettséget. (Oké, ott van még a köztes Unabomber-út magánzóknak.)

Szóval Békés Márton eljátszogathat a Mandiner hasábjain a nihilizmussal, de akkor már inkább olvasom Bayer Zsoltot, aki elég primitív és rendszerkonform ahhoz, hogy megmaradjon a buzisánál és a sorosozásnál, ami nem totális, csak konveniensen hülye. (Bayer max. a nácizmust hozza egy cseppet közelebb, ami a kapitalizmustól és a fasizmustól nagyjából eltérő probléma: mint jeleztem, ez az etnicizmus oldaláról bírálja a globalizációt, nem a kapitalizmuséról, sosem volt intellektualista, hanem mindig is populista-prosztó. Tehát mindenki a helyén van.)

Premodernista jobboldaliként, antipopulista és jelentősen (amennyiben csak az Isten és a törvény előtti egyenlőségben hiszek, a politikait pedig csak a kor kényszere miatt fogadom el) antiegalista konzervatívként sokkal közelebb állónak érzem magamhoz a baloldali térfélen játszó politikai szereplők egy (meglehet kis) részét, mint úgyszólván az egész hazai (kvázi etnicista) "jobboldalt" Sólyom Lászlótól Bayer Zsoltig bezárólag, közöttük pedig az egész hazai kormányzati szférával. Az oka ennek számomra legalábbis nyilvánvaló, de abban a politikai közegben, amely egyaránt tönkretette a liberális demokráciát és az emberi minőséget nyilván nem. Nos, azért, mert a címben felsoroltak és még egy-ketten becsületes emberek, ennyi.

Szemben a jobboldali "arisztokrácia" Sólyom-szerű alakjaival, akiknek szerepét a liberális demokrácia légvárának felépítésében leginkább saját maguk, aztán kis koncentrikus körökben a holdudvaruk magasztalja fel, annál kevésbé beszélnek viszont arról a mérhetetlen kárról, amit az egoizmusuk, a szakmai csőlátásuk, majd legutóbb - az Orbánnak való parírozással - a tevőleges kártételük okozott; velük szemben tehát vannak a magyar közéletben etikailag súlyos alakok, akiknek válsághelyzetben még többet érdemes adni a jellemére, mint a szavára -- ami a mai, szótúltengésben szenvedő világban nehezen felismerhető, de elengedhetetlen aranytartaléka a szenvedő nyilvánosságunknak. TGM nekem régóta "hősöm". Igaz, hogy 1978 óta nála talán csak Orbán változtatta többször a politikai nézeteit, de az összehasonlításuk elsősorban azért méltatlan rá nézve, ami miatt a politikai nézetek is másodlagosak a rekonstrukciómban: mert TGM esetében a politikai nézetek mögött mindig ugyanaz a súlyos -- etikailag pregnáns, magára adó -- jellem bújt meg. Orbáné mögött pedig ugyanaz a romlottság.

Sólyomé mögött is a romlottság. Gyenge fundamentumon egy pozőr egoizmusa. A romlottság elsősorban az önreflexió hiányában mutatkozik meg, közéleti figurák esetében a nyilvános önreflexió (vallomás) hiányában, amely megakadályozza, hogy a társadalom az ő gondolatain keresztül magára ismerjen; az ő hibáinak megismerésén keresztül megbocsásson neki és magának; az ő bűnbánatán keresztül közelebb jusson a kizökkent idő helyreállításához. Sólyom az egyik legnagyobb elkerülő -- miközben az egyik legnagyobb tettestárs -- a magyar közéletben. Eleganciába és emelkedettségbe bújtatott bujkálása a magyar elit történetileg tipikus viselkedése -- árulása. Nem sorolom a többieket. Nem járok ex-antallista, ex-rendszerváltó jobbos társaságba, mert az egész romlott. Vannak benne jobbak és rosszabbak, de az egész nagyjából passé: ha szerepe lehet a magunkhoz térésben, az csak a politikai kiegyezésre fog kiterjedni (ami a generális korrupciónak csak a következő -- persze élhetőbb, de nagyon magyar -- fejezete lesz). Az etikai önreflexióra nem, és még kevésbé lesznek ezek az emberek egy új reformkor hiteles figurái, akikkel valami új felismerés költözne a sokat öngyilkolt magyar tájra. Nincs mélységük, nincs magasságuk, nincs súlyuk. A jobboldali politikai mutyi figurái. Nem véletlenül szereti beléjük látni a nagyrészt szintén reflektálatlan, immorális baloldali nyilvánosság Orbán titkos ellenzékét.

Sorolhatnék még számos balos figurát -- de nem akarom kompromittálni őket --, akikben az a közös, hogy feltétlenül hisznek a tévedéseikben, de ebben az erkölcsi integritásuk éppen olyan fontos szerepet játszik, mint a hiányosságaik. Hogy világosabb legyen: az erkölcsi integritásuk képezi az -- adott esetben nagyon is tágas -- tudásuk határait, ami jó. Jobb, mintha fordítva lenne a viszony tudás és jellem között. Válsághelyzetben -- ha már a liberális demokrácia teremtett modus vivendi nem működik -- ezek a szereplők sokkal értékesebb résztvevői egy ország kultúrájának, mint az árulók élcsapata. Ami pedig a jobboldalt illeti, ennek feltámadásában -- majd valamikor -- a törzsi szemléletnek aligha lesz szerepe. Tudniillik, éppen ez dönti romba újra és újra 150 éve.

A zuglói testület megoszlása miatt (9 fideszes, 10 baloldali, 1-1-1 jobbikos, LMP-s és civil) Karácsony három éve egyensúlyoz az MSZP és a Fidesz között. Valójában inkább arról van szó, hogy a mérhetetlen támogatású Párbeszéd és Karácsony társelnöke, az alpolgármester Szabó Rebeka éppen annyira autonóm tényezők Zuglóban, mint amennyire ép ésszel el lehet képzelni: semennyire.

Az önkormányzat működése a modus vivendin múlik a helyi két nagy frakció között, amelyek erős emberei állítólag szoros kapcsolatban állnak egymással, nem véletlenül: ez a modus -- mint Magyarországon (is) általában -- az anyagi haszonszerzésbe van beágyazva. A Magyar Narancs szerint a 2016-os költségvetés elfogadását végül az tette lehetővé, hogy "született egy háttér-megállapodás is, melyben a két nagy párt egyezett meg Karácsony háta mögött – elsősorban a kerületi nagyberuházásokat és közbeszerzéseket osztották fel egymás között. A kiegyezés első jele az volt, amikor [2016] április végén a szocialista frakció is megszavazta azt a fideszes előterjesztésű határozatot, mely szerint a zuglói önkormányzat támogatja a Liget Projektet."

Azóta volt már alkalom más bizniszekre is: közétkeztetés- , parkolási rendszer- és telekügyben, és miközben több Patyomkin-megállapodás született vélhetően csak Karácsony renoméját óvandó, van olyan elemük ezeknek, amely nemcsak nem hoz pénzt, de látványosan visz.

Karácsony szerepe ebben a történetben kb. ugyanaz, mint ami újabban az MSZP(-P) lista élén lehet. Engedve a csábításnak, hogy úgy értelmezzük a helyzetet, ahogy ésszerű: hogy ebben a stratégiai kérdésben is egyeztet az MSZP a Fidesszel, Karácsony felfogadása a zuglói szerepe kiteljesítésére az MSZP és a Fidesz közös döntése lehet az előbbi Jobbikkal szembeni megsegítése érdekében. (Ti. Mesterházy korábbi ténykedését figyelve és Botka esetét ismerve az MSZP-ben semmi olyan lépésre nem kerülhet sor, amely a pártot egy valós ellenzéki párt útján indíthatná el.) A pártrendszerben egyébként értelmezhetetlen szerepet játszó (a táplálékláncban viszonylag alacsonyan lévő, de attól még par excellence megélhetési politikus) Karácsony alkalmas -- mindent összevetve 8-10%-nyi mandátumra elég -- szépségflastrom a megújulásra képtelen, anyagi gondokkal küzdő, őskorrupt MSZP kivénhedt ábrázatán annak teljes összezuhanását megakadályozandó, miközben a Fidesz a Lévai Katalin-szerű ex-szoci bábjelöltek indításával biztosítja azt is, hogy nehogy az MSZP túlgondolja a szerepét a NER-ben: pl. ne hozzon neki túl sokat a DK-val kötött megállapodása a választókerületi koordinációról. Az MSZP választókerületi szintű fúrása és az országos listájának (és politikusainak) tűrése/támogatása ráadásul a Fidesznek kedvezően -- nem véletlenül, hiszen ez a cél -- alul, a hátországukban kiüresíti a balos pártokat, miközben a krémjüket lefölözi.

És vannak, akik még annál is sokkal csúnyábbakat gondolnak (tudnak) Karácsonyról, mint amit magáról hirdet ezzel a NER-kompatibilis világkép-töredékkel: "Minden magyar önkormányzati cég felügyelőbizottságában a pártok delegáltjai ülnek. Ha ez az ára annak, hogy a zuglói legyen az ország legátláthatóbb önkormányzata, ahol minden szerződés nyilvános és minden adófizetői forinttal elszámolunk, akkor azt kell mondjam: megéri." És úgy tűnik, tényleg. 

Eszembe se jut védeni a végtelenül kártékony rezsimet, amelynek egyetlen célja van a közoktatással: hogy a mai "elit" szélesgábori-bayeri-némethszilárdi-balogi-gulyásgergelyi-jurákkatai vonulatához méltó, silány, megvehető, biztos, ami biztos, tahó embereket neveljen a magyar gyerekekből. Más kérdés, hogy az oktatási intézményrendszer még ellenáll, ha többre nem is képes. De a liberális oldal kompetencia-mantrázását nem tartom a magyar közoktatás eötvösi-klasszicista-européer hagyományaihoz méltó útnak. Egyrészt sose venném ki a közoktatás fókuszából a humánum kiválóságát, másrészt a munkaerőpiaci versenyképességet -- amire a kompetencia alapú oktatás céljai redukálhatók -- félrevezető mércének tartom a közoktatásban.

A munkaerőpiaci szemléletű (szellemiségű) közoktatás nem tévesztendő össze még a piaci szemléletűvel sem, amely adott esetben vállalkozói, tulajdonosi, versengő-kooperatív, erkölcsi megközelítésű (efelé húztak korábban a nyugati oktatási rendszerek, míg mára őket is bedarálta a munkaerőpiaci, instrumentalista, megrendelői közeg, amely a munkaerő gyors tanulását, flexibilitását, munkabírását, egy bizonyos határon belüli problémamegoldó képességeit követeli meg). De a piaci szemlélet sem tükrözi azt a magyar tradíciót, amely az eötvösi(-klebelsbergi) szemléletet annyira közelítette annak idején az angol public schoolok és a XVI. századtól fejlődő német altsprachliches Gymnasiumok -- illetve általában az elitképzés -- éthoszához, amelyben az ember erkölcsi kiművelése legalább olyan fontos cél volt (ha nem fontosabb), mint az "életben való boldogulásának" elősegítése. Ez a magyar tradíció a magyar történelem egyik legpozitívabb tradíciója és összhangban van a liberális nevelésnek ("liberal arts", vö. univ. Greats) azzal az éthoszával, amely a kapitalizmust is ebben a liberális-polgári közegben tartja egyedül működtethetőnek -- magyarán felkészített arra, hogy valódi elit (ne pedig a mai disznófalka) vezesse országunk politikai, gazdasági és kulturális életét. (Közbevetőleg, még a Nagy Tradíciónak sem sikerült elég jól a felkészítés, mit várjunk akkor a mai személyzet újratermelésétől!)

A puszta kompetencia alapú (munkaerőpiaci szemléletű) képzés szolgákat és egzekútorokat nevel, nem innovatív, autonóm elméket (ezek a nyugati, piaci szemléletű oktatásból is inkább csak kiszakadnak vagy legföljebb kötelező ajánlólevélként tekintik a diplomájukat a Palo Alto-i PE cégekhez való csatlakozáshoz) és még kevésbé nevel kiváló karaktereket. Ez utóbbi célról a nyugati piac is régen lemondott már, részeként annak a (tágabb értelemben vett) korrupciónak, ami a XVIII-XIX. századi angol és kontinentális ember- és társadalmi ideált a XX. század elején elérte, majd végképp maga alá temette. Mára pedig kezd lemondani a piaci értékek őrzéséről és az ennek megfelelő autonóm embertípusról is, elválasztva egymástól a hi-tech előállítására és a társadalmak irányítására képes elitet a végrehajtók, a fogyasztók és kiszolgáltatottak tömegeitől. Ám az emberi sorsok remélhetően a jövőben se fognak kimerülni a technológiához való viszonyulásban, de ha valóban nem, akkor vajon milyen közoktatással fogjuk ezt elérni?

A munkaerőpiaci szemléletű képzés valójában már az óvodától uralkodik a mai általános tantervünkben, részévé vált a történelem, az irodalom, a filozófia, a hit- és erkölcstan hasznossági alapon történő horngyulai-szélesgábori-átlagosdiáktüntetői szűrése, a szövegek (Szophoklész, Jókai stb.) kényelmi-"korszerűségi"-relevancia alapú ("felvilágosult") kirekesztése a tananyagból, az emberi elme szoktatása a munkaerőpiac (vélt) követelményeihez, jellemzően olyan emberektől irányítva, akiknek fogalmuk nincs a produktív piaci létről vagy éppen az emberi elme működéséről (amennyiben a laterális-asszociatív képességek műveltség alapú fejlesztése nélkül nagy hozzáadott értékre sem lesz képes a delikvens, nemhogy arra, hogy emberi közegben -- amik végső soron a munkahelyek is -- magas integritásról, etikai példaszerűségről és emberi kiválóságról tegyen tanúbizonyságot). [Hopp, ez egy szép hosszú mondat lett.]

A klasszikus nevelés nem véletlenül helyezte az emberi kiválóságot a középpontba még a Realgymnasium spártaibb követelményei között is: mert ez az ember végső kincse -- a kiművelt integritása --, amely nélkül a kapitalizmus, a politika és a társadalom is csak vegetál, intézményi automatizmusokra támaszkodik, amelyek persze bedőlnek, a haszonmaximalizációnak nem állítunk a piacon érvényes korlátokat a pénzforgalom jelentette koordináción túl, és az instrumentalizált ember elvész-felaprózódik az intézményi logikában. (A liberális alkotmányosság újítása, a hatalmi ágak kölcsönös kontrollja, nagyban hozzájárult a személyes emberi kiválóság politikai relevanciájának csökkenéséhez, majd a politikai gonosz megjelenése bedöntötte a kigondolt liberális struktúrát is, qed.) Az emberi kiválóság visszavonulása érhető tetten a polgári piac erodálódásában, a munkaerőpiaci -- magyar -- szemlélet pedig, amelynek nincs piaci alapja, meg se kísérli az etikai normák felvételét a vezető szempontjai közé. Liberális (-versenyképesebb) vagy autoriter (-stupid) szemléletű munkaerőpiaci barbarizmusok között lehet választani, a különbség csak annyi, hogy hova helyezik a diákok -- a majdani munkavállalók -- szemhatárát: a százezer dolláros fizetés fölé, vagy az alá (Magyarországon ez a legjobb esetben is harmadolandó).