1000 leütés

A törökök kiűzése után számított modern magyar történelem legsikeresebb korszaka az 1867-től datálódó dualizmus fél évszázada. 1913-ban volt az ország fejlettsége (és egy főre jutó GDP-je) a legközelebb Nyugat-Európáéhoz és a társország -- ma is állandóan referenciának tekintett -- Ausztriáéhoz (az utóbbi esetében annak 77%-a, a 2001-es 37%-hoz és mai 30%-hoz képest -- ami óriási, ha tetszik, drámai különbség). A dualizmus kori modernizáció, ahogy az állam is liberális elveken nyugodott. Az utána következő, mélyen kudarcos "rövid" XX. század során (1914 - 1989) és az enyhe megkapaszkodást mutató rendszerváltó harminc évben autoriter, totalitáriusba hajló, diktatórikus és posztkommunista-extraktív-konszolidálatlan, majd újra autoriter rendszerek követték egymást, különböző távolságban a liberális gyakorlattól. De minél közelebb volt ez a bő száz év a liberális hagyományhoz, annál többet tudott lendíteni az országon. És minél radikálisabb az elkanyarodás, annál nagyobb lemaradást termelt.

A liberalizmus gyakorlatán a vállalkozás és a piac kellő szabadságát, az államok korlátozott társadalmi beavatkozását, a jó kormányzást, a jog uralmát és a polgári kultúra primátusát értjük. Nagyjából ez a felállás teszi a lehetővé a legnagyobb társadalmi hatékonyságot, értékteremtő képességet és összboldogságot. Nem jelent általános igazságosságot, főleg nem egyenlőséget vagy minden szociális rétegre kiterjedő jólétet -- legalábbis nem olyat, amelynél a progresszivisták vagy a szocialisták ne követelnének nagyobbat, hogy aztán adott esetben hatalomra kerülve sokat rontsanak a helyzeten (mint Medgyessy-cum-Gyurcsány és az MSZP kaotikus násza a kétezres évek első évtizedében).

Tragikusan véres XX. századi történelmünk, benne ragadozó rezsimek találkozása a keleties feudalizmus, a függetlenség hiánya és a nemzet folyamatos csonkolása okozta frusztrációkkal olyan ballasztnak bizonyult a legutóbbi rendszerváltáson, amelyet az Orbán-klán könnyedén használt ki a saját romboló céljaira. Mit lehet tenni ilyen ballaszttal a társadalmon, hogy visszakormányozzuk az országot a liberális vizekre, ahol a legnagyobb -- noha semmi esetre sem garantálható -- esélye nyílhat a konszolidációra és a kibontakozásra?

Mindenekelőtt a liberalizmusnak nincsen inspiráló ágense és képviselete ma Magyarországon, amely mozgásba tudná hozni ennek történeti, eszmei és gyakorlati nagyságát; a liberalizmust csaknem mindenki meghaladott politikának állítja be akár, mert úgymond, minden "demokratikus" párt és politikai irányzat már felvette belőle, ami érték benne, akár mert -- az ellenfelei -- páriaként mutatják be, amelyet már nemcsak meghaladott a történelem, de a történelem egyik legkártékonyabb eszmerendszere is volt. Az utóbbi butasággal nem foglalkozom (elég volt a poszt bevezetőjében közvetetten cáfolni), az előbbivel is csak annyira, hogy nyilvánvalóvá tegyem: a liberalizmus tartalmát nem annyira felvették a XX. század "demokratikus" politikai irányzatai, mint tönkre-, majd felismerhetetlenné tették. A liberalizmus korának szerte Európában vége lett az I. világháborút megelőző években, Angliában és az Egyesült Államokban az 1930-as évek közepére. 

A haza ellenzéknek semmi köze a liberalizmushoz. Egy pillanatra, 1989-1992 között úgy tűnhetett, hogy egy-két pártjának lehet, de ezek egymás után hullottak el és álltak át részint a progresszivista-szocialista-anómikus oldalra, részint az újjoboldali-(etno)nacionalista opportunizmushoz.

A magyar liberalizmusnak -- megkülönböztetendő a fából-vaskarika liberális nacionalizmustól -- tehát először is meg kell keresnie önmaga narratíváját, amely nem az említett (sejtetett) posztmarxista radikálisok, és pláne nem a kollégiumi gyökerű társutasok elképzelése lesz a liberalizmusról, hanem valami eddig nem hallott, nem ismert, nem lejáratott logika. Ezzel párhuzamosan a liberalizmusnak tisztáznia kell, milyen vágyakat tudhat megszólítani és kik lehetnek a szavazói ebben az országban: ki kell gondolnia, miért szavaznának rá, utána szisztematikusan elemezni a válságból való kilábalásunk módszerét, megkímélve a frissen kalibrált szavazórétegét a kliséktől. Majd mehet az egész eddigieket előbb mozgalomba, majd pártba önteni, amelyek a liberalizmust -- nem kevesebb, mint -- a történeti, természeti, technológiai, gazdasági, szociális, kulturális és politikai szemszögekből is adekvát, ugyanakkor eladható formába szervezik.

Ennek a posztnak itt és most csak az a célja, hogy két dolgot kimondjon: egy, a liberalizmusra újra nagy szükség van és minden ellenkező híreszteléssel szemben a mai barátai nem képviselik jól -- sőt. Kettő, az új liberalizmus és az antiracionalista jobbközép szövetsége Magyarország száz éve megszakadt polgárosodása újrafelvételének egyetlen reménye. A liberális öntudat újjászületéséről gondoskodni most, amikor a legmélyebb a sötétség, azok feladata, akik nem adták fel, de ma még nem látják az eszközt. Az eszköz ugyanis éppen az, amelyet a legnagyobb sötétbe von korunk: nem véletlenül.

Bármilyen véleményed lehet a politikáról. Bármilyen ruhát viselhetsz. Bárkinek vallhatsz szerelmet.

Nekem meg bármilyen véleményem lehet róla. És ez alapján rólad.

Ha elég fontosnak tartalak, el is mondom a véleményemet. (Vagy nem.) Ha elég fontosnak tartasz, meg is hallgatsz. (Vagy nem.) Bármilyen fontosnak tartalak, nem érdekel, milyen véleményt vársz el tőlem. Helyesbítek: az, hogy mit vársz el, fontos lehet, de nem perdöntő a véleményem kialakításában. Továbbmegyek: lehetsz számomra tekintély, de csak az érdemeid alapján. Vagy azért, mert szeretlek. De mindig oka lesz annak, ha a véleményeddel egybehangzót vallok. Ez az ok lehet a véletlen. Lehet a hülyeség is. Azaz végső soron az egyetlen, ami megkülönböztet attól, aki nem liberális, az, hogy nem hiszem, hogy elvárhatod tőlem ugyanazt a véleményt, ami a sajátod csak azért, mert a tied, és nem hiszem, hogy elvárhatom tőled a saját véleményemet csak azért, mert ez az enyém (nekem szimpatikus, igaznak vagy helyesnek gondolom).

Ezért pont nem érdekel, hogy mit gondolsz, el kell-e fogadnom a "másságot", az meg főleg nem, hogy szerinted örülnöm kellene neki. Nem érdekel tehát, mit írnál nekem elő csak azért, hogy könnyebb legyen velem élni, barátkozni, engem szeretni. Egyetlen dolog érdekel az előírásaiddal kapcsolatban: ha azokat társadalmi szinten akarod alkalmazni és jogszabályokba vagy közösségi normákba akarod oltani. Mert az sérti a szabadságomat és küzdeni fogok ez ellen. Nem a véleményed, hanem annak (kulturális, jogszabályi, "hallgatólagos" stb.) előírása ellen. Az ésszerűség, argumentálhatóság önmagában nem érdekel, mert (1) engem meggyőzhettél, de másokat nem biztos, (2) lehet olyan véleményem, ami teljesen legitim, fontos nekem, de nem argumentálható.

Ha liberális vagyok, megvédem -- de legalább meg akarom védeni -- a szabadságomat bármilyen közösségi előírástól (ha nacionalista, ha a divatra vonatkozik, ha a "szociális igazságosságra", ha a gumicukorka színére). Nacionalista (stb.) azért lehetek nehezen, mert én magam elfogadhatom a nacionalisták nemzetszemléletét, de liberálisként nem kényszeríthetem senkire, tehát végül nem lehetek nacionalista. A liberális szabadság oda-vissza alapon működik és tranzitív (a és b relációja áll b és c relációjára is a szabadság szempontjából), azaz legalább kétoldalú. És éppen azért, mert ilyen, nem barátja a szabadság tranzitivitását tagadó ideológiák elfogadásának, legyen ez nacionalizmus, progresszivizmus vagy éppen iszlamizmus.

Persze realista vagyok és tudom, hogy szabadság alapján nehéz berendezni társadalmakat, vannak és lesznek normák (hagyományok, hitek stb.), amelyek definíció szerint tagadják a szabadságomat, de ezekre is igaz, hogy minden ilyenre reflektálok és vagy elfogadom, vagy nem. A személyes kereszténység megfér a liberalizmusommal, de nem várhatom el mástól, és főleg nem hívhatom segítségül a közösséget vagy az államot, hogy másra kényszerítse ugyanezt. Bármennyire igaznak gondolom. Az igazságról való véleményem nem lehet mások szabadságának legitim gátja. Élhetem, ahogy akarom -- bármilyen "igazság" szerint -- az életemet, de nem kényszeríthetem másra a mégoly felvilágosultnak, toleránsnak, nota bene szabadnak gondolt véleményemet. Egy liberális nem kényszeríthet senkit szabadságra és elvileg nem vehetne részt olyan közösségi vállalkozásokban (pl. egy állam működtetésében), amelyek előírásokból és előírásban élnek. (A liberális tudja, hogy a demokratikus felhatalmazás semmiféle felhatalmazást nem ad az egyes ember szabadságának korlátozásában. Ez a felhatalmazás a szabadság és más -- nem éppen liberális értékek -- tradeoffjának optimális kialakítására terjed ki, amelynek során óhatatlanul sérül a szabadság. Ide tartozik mások anyagi előnyökhöz juttatása a jövedelmek redisztribúciójával, ami csökkentheti az én szabadságomat, de nem azért, mert csökkenti az anyagi lehetőségeimet, hanem mert nem egyeztem bele az aktusba. Vö. demokrácia vs. szabadság.)

A szabadság erkölcsileg igazolhatatlan korlátozásának -- amikor valakinek nem a saját döntése önnön szabadságának korlátozása, mint amikor önmagát egy hagyománynak vagy közösségnek, pl. a családnak, önként veti alá, mert úgy gondolja, ezzel teljesebbé, értékesebbé válik az élete vagy mert ettől boldogabbnak érzi magát, tehát ezt a fajta korlátozást leszámítva a szabadság korlátozásának -- kizárólag kényszer adhat okot: ilyen lehet a demokrácia, nem beszélve a diktatórikus rendszerekről -- amelyek az élet megóvását a szabadság elé helyezik, jellemzőjeként a jogállam halálának --, vagy a természeti és egzisztenciális kényszerek. (Ez utóbbiakhoz tartozik most a klímaválság kapcsán annak belátása, hogy a természeti erőforrások nem állnak rendelkezésre korlátlanul, azaz a piac nem működhet földi körülmények között a teljes forrásbőség jegyében. Ennek a belátása azonban egyenesen vezet oda, hogy már nem okvetlen a szabadság korlátozásáról, hanem a feltételrendszerének és ezért az értelmének eltolódásáról van szó. Ennek taglalása azonban kivezet ebből a gondolatmenetből.)

Így vagyok tehát liberális. A szabadságomnak és a szabadságodnak lehetnek korlátai, a liberalizmus nem hiszi, hogy nem lehetnek. De azok megválasztása önkéntes, reflexiót kíván, mindenki saját reflexióját önmagára, ezért míg egyetérthetek szabadságkorlátozó eszmékkel, eszmedarabokkal, azokat nem tehetem a magamévá a szabadság vonatkozásában anélkül, hogy ezzel a saját liberalizmusomat tagadnám. De te sem teheted kötelességemmé, hogy tiszteljem a véleményed, csak azt, hogy toleráljam -- kénytelen legyek elfogadni --, hogy az a véleményed, ami. Aztán vagy elkerüllek, vagy nem. Ez a szabadság.

Hiába kérette be Szijjártó a román nagykövetet. A magyar diplomácia szerint példátlan eset történt.

Valóban (az utóbbi időben eddig) példátlan, komoly incidens történt az úzvölgyi temetőben... Kár, hogy amit itt látunk, az nem más, mint hogy egy erősebb ország -- amely ráadásul "túszul ejtheti" a magyar kisebbséget -- elkezdi komolyan venni a saját nézőpontjából, amit a magyar kormány maga hirdet... a tetejében még a diplomáciában is, amelyben a pofátlanságnak eddig Szijjártó volt az európai mércéje. Most a román nagykövet megmutatja, hogy Sz. tehet neki egy szívességet és a diplomáciai protokoll ellenére nem ment el a külügybe, amikor "berendelte" a magyar miniszterhelyettes. De amíg a magyar kormány felháborodik olyasmin, ami a saját nyegle, agresszív, hazug szemléletének pontos lenyomata, addig a bel- és külhoni magyarok egyaránt ennek a cinizmusnak a "nettó" elszenvedőivé válnak -- az utóbbiak immár két államhatalom között örlődve. "Okos" stratégia, az EU-s stratégiához fogható a maga nemében.

A Momentum új főpolgármester-jelölt-jelöltje beszállt egy versenybe, amelyet a posztkommer pártok rendeznek egymás között a vezető posztkommer párt funkciójáért. Ez eleve nem volt egy bölcs ötlet, ti. nem szabad versenyezni ott, ahol a szabályokat -- ideértve a verseny értelmezési keretét -- az ellenfelek szabják, ráadásul menet közben megváltoztathatják. (Remélem, azt végképp nem gondolták a Momentumnál, hogy az MSZP és a DK nem ellenfelek, hanem egy egyeztető fórum -- az ún. előválasztás -- gáláns résztvevői.) Lásd, mivel a verseny keretrendszerét a Momentum nem tudja uralni, nem tudott mit tenni legújabban azzal a változással szemben, amit egy Kálmán Olga nevű népszerű riporternő beszállása jelentett, minek utána a verseny azonmód az MSZP kinyírásáról szóló utódpárti vendettává vált.

Közben ez az előválasztás, majd az önkormányzati választás eleve nem volt más, mint a forrásokért és a hatalomért (és Moszkva támogatásáért) folyó belső harc része a kádári mélyállam továbbéltetői között, akik egyfelől a Fidesz, másfelől az MSZMP aktuális utódpártja. A NER a mélyállam eddigi legsikeresebb posztkommunista politikai szervezete, az ebben való egység sokkal fontosabb a magyar társadalom irányításában, mint a felszíni ellenzéki viszonyok. Amikor a Momentum "befogadó", integratív, centrista, "szövetségi", de egy új mérsékelt jobboldali tömörülés is a "szekértáborokon"  átívelő politikai pozíciót foglal el, úgy tesznek, mintha a posztkommer baloldal a szövetségesük lehetne a NER elleni küzdelemben, pedig -- ahogy idáig ecseteltem -- ez a baloldal ténylegesen a Fidesz szövetségese a NER üzemeltetésében. A Momentumnak akkor jöhetne be a számítása, ha elég szavazót tudna megszólítani ahhoz, hogy a kádári mélyállam pártjait (a Fideszt és az MSZP/DK-t) egyformán megrengesse és adott esetben belső erjedést indítson el bennük. Egyébként a Momentum stratégiája középtávon halálra van ítélve, mert a mélyállam össze fog zárni ellenében (ami már meg fog látszani az előválasztás eredményének kezelésében is, attól függően, hogy ez mi lesz -- de bármi lesz, az nem lesz jó a Momentumnak).

A Momentum vagy megmarad kis pártnak, vagy fel kell vennie a küzdelmet a mélyállammal (egyaránt a hivatalos jobb- és baloldali pártokkal) szemben. Ez társadalmi mozgalom nélkül nem megy. Erre vonatkozóan azonban nem látom se az értést, se a szándékot. Amit pedig én írok, arra éppen csak az utóbbi tíz év -- és benne az utóbbi két hét -- ellenzéki performansza a bizonyíték. Lehet rá mondani, hogy bogárlaci2.0 vagy bármi mást, végül is mindenkinek az a legfontosabb, hogy jól aludjon és ki vagyok én, hogy ezt akadályozzam. De ha lúd, legyen Kövér: tessék lefekvés előtt Bolgár urat hallgatni!

Teljesen hihető -- hiszen számos forrásból ismerhető --, hogy ha valaki adott volna egy interjút száz éve arról, hogy a születésétől fogva rá jellemző férfi jegyek ellenére nőnek képzeli magát, akkor még aznap megérkezett volna a háza elé egy rácsos autó nagy dudával és elvitték volna a legközelebbi zárt intézetbe. Harminc éve már nem vitték volna el, csak elkerülik az utcán. Tíz év múlva minden jel szerint hozzá fog tartozni a civilizálizáció (nyugati) fogalmához, hogy a összes munkahelyen LMBTQx kvóták lesznek (ti. a hozzáértésé mellett vagy akár vele szemben) és aki nem kezd el támogatóan vélekedni hangadó identitáskisebbségek elismeréshez való jogáról -- tehát nem egyszerűen az emberek egymást összekötő erkölcsi és jogi egyenlőségéről -- és nem támogatja ezt nyilvánosan érzékelhetően (lásd még békeharc, identitássztahanovizmus, életmódpozitivizmus, konfesszionális közösségek, felszabadítási teleológia) akár a saját kárára is az önérvényesítésben, az fasiszta. Jóllehet ez a helyzet maga lesz a fasizmus.

Tisztázzuk: liberalizmus akkor van, ha eldönthetem, hogyan vélekedem, és képviselhetem a véleményemet a nyilvánosságban, amíg másnak nem ártok vele (fizikailag). (Tehát a liberális nem lehet rabszolgatartó, de gondolhat és mondhat bármit a feketékről, ha nem uszít vele tettlegességre, legfeljebb magát járatja le stb.) Progresszivista gyökerű fasizmus ezzel szemben akkor van, ha csak egyféleképpen vélekedhetek, nota bene ezt kötelességemmé teszik és konfessziókat kell tartanom róla, ellenkező esetben magamnak ártok vele (akár fizikailag). A fizikai ártáson túlmenő képzelgések a károkról már mind erősen véleményesek. Annak kiderítésére, hogy mikortól ártok valakinek, ha nem bántom tettlegesen, ma ott vannak a személyiségjogi perek, és az ilyen sérelmeknek megvan a -- meglehet, erősen labilis -- tényállása a jogrendekben. De az, hogy valakinek akkor is ártok, ha neki fontos ügyekben ütközik a véleményem az övével és ezt szóvá is teszem, az nonszensz. Mégis ennek elkerülésére alakultak ki a mai "biztonságos terek" a hópihék által látogatott, pl. felsőoktatási intézményekben, de ennek megelőzése része gyakorlatilag az összes világcég etikai kódexének is, amelynek megszegése súlyos következményekkel jár az elkövetőkre. Az előbbi furcsa, de még mindig indokolható volna (vannak érzékenyebb lelkű embertársaink), ha nem terjedne ki pl. az egyetemi nyilvánosságra is és nem befolyásolna az állások és a grantek odaítélésétől kezdve a "helyes" fogalmáig mindent. Az utóbbi -- corporate policy -- viszont színtiszta üzleti érdek. Így ér össze egymással a rendszerint a progresszivizmussal együtt élő antikapitalizmus a kapitalista érdekekkel a nyugati világ legfontosabb inkorporált intézményeiben, az egyetemeken és a nagyvállalatokban, hogy egymást erősítve terjesszék -- a szabadságellenességet. (Érzékelhetően ebben a posztban nem akármelyik életforma jogi elismerése, hanem kulturális totalitása és a mögöttes módszer ellen érvelek.)

A konfesszionális közösségekben, amikké a progresszivisták a nyugati társadalmakat akarják szervezni, az egyenlőségi napirendre rákerülő kritikus identitás- és életmódkérdésekben egyféle álláspont/módszer/nyelv (vö. egyenlőség, inkluzivitás, klíma, sex vs gender, emberi méltóság, társadalmi igazságosság, elfogadás vs. elnyomás, a fehér ember történelme stb.) lehetséges, amely azonban mégcsak nem is az összességben elérhető véleményének ütköztetésével alakul ki, hanem a nyilvánosságot uraló kisebbség programja/konstrukciója alapján. Ennek a programnak pedig egy algoritmusa van: a homogenitásé. Amelybe egyébként -- a baloldal okulására -- nem tartozik bele az anyagi (vagyoni, jövedelmi, hozzáférési, vagy akár az esély-) egyenlőség ügye.

Amikor magam három éve lemondtam egy sub-törpe párt, a Polgári Konzervatív Párt (PKP) vezetéséről, ez azzal az akkor már egy éve érlelődő belátással történt, hogy a NER-t nem válthatja le egyedül egy párt, mert egy alternatív pártrendszert kell szembehelyezni vele, és nem láttam ehhez alkalmas szövetségest a színen. Így vált az akkori 0,2%-os pártból, amelyiknek volt egy enyhe emelkedési íve és gyarapodó ismertsége, mára +/- 0,05%-os, az új elnökségek sem tudtak mit kezdeni a helyzettel, nekem meg nem volt okom változtatni az álláspontomon, amit máig visszaigazolnak a tények. Nem sokkal a lemondásom után azonban betört a színre a Momentum a nagyszerű NOlimpia kampánnyal, amelyhez hasonlóhoz nekünk nem volt tehetségünk, és azóta kritikus támogatással figyelem Fekete-Győr Andrásék működését, elsősorban a saját koncepcióm megvalósulásának lehetőségét látva benne. 

Rendszeresen rá szavaztam, hogy ezzel is elkezdjen kinőni egy balra nyitott centrum párt, amelyik be tudja csatornázni a NER baloldalán (a mai hivatalos ellenzékről) óhatatlanul lemorzsolódásnak induló szavazókat (óhatatlanul, mert az már egy ideje azért világos nekem, hogy a vegyesen inkompetens és kollaboráns, ezen változtatni nem fogó szocikat, elempét és P-t előbb-utóbb elkezdik megunni a szavazók, illetve mivel Gyurcsány még a mai életunt és a tíz éve tartó kontraproduktív formájában is tehetségesebb és elkötelezettebb az összes többinél -- márpedig mint minden szakmában, a politikában is a szívósság és a kitartás a legfőbb erények még a tehetséget megelőzve is --, előbb-utóbb legyűri az erkölcsi resztlit és új esély nyílhat a baloldal előtt, amelyhez a Momentumot csatlakozni hívják az ismert szirénhangok és hörgések, de amelyhez -- remélem, tanulva a közelmúltunkból -- nem fog csatlakozni, viszont amellyel azonos vegyértékei is lesznek a választók felé).

Az alternatív pártrendszer alapja lehet a Momentum és (a továbbra is szunnyadó, de 2022-ben egyébként is aktiválandó, ellenkező esetben adminisztatíve kivégzendő) a magyar politikai kultúrát ismerve a Momentumnál mindvégig kisebbnek várható pártunk szövetsége, amellyel egy erős, nagy lefedő képességű -- kezdetben -- koalíciót, majd a centrumot belakó kétosztatú pártrendszert lehetne létrehozni, magyarán a két párt végül egymás ellenfelei lehetnének, ha a magyar pártrendszert sikerül nyugatias formában stabilizálni. De ettől még nagyon messze vagyunk, most a perspektivikus szövetségnek lehet ideje.

Mivel nincs különösebb szerepem ma a PKP-ban, a mi részünkről ezt másoknak kell eldönteni. De ahogy annak idején nem támogattam a pártban a Jobbikkal kapcsolatos koalíciós ötletelést és igazam lett, illetve szorgalmaztam a pártrendszerek mentén való (először kvázi-), majd reális politizálást, úgy nem látok semmit, ami miatt meg kéne változtatnom a véleményemet a három évvel ezelőttihez képest. Másokon van a felelősség, hogy ezt beteljesítsék -- mert jobbat eddig se nem hallottam, se nem látok. MZP és az egy-az-egy-ellen ötletét nem tartom politikailag végigjárhatónak, és nem hallottam még olyan érvet, ami meggyőzött volna. Nincs és praktikusan nem lehet kompromisszum a NER-rel, mert abban a kompromisszumban az új pártok és az ország is csak sérülnének. A saját víziómat ellenben célravezetőnek látom akkor is, ha MZP és Kész Zoltán is belép egy új párttal a küzdőtérre. A PKP akkor is elférne, ebben a helyzetben hárman még erősebbek lehetünk. Már ha megvalósul ebből valami, amihez legelsősorban az kell, hogy a Momentum belássa a maga középtávú korlátait -- tudom persze, hogy a frissen jött nyereség idején ez nehezebb. Mégis a hosszabb távú siker alapja.

A szocik lassan másfél évtizede nem képesek egyetlen valamire való populáris akciót indítani (tüntetés, népszavazási kezdeményezés, választási győzelem), ez időszak alatt a vezetői között egymást váltották az inkompetens és/vagy korrupt (saját források híján újabban a Fidesz érdekeit is szolgáló) politikusok; a Párbeszéd kevésbé létezik, mint a KDNP, a többi pártról most hadd ne beszéljek, mert amelyik még egyedül látszik számítani, a DK, annak a sorsát még le kell játszania egymás között a Gyurcsány-házaspárnak. Meglehet -- hadd engedjek meg magamnak ezt a vallomást -- inkább látnám a DK-t bekebelezendő a kommunista utódpártot, mint fordítva, mert a DK legalább kiverekedett magának valamiféle önálló kultúrát és politikai pozíciót, amelynek lehet jövője. A párt sorsa azonban -- ismerve Gy. elutasítottságát -- minimum kétséges.

Sokkal kétségesebb, mint a Momentumé. Ezt már indokoltam elégszer.

A Momentum helyesen tenné, hogy ilyen körülmények között, plusz annak fényében, hogy a főpolgármesterség ma a kormány egyik dróton rángatott pozíciója, tehát sok önálló esélye a létezésre nincs, saját jelöltet állítana. Az indulás és szavazatszedés (20-25% Budapesten?) jóval többet hozhat a konyhára a pártnak középtávon, mint amit veszítene az egész ellenzék a vereséggel, ha így megosztott maradna Karácsony és egy momentumos jelölt között -- azaz az ország nyer vele. A vereség egyébként is borítékolható egy Puzsér vagy Karácsony támogatottságú/képességű emberrel. Az ellenzéknek egyetlen esélye van, hogy beálljon a Momentum mögé. Igazából meg kéne köszönniük a Momentumnak, hogy hajlandó jelöltet állítani.

A magam részéről az előzetes megállapodás betartását politikai hibának tekinteném. A szocikkal, elempével, dékával "becsületbeli" ügyet csinálni egy fél év múlva sorra kerülő választásból úgy, hogy az ezek által felkínált megoldás -- a többször leszerepelt, illegitim, a szavazók törpe kisebbsége által támogatott, egy hete a pártjával együtt bukott Karácsonnyal, illetve a most már végképp önjelöltnek számító Puzsérral -- nemcsak politikai nonszensz volna, hanem a szavazók becsapása is, azaz erkölcsi hiba. A politikai mutyi újabb világos jele, ami a Momentum hitelét -- és vele annak a reményét, hogy nincs minden esély veszve a politikai generáció- és kultúraváltásra -- jelentősen rombolná. Hányszor kell még az urnák elé járulni a magyar választóknak, hogy a korrupt balos pártok fogják az üzenetet: nem kérnek belőlük?! Az összefogás mantra már annyiszor volt gát a kompetens ellenzékiség felé vezető úton, hogy ideje látványosan, nagy támogatottság mellett szembefordulni vele. Ha a Momemtum saját jelöltje legalább megismétli a párt EP-választási eredményét a fővárosban, mondjuk, a DK MSZP-P-támogatta jelöltjével szemben, az vélhetően örök időre megbecsételi a posztkommer balos kultúra sorsát. Erre éppen alkalmas ez a főpolgármester-választás, ha többre nem is.

P.S. Mai hír szerint a Momentum az előválasztásba szállna be és támogatná az így megválasztott jelöltet. Túl nagyvonalúak szerintem, tévednek az összefogásosdi jövőjét illetően és előrébb veszik a prioritások között a hatalomra kerülést, mint a párt önálló ellenzéki pozíciójának bebiztosítását, amit én hibának látok. Természetesen a Momentum jelöltjének van esélye győzni az előválasztáson, noha Karácsony személye még mindig elég vonzó a balos szavazóknak, a Momentum viszont pártként és két női listavezetőjvel szerepelt jól egy hete, akik nem számítanak már; de még ha nyerni is tudna (ebben a kb. ötvenezer balos szavazót megmozgató előválasztási mutatványban), ugyanilyen eséllyel el is véti magának a főpolgármester-választásnak a helyét a saját építkezésében, mert megszerezve esetleg a pozíciót olyan városházi csatákba kényszerül bele, amelyek a Fidesz és a többi ellenzéki párt között örlődve rombolhatják majd a pártban rejlő hosszabb távú perspektívát. (Annak esélye, hogy a fővárosi kvázi-hatalmi pozícióból jobban tudja megszervezni az országos ellenzéket, mint anélkül, pláne ezek után megnyerje a Fidesz-szavazók egy részét is, merő illúzió.) Egy esetleges előválasztási vereség ugyanakkor megerősíti a leszerepelt MSZP-t és a támogatására kényszeríti a Momentumot. Röviden, a Momentum még nem elég erős ahhoz a játszmához, amelybe belefogott azzal, hogy tényleg főpolgármestert akar adni, amely játszma nem fedi azt a játszmát, amelyet viszont játszania kéne: az országos megerősödését.

Ahogy egy kedves barátom -- egyébként elmélyült társadalomeméleti szerző -- említi, az emberiség átalakulása a társadalom, a közösség (különböző halmazai) és az egyén folyamatosan változó relációjában történik, és hogy mikor melyik válik meghatározóvá, nagyban befolyásolja a percepcióinkat és életünket. (Szociológiai ihletésű elemzés lévén a technológia, a gazdasági rendszerek, az állam, a politika stb. mind ebben a spektrumban kapnak helyet mint derivátumok.) 

Az ipari forradalom korától a természet kétségtelenül vesztese a hármas küzdelmének, ami lassan a körmünkre ég. Ennek ellenére a további modernizációs tendenciáknak aligha szabható gát, a naiv kis csoportos kezdeményezések addig nem tudnak hatni, amíg nem épülnek meg a vezérlő logikába és nem válnak fenntarthatóvá, majd kontrolláló erejűvé. Ugyanígy naiv, de sokkal károsabb a rendszerszintű reakció kísérlete, főleg ha politikai hatalommal társul. Ilyen kísérletekből kettőt ismerünk: a (szélsőjobboldali) antiglobalizmust és a (szélsőbaloldali, ezen belül "zöld") antikapitalizmust. A járható utat ezekkel szemben nyugodtan nevezhetjük integratív (bevonó, helyreállító, egyesítő, stabilizáló) kapitalizmusnak, ami a kikerülhetetlen termelési rendszerünk megújuló és alkalmazkodó képességére utal: értve rajta a természet, a közösségek és az egyén közötti fenntartható kapcsolati rendszer produktív egyensúlyát, amelyben természet és közösségek (ennek részeként a közösségi érdekű erkölcs, hagyományok, gyakorlatok) kontrolláló szerepe az egyéni ambíciók, a verseny és a felhalmozás/növekedés fölött fenntarthatóságot eredményez a földi életben. (Sok piacpárti gondolkodóval szemben nem hiszem, hogy a nagyobb individualizmus -- a másik két tényező kárára -- egyensúlyt hozhat az életben, az élet szempontjából. Még akkor se hozhatna, ha a szabad piac valóban megvalósulna, ahogy az egyébként meglehetősen eltérő libertárius stb. modellekben áll. De ez messzebbre vezet, ezért erről majd külön.)

Ugyanakkor az sem állja meg a helyét, hogy a piac, a pénzgazdálkodás és a kapitalizmus jelentette leghatékonyabb (és ebbéli képességében soha még elméletileg sem felülírt) gazdasági koordinációs modellt fel lehetne váltani pusztán negációval, reakcióval, revolúcióval. A természet és az emberi közösségek fenntarthatósága egy már elhagyott ponton túl -- amit az individualizáció visszafordíhatatlanságának nevezhetünk -- a gyorsuló technológiai fejlődés, a liberális jogrend és a közösségek megújuló integrációjának közös függvénye, amely egyúttal a kapitalista demokrácia receptje és amelyet az említett szélsőségek ideológiák csak a hatókörükbe eső népek kárára rombolhatnak. Az, ami ma Magyarországon történik, klinikai esete a félművelt, rövidlátó, erkölcstelen hatalomtechnika és ócska reakció uralmának a jövőt jelentő integratív -- természet- és közösségkompatibilis -- kapitalizmussal szemben. (Az, hogy ennek milyen intézményes formát kell öltenie, nem része ennek a rövid elemzésnek, de nem gondolom, hogy ne volna leírható bizonyos változók mentén. Ennek a dióhéjnak az értelme egyfelől a piaci fundamentalizmus implicit kritikája, amely magát szereti egyenlővé tenni az államellenességel, noha ez utóbbinak vannak szerintem alaposabb és termékenyebb formái, másfelől állásfoglalás az ellen, hogy a gazdasági, politikai stb. gondolkodásunk megrekedjen legfeljebb társadalomtudományos szinten és elmulasszuk az eggyel absztraktabb társadalomelméletben rejlő lehetőségeket egy fenntartható gyakorlat kiművelésének érdekében.)

Az emberi élet megőrzésére irányuló törekvése az integratív kapitalizmust a produktív konzervatív gondolkodás ma elvárható legmodernebb kiadásává avatja, amely a közösségi/erkölcsi komponensével túllép a hagyományos ökokapitalista, kék-zöld, sajnos döntően reakciós-antiindividualista megközelítéseken is, pl. a Terry Andersonén, vagy Bruce Yandle differenciáltabb, viszont ugyancsak szocialista motívumoktól hemzsegő Bootleggers and Baptists: How Economic Forces and Moral Persuasion Interact to Shape Regulatory Politics c. művén is. Előzményei között van viszont a Ludwig Erhard liberalizmusától az Inclusive Capitalism mozgalomig terjedő kezdeményezések közül sok.

Az egyik legnehezebb helyzetben a magyar konzervatívok vannak Európában, mert nincs pártjuk, sőt a nehezen kialakítható preferenciájuk is olyan megalkuvást igényel, ami már-már értelmetlenné tenné a választást -- ha Magyarországon nem volna éppen diktatúra. Mert ebben az esetben a választás alapmotívuma, hogy olyan pártra essen, amelyik nem volt eddig bizonyíthatóan javadalmazottja, kollaboránsa vagy kompromittáltja a rezsimnek, mindent überel: és ez a párt a mai kínálatból egyedül a Momentum.

A Momentum elviselhetetlenül progresszivista, sőt ami ennél is rosszabb, zagyva párt. Fogalmi vakság, elkerülés és hiperbolikusan értelmezett cselekvési puhaság váltakozik benne önmaga túlértékelésével és a magyar valóság iránti vicces érzéketlenséggel, ami miatt kétséges, hogy abban a hipotetikus helyzetben, ha kormányra kerülne, mit csinálna egyáltalán. A vezetői meglehetősen zavaros fejűek, könnyű súlyúak, rendre nem tudják komolyan venni a saját misszójukat a NER leváltására, hiszen opportunista módon visszatérően összeállnak a posztkommerekkel, a posztnácikkal és általában mindenkivel, akiről úgy gondolják, hogy szavazatot hozhat nekik. Kritikus kérdésekben (migráció, az EU kritikája, gazdaságpolitika, foglalkoztatás) elkerülők és sokszor manipulatívak. A fiatalságra való kínos apellálásuknak semmi hozománya azon túl, amit csak a látványuk is hozna nekik -- remélhetőleg észreveszik, mire a vezetőség átlagéletkora eléri a negyvenet. És akkora talán megtanulnak jelen lenni valahol, ahol figyelmet akarnak maguknak. Nincs narratívájuk, nincs meséjük az országról, az országnak. Ez mind nyilvánvalóan diszkvalifikálna egy pártot -- ha nem Magyarországon élnénk.

Viszont vitathatatlanul mellettük szól a kitartásuk, az, hogy láthatóan ambíciózusak és ha lassan is, de haladnak előre a trial and error mentén, nem adták fel csak azért, mert nem sikerült egységugrásokban elérni a 30%-ot (ahogy kezdetben várták). Többnyire kellemesen civilizált karakterek minden említett hiányosságuk ellenére, olyan egy házibulira való ismeretségekre jók, viszont arra nagyon (ha elég hangos a zene). Mindez persze sok választót bosszant, mert manírosak és szerénytelenek, de hát legyen ez Magyarország baja.

A Momentum a mai állapotában semmilyen értelemben nem ér fel nyomorult országunk bajaihoz. De később még ez is megeshet. Ami azonban biztos: ha szándékosan akarna, se tudna tizedannyi ártással sem lenni, mint a Fidesz, és negyedannyival se, mint bármelyik egyéb párt. Unalmas, de igaz: a legkisebb rossz, viszont lehet belőle még elég jó (és ne feledjük, itt a mérce nem az örökkévalóság erkölcsi kódja, hanem a magyar politika). Egy európai konzervatív számára nem megnyugtató a már említett (és nem említett) kritikus kérdésekhez való hozzáállása, de néhány dolog minden megelőzően hathat most a pártválasztására: ilyen a liberális demokrácia, benne a politikai osztály átalakításának elkerülhetetlensége, a korrupció, illetve Magyarország EU-kompatibilitásának ügye. Ezek megnyugtató elrendezése nélkül nemhogy konzervatív politika nem lehetséges és a konzervatívoknak sose lehet képviseletük Magyarországon, de lassan nemzet sem lesz. És a nemzet esélyeit a maguk realitásában, nem pedig megtévesztés szerint kell nézni. A valósághoz való visszatérés és vele a konzervativizmus lehetőségének mai egyetlen útja a Momentumon keresztül vezet.

A válaszonline.hu-n zajlott egy -- eddig -- rövid vita döntően Körösényi András és Karácsony András között, mindketten jeles társadalomtudósok. Stephen Leacock nyomán -- aki így kezdte az egyik regényét: "Történetünk kezdetén Skócia északnyugati partjainál vad vihar tombolt. Történetünk szempontjából ennek ugyan csekély jelentõsége van, mert történetünk nem Skócia északnyugati, hanem Anglia délkeleti partjainál játszódik, de azért ott is eléggé rossz idõ volt" --, szóval ez a poszt csak súrolja a vitát, mert mindössze a lényegével foglalkozik, a sok felvonultatott egyéb bölcsességével (és tévedésével) nem.

Mi is a különbség konzervativizmus és jobboldaliság között? (Egyik helyére sem szabad a kormánypropagandát gondolni, mert ez teljesen instrumentális. Ma jobboldalinak látszik, miközben nemzeti szocialista, de ha nem is ez, holnapután már gyökeresen más lehet. Ne legyünk méltatlanok a tárgyalt problémához azzal, hogy Orbán környezetét akárcsak egy lapon említjük vele.)

Nos, meghatározó különbség, hogy a konzervativizmus minden körülmények között a premodern gyökerű erkölcsi rendre apellál akár ennek keresztény, akár a nyugati hagyományban tetten érhető értelmében. Az, hogy mit takar ez az erkölcsi rend pontosan, másodlagos. A lényeg a hierarchikus rend iránti vágy, amely valaminek a revitalizációjában, romantikus vágyában, rekonstrukciójában, konzervációjában ölt testet, tehát személyes gyakorlat, életmód, etika. A jobboldaliság ezzel szemben ízig-vérig modern, sőt (az előbbivel értelemszerűen ellentétben) demokratikus és (megint az előbbivel ellentétben) tömegvezetési (ma értsd, politikai) álláspont.

A további (szekundér) különbségek innen erednek. Az is, ahogy a konzervativizmus a politikában egyre inkább liberálissá vált (oka ennek a demokráciától, a populizmustól és az egalitarizmustól, nota bene a parlagiságtól való viszolygása), és az is, ahogy a jobboldaliság és a nácizmus közötti határ -- a tömegvezetés és az identitáspolitika ismételt egymásra találásának "hála" -- praktikusan elmosódott mára.

Nem akarok erről többet írni, mert eleve rühellem, ahogy -- miközben az ország egyre inkább egy disznóólra emlékeztet akár a rend, akár a beadott táplálék szempontjából -- úgy teszünk, mintha ideje volna az emelkedett vitáknak. Pláne azok között -- e sorok íróját is beleértve --, akik valaha voltak vagy még most is "orbánisták" (gondolták bár akkor magukat egyszerű szociellenes konzervatív européernek), tehát többé-kevésbé mind felelősek azért, ami itt történik. Mindenki felelős persze, de az uralkodó -- javarészt oppportunista és kollaboráns -- elit tagjait kivált ne ünnepeljük azért, hogy batiszt szalvétával törölgetik a könnycseppet egymás szeméből, mikor az árnyékszéknek kellene nekiállniuk, szóval ez a vita, már megbocsássanak a résztvevők, ótvaros ízléstelenség. A véleményem nem értelmiség- meg szellemellenes hisztéria, hanem éppenségel az értelmiség és a szellem integritásának számonkérése (amennyiben ez nem idegenedhet el teljesen a gyakorlattól, az élettől, és nem oldódhat fel irreleváns szalonhazugságokban).

Hogy világos legyek: a konzervatív úgy él, hogy ne kelljen a jobboldaliságra még csak gondolnia sem. A konzervatív olyan, hogy hazája a magasban van, ha ez mond még valamit.