1000 leütés

Lázár szerint ne fogadjunk be migránsokat, mert lám a cigányokat se sikerült hatszáz év alatt se integrálnunk. Lázár János ezek szerint hasonló gondokkal küszködött, mint I. Mátyás Felséges Urunk és Mária Terézia Felséges Asszonyunk, ráadásul ő is behatóan ismeri Bécset. Rokonlelkek, ennyi. A hivataluk is már-már hasonló. A cigányintegráció nehézségeiről a nagy elődök ugyan nem írtak, de Soros.

Gondjai ennek ellenére azért akadnak Lázárnak. Legutóbb irdatlanul megszeppent, amikor kiderült, hogy lakóhelye, Hódmezővásárhely, amelyért annyi áldozatot hozott már, mióta elkezdte hordozni Rapcsák András táskáját, nem honorálja a nagy jellemét, hanem megüzente neki a polgármester-jelöltjén keresztül, hogy nagy ívben tesz rá. De a legjobban azért szeppent meg ez a jóravaló úr, mert hirtelen elillant az aurájából a legyőzhetetlenség már-már orbánihoz fogható mítosza, amelyet persze hellyel-közzel azért nyerhetett el, mert még sosem volt a "Kormányinfón" egyetlen újságíró, aki elküldte volna őt oda, ahova való. A magyar nép megmaradt méltósága nevében, amit e csuda alkalmakon nem mellesleg a média képvisel.

Az aura kiürülvén János úgy döntött, elkezdi járni a Kárpát-medencét, hogy a lyukat megtöltse a NER és a saját színvonalához méltó gyalázkodással. Gyalázta a bécsi népet, gyalázta a baloldali pártokra szavazó magyarokat, gyalázta az őt kibélelő EU-t, legutóbb pedig gyalázta a cigányokat -- de lám, közben egyúttal (látva a kínos helyzetét, amelybe főnöke szeme láttára került) egy egész ország szurkol neki: "Go, Johnny, go, újra meglehet még a szárnysegédi állás, csak még egy otromba nyelvcsapás, várnak még rád örömök az életben a minielnök oldalán, ha jól odateszed magad, attaboy!" Hiába, aki táskahordónak született, az akár meg is halhat így, legfeljebb a táskák cserélődnek. De minő balszerencse, bár a táska még megtalálhatja, Lázár Jánosból mára mégiscsak egy törtető senki maradt azzal a billoggal a homlokán, amelyet húsz év jellemfejlődésével kiérdemelt: "fölfele nyalok, lefele rúgok, a maradék időmben pedig rombolom a nemzetem". 

Lázár János hazudik minden lélegzetével. A magyar-cigány együttélés -- pontosabban a magyar cigányok hazai sorsa -- súlyos, megoldandó terhe a nemzetnek, amely együtt jár olyan megoldatlan problémáinkkal, mint a mélyszegénység, a versenyképtelenség, a kulturális asszimiláció mechanizmusainak céltalansága és eszköztelensége, a társadalmi hálózatok hiánya, hogy csak néhányat említsek. Ezekben akkora haladást ért el az Orbán-kormány, hogy semekkorát, ami miatt Lázár jellemnek éppen annyi joga van a cigányok integrálhatatlanságáról beszélni, mint a saját jogán szerzett vagyonáról.

Lázár János a magyar kormányzat egyik legszégyenletesebb figurája, de szerencséjére Dunát lehet velük rekeszteni, úgyhogy nem áll ki zavaróan a sorból. A magyar nép óriási problémája, hogy sokkal inkább kapható az ilyenek integrálására, mint a cigányokéra, pedig a feladata a saját érdekében éppen fordított volna: a lázárok dezintegrálása, kipenderítése a társadalom értékrendszerének perifériájára, és alkotó feladatainak elvégzése, köztük a magyar cigányok versenyképes társadalomba való meghívása és a velük való értelmes együttműködés. Könnyű adósság? Nem könnyű. Mindenesetre sokkal nehezebb, mint otromba parvenünek maradni, különösen ha vevő erre egy tekintélyes méretű szubkultúra, amelyet ki kell szolgálni.

Nevethetjük Nevezhetjük ezt polgárinak, konzervatívnak, demokratikus jobboldalinak (brrr..), jobboldali liberálisnak, nemzeti kapitalistának, nyugatos jobboldalinak, nemzeti modernizációsnak, a továbbiakban: jobbközép -- szemben a mai etnicista, nemzeti szocialista radikális és szélsőjobbal (Jobbik, Fidesz). Hát először is, van egy ilyen párt, a Polgári Konzervatív Párt (PKP), amelynek részt vettem az alapításában és ismerem az eddigi nehézségeit. Érdekes megnézni, miért nem sikerül eddig neki semmi.

A jobbközép párt a Fidesz első stratégiai vetélytársa és egyetlen olyan ellenfele volna, amely valóban szavazók tömegeit csábíthatná el tőle -- nem pedig a maradékot szeletelné tovább. Ez részint azért van, mert a magyar politikai kultúra alapvetően jobbos (ez alatt értve elsősorban, hogy "nemzeti", másodsorban, hogy premodern: autoriter, érzelmi-irracionális, egoista-család irányultságú, antikapitalista), és nincs ma olyan politikai stratégia, amely ezt a jobbos alapvetést átvinné a versenyképesség folyamában megmerítve a túlsó partra, ahol a sikeres nemzetek állnak. Erre csak a nemzeti érdekű, modernizáló jobboldal képes, amely érzékeny a magyar traumákra, elfojtottságokra, nem progresszív, hanem meritokratikus, közben pedig tradicionalista. A nyelve jobboldali. Vetélytársa volna ez a Fidesznek azért is, mert nyilvánvalóan nem volna baloldali (ennek az elosztás- és egyenlőségközpontú irányzatnak amúgy sincs értelme, amikor éppen az értékteremtési struktúrák és a hazai "kapitalizmus" alapos reformjára szorulunk rá), már a szövetségi politikája miatt sem lehetne bekényszeríteni a baloldalra, márpedig a bal- és a jobboldal között ma akkor szakadék van, hogy középről vagy posztideologikusan (ahogy a Momentum próbálja és érzésem szerint már visszavonhatatlanul elrontotta) nem lehet a jobboldalt átalakítani.

A PKP ilyen párttá akar(t) válni, de a 2014-es bejegyzése óta nyilvánvaló volt, hogy se a mai baloldal, se a jobboldal nem érdekelt a megerősödésében. Először is, hogy elkerüljem a kötelező vádakat, a PKP valóban híján van/volt a megfelelő erőforrásoknak, tetterőnek, elkötelezettségnek, leginkább meg politikai lényeknek. (Röviden? Nem akarjuk eléggé a hatalmat. Messze nem.) Ezeket a hiányosságokat már az első évünkben elmagyaráztam 10-15 (összesen mérhetetlenül nagy anyagi forrásokkal rendelkező) magyar kapitalistának, akik egyike sem döntött úgy, támogatna minket annak érdekében, hogy több pénz birtokában elkezdjük befoltozni a lyukakat. A bizalmatlanságukat vegyesen az érdektelenségük, a saját helyzetükkel való elégedettségük, a retorziótól való félelem és az a tény motiválta, hogy - joggal - nem látták bele a PKP-be a győztest, akiért érdemes kockáztatni. Röviden, ez a politikai kockázati tőke nem került bele a pártba azóta se.

Ugyancsak megkerestem minden, a mai nyilvánosságban ismert jobbközép, konzervatív értelmiségit, egyik sem állt kötélnek. Néhányan ma már aktívabbak a Fidesz ellenében, nullához konvergáló hatékonysággal, amit éppen a pártnak lehetett volna emelkedő pályára állítani. Általában az értelmiségről sokat írtam már ezen a blogon, nem elemzem most külön, hogy a realitásérzék, a felelősségérzet stb. milyen hiányáról van szó velük kapcsolatban. Kétszáz éves betegség ez is.

Elutasította a PKP-t a nyilvánosság, különösen a tévék is, amelyek akkor még kizárólag Fidesz-szimpatizánsok voltak (bár volt adás trash tévében, pl. Havas Henriké, amit mi mondtunk le, nem magyarázom itt tovább). Mi tapasztaltuk meg elsőként, amire most kezd rájönni a balos szavazó, hogy az ATV a centrális erőtér részeként a Fidesz ellenzékieknek szóló bábműsora. Eltekintve egy vagy két szereplésemtől, ezek nagyon vigyáztak arra, hogy nehogy megismertessék a választókkal a PKP-t, szisztematikusan mármint. Nekem elnökként -- a fentiekből következően -- a jobbos szavazókhoz kellett volna eljutnom, erre semmi esély nem volt és nincs (ezért sem preferáljuk pl. a Klubrádiót, nem azért, mert ne tartanánk alkalmasnak a saját választott missziójára). Lehetett volna randalírozni az utcán, performanszokat csinálni stb., de minek, ha a megvalósult száz-százötven fős rendezvényekről sem tudósítottak, miközben ezt vidáman megtették balos pártok kisebb megmozdulásaival -- az egyik szcéna, hogy a nyilvánosságban tartsa őket, a másik szcéna, hogy lejárassa őket.

2015-ben megkerestem a MOMA és az Együtt vezetőjét, hogy csináljunk egy polgári blokkot -- akkor még lett volna elég idő erre máig. Az egyetlen -- szerintem -- érthető feltételem az volt, hogy attól kezdve zárkózzanak el minden együttműködéstől az MSZP-vel a DK-val. Két héttel később Bokros és Szigetvári is egy színpadon állt az utóbbiakkal. Nézzük meg, mi lett azóta ezekből a pártokból. Azt kell hinnem, ezek a politikusok semmit sem értenek a politikai rendszerről, amelyben mozognak.

Azok az említett és nem említett balos pártoknak, amelyek szó szerint megszámlálhatatlan műsorpercet kaptak, estéről estére visszatérően évődtek és teljesen értelmetlenül fecsegtek "Egonnal", "Olgával" stb., ma akkora, 1%-os vagy az alatti a támogatottságuk, mint a PKP-é volt, amikor én kb. 2 éve lemondtam a vezetéséről, és amit én kb. a blogommal és egy-két utcai beszédemmel értem el, amiért -- amennyiben kitett a site-ra -- legfeljebb az index.hu-t illeti köszönet. Megjegyzem súlyos félreértés a pártoktól utcai jelenlétet várni arra hivatkozva, hogy ez érdekli a nézőket. A nézőket egy határig az érdekli, amire kondícionálják őket. Magyarországon a média épp olyan ludas, mint a politika abban, hogy a választók szemében a beszélgetés és a vita (a politika par excellence lényege) kevésbé lehet érdekes, mint az utcai festékdobálás. 

Ezzel a rövid beszámolóval -- amelyben az tükröződik, hogy egy gyenge politikai ajánlatot, ami a PKP-é (volt), semelyik intézményi kör nem tudta/akarta kiegészíteni, hogy észrevehetővé és adott esetben tényleges opcióvá tegye -- azt akartam érzékeltetni, hogy pártot építeni nehéz (lám a Momentum ennyi erőlködés, médiajelenlét stb. ellenére 1-2% körül van az összes választót nézve). Amikor április 8-án az ellenzéki magyarok a fogukat szívva leadják majd valahova a szavazatukat, tudniuk kell, hogy maguknak is köszönhetik a helyzetet: mert nincs évek óta kritikai viszonyulásuk a "saját" sajtójukhoz és pártjaikhoz, nem támogatják a civilszervezeteket, fontosabb nekik a liberális demokráciánál az identitásharc, és tisztelet a kivételnek: az államtól várják az életük rendbetételét. A PKP éppen annyira az ő áldozatuk, mint saját inkompetenciájáé. De remélem, ez egy nevelődési folyamat, amelyben menet közben levonjuk a tanulságokat és előbb-utóbb optimális eredményre jutunk benne. Közösen. 

Tegyük fel, hogy van egy kétségbeesett (ellenzéki) szavazói réteg, amelyik már egy ideje (vagy sose) gondolt a címben jelzett pártokra "demokratikus ellenzékként" (lol) és kivált kirázza a hideg a narcisztikus pancsert hallgatva (=Az Ember, Akinek Eddig Összesen 892 Programpontja Volt). De (joggal) undorítja őt Orbán rendszere, nem hiszi, hogy náci kutyából lehet konzervatív szalonna, és se Szél "Kormány" Bernadettben, se a (fel)törekedve megrekedt kis pártokban és vezetőikben nem látja a politikai értékeit megtestesülni, ami miatt pedig azt is elviselné, hogy a rájuk eső szavazata "elvesszen"  -- ezért a "legjobban hasznosuló szavazat" elve marad neki döntési alapként.

Ami -- visszajutottunk a kiindulóponthoz -- a MSZP(P)-t és Karigerit jelenti. Csak hát mit tudunk a sokat látott galeriről? Na ez az: semmit. Jelzem, az nem tudás, hogy Karácsony négy és fél naponta mond valamit, ez hot air, ahogy a Leicesterbe szakadt magyarok mondják. Se súlya, se bűze. A jövő héten majd mond valami mást. Nem tudjuk azt se, hogy a pártot vette meg/zsarolja a Fidesz vagy csak mindig a kulcsvezetőit. Nem tudjuk, hogy mit akarnak és mivel tudnak többet, mint a politikai kretenizmusba hajló 2002 és 2009-es évek között. (Miért tudnának? Meritokratikus alapú helycsere és támadás történt a színfalak mögött, úgyhogy Szanyi Tibor is már csak alig tudott megkapaszkodni az élvonalban? MBA-t szerzett volna az elnökség a Harvardon? Dolgoztak közben piaci környezetben? Elvonultak Tendzin Gyaco térdei mellé vagy legalább egy közepes dharamszalai kolostorba önmagukat tanulmányozni? Hát nem, egyik sem. Változatlanul nem tudnak semmit. Ugyanaz az ingyenélő banda, mint a hetvenes évek óta folyamatosan.)

Az MSZP(P) a nem-tudásban létezik, se ő nem tud semmit, se róla nem tudni semmit. Se nem baloldali, se nem modernizál. Se nem nemzeti, se nem nyugatos. Se nem kapitalista, se nem szocialista. Se tiszteletre méltó múltja, se tiszteletre méltó perspektívája. Se akarata, se vágyai. Se értékei, se önkritikája. Se bevándorlás párti, se migránsellenes. Se EU-reformer, se brüsszelita. Nagyszájú és elkerülő egyszerre. Nagy öregjei, akiknek politikai hagyatéka a NER, néha még megírnak egy cikket és felkeresi őket Bolgár György, hogy elbúsongjanak "a zeurópai értelemben vett demokratikus" embertípus kihalásán, kizárólagos tekintettel a jobboldalra, és ha meghallgatta őket az ember, már el felejtette, konkrétan miről fecsegtek. Kovács László és Lendvai Ildikó még tanácsokat osztogat a sarki Fornetti előtt és bizonygatják a betérő nyugdíjasoknak, hogy lehetne másképp, ha még egy (csak még egy) esélyt kapnának -- hát olyan szakértő kormányt rittyentenének ide, hogy Németh Miklós visszatekintve megnyalná Fekete János tíz ujját és az ájult tisztelettel magyarnak betérő Bernanke szolgálná fel a kávét a helyettes államtitkároknak is.

Más "neves" tagjaik a helyzet feletti elkeseredésben összeborulnak minden más pártok valamikori "neves" tagjaival, megalakítják az éppen soros vének tanácsát ("Tiszteletet az éveknek!" - ha egyéb erényeknek fogytán vagyunk), és onnan elmondják azt, amit vagy az én 16 éves fiam is tud, csak szégyellené mondani, mert 1. ásítóan unalmas, 2. kímél engem annyira, hogy ne tegye, vagy olyan fantáziálást tolnak egy sosem volt és sosem lesz országról, amelyhez tízmillió Etonban képzett, Cluny-ben szerzeteskedett, és közben egyenként nyolcszáz start-upot piacra vivő magyarra volna szükség, aki a jövedelme 80%-át le is adózza a NAV-nak. Röviden, ezek nem tisztelnek és nem kímélnek senkit és semmit. Annak részeként, hogy az MSZP(P) és holdudvara általában nem tud semmit. Nem végzik el a szükséges munkát, röhejesek és közben komoly képpel tanítanak. Ez a tudatlan, inkompetens, cselekvésképtelen társaság. (Korrupt is, naná.) Orbán legalább megragadta a magyar népet a tökénél az egoizmus és az etnicizmus kombójával, tehát valamit tud, ezek meg rafináltan abból élnének, amit Orbán nem vagy rosszul tud -- de mivel nem tudnak semmit, ezt se tudják. Hab a tortán, hogy azért annyira leváltani se akarhatják a mai rezsimet, ha nem akaródzik nekik megtalálni az ide vezető utat -- pedig abszolút ideális a helyzet: ehhez még gondolat sem kell, csak választókerületenként négy jelöltből hármat kihúzni a listáról. De ha így van, akkor miért is kellene a szavazópolgárnak azon nyűglődnie, hogy mindenáron beléjük lássa ezt az akaratot és képességet? Miért -- képletesen -- nekem kell a megfelelő kombinációt és mechanizmust feltalálni és még rá is beszélni őket? Ugyan.

Mármost, úgymond, ezekre kellene szavazni, csak mert Orbán. Nem akarom fölöslegesen túlbiztosítani magam, ezért legyen annyi elég: nem vagyok orbánista, mindössze szeretném érzékeltetni az ügy tragikumát. Múltkor egy poszt helyesen megírta, hogy a három posztkommer banda -- a Fidesz, az MSZP és a DK, úgy is mint az MSZMP spinoffjainak -- eltűnése nélkül úgysem lesz itt semmi. (Ezek átalakulni úgy se tudnak, mivel nem értenek semmi máshoz, mint a politikai rablógazdaság ilyen vagy olyan hőfokú üzemeltetéséhez, addig maradnak a nyakunkon, míg csak tudnak. És az még sok idő lehet.) De most választás van, amit ürülékbe mártott tollal ír a történelem. Így vagy úgy, a választásaink visszaütnek ránk, és én e helyről csak azt tudom mondani (ha már elközéletiesedtem, tanácsot is kell adnom), hogy miközben budaörsi lévén a mai állás szerint Szél "Kormány" Bernadettre fogok szavazni egyéniben és az abortált Momentumra listán, de egyáltalán nem vagyok meggyőződve arról, hogy nem lenne jobb szépen leszavazni a Fideszre, hogy legalább a posztkommerek egyik része eltűnjön, a magyar nép meg megehesse az egész levest, amit a hasán főztek, a végén odahányva. (Ez egy '56-os motívummal kombinált népmesei elem volt, ha valaki nem látná.)

Politikai gyakorlatokról beszélek, nem egyéni beállítódottságról. A kettő nyilvánvalóan más érdekű: az előbbi embertömegek koordinációjának elveit, az utóbbi az egyes emberek belső értékrendjét illeti. Politikai gyakorlatként a konzervativizmus és a liberalizmus (nem a baloldaliság!) a második világháború óta folyamatosan közelednek egymáshoz, amihez elég megnézni a nyugati konzervatív pártok manifesztumait vagy politikáját. Egyúttal azonban -- különösen az utóbbi húsz évben -- a liberalizmust elkezdte mind erősebben gyarmatosítani a progresszivizmus, és amit valaha a szabad piaccal, a törvény előtti egyenlőséggel, az (összemérhetetlen) értékek pluralitásával, az alacsony adókkal és a hatalmi ágak elválasztásával volt jellemezhető, az mára meglehetősen kollektivistává, államelvűvé, programmatikussá és intoleránssá vált, röviden a progresszív baloldal része lett, a konzervativizmus pedig jobb híján átvette a liberalizmus valamikori értelmét -- asszimiláció és az utóbbi itt leírt kiüresedése okán. (A nyugati konzervatív pártokban eltérő hangsúllyal, de ma már ott van a progresszivista politika is, miközben az itt leírt liberális konzervativizmusnak visszaszorul a képviselete.)

Ebben a folyamatban egy valamivel nem nagyon tud mit kezdeni a konzervativizmus, ez pedig a liberalizmus racionalista jellege. A konzervativizmus megkülönböztető jegye minden más ideológiával vagy politikai gyakorlattal szemben a racionalizálhatatlan, érzelmi, hit- és hagyományalapú politikai vélemények, vagy egyenesen a hallgatás melletti kiállása. Akár a liberalizmust (a megmaradt darabjaiban), akár a progresszivizmust, akár a nacionalizmusokat -- tehát korunk bármelyik politikai vezéreszméjét -- nézzük, ezek mind a politikai értékek, hitek és meggyőződések racionalizálását, szavakba öntését, kategorizálását követelik meg: mind logocentrikus (beszéd- és vitaközpontú) álláspontok akkor is, ha egyébként az értékválasztásaik végső soron ízléseket tükröznek. Ezekkel szemben a konzervativizmus meghagyja az embernek a jogot arra, hogy elismerést követeljen a megmagyarázhatatlannak is. (Nem a tisztelet -- ez a progresszivista hisztéria része --, hanem a távolságtartás és a be nem avatkozás alapján.) A konzervativizmus szerint egy létformát vagy érzésvilágot nem kell tudni megindokolni ahhoz, hogy legitimnek ismerjék el mások és értékesnek a benne élők. A konzervativizmus ebben az értelemben premodern -- és ez adja a pluralitás iránti elkötelezettségének alapját. A konzervatív ad absurdum nem indokolja azt sem, hogy miért vet meg másokat: ez - kvázi - nem tartozik rájuk.

A tradíciók, értékrendek, vélemények kifejezésének, magyarázatának és védelmének diszkurzív kényszere a modern világban egyenesen vezet a homogenizációhoz és az államok elhatalmasodásához -- vallja a konzervatív. Ahogy a liberális demokrácia is végső soron a korszellemnek megfelelő értékeket választja ki, úgy a diskurzusban is alulmaradnak a rosszul explikálható érzések, attitűdök, előítéletek. Konzervatívnak lenni azt jelenti, önmagunk lenni, ideértve a racionalizálhatatlan tartalmainkat, és -- politikai értelemben -- kivívni a hallgatás joga mellett ennek mások általi elismerését is, illetve erre a kifejezésbeli pluralizmusra alapozni a társadalmi rendet. Ez óhatatlanul az állam szűkítését, az emberek közötti közös nevező vékonyítását, az értékvilágok közötti politikai konszenzus manufaktúrálásáról való lemondást, az emberi és kisközösségi autonómiák tágítását jelenti. 

Ehhez képest a nacionalista, aki a hallgatás autonóm tartományait egy nemzeti fikcióval akarja bevenni, vagy a progresszív, aki a helyes erkölccsel házal a kapuink előtt, vagy a liberális, aki meghagyja nekünk a jogot a saját értékrendünkhöz egészen addig, amíg az diszkutálható -- mind fölvilágosító, végső soron államrendű racionalisták. A nacionalizmus gleichschaltolja a bonyolult személyes erkölcsi világokat és gyengíti/kiirtja az így kapott ember és a kollektívum közötti közösségi tereket. E formán éppen annyi köze van a konzervativizmushoz, amely az emberi élet teljességének akar érvényt szerezni a politikai koordinációban (leginkább az előbbit megmentendő az utóbbitól), mint bármelyik balos etatizmusnak. Nevetséges, ahogy a globális degeneráció közepette egy lapra kerülhet nacionalizmus és konzervativizmus csak azért, mert immár nem csak az egyéni erkölcsök, hanem a nemzetek is védelemre szorulnak a náluknál is nagyobb entitásokkal és folyamataikkal szemben. Attól, hogy a nemzeteket fenyegeti az univerzalizmus, az előbbiek védelmezői még nem lesznek konzervatívok (ahogy -- játsszunk el a gondolattal -- az emberi faj védelmezői sem lesznek konzervatívok attól, hogy megtámad minket egy Földön kívüli civilizáció). Konzervatívnak lenni az emberi élet teljességére való törekvést jelenti annak racionalizálhatatlan tartalmaival együtt (de ideértve pl. a nemzeti érzést is), nem pedig egy új fenyegetettségben való életet. Az újtól ugyanis a régi fenyegetettségek még éppen olyan zavarók. Nekem konzervatívként éppen annyi gondot okoz a nemzet, mint az emberiség. (Ezért is vagyunk kevesen konzervatívok: nem lehet kényelmesen beleomlanunk egyik kollektívum és azok felkent prófétáinak alfelébe se.)

A helyes stratégia -- kormányzati, üzleti stb. -- döntően három tényezőn múlik: a valóság ismeretén, a jövő megközelítően pontos megsejtésén és a kettő közötti folyamatos közvetítés közepette az optimális célok megfogalmazásán, illetve folyamatos felülvizsgálatán. Ha a háromból csak egy is sérül, zuhanni kezd egy stratégia értéke, ha pedig több esik el, a stratégia kontraproduktívvá, kártékonnyá válik. (Most nincs szó a stratégia kivitelezéséről, amelynek során újabb hibákat lehet elkövetni.) A helyzet az, hogy a magyar kormányzati stratégia -- tegyük fel, van ilyen -- mind a három tényezőnek híján, és ennek eredményeként az ország vakrepülésben van.

Orbán helyesen értékeli, hogy a magyarok többsége -- történelmi okokból -- az egoizmus és az etnicista nacionalizmus foglya, és ekként e kettővel lehet őket a legjobban motiválni. A valóságérzékelése -- szemben a magyar ellenzékével -- ebben a tekintetben tehát reális. Ami nem reális, az a határainkon túl fekvő világ és önmaga értékelése: az előbbit félre-, az utóbbit túlértékeli. Ami az előbbit illeti, a liberális demokrácia és a piaci mechanizmusok (megújulási képességének) lebecsülése arra utal, hogy Orbán alapvetően nem érti a modernség működését. Nem érti, hogy mindent összevetve a két említett intézményrendszernél nem lehetséges hatékonyabb képviselete az emberi vágymaximalizációnak és a kollektív cselekvési problémák megoldásának, márpedig a vágyak és a hatékony problémamegoldás kényszere ellen nem lehet tenni. Ezek irányítják -- tömegben, változó technológiai képességekben is kifejezésre jutva -- az emberiség történelmét. A liberalizmus és a kapitalizmus működése a felszínen bonyolultnak is tűnhet, főleg komplex társadalmakban, de a mélyükön örök emberi törvények működnek, olyan genetikai, antropológiai meghatározottságok, amelyeknek köszönhetően a mai nyugati rend először utat tört magának a társadalmi fejlődésben, majd folyamatosan megújítja magát, elegendően nagy képlékenységről és változási képességről téve tanúbizonyságot.

Mostanság nem divatos ezt kimondani a hurráhangulatban lévő keleti végeken -- ahol a gazemberek és a tehetségtelenek ismét úgy érezhetik, eljött az ő világuk --, de a nyugati civilizáció a mainál nagyságrendekkel nagyobb válságokat is átélt és leküzdött már, ez a mai meg se kottyan neki, még ha Bayer Zsolt is írja a magyar etnicizmus erkölcsi rendjét és háromszáztizenhét nyugati "gondolkodó" temeti közben a globalizmust. Akinek egy csepp esze van, az pontosan tudja, hogy semmi nem változott az utóbbi években: Bayer nem írhatna semmit egy nyugati országban, amely napvilágot is láthatna néhány szédült, frusztrált hőzöngő szubkultúráján túl, a nyugati "gondolkodók" pedig sosem fognak Magyarországra vagy Oroszországba költözni, hogy itt végre önazonosságra leljenek. Mindkét utóbbi ország válságban van, amelyből a kimenekülésnek semmilyen reális útja nincs már, minthogy az utóbbi egyre több és véresebb háborúba bocsátkozik a perifériákon és mindent megtesz a világháborúval való fenyegetőzés érdekében is. A gond az, hogy nekünk marad itt is a csatlós szerep (ennyit a szuverenitásról) ahelyett, hogy valódi stratégiai bölcsességről tanúbizonyságot téve versenyképes, erős országot építenénk, amelyet boldog nép lakik (ezekben a mutatókban mind az utolsó helyeken kullogunk most a fejlett világban). Orbán stratégiája már a külső valóság súlyos félreismerésén elbukik, ami miatt a belső -- az egoizmusra és az etnicizmusra épülő -- nemzetképe azonmód terméketlenné válik.

Ami azt illeti, hogy Orbán önmagát viszont túlértékeli, elég egyfelől utalni a rendszere terméketlenségére, versenyképtelenségére és szaporodó válságaira, másfelől azokra az emberekre, akik körülveszik és akik között magabiztos lehet. Ezeknek az erkölcstelen és/vagy ostoba embereknek a szelekciójáról az embernek persze rögtön eszébe juthat bármelyik diktatúra, ahol a vezér iránti révület a túlélés záloga, márpedig ilyen révületre csak erkölcstelen és/vagy ostoba emberek képesek egy napnál tovább. Nos, Orbánt csak ilyenek veszik körül, ami pontosan minősíti őt is.

Ami egy helyes stratégia második összetevőjét illeti, a jövő pontos megsejtését, itt az a fénytörés vakítja el Orbánt, ami a Moszkvából kapott információk alapján a migráció elleni "harcban" megírt szerepéből adódik: azt hiszi, a jövőt a globális válságok fogják írni, amelyek közepette egyrészt reneszánszukra találnak a nemzetek, másrészt a Nyugat folyamatosan veszíti majd el a pozícióit, Kína és Oroszország viszont megerősödve, a saját platformjukra emelve Magyarországot hosszú távra biztosítják a magyar nemzet jövőjét (és Orbán megdicsőülését). Orbán azonban téved: Oroszország nyilvánvalóan egy csődtömeg, Kína pedig innen van még a maga liberális-demokratikus forradalmán, amelyet nem a kulturális kódja, hanem a versenyképesség növelésének kényszere fog diktálni. Kína óriási mérete elfedi előlünk a gazdasági stratégiája fenntarthatatlanságát és a társadalma kettős -- premodern és modern -- felének konfliktusai közötti megoldatlan kérdéseket, amelyek most arra ösztönözték a pártvezetést, hogy centralizálja a hatalmat Hszi kezében. Ez azonban a válság és nem egy rendszer magabiztosságának a jele. A jövő egy részét valóban Kína írhatja (szoftverbe és technológiába), de a digitális rendszerek és az állam által több százmillió kínait fenyegető rabszolgaság nem kölcsönöz éppen megnyugtató jövőt ennek a rezsimnek.

Ha mindkét előbbi -- a valóságismeret és a jövő pontos megsejtése is -- elesik, akkor attól kezdve nyilván értelmetlen közvetítésről és a stratégiai célok felülvizsgálatáról beszélni. Orbánnak valójában nincsenek is stratégiai céljai (ti. amelyek stratégiailag megalapozottak): vágyai és reményei vannak, hogy majd mások elhozzák hazánknak és neki a fényes jövőt, addig meg kibekkeli valahogy. Így azonban szolganemzetek vezetői gondolkodnak, és a magyar nemzet Orbán kezei alatt belső és külső kompetenciáit tekintve is valóban fokozatosan, de biztosan szolganemzetté válik.

Teljesen mindegy, ki nyeri a választásokat, legfeljebb egy erős kétharmad adhatja vissza Orbán önbizalmát -- átmenetileg. (De emlékszünk, néhány hónapja még a háromnegyed is bőven képben volt, ám erre már senki sem számít egyik oldalon sem.) Az utóbbi hetek Fidesz-körüli, a miniszterelnök személyére is rávetülő botrányai (Tiborcz, Kósa, Semjén, Lázár, az orosz propagandagépezet mintájára és közvetlen importőrjeként kiépített hazai szutyok-sajtó lelepleződése, a nyugdíjasok választás előtti megvásárlása, Orbán március 15-i fenyegetőzése, az elaggott rendszer terméketlenségéről küldött napi rendszerességű hírek a halálos kórházakból, a járhatatlan autópályákról, az EU és a világ fokozódó türelmetlensége Putyinnal és magyar helytartójával szemben), aztán a párt hódmezővásárhelyi, a város politikai történetének ismeretében bízvást mondható: földindulásszerű veresége, a civilek megélénkült választási kezdeményezései, az ellenzéki kiútkeresés reménytelen, de észlelhető fordulatai.... mind erodálják nemcsak a még mindig valószínű Fidesz-győzelmet, hanem -- ami fontosabb -- megrengették a Fidesz-vezérek önbizalmát és erkölcsi alvilágát, megmutatták a rendszer agyaglábait és már közép távon alapjai lehetnek a koncentráltabb ellenzéki harcnak a rezsim ellenében. Ami ennek kapcsán még fontos: azt is egyre többen látják már, hogy Orbán rendszerének legalább olyan fontos támasza a vele szimbiózisban élő, inkompetens ellenzéke, mint (voltak) a vele kapcsolatos illúziók.

A Nemzeti Együttműködés Rendszere már bizonyosan a legkárosabb politikai korszakok közé fog bevonulni a magyar történelemben, és ezen senki és semmi nem tud már változtatni, ami közép távon a legitimációjának fokozatos elvesztéséhez fog vezetni. Orbán aligha tud ezen már fordítani, mert a rendszere beleállt a kizsákmányoló-destruktív politikai hagyományba, amelyből nincs visszaút részint a vezér pszichéje, részint amiatt, hogy ezzel is óhatatlanul beindulna a rezsim szétesése. A NER-t nem lehet konszolidálni, ami valószínűleg egy-két évig még a destruktivitása erősödését váltja ki. A rendszer egyedüli (véletlenszerű) pozitívuma szemléleti: a nemzeti-etnikai önbizalom európai képviselete politikai igénnyé vált vele és ismét megmutatkoztak a politikai racionalizmus határai -- most már csak azt kell elérnünk, hogy ennek az önbizalomnak alapja is legyen. Vannak persze az utóbbi nyolc évnek részeredményei is (a magyar egoizmust megszólító családtámogatási rendszer, a közmunka kiterjesztése, az adórendszer egyes darabjai, de mind kapcsán nagyon fontos felfogni, hogy közben a hasznaikat aláásó folyamatok is beindultak az orbánizmusban, tehát a hatásuk minimum kétséges).

Az Orbán-rezsimről sokszor elmondták már, hogy bukásra van ítélve, és annak ellenére, hogy minden kisebb-nagyobb válságát túlélte eddig, ez a szentencia változatlanul igaz. (A rezsim -- éppen a legitimációjának túlnyomórészt érzelmi-irracionális jellege miatt -- nem fokozatos "felvilágosodással", apránkénti belátással fogja elveszíteni a támogatottságát, hanem többé-kevésbé egyetlen bummal: mint minden érzelmekkel habarcsolt hazug konstrukció.) Eközben az etnicista-populista oldal a liberális demokráciák bukását várja a Nyugaton, holott erre az alapvető társadalmi logikák és struktúrák miatt nem volt valós esély soha, de mára már az esély látszata is elmúlt a migráció és a putyinista agresszió természetének alaposabb megismerésével. A ránk váró, részben már úton lévő digitális technológiai forradalommal Európa magországai ismét megerősíthetik a helyüket a világban, illetve a globalizáció csak folytatódni fog, mert a technológiák piaca tovább globalizálódik; egy szoftver, IoT vagy big data megoldással kisebb-nagyobb cégek végigsöpörhetnek az egész világon és ettől kezdve csak az lesz a kérdés, hogy Magyarország az algoritmusok melyik végén fog elhelyezkedni. Ott, ahol készítik és irányítják ezeket, vagy ott, ahol alkalmazzák őket és irányíttatnak általuk. A játék már most sem Orbánról stb. szól, amit ő pontosan tud. És a választók többsége is rövidesen meg fogja tudni.  

E sorok szerzője elég konzekvensen ír arról, hogy milyen ellenzéki stratégiákkal lehet(ett volna) megverni a Fideszt. 2012-től, az Alaptörvény egyoldalú elfogadásától és a fékek és egyensúlyok mechanizmusának felszámolásától kezdve szorgalmaztam az ellenzék testületi kivonulását a parlamentből és egy párhuzamos Nemzetgyűlés felállítását politikai nyomásgyakorlás céljából. Nem történt meg. Utána (és azóta) amellett vagyok, hogy mivel az ellenzék -- az előbb említett stratégiai döntés hiányában -- a teljes amoralitásban létezik, nyugodtan létre lehet hozni egy amorális koalíciót a bal- és jobboldali ellenzék között, és ennek az együttműködését lehetőleg korlátozott mandátummal, az alapvető jogállami intézmények helyreállítására korlátozva mindent meg kell tenni a most következő választások megnyeréséért. De most már világos, hogy ez sem történik meg, aminek az oka látszólag a pártok "ideológiai" és érdekkülönbségei, de valójában a politikai erkölcs egyöntetű hiánya.

Politikai erkölcs alatt értem mindenekelőtt azt a belátást, hogy a legfőbb jó egy nyugatias politikai rendszerben a kiegyensúlyozott liberális demokrácia, és ennek helyreállítása minden (ellenzéki) párt vitán felül állóan legfontosabb ügye kellene, hogy legyen. A liberális (vagy polgári) demokrácia nem egy a sok programpont -- és még csak nem is az első a programpontok -- között, hanem Nyugaton az alapvetés, konstitúció, a politikai közösség formája és a politikai cselekvés kerete, ezért ha tetszik, a mai körülményeink között maga a szükséges ellenzéki forma is -- ha a politikát helyre akarjuk állítani --, amelyhez képest minden más csak lehetőség és részletkérdés, amely nélkül nem lehetséges politika. És nincs is. És ha nincs ez a szemlélet, akkor valójában ellenzék sincs, mert a lényegben ignorancia és megalkuvás van. Nyűglődés, mellébeszélés, erkölcsi és anyagi korrupció. Ami van. (Nem mellesleg a liberális demokrácia sosem volt nálunk a politikai közösség formája, vagy lényege, legföljebb jogi konstrukció. Sosem volt része az átfogó társadalmi kultúrának. Ezért is lehetett megdönteni, és ezért ma is csak cél, amelyet mindazonáltal a hazai viszonyok közé kéne bevezetni.)

A liberális demokrácia nem egyike a politika javaknak, hanem a legfőbb jó, és mint ilyen logikailag, erkölcsileg és a politikai cselekvésben is megelőz minden mást. És ha -- mint ma -- nincs liberális demokrácia, akkor mindennek erről kellene szólnia az ellenzéki oldalon: nem a 3-as metróról, nem az oktatásról, nem a lopásról stb. Amíg a választók nem értik -- és nem azért, mert ne lennének képesek felfogni, hanem mert senki sem tanította meg rá őket --, hogy a liberális demokráciáért folytatott küzdelem miért életbevágó az ország szempontjából és miért kell elégnek lennie az ellenzék egyesítésére, illetve ehhez képest egymás nácinak és migránssimogatónak bélyegzése, az egyedi programjaik, pláne a politikusok múltbeli szerepe miért mind másod- és harmadlagos kérdések, akkor a nemzetnek nincsen jövője és nincs, ami épp e legfontosabb platformon közös cselekvési programot adjon az autokrácia elleni harcban. Ennek hiányában pedig marad a mai (nemzeti) hanyatlás és (ellenzéki) szétforgácsoltság.

Természetesen akár az autokrácia parlamentjéből való kivonulásnak, akár a széles (az amoralitását csak a liberális demokrácia iránti elkötelezettséggel felülírható) együttműködésnek seregnyi egyéb gátja volt/van (ezek között a politikusi tehetségtelenség, a partikuláris hatalmi érdekek, a Fidesz fizette meghatározó elemek destrukciója az egyes pártokban, az ostoba reménykedés a Fidesz konstruktivitásában, "normalizálódásában" vagy éppen legújabban a szavazói "bölcsességben"). Ennek ellenére az egyetlen legfőbb oka az általános inkompetenciának a liberális demokrácia intézményrendszerének relativista megítélése éppen azok körében, akik magukat demokratikusnak nevezik, de valójában se kulturálisan, se politológiai értelemben, se a gyakorlati értékét illetően nem ismerik azt, amit védeniük kellene. Így aztán maradnak az egyaránt silány ideológiák és silány érdekek mentén történő csatározások, védekezések és elvérzések. (Ezért is nevetséges a Jobbikkal szembeni balos ágálás: ha a liberális demokrácia és garanciáinak helyreállítása lenne  -- nota bene a közös -- cél, akkor a Jobbik lehetne bármennyire rasszista, az intézményrendszer megvédené ellene a társadalmat. De hát a törzsi ideológiákon építkező baloldal ezt nem érti.)

A megelőző lassulás, majd 2010-től a fokozatos visszafordulás a rendszerváltáskor még egyenes vonalúként és egyenletesként elképzelt mozgásban alapvető tanulságokkal szolgálhat magunkról. Például:

- Alapvető kompetenciák hiányoznak a magyar társadalomból a kapitalizációnk és a modernizációk történeti töredezettsége miatt, amelyekről mit sem tudott a politikai osztály 30 évvel ezelőtt, és ma sincs felkészülve ennek a hiánynak az -- immár más történeti helyzetben való -- kezelésére. A politikai osztály és a közéleti értelmiség termékeny önkritikája és jelentős vérfrissítése nélkül esélyünk sincs legitim, produktív nemzeti stratégia kialakítására.

- A magyarok legerősebb késztetése -- az egoizmus és az etnicizmus (a nemzeti traumák nyomán kialakult sérelmi-védekező ösztönből és a modernizáció töredezettségéből együtt következő) roppant káros kombinációja -- még hosszú évtizedekig velünk marad, ha Orbánt sikerülne is elküldeni. (Erre a késztetésre épít Orbán politikája, amikor az egyén/család egoista horizontját és a nemzet/etnikum kollektivista horizontját szólítja meg és ellenséges a köztes intézményekkel szemben, mint a társadalmi bizalom, az önkormányzatok, a piac, a civil társadalom, az állampolgári kezdeményezések stb., és ugyanezért olyan sikeres a hatalmi stratégiája explicit elnyomás nélkül is: mert nemcsak létező, hanem a domináns beidegződésekre épít.) Ezzel a ténnyel szembe kell nézni és nem szabad úgy tenni, mint amely a budapesti politikacsinálás öt négyzetkilométerén meghaladható.

A demokratikus ellenzék nem annyira demokratikus, mint racionalista: ezért nem érti, hogy egy töredékesen modernizált országban legitim az elfojtottságban, irracionalitásban, traumákban rejtőző politikai akarat is. Ez a racionalizálatlan, reflektálatlan akarat viszont kellő empátia mellett kiindulópontja lehetne -- az egoizmusok helyett -- a koordinációra képes individualizmusok és -- az etnicizmus helyett -- a modernizációs nacionalizmus felé való elmozdulásnak, ami viszont már komoly politikai tőkét jelenthetne az országnak. Magyarul, nem szabad lemondani a létező kultúránk műveléséről -- ez mindenképp termékenyebb hozzáállás, mint meghaladni akarni azt.

- Az eddigiek arra figyelmeztetnek, hogy az egyetlen legfontosabb feladata azoknak a politikusoknak, akik valóban a közjóért munkálkodnak, a liberális demokrácia (mint a legfőbb politikai jó) stabilitásának: intézményrendszerének és kultúrájának elültetése a társadalomban. 

- Ugyanakkor nem lehet a liberális demokrácia mögé állítani egy szegényedő, lemaradó politikai közösség túlnyomó részét a biztonság, a gazdagodás és az identitások megélhetőségének reális perspektívája nélkül. "Európába, de együtt" -- valahogyan. Ami távolról sem egy egyszerű kérdés, tekintve a globális értékteremtési struktúra és a versenyképesség kritériumainak rohamos átalakulását, amelyben Magyarország egyelőre alig kapott lapot.

- Ahogy az EU-nak sincs pontos jövőképe, úgy Magyarországnak sincs EU-képe. Ennek a kettős hiánynak az orvoslására -- a saját érdekünkben -- hathatós kampányt kell indítani az Unió döntéshozatali fórumain.

Mindenesetre nyolc év MSZP-vezette pangása, majd az újabb nyolc év nemzeti szocialista rombolása után már az is kihívás lesz, hogy a helyzetünket értékelni és érteni tudjuk. Félek tőle, olyan mélyre jutottunk kulturális, szociológiai, politikai stb. tekintetben, hogy a mai állapotunkat is csak utólag fogjuk tudni rekonstruálni, ha egyáltalán. A ránk váró feladatok fényében az ellenzék mai -- majdhogynem frivol -- viselkedése nem a kiutat mutatja, hanem a válság mélységét.

Orbán szerint az a választások tétje, hogy ki nyer ebben a harcban. De valójában erről a harcról van-e szó? Ismert, hogy Magyarországon a nagy többség elutasítja a migrációt (általában elég xenofóbak vagyunk) és megközelítőleg hasonló többség EU-párti. Nos, ebből igazán nehéz lenne Orbán tézisét igazolni. Nincs is olyasmi, amivel lehetne. Nemzeti és globalista kéz és kézben jár, legfeljebb kis lépésváltással, eltolódással, a két szélen függetlenedve egymástól.

Egy másik metszetben: a fiatalokat (15-34 éveseket) vizsgáló kutatásokban az ábrán látható értékpreferenciák tükröződnek itthon és néhány környező országban. Két dolog minimum kiolvasható belőle. Egy, a fiatalok nyugodt, ún. polgári életre vágynak és nagyon kevéssé érdekli őket a politika. A másik, hogy Magyarország nem tér el jelentősen az értékrendjében a térség országaitól, leszámítva talán állampolgárainak sajátos egoizmusát.

Mi a hatalmi gondolkodásmód "feladata" ilyen körülmények között, ha aljas? Szítani a politikai ellenségeskedést, hogy egyrészt növelje a politika szerepét az értékrendeken belül, másrészt világos választóvonalak és konfliktusok mentén próbálja meg felülírni az egyébként a legtöbb embert összekötő értékeket.

Ami a nemzetiek és a globalisták konfliktusát illeti, ez ennek a törekvésnek a része. Az emberek túlnyomó része sikeres nemzet tagjaként akar a világban élni. Továbbmegyek: a személyes teljesítményén és értékrendjén túl a legtöbbünk abban a közösségi érzésben is szívesen osztozik, ami nemzetté tesz minket, és hajlandó a saját és mások sikereit valamilyen módon a nemzethez is kötni (ennek híján pl. nem lennének szurkolói a magyar sportnak).

Ugyanakkor nagyon kevés magát (a "globalistákkal szemben") kifejezetten a nemzeti oldalra soroló ember hiheti komolyan, hogy egy nemzet lehet sikeres anélkül, hogy a világgal is el tudná ismertetni a teljesítményét. Magyarul, a világban kell élni ahhoz, hogy nemzetben is élni tudjunk. (Ennek ellenére a nemzeti oldalon elvétve esik csak szó a teljesítményről, ami egy nemzetet valóban naggyá tesz.) A világgal összeférhetetlen értékek kizárólagos, vagy akár csak súlyos felmagasztalása biztosan egy nemzet elszegényedéséhez és boldogtalanságához vezet.

Nem nehéz ebből levonni a megfelelő következtetést: két marginális szélsőség között a magyarok túlnyomó része "nemzeti" és "globalista" egyszerre, és ha politikai értékkülönbségek vannak közöttük, azok máshol keresendők. (De megint, az értékek pontosabb szétszálazásában az aljas hatalmi gondolkodásmód nem érdekelt, mert akkor nem tudna olyan egyszerűen manipulálni. Ezért egy széles árok két oldalára rendeli az összes lehetséges értéket, esetünkben a "nemzetiek" és a "globalisták" köré. Ez volt Orbán mai beszédének egyik legfontosabb célja.)

Röviden, ha hagynák, a "világban boldogulni képes nemzet büszke tagjának" pozíciójával azonosulna a polgáraink túlnyomó része. Amit egyébként a 75% körüli EU-pártiság és azonos mértékű nacionalizmus (xenofóbia) is tükröz. Az a tény, hogy e két adat nem összeegyeztethetetlen egymással, pontosan mutatja, amiről beszélek -- és pontosan mutatja, hogy milyen bonyolultak az emberi értékrendek, és milyen káros, ha a politika durván beavatkozik ezekbe.

És ha valakinek van még egy perce ez után, gondolkodjon el rajta: mennyiben is tartható Orbán és társasága nemzetinek?

Grósz Károly fehérterroros beszéde, egy évvel a pártállam bukása előtt. "A harc eredménye csak tőlünk függ, mert osztályharc lett ez a javából. Attól, hogy képesek vagyunk-e visszanyerni önbizalmunkat, magunk mellé tudjuk-e állítani a józan erőket, s ha kell az ellenséges ellenforradalmi erőkkel szemben határozottan fel tudunk-e lépni. Ha igen, megmarad a rend, a biztonság, túljutunk gazdasági nehézségeinken, megőrizzük értékeinket és egy új, korszerűbb, hatékonyabban működő magyar szocializmust hozunk létre. Ha nem, az anarchia, a káosz – és ne legyen illúzió – a fehérterror fog eluralkodni."

Orbán Viktor, 2018. "Ne áltassuk magunkat, nekünk nem a vérszegény ellenzéki pártocskákkal kell megküzdenünk, hanem egy nemzetközi birodalommal... (...) Külföldi konszernek és belföldi oligarchák által kitartott média, hivatásos béraktivisták, bajkeverő tüntetésszervezők, nemzetközi spekulánsok által fizetett ngo-k láncolata van jelen. (....) Csak akkor tudnak győzni, ha sikerül megbontaniuk az egységünket. (...) Nem érvelnek, hanem cenzúráznak, nem harcolnak, hanem csípnek és rúgnak. Mi szelíd és derűs emberek vagyunk, de nem vagyunk sem vakok, sem balekok, ezért a választások után elégtételt fogunk venni erkölcsi, politikai és jogi értelemben. (...) Elég egy ügyefogyott kormány, egy félresiklott választási eredmény, és máris elveszik minden, amiért megdolgoztunk."

Még a szövegek felépítése is hasonló. Vicces lenne ennyi kiszámítható, ásító tompaság, ha nem a bőrünkre menne. De (megint) arra megy. Ezek (mindig) ugyanazok.