1000 leütés

Tamás Gáspár Miklós minden bizonnyal a hosszú magyar ezredforduló (1985-2030?) egyik, ha nem éppen "a" legfontosabb hazai gondolkodója, és nem azért, mintha mindig annyira igaza lenne -- talán nem is ez a gondolkodás általában vett legfontosabb hozadéka sem --, hanem mert annyira szívósan, kérlelhetetlenül, önmagát és olvasóit sem kímélve, már-már szélsőséges elánnal gondolkodik -- természetesen roppant magas színvonalon, nem okvetlenül rendszeresen, de rendszerre törekedve. A gondolkodó per definitionem gondolkodik. És TGM gondolkodó. Nem egyszerűen esszéista, szerző vagy kommentátor. A műveltsége, erkölcsi integritása és érdekessége csak ennek következménye.

A most kiadott legújabb írásában Kádárról és a magyar kommunisták önreflexiójának korlátairól, vagy még pontosabban az önreflexió és a valóság összeütközéséről és az előbbi önmegadásáról -- magyarul a kommunisták elméleti céljainak vereségéről -- beszél. Engem egy kérdés izgat mégis; mit akar ezzel elérni a kommunista TGM, és ha már levonta az előbbi konklúziót, mitől marad meg annak, ami -- ti. kommunistának.

TGM szerint Kádár '56-ban döbbent rá a magyar prolik fasizmusára, ami a korábbi -- a sztálinizmushoz kötődő -- illúzióvesztéseit megspékelve járult hozzá a magyar szocializmus (=kádárizmus) realista politikájának evolúciójához, az eszme helyett a szocialista jóléti állam, a forradalom helyett a stabilitás választásához. TGM azonban nem veszi komolyan József Attilát: "Talán dünnyögj egy új mesét, fasiszta kommunizmusét". És főként emögött a valóságot: hogy van az a szociológiai jelenség, amely politikai értelemben rendszertől függetlenül szélsőségeket képez, és ez nem a kommunizmus vagy a fasizmus problémája -- ezek csak manifesztációk --, hanem a "népé". TGM ideológiákat objektivál és (per)traktál jó ideológusként, de megfeledkezik az ideológia marxi definíciójáról (is): hogy az csak, tkp., a látszat. 

Az ideológia -- hamis tudat. Látszat, szimulákrum. Ilyen látszat a kommunizmus és a fasizmus is, amelyet még a körültekintő gondolkodók is szeretnek önálló életet élő politikai realitásként láttatni, amelyet a különböző korok és helyzetek kiválasztanak a rendelkezésre álló (fogason függő) politikai doktrínák közül. Pedig ezek is csak valaminek az elleplezésére szolgálnak: elleplezésére konkrétan a mindenkori "nép" (a vesztes, kiábrándult, elidegenedett tömeg) valós csalódásának, bosszúvágyának és -- persze politikailag incitált -- tettlegességének. Egy aktuális (szélsőséges) ideológia törvényszerűnek, logikusnak és szisztematikusnak -- röviden: narratívának -- tünteti fel azt, ami több ezer éves tapasztalat: hogy az alul lévők és az elégedetlenek szét akarják rombolni a középen és felül lévők által meghatározott kereteket. Az, hogy ezt a modern tömegdemokráciák korában politikai ideológiák mentén teszik, esetleges csupán. Részletkérdés.

Az ideológiáknak a politikát megelőzően szociológiájuk van. Így lesz megszívlelendő ma is, amit TGM megemlít, de nem vonja le belőle a konzekvenciákat: "a forradalmi hatalom – a Nagy Imre-kormány, az MSZMP – zavarban volt, mert nem voltak szavai a << nép >> bírálatára." Ma sincsenek. A Fidesz hatalma mögött nagyobb részt a kisemmizett nép szociológiája (kisebb részt a lekenyerezett álpolgárság nyereségvágya) áll.

A nép (a proletariátus, a prekariátus, a plebejusság, a démosz) -- hála a jólét és a műveltség növekedésének egyre nagyobb kényelemben ugyan, de -- mindig újratermelődik. Ezért a szélsőséges ideológiák is. A nép sosem a harminc vagy hatvan évvel korábbihoz hasonlítja az életét, hanem az aktuális elitéhez (nevezzünk ennek bármit), ezért az igazságosság népi definíciója mindig az egyenlőség marad -- akár a szabadság, akár az esélyek, akár az abszolút jólét kárára. Ha ez az egyenlőség (vagy intuíciója) megrendül, akkor rendre lábra kapnak a szélsőséges ideológiák, és teljesen mindegy, hogy éppen milyen habitusban teszik.

Az ideológusnak ezek történetében gondolkodni az értelem félrevezetése.

És miért marad TGM mindennek ellenére -- de akárcsak annak ellenére, amit maga levont a kommunizmus irrealitásából -- kommunista? Ezt talán megválaszolja magának, de szerintem -- az előbbiekből is következően -- nem ez a fontos kérdés, a kommunizmusa ugyanis esetleges. TGM priméren népfelszabadító. Ez része az integritásának és mint ilyen analóg a gondolkodói szívósságával és radikalizmusával. A népet felszabadítani -- amely folyamatosan újratermelődik, lásd a korábbiakat -- ugyanis lehetetlen és értelmetlen küldetés, de semmi másban nem mutatkozik meg jobban egy gondolkodó küldetésének radikalitása, integritása és végtelensége.

A magyar helyzet paradoxona, hogy legnagyobb gondolkodónk (a fenti értelemben) a helyzet -- benne a saját helyzete -- nem ismeretében él.

A világban háború zajlik az különféle mélységű autokratikus uralmi rendszerek és a liberális demokráciák (a nyugati civilizáció) között, amire az utóbbiak is lassan kezdenek rájönni. Ahogy minden háború esetében, az uralom mellett az eltérő uralmi logikák (itt globálisan) normatív igényű elfogadtatásáért megy a küzdelem. A NER célja (és egyre nyilvánvalóbban Moszkvától kapott és Peking által kihasznált küldetése) egyfelől az EU bénítása, másfelől kvázi politikai vámpírként a hazai társadalmi és politikai ellenállás végleges felszámolása a nemzet (gazdasági, kulturális, infrastrukturális, közösségi) erőforrásainak elszívásával, egy részének tönkretételével, a másik részének centralizálásával, a források ellenőrzésén túl a digitális és adminisztratív ellenőrzés erősítésével, majd teljessé tételével, és végső soron a demokrácia maradékának felszámolásával (amelyben komoly lépés lehet előre az önkormányzati választások után tervezett alkotmányrevízió). Aki nem látja az ország elképesztő romlását az utaktól az egészségügyi és az iskolarendszeren át az általános erkölcsi állapotunkig, aki nem látja mindennapi életünk tervszerű rombolását, annak nyilvánvalóan súlyosan deficites az értékrendje.

A helyzet veszélyességének világos hirdetésére volna szükség az ellenzék oldaláról. A töketlen MSZP kollaboráns gyakorlata után üdítő látni, ahogy a Momentum és a DK végre arra kezdi használni az EP-t, amit a nemzet érdeke kíván: az Orbánnal szembeni ellenállásra, illetve a Néppárt és Merkel ostoba appeasement politikájával szembeni európai ellenállás élesztgetésére. Nem véletlenül reagált Orbán köre ilyen dühödten: a nagy mű még nincs kész, feltehetően még megakasztható. A mi szempontunkból: még nem veszett el minden, még van esély a bűnözők visszaszorítására és megtörésére.

Aggasztó, ahogy a hazai ellenzéknek semmilyen narratíva (=az ország és az ő -- a baloldal -- közös történetük) nem áll rendelkezésére, hogy felvegye a versenyt a Fidesz historizáló, etnicista, sérelmi-támadó világképével. Ennek az egyik oka -- a műveletlenségük, a politikai érzék hiánya és a nem akarás mellett -- az, hogy nincs jövőképük sem, nem tudják se együtt, se külön-külön,  hogy milyen jövőbe és milyen világba kell illeszkedniük, hogy kompetensnek, modernnek és vonzónak tűnjenek. A baloldali politikai pártokban tapasztalható szellemi igénytelenség párját ritkítja a magyar történelemben is. Vélhetően nem volt még ilyen orszak a totalitarizmusok éveit leszámítva, amikor ennyire silány alakok álltak országos pártok élén és gerincében. (Meg is lehet nézni a gerincet!)

Pedig -- a baloldalon belül most a progresszív-ballib oldallal foglalkozva, bevallom, az óbaloldali, antikapitalista-forradalomlegyenvagycsaklenyúljukazadófizetőket/najóelőbbnyúljukleőketaztánbeszéljünkaforradalomról horizontja már azóta nem érdekel, hogy Marxot sem értik -- a feladat nem lenne túl bonyolult. Nem egyszerű, de megoldható lenne, ha valakik komolyan gondolnák. A világ a technológia, a tőke és a magasan képzett funkcionális munkaerő további koncentrációja felé halad, miközben tovább várat magára a nyugati társadalmak szolidaritási (elosztási) és hatékonysági szempontjai közötti egyensúly megtalálása és/vagy célul tűzése, ismert módon erősödik a klímaváltozás-diskurzus, az EU legitimációs logikája hiányos, ám egyszersmind megoldatlan a nemzetek szerepe egy integráltabb Európában, és -- hogy ne terjeszkedjek túl egy emészthető mandátumon -- nem világos a szimbolikus és értékrendnek az a kompendiuma (ideértve a szaporán magára találó legkülönfélébb identitások és a jelentést adó hagyományok koordinációjának mikéntjét), ami a jövő Európáját jelentheti. Esetleg megpendíthető még a munkaerőpiaci modernizáció (az oktatástól az FNÁ-ig), az előregedés meg a migráció. Alapkérdések, nagy kérdések, semmi maszlag, a resztli érdektelen. Olyasmi, amiből a ballib választó érzi, hogy a lényeghez kerül közelebb az élete és a lényeg hozzá. Meg van szólítva.

Ha az olvasó visszatekint az elmúlt tíz évre, talán egyetért velem abban, hogy ilyen vagy ehhez hasonló kérdésekről, amelyek a jövőkép meghatározását megelőznék, az égvilágon semmilyen nyilvános vita nem zajlik baloldali politikai közegben; tíz év után az egyetlen nyilvános vita arra terjedt ki, hogy a nyomorult választó Karácsonyt vagy Kálmánt válassza, a félvakot vagy a sántát. És ennek is örülni kellett, és a nép örült is. Ej, micsoda előrelépés!

A jövőképről a fenti terminusokban gondolkodva (de tőlem lehetne teljesen más is, csak valami) el lehetne jutni egy modern (magyar!) progresszív felfogásig ("ilyen és ilyen országot akarok, erre teszek ajánlatot a választónak") amelyre lehetne narratívát építeni, amely közérthetően közvetítené a választók felé, hogy a magyar történelem "haladó" vonulatai mint mutatnak a jelzett jövőképre, Berzsenyi, Petőfi, Kossuth, Garbai, Jászi, Kéthly, Bibó meg még harmincan hogyan lehettek előképei az igazságos, hatékony, európai Magyarországnak, és miért kell a választónak a képzeletbeli, jelentősen javított progresszív oldalra szavaznia, hogy beteljesítse legjobbjaink küszködését (amiért jó néhányan életüket adták, tehát nem azért, hogy Szanyi Tibor új pártot alapítson) és egyszersmind biztosítsuk gyerekeink jövőjét ezen a néhány tízezer négyzetkilométeren, ami soha senki másnak nem lesz annyira fontos, mint az itt élőknek.

Meg ilyesmi.

És láthatóan egy büdös szót nem kell közben vesztegetni Orbánra. A lényeg ugyanis ma és a jövőben is orbántalan. A magyar nép van. Ezzel kell valamit kezdeni a József Attila és a robotizáció közötti térben. És elárulom, lehetne. Sőt. De hát ha valakiknek a horizontján Orbán a felkelő nap, amelynek a fényében látnak és láttatnak mindent, akkor persze aligha.

A szexualitás az élet fenntartása (az önfenntartás és az önvédelem) utáni legerősebb emberi ösztön, ezért a legerősebb motiváció. Tartós elnyomása lelki és testi zavarokhoz vezet, de még a meg-/kiélésének időszakos hiánya is egyensúlytalanságot okoz a szervezetben. Nem véletlen, hogy a szexualitás és megélésének szabadsága mindig a különféle megváltó ideológiák fő ellenfele volt, mégis -- ha őszinték vagyunk az eredményeikkel kapcsolatban, ami a féken tartástól a funkcionális mederbe terelésen át az elnyomásig terjedt, kötődjenek ezek a törzsi kultúrák egy részéhez, a kereszténységhez, a tradicionalista konzervativizmusokhoz vagy éppen a "kommunista erkölcshöz" -- lépten-nyomon vereséget szenvedtek tőle.

A szexualitás erkölcsi megítélésének máig irányító szempontja a "normalitás", amelybe a magyarok többsége szerint egyelőre nem tartozik bele a homoszexualitás. Ezt is -- mint feljebb -- az ösztön megélésének szabadságaként (azaz kényszerként) tárgyalom, nem a szeretet megnyilvánulásaként. Az ösztönhöz kötődő kényszerrel (a szexualitás kifejeződésével) szembeni ellenállás -- akár személyes, akár társadalmi parancsra -- a fentiek értelmében súlyosan károsítja emberek lelki és testi egyensúlyát, ezért aligha igazolható puszta erkölcsi normákkal. Ezek az erkölcsi normák ugyanis ebben az esetben emberellenesek. A magyarok többsége (illetve sokan mások a múltban és a jelenben) tehát nem viselkedést akar erkölcsi normákkal szabályozni (ami az erkölcs egyedül érvényes funkciója), hanem biológiai késztetéseket, ami -- ha már erkölcsről beszélünk -- helytelen. Ergo, ami a hagyományos erkölcs (a normalitás) szerint bűnös vagy abnormális, annak az elnyomása mégis lehet helytelen. A homoszexualitás megélésének erkölcsi, pláne jogi tiltása helytelen.

Ettől független kérdés, hogy az erkölcsi tiltás helytelen volta maga után vonja-e az elismerés kötelességét, azaz a normalitás (az optimális társadalmi gyakorlat) a homoszexualitással kapcsolatban a toleranciát vagy az elismerést írja-e elő; más szavakkal, segítse a társadalom a homoszexualitást egyenlő pozícióra szert tenni a heteroszexualitással a jogban, az erkölcsben és a mindennapi publikus gyakorlatban? Még korábbról kezdve: hozzátartozik-e a szexualitás mint ösztön szabad megéléséhez az elismerés és az így értett egyenlőség. Szerintem nem. Az ösztön jelentette kényszer megélése szexuális aktusokhoz kötődik, nem erkölcsi normákhoz. A szexualitás az iménti gondolatmenet fényében magánéleti (nem publikus) kérdés; ám valójában minden szexualitás az (leszámítva a szexipart, a pornót és a szexmunka utcán zajló értékesítési részét). A Pride az én szememben publikussá teszi a homoszexualitás ösztönrészét és éppen úgy erkölcsi kérdést csinál belőle, ahogy az ösztön cenzúrázói erkölcsi elvárássá emelnék a cenzúrát. Mindkét részről összekeverik a homoszexualitás ösztön- és erkölcsi komponensét, amelyeknek semmi közük egymáshoz: kategóriahiba (vagy manipuláció) az utóbbival tiltani az előbbit (a homofóbok esetében) és az előbbivel indokolni az utóbbit (a Pride esetében). És valóban, a Pride ízléseket is sérthet (kvázi "ízléstelen", de ilyen lehet sok minden más már bevett szubkultúra gyakorlata is).

A homoszexualitás és a tágabban vett erkölcsi egyenlőség kapcsolata (ideértve a vágyak és akaratok egyenlő elismerését is) bonyolult kérdéseket vet fel. Sok más egyéb mellett, amit nem tárgyalok, az egyenlőség generikus volta (parttalansága) olyan -- főként szimbolikus, identitásokkal és soft powerrel kapcsolatos -- koordinációs problémákat hoz a nyugati társadalmakba (amelyeket korábban az ún. természeti törvény és a szokások irányítottak), amelyek megoldása nem képzelhető el piaci alapon vagy hagyományok/szokások alapján, csak állami beavatkozással. Ez viszont olyan monstrumot növeszt a személyes és közösségi autonómiák fölé, amelynek kisajátításához egyre nagyobb koncentrált érdek fűződik, tehát egyre veszélyesebbé, ellenőrizhetetlenebbé és manipulatívabbá válik. Mivel mindig lesz egyenlősítendő mező/aspektus a szimbolikus térben, az állam vagy a befolyásolásának megszerzése folyamatos harccá válik az identitások képviselői között, amelynek megszüntetése érdekében, megfordítva, elindulhat az identitások visszaszorításáért folyó harc is. De ez persze mind nem érdekli az egyes indentitásharcosokat, akik nem kollektív cselekvési problémát látnak a saját ügyük optimális kezelésében, hanem kizárólag a saját ügyüket.

Összefoglalva, konkrétan a homoszexualitás ellen átfogó erkölcsi igénnyel fellépni tévedés, de erkölcsi kérdéssé tenni is az. Nincs pusztán a homoszexualitásnak olyan erkölcsi mozzanata, amely előírhatná a jogi, társadalmi, gyakorlati elismerését, illetve ilyesmire csak az egyetemes emberi egyenlőség részkérdéseként számíthat, ami viszont tágabb koordinációs problémákat vet fel az együttélésben. A megoldás mégis csak az -- amivel egy módszertani konzervatív hozzájárulhat a probléma kezeléséhez --, hogy a magánéletet üdvözöljük (ideértve a magánéleti gyakorlatot, pl. utcai kézen fogást, puszit, egyebeket, amit a közerkölcs a heteróknak is elnéz), a joggal csínján bánunk, a szokásoknak és hagyományoknak az elismertetés irányában való megerőszakolásától pedig őrizkedünk.

Nem akarom sorolni azokat a születésüknél, neveltetésüknél vagy -- ezeknél bonyolultabban -- az érdekeiknél fogva bunkó közszereplőket, akik az utóbbi tíz évben rapid módon lepték el az életünket. Annál is kevésbé, mert az egyes bunkók, házastársaik, haverjaik és spanjaik eseti felemelkedése a politikai színpadra nem példa nélküli a történelemben, aminek nyilvánvaló köze van a politikai karrierek Machiavelli óta tudott részleges amoralitásához.

Az egyes emberek bunkóságának hosszú évszázadai alatt azonban alapvetően érintetlenek maradtak azok a mércék, amelyeknek a civilizációnkat köszönhetjük. Ezeket a mércéket filozófusok, teológusok, irodalmárok, nota bene politikusok és államférfiak, általában a szellem és az alkotó gyakorlat emberei fektették le és ügyeltek a folyamatos gondozásukra, átörökítésükre, kultiválásukra. Ezek a mércék tették a Nyugatot naggyá. Ezekre volt -- joggal -- büszke még akkor is, ha ezek mellett számos bűnt követett el saját kebelén belül vagy egzotikus (exōtikos, a.m. külső, nem hozzánk és a normáinkra tartozó, idegen) népekkel szemben.

Az ellenben, amit Magyarországon tapasztalunk és a demokrácia elfajzásának eredménye, ma békeidőben üti fel a fejét olyan magától értetődéssel, mint utoljára a múlt század totális rendszereiben tette. A szellemellenesség, a hivalkodó erkölcstelenség, a prosztóság és a kegyetlenség eddig is léteztek, de csak totális rendszerekben voltak hivalkodóak, csak ezekben pályáztak normatív erőre. Ma nyilvánvalóan olyan civilizációellenes fordulatot jeleznek a közérzületben, amelynek hatásai beláthatatlanok.

Az egyes bunkóknál tehát sokkal vészterhesebb a bunkóság áradása, helyfoglalása a közélet csúcsain, majd normaként való alászáállása a mélyrétegekbe. Eddig a bunkóság bizonytalan volt magában, félt a civilizáció normáitól, ma viszont békeidőben intéz kihívást ellenük. Az egész eredete -- amivel persze a tahóság hazai vircsaftjának kritikusai nem akarnak szembenézni -- a demokrácia, a plebejus öntudat megerősödése, a normativitásellenes konszenzus (miután az elit nagy része is lenullázta magát), de ami még fontosabb, az elit mércéi -- a civilizáció -- elleni lázadás.

Pedig ez is olyas jelenség, amit már a "régi görögök" is pontosan ismertek. A prosztóság kiválasztja a maga képviseletét, amely viszont szenvedést zúdít rá. A demokrácia (kvázi liberalizmus, civilizáció és hagyományok nélkül) éhezésbe, háborúba és pusztulásba hajtja a prosztóságot -- az elit megmaradt kiábrándult részének béna semmittevése és bizonyos fokú kárörvendése mellett, amit aztán válsághimnuszok alkotásával tesz emlékezetessé (elsősorban önmaga számára).

A rogánok, orbánok, habonyok, szanyik, trumpok, salvinik és velük a másod- és harmadvonalaik felemelkedése közös munkánk eredménye, amelyben része van a demokrácia logikájának, a kulturális medián folyamatos süllyedésének, a libertinizmusnak és az erkölcsi relativizmusnak, a vágyközpontú gondolkodásnak, a prosztóságot eddig elterelő konzumerizmus 2008-2009-es megrendülésének és a politikai számításnak.

Ez olyan trend, amellyel szemben már csak a mesterséges (közvetett) intelligenciában lehet bízni, az emberiség maga az általános közvetlenségében már elesett; a gátak áttörtek, már nem lehet visszaépíteni őket.

Az ember jellemzően nem azért ír, hogy önmagát reciklikálja, ezért sok mindent nem írok le újra, amit az utóbbi hónap Momentummal foglalkozó posztjaiban tettem. A párt főpolgármesteri választáson szerzett 14-15%-a gyengébb, mint az EP-választáson Budapesten szerzett szavazataránya (17-18%); ami azt is figyelembe véve, hogy nem vethető össze közvetlenül a két eredmény, első lépésben azt jelzi, hogy a jelöltje nem volt alkalmas, azt pedig biztosan, hogy nem volt elsöprő, kirobbanó, magával ragadó. (Értsd: a politikai hatékonyságra semmiféle garanciát nem jelent a tisztesség. Ideálisan a kettőnek együtt kell mozognia. Kerpel-Fronius pedig egy végtelenül tisztességes ember, nem "több".)

De a Momentumot sújtják az általam rendszeresen ismételt hiányosságai is, hogy nincs narratívája (története az ország és a saját kapcsolatáról: miért kelljen éppen ő?) és nincs stratégiája (amely túlmutatna a mai politikai érték- és a mai pártrendszeren, kvázi új logikai térbe helyezné a magyar politikát).

A Momentumnak a választás után -- ha tartja magát az adott szavához -- fel kell sorakoznia egy kétes értékű, tartású és múltú politikus, Karácsony mögé, amely jelzőknek nem mond ellent, hogy a budapesti választók rajonganak a sok pártot megjárt, simlis emberért. Természetes, hogy a nép a megnyerő, ám rossz karakterekeért rajong (erre bizonyítékul ott van jószerivel az egész történelem), mert a rossz felismeréséhez olyan képességek kellenek, amelyek egy átlagválasztóban nincsenek meg. Az, hogy ez a karakter miként fog szerepelni a konkrét választási küzdelemben, teljesen kiszámíthatatlan és a Momentumra is árnyékot vet majd. Ami még rosszabb, hogy a Momentum ezzel -- és azzal, hogy a saját degenerált kifejezésével élve: a "Fidesz-árvák" az előválasztási eredmények tanúsága szerint a fülük botját sem mozdították a párt lelkesült hívására -- hivatalosan is a baloldali história részévé, ezzel Gyurcsány szatelitjévé vált. Félő, egy hibás stratégia -- hogy indult az előválasztáson -- mostantól egyre rosszabb lépésekre sarkallja majd és a végén mélyen benne lesz a gyurcsányi koalícióban. Ebben is lehet liberális pártként 5-8%-kal evickélni, de nagyon kényelmetlen lesz erkölcsileg, politikailag, ízlésben. A baloldalon nem lehet radikálisabb és populistább (és aljasabb és tehetségesebb) Gyurcsánynál, akkor viszont mi marad?

Egyszóval nincs miért gratulálni. A Momentum rossz harcot vívott, amelyben ráadásul elesett. Nem mondanék le arról, hogy még felállhat, de ehhez összehasonlíthatatlanul okosabban kell politzálni. Végezetül hadd jelezzzem, hogy ez a cikk a Momentumhoz fűzött remények kritikája, és aki azt hozná fel ellene, hogy a legfontosabb Orbán leváltása és a Momentum csak lépjen szépen tovább a balos koalíciózásban, annak egy óvatos igennel válaszolnék, de hozzátenném, hogy ennek csak akkor volna értelme, ha a körvonalazott baloldali koalíció pártvezetőinek érdeke valóban az volna, hogy ez egyben maradjon és ütőképes legyen -- de nem ez az érdekük. Itt pedig megemlékezhetünk a szocik szerepéről a NER-ben és Gyurcsány egoista agendájáról, amelyek egyenként és együtt is szinte kizárttá teszik, hogy Tarlóst legyőzzék. Én sokkal inkább azt várom, hogy rövidesen egymásnak esnek és elkezdik fúrni a saját győzelmi esélyeiket.

Egy választ jelölj meg! Keresd meg a nézeteidhez legközelebbi választ akkor is, ha nem osztod teljes mértékben! Alul a megoldó kulcsok (súlyozott értékek) és a kiértékelés. Ne gondolkozz túl sokat egy-egy válaszon!

1. Ki számodra az első, ha meg kellene védened (a többi lehetőséggel szemben is)?

A. a szűk családod B. a nemzet C. önmagad

2. Melyek jelentik (vagy hozzák létre) a legnagyobb értéket a szemedben?

A. a piac  B. az állam C. a hagyományok

3. Mi szerint kellene élniük elsősorban az embereknek?

A. a közösségeik érdeke szerint, hiszen közösség nélkül nincs értelmes élet  B. A saját érdekeik szerint  C. A saját értékeik szerint

4. Mi engedhető meg leginkább?

A. az emberi élet szabályozása a közérdek szerint  B. a keresztény hittételeknek és/vagy az uralkodó civilizációs hagyományoknak megfelelő élet erkölcsi kitüntetése C. a teljes szabadság a magánélet megélésében és megmutatásában

5. Meddig terjedjen az állam befolyása a személyes életekben?

A. Érvényesítse az személyes életekben a közösségi értékeket  B. Biztosítsa a tulajdon, az életek és a civilizációs alapvetések védelmét, de ezen felül minden jogosultságának nyilvános vitákban kell eldőlnie  C. Az előbbin túl biztosítsa az emberi méltóság és mindenki identitásának egyenlő védelmét!

6. Mi legyen a nemzetgazdaság működését mozgató fő elv?

A. Az egyéni értékteremtés és vállalkozás szabadsága  B. az ország gazdagsága és versenyképessége  C. a humánummal és az erkölcsi renddel kompatibilis alkotóerő támogatása

7. Melyik fajta egyenlőség áll a legközelebb hozzád?

A. Nincs ilyen  B. Esélyegyenlőség (avagy bemeneti egyenlőség: egyenlő színvonalú oktatás, kiterjedt egészségügyei alapellátás, jog- és erkölcsi rend)  C. Redisztributív igazságosság (avagy kimeneti egyenlőség: az öröklött és az élet során felhalmozott anyagi és szimbolikus hátrányok folyamatos méltányos kiegyenlítése)

8. Mennyire fontos a nemzet a szemedben?

A. A saját sorsomnál is előrébb való  B. Fontos, amíg nem kerül konfliktusba a családom igényeivel  C. Fontos, de az emberiség jövője jóval fontosabb

9. Mennyire fontos a személyes szabadság a szemedben?

A. Nem mindenkit szabadna egyformán megilletnie, mert nem mindenki tud egyformán hasznosan élni vele  B. Csak akkor van értelme, ha nem sújtja túl nagy anyagi különbség az embereket  C. Kevésbé fontos, mint a közösség haszna

10. Egyetértesz-e ezzel: vannak értékesebb és kevésbé értékes életek?

A. Egyetértek, de még a kevésbé értékes életeknek is több esélyük van az ember szülőföldjén. B. Minden élet értékét az döntse el, aki éli, pl. egy nő dönthesse el, hogy meg akar-e szülni egy magzatot  C. Ennek eldöntésére csak a konkrét életek összehasonlítása ad lehetőséget, általánosságban nem tesz értékessé valamit csak az, hogy emberi

11. Tartozunk-e egymásnak csak amiatt, hogy emberek vagyunk?

A. Nem, bármiféle tartozás vagy kötelezettség csak konkrét személyek között jöhet létre  B. Igen, a mindenkit megillető emberi méltóság erkölcsi kötelezettséget hoz létre mindannyiunk között  C. Az általános emberi kapcsolatoknál erősebb köteléket hoz létre a közös kultúra

12. Egyetértesz-e ezzel: az emberi alapmotivációk fő katalógusa örök és változatlan?

A. Igen. B. Nem, mert fejlődünk. C. Nem, hiszen ezek irányíthatók bizonyos magasabb érdekek szerint.

13. Ha választanod kellene, kinek az életét kímélnéd meg leginkább az alábbi összevetésekben?

A. Két középkorú férfiét egy gyerekkel szemben.  B. Egy heteró párét egy homoszexuális páréval szemben.  C. Egy fehér nőét egy fekete férfiéval szemben.

14. Jobb lehet-e a robotizált, mesterséges intelligencia uralta világ, mint a mai?

A. Talán. B. Igen, mert kevesebb háború lesz és hatékonyabban lehet majd eloszatni a Föld erőforrásait és megtermelt javait  C. Nem, az emberi választások háttérbe szorulása a mégoly hatékony algoritmusokkal szemben is veszteség

15. Mi fölött érzel/éreznél nagyobb bánatot?

A. a Notre-Dame pusztulása  B. a Székelyföld elrománosodása C. a Székelyföld elnéptelenedése

__________________

Add össze a pontokat a válaszaid szerint, a betűk mögött az adandó pontszám.

1. A1 B2 C3

2. A1 B3 C2

3. A3 B1 C2

4. A3 B2 C1

5. A3 B1 C2

6. A1 B3 C2

7. A3 B2 C1

8. A3 B2 C1

9. A2 B1 C3

10. A3 B1 C2

11. A2 B1 C3

12. A2 B1 C3

13. A1 B2 C3

14. A3 B1 C2

15. A2 B3 C1

45       ajaj

35 - 44 inkább nacionalista vagy, mint bármi más

25 - 34 inkább konzervatív vagy, mint bármi más

15 - 24  inkább liberális vagy, mint bármi más

Ez a tágabban értelmezett centrumra vetített teszt, szélsőségeket (bal- és jobboldali szocializmusokat) nem mér. De ne ess kétségbe, tölts ki egy másik tesztet is bárhol máshol. Ez az én tesztem volt.

Ha egy (feltételes) Momentum-szimpatizáns, mint én, nézte a Partizán-vitát, sok szomorú dolog mellett, eszébe juthatott (volna), hogy Fekete-Győr András és Kerpel-Fronius Gábor legalább két dologban biztosan hibázott.

Egy, hibáztak azzal, hogy egyáltalán elindultak az előválasztáson csupa olyan párt képviselői mellett, akik ismertebbek, populizmusban és/vagy hazudozásban sokkal jártasabbak, és eszerint készítik fel a jelöltjeiket. KFG maga is elígért vagy 6-8 ezer milliárd forintot, ha jól számoltam (csak az időtáv nem biztos, jellemzően nem volt kihámozható a vitában, hogy a következő ciklusra, 2030-ig, vagy 2100-ig számol), ami egy kicsit kritikusabb nézőben nem okvetlenül emelte a fényét, de az övé így is eltörpült Kálmán, de Karácsony "költsége" mellett is. Ráadásul a "vita", vagy inkább kölcsönös udvariaskodás, nem is alkalmas arra, hogy nagyon ütköztessék az álláspontokat (tegyük fel jóindulatúan, hogy volnának ütközőpontok), hiszen egyik résztvevő se akarhatja a másikat annyira "megsérteni", hogy elidegenítse annak szavazóit.

A kijött közvéleménykutatás szerint nagy valószínűséggel Karácsony vagy Kálmán nyeri majd az előválasztást, és ezzel a Momentum rákényszerül egy olyan jelölt támogatására, amelynek mozgására semmilyen befolyása nem lesz és az vegyesen szándékosan és szimplán a balos inkompetencia működési logikájánál fogva ott fogja rombolni a Momentum imázsát, ahol tudja. Mindamellett és nem is gondolom, hogy ez a balos koalíció át fogja vészelni az időt a választásig, ami a Momentum hitelét ezen túl is erodálni fogja.

De ha már belement a vitába, amire csak a szereplési lehetőség miatt sem lett volna szüksége, KFG-nek egyetlen üzenetet kellett volna ismételnie: ez a város Orbán markában van, nem Tarlós az ellenfél, nem a szakpolitika a politika, a parkolási rendszer és háromszázhetvennyolc egyéb csibészség és lopás nem oldható meg anélkül, hogy a NER pusztulna. Márpedig Gyurcsány, Karácsony és az MSZP a maguk különböző fekvésében mind a NER-t erősítették eddig és fogják még, amíg az lesz. A NER nem tud úgy eltűnni, hogy ezek ne tűnnének el, hiába nyafog még mindig összefogásról a balos közvélemény. Ez az ország nem tartana itt, nota bene nem lett volna ilyen XX. százada, ha a (balos) közvélemény, különösen az értelmiség, ideértve a magát újraexponáló, a tagadhatatlan bátorságát csak a visszatérő károkozásával felülmúló Gulyás Márton, valaha is tudta volna, mi a dolga a nemzettel. Nem tudja, nem meri, nem teszi. Minden más csak porhintés és törzsi felláció, aki erre figyel, annak jussa a biztos vereség.

KFG pedig egy rosszul értelmezett centrista, egyensúlyozó álláspontból nem megváltoztatni akarja a politikai logikát, nem ad új narratívát, új keretet, új téteket a politikának, hanem kérődzik a main és konzerválja. Miközben a szakpolitikája per definitionem érdektelen.

Az egész vita, ahogy az előválasztás is veszteség volt és visszalépés a rendszerváltás szempontjából.

Magyarországon -- betudhatóan a szoros személyi függelmi rendszernek, amely az országot praktikusan az egész történelme folyamán, az egymást váltó politikai és gazdasági rendszerekben is jellemezte -- nem alakult a kapitalizmushoz való produktív hozzáállás. Ehelyett jobbról és balról egyaránt dominánsan kritikai hangvételben viszonyulnak hozzá és csaknem az egész társadalmat átjárja az a mítosz, hogy a kapitalizmus folyamatos korrekcióra szorul, ébernek kell lennünk vele szemben, mert kiforgat a pénzecskénkből.

Holott amiért legföljebb pénzecskét emleget a magyarok többsége (kvázi szegény), az azért lehet, mert még a XXI. század elején is a kapitalizmust akarja korrigálni ahelyett, hogy tanulna a múltból és keresné a kiterjesztésének lehetőségeit az állam, a hangadó értelmiség és saját hibás reflexeinek ellenében. A magyarok többsége nem teremt szoros összefüggést -- pedig elég kézenfekvő volna -- az osztrák és a holland életforma, szabadság és gazdagság, illetve a kapitalizmus és a polgári-liberális kultúra között.

Az orbánista értelmiség helyesli a kapitalizmushoz szükséges társadalmi kompetenciák szétrombolását, a maffiarendszerű közpénzlopást és az erkölcsi hanyatlást (arról a nem túl magas szintről is, ahol 2010-ben voltunk). Nyilvánvaló, hogy az erőforrások felélése a kapitalizmus és a versenyképesség halálát is jelenti. A cizelláltabbja (valójában rafináltan hazugabbja) azzal házal, hogy az orbánista gazdaságpolitika létrehozza a termelékeny nemzeti tőkés osztályt, amely az országot új lehetőségekkel ékíti fel. Ám semmi új nincs ezekben a lehetőségekben: szervezett formában a kommunizmus és a kádárizmus már tartalmazta őket a nemzet generációkra szóló romlását előidézve, a mai anómikus, rabló formájában pedig szerteszéjjel alkalmazzák a világban afrikai haduraktól kezdve korrupt latin-amerikai rezsimekig.

A balos társadalomtudományos, humántudományi értelmiség látja a rombolást, de a kapitalizmust illetően csak annak a szabályozási mintáiban nem ért egyet a jobbosokkal, miközben tipikusan fogalma sincs a prosperáló gazdaságok működéséről -- jellemzően posztmaxista, radikális ideológiai alapról támad.

Pedig a kapitalizus nagyon egyszerű, viszont annál kiirthatatlanabb emberi vágyakon és automatikusan fellépő koordinációs mintákon alapul, amelyek a kapitalizmus előtt (azaz a tőke alapú piacgazdaságot megelőzően, amelyben a munka és az áruk értéke egy részben spontán, részben intézményesített cseremechanizmusban, a pénz közvetítésével dől el) is léteztek, de ebben találták meg az optimális keretrendszerüket. A kapitalizmus társadalmi evolúció és nem a gonosz tőkés akarat terméke, ezért dőreség a puszta akaratot szembehelyezni vele. Minden kapitalizmuskritikában lehet részigazság (döntően jelenség szinten), de nem volt még olyan kapitalizmuskritika, amely aprópénzre váltva ne okozott volna kisebb-nagyobb szenvedést az áldozatainak.

A kapitalizmus makrorendszerét ugyanaz a csereaktus üzemelteti, mit bárkikét a lengyeltóti piacon. "Ennyiért adom, megveszed?" Makroszinten persze az egész némileg bonyolultabb, mert a személyes versenyképességtől az intézményes biztosítékokon és a manipuláción át a kapitalizmusellenes ágensekig (állam, szoci pártok, világmegváltó értelmiség, cronyzmus és lobbiérdekek stb.) sok minden rontja a hatékonyságát a rendszeren belüli kiküszöbölhetetlen rossz döntéseken túl. Ugyanígy igaz azonban, hogy bizonyos, széles körben utált és visszatérően "leleplezett" jelenségek (pl. a válságok, a hedge fundok) egészséges önkorrekciók, míg vannak megfontolandó, heteronóm (nem piaci) beavatkozások (pl. a jövedelmek esélyegyenlőségi, oktatási, általános egészségbiztosítási, kulturális célú redisztribúciója), amelyeket igazolhat, hogy egyfelől nem minden kooperációt, tudást és értéket kell (vagy szabad) kivinni a piacra, mások hasznát pedig nem lehet azonnali piaci cserealgoritmusok szerint maximalizálni. (Vannak még itt hely hiányában nem említhető, bonyolultabb megfontolások is, amelyek azonban nem módosítják az összképet.)

Mindennek figyelemvételével nehezen cáfolható, hogy a kapitalizmus eszméjének védelme és gyakorlatának kiterjesztése minden társadalom érdekében áll, noha nem minden társadalom képes rá (pl. a magyar se). Az általános, blanket kapitalizmusellensség nemcsak a megértés hiányáról tanúskodik, hanem roppant káros is, főleg ha olyanok vallják, akik a társadalmakat irányítják (közéleti értelmiség, politikusok). Röviden: "Magyarország akkor lesz Ausztria", ha a kapitalizmusunk legalább olyan stabil és magától értetődő lesz. (Vagyis a belátható időben -- 50 éven belül -- nem.)

PS. Egy speciális problémát érintenék még: az ember (kvázi a kapitalizmus) szerepét a "klímakatasztrófában". Tegyük fel -- én is hajlok rá --, hogy az emberiség elmarasztalható a bolygónk klímájának alakulásában (de ugyanígy általában a természethez való viszonya miatt). Ennek azonban -- a felelősségének -- semmi köze nincs a kapitalizmushoz. Lásd, ha pl. pazarló, szennyező, elmaradott "szocialista" gazdaságok (Csernobiltól a környezetért nulla felelősséggel viseltető tipikus szocialista ipari egységekig) dominálnák a bolygót, akkor az vélhetően sokkal közelebb állna ma a pusztuláshoz, miközben a folyamatos háborúkban és a mainál lényegesen súlyosabb nélkülözésben az emberiség egyébként is a folyamatos érték- és életvesztés állapotában lenne. Röviden, az ember "rendszertől függetlenül" vétkes a természeti erőforrások egyensúlyának korlátlan kitolhatóságába vetett hitben, azaz a piaci viselkedésre ebben a tekintetben nem a szűkösség állapota, hanem a potyautas mentalitás egy fajtája (overuse) jellemző.